Van abban valami sorsszerű, hogy amikor Bosznia-Hercegovinában nyíltan pedzegetni kezdték Koszovó függetlenségének elismerését, egy olyan válság bontakozott ki az országban, amely akár annak szétesésével járhat. Miközben az önálló katalán és kurd állam létrejötte már nem okoz álmatlan éjszakát a világ nagyhatalmainak, addig a boszniai szeparatista törekvések ismét berobbantják Európa lőporos régiójának tartott Balkáni-félszigetet.
„Bosznia csendben szétesik, és ez a legjobb, ami történhet vele” –
jelentette ki egy interjúban Milorad Dodik, a Boszniai Szerb Köztársaság (Republika Srpska) vezetője, így reagálva arra, hogy Szulejmán Ugljanin, a szerbiai Bosnyák Nemzeti Tanács elnöke hajlandó elismerni Koszovó függetlenedését. Ezzel kapcsolatban nem sokkal később megszólalt Bakir Izetbegovic bosnyák elnök is, aki azt ígérte, hogy Szarajevó szintúgy elismeri majd a balkáni országot. Ezek a kijelentések azonban komoly belpolitikai vihart idéztek elő régión belül és kívül egyaránt.
Bosznia-Hercegovina az 1995-ös daytoni szerződés eredménye, hiszen ekkora állapodtak meg, hogy a területen élő három fő etnikum (bosnyák, horvát és szerb) egy közös országban fog élni. Csakhogy a mintademokráciának és „Balkán Svájcának” szánt Bosznia-Hercegovina már a megszületése óta csak a külföldi támogatásnak és intenzív nyomásgyakorlásnak köszönheti, hogy nem esett szét, hiszen Brüsszel – és a nemzetközi közösség nagy része – erőforrást nem kímélve akarja megakadályozni egy újabb etnikai-vallási konfliktus kirobbanását, vagyis a kilencvenes évek jugoszláv polgárháború folytatását.
Paradox módon a rendkívül bonyolult állami, közigazgatási és pártrendszer az, ami mind a mai napig lehetetlenné teszi, hogy egyetlen vallási csoport is túlságosan megerősödjön a másik rovására, és ebből kifolyólag egyfajta kényes és törékeny egyensúly áll fenn az országban. Igaz, ez azzal jár együtt, hogy folyamatosak a viták, valamint rendkívül lassú és körülményes az állami intézmények, illetve a bürokrácia működése. (Ebből a szempontból Bosznia-Hercegovina kísérteties hasonlóságot mutat a közel-keleti Libanonnal).
Az utolsó cseppek
Azonban napjainkra ezek a viták annyira elmérgesedtek, hogy már Bosznia-Hercegovina állami létét fenyegetik. A legtöbb helyi beszámoló arra mutat rá, hogy nemcsak a szerbek, de a bosnyákok és a horvátok számára is „lényegtelenné válik” a közös intézmények fenntartása, vagy szinte lehetetlen olyan konszenzus megszületése, ami mindegyik fél számára elfogadható lenne. Ez a széthúzás leginkább a távközlési vagy az energetikai szektorokban van jelen, például a balkáni országban gyakorlatilag már külön létezik
„muszlim, katolikus és ortodox villamosenergia”.
A problémákat csak tovább tetézi, hogy a gazdasági téren még mindig nem sikerült átütő sikereket elérni. Habár a külső államadósságot négy év alatt levitték a boszniai GDP 86,4 százalékáról 29 százalékra, illetve az infláció is már évek óta 1 százalék körül mozog, még mindig komoly recesszióban van az ország. Az egy főre eső GDP az EU átlag 15 százaléka, a munkanélküliség 30 százalék feletti, nagyon sokan külföldön dolgoznak és több ezer család számára az egyetlen pénzforrást a külföldről hazautalt eurók jelentik. Ezekre a problémákra lehetett volna gyógyír a Nemzetközi Valutaalap (IMF) által ígért 600 millió dolláros kölcsön, csakhogy erről a mai napig nem tudtak megegyezni a boszniai politikai pártok, és még a hároméves program első negyedéves felülvizsgálatát sem adták át a nemzetközi szervezetnek.
Ezért Dodik azon kijelentései, miszerint
„a Boszniai Szerb Köztársaság hamarosan érett gyümölcsként fog az ölébe hullani”,
igencsak nagy felzúdulást keltettek. Az elnöknek már a 2014-ben krími „népszavazás” óta dédelgetett álma volt, hogy a boszniai szerbek egy hasonló referendumot tartsanak meg, de helyette inkább Republika Srpska köztársaság napjának időpontjáról döntöttek a lakosok (ami aztán január 9-e lett, de emiatt Banja Luka elég sok kritikát kapott, még Szerbiától is) Habár kétségtelen, hogy Dodik egyelőre „egy későbbi, bizonytalan időpontra” tette az elszakadás kérdését, nem hagyott kétséget afelől, hogy a Boszniai Szerb Köztársaság
Öt, vagy tíz, vagy 15 év múlva független lehet.
A helyzetet bonyolítja, hogy miközben a bosnyákok egyértelművé tették az egységes Bosznia-Hercegovina melletti kiállásukat, valamint Izetbegovic hajlandó lenne „fegyverrel is megvédeni az ország területi integritását„, addig a boszniai horvátok már egészen árnyaltan közelítenek az egységes Bosznia kérdéséhez. Ugyanis bár nem követelik a kiválást, de nem hagytak kétséget azzal kapcsolatban, hogyha a szerbek távoznak, akkor ők is ugyanígy tesznek, sőt, hivatalosan csatlakoznak Horvátországhoz.
Orosz rulett
Nem kellett sok időnek eltelnie ahhoz, hogy Dodik kijelentéseinek komoly nemzetközi visszhangja legyen. A nemzetközi médiumok egy része már az újabb balkáni háborút vizionálta, és a daytoni szerződés felett egykoron bábáskodó országok szintén nem hagyták szó nélkül a történéseket. Csakhogy addig amíg az Európai Unió inkább enyhe retorikával bírálta Dodik kijelentéseit, addig az Egyesült Államok megerősítette a korábbi gazdasági szankcióit. Ez persze csak tovább növelte Dodik és a szerb közösség elégedetlenségét a nyugati országokkal szemben.
„Ami az oroszokat illeti, soha nem volt egyetlen kellemetlen pillanatom sem velük kapcsolatban. Azonban a Nyugat részéről folyamatosan ultimátumokkal kell szembesülnöm”
– nyilatkozta Dodik a Bloombergnek, amikor az oroszokkal való kapcsolatairól kérdezték őt. Ez egyáltalán nem számított meglepő kérdésnek: a Republika Srpska vezetője évek óta nagyon jó viszonyt ápol Vlagyimir Putyin orosz államfővel, akivel 2011 óta hétszer találkozott. Sőt, Oroszország Szerbia után a második számú befektető a Boszniai Szerb Köztársaságban.
Először úgy tűnhet, hogy Moszkva szája íze szerint alakulhat, ha ismét fegyveres harc a balkáni ország három fő vallási felekezete között. Egy független Boszniai Szerb Köztársasággal, ami a legtöbb elemzés szerint rövid időn belül csatlakoznia Szerbiához, jelentősen megerősödne Belgrád, illetve még közelebb hozhatja egymáshoz Oroszországot és Szerbiát.
Ezzel párhuzamosan
Oroszország végleg megakadályozná Bosznia-Hercegovina csatlakozását az Európai Unióhoz, valamint a NATO-hoz is.
Moszkva számára már így is komoly nyugtalanságot idézett elő az, hogy Macedónia még a névváltoztatásig is hajlandó elmenni a NATO-tagság miatt, és bár évek óta csúszik az ország felvétele, a legtöbb kérdésben már megállapodtak a felek.
Ám legalább akkora kockázatokkal, mint előnyökkel járna a Kreml számára az is, ha ismét begyújtaná a balkáni puskaporos hordót. Amennyiben a Republika Srpska nem tudna békésen kiválni, akkor egy olyan véres összecsapás veheti kezdetét, amely „méltó folytatása” lenne a múlt évszázad jugoszláviai háborúinak. Kétségtelen, hogy Banja Lukát Moszkva – akárcsak Belgrádot a 90-es években – diplomáciailag és akár fegyverrel is támogatná, de Oroszország még mindig nem végzett a szíriai hadjáratával, a kelet-ukrajnai konfliktus is csupán „befagyasztott, de nem kihűlt állapotban” van és jelen gazdasági helyzetben Putyin nehezen engedhetne meg magának egy újabb költséges szerepvállalást. Ezzel párhuzamosan korántsem maradna meg a háború – a széthulló – Boszniai-Hercegovina határain belül, mivel könnyen átterjedne Szerbiára, ezzel kockáztatva az ott élő több ezer orosz állampolgár testi épségét és több milliós üzleti befektetéseket, nem beszélve arról, hogy az oroszok nagy sikereket értek el a szerb bank- és energiaszektorban.
Bosznia-Hercegovinánál maradva: Moszkvának nemcsak az ott elő szerb kisebbséggel jó a viszonya, hanem az elmúlt években komoly eredményeket ért el horvátok és bosnyákok lakta Bosznia-hercegovinai Föderáció esetében is. Amikor Oroszország 2014-ben megtiltotta az Európai Unióból, az Egyesült Államokból, Kanadából, Ausztráliából, Norvégiából származó gyümölcs, zöldség és egyéb élelmiszerek importját, Belgráddal együtt Szarajevó is felkerült arra a listájára, amelyek előnyhöz jutnak Oroszország mezőgazdasági termékekkel való ellátásában. Ez a gyakorlatban azt jelentette, hogy Bosznia-Herczegovina már abban az évben
több mint kétezer tonna almát és 94 tonna burgonyát exportált Oroszországba
,miközben a szankciók előtti évben ez a mennyiség nem érte el a 15 tonnát. Sőt, a boszniai hatóságok gyakran átcímkézte az uniós árukat, így gyakorlatilag Oroszország számára Bosznia-Hercegovina lett titokban az egyik legfontosabb nyugati árukat biztosító ország.
A két ország közötti viszonynak az is jót tett, hogy 2017 augusztusában Moszkva – utolsóként az egykori, nemzetközileg elismert ex-jugoszláv tagállamok közül – egy összegben visszafizette a 125,2 millió dollárnyi szovjet adósságot. A boszniai horvátokkal – dacára annak, hogy Zágráb negatívan szemléli az orosz befolyás növekedését – pedig szintén rendkívül szorosra fűzte a viszonyt. Annyira, hogy egyes vélemények szerint Dragan Čović, a boszniai horvátok vezetője, „Dodikhoz hasonlóan van becsatornázva” a Kremlhez.
Végül pedig Bosznia-Hercegovina szétesésével Oroszország veszélyeztetné a Törökországgal fenntartott kapcsolatát. Az orosz vadászbombázó lelövése (2015 vége) után rendkívül feszült volt Ankara és Moszkva viszonya, de Recep Tayyip Erdoaan török elnök elleni puccskísérlet óta (2016. július) fokozatos javulásnak indultak a két ország közötti kapcsolatok. Annyira, hogy nemrég a törökök orosz Sz-400-as légvédelmi rakétákat vásároltak és az utóbbi napokban az orosz-török diplomácia sikert ért el a szíriai rendezés ügyében is (még akkor is, ha vannak még ellentétek még Damaszkuszt illetően). Ráadásul amikor Putyin fogadta Erdogant Szocsiban, kiemelte:
„Gyakorlatilag teljesen helyreálltak a kapcsolatok Oroszország és Törökország között”
Egy elmélyülő boszniai, vagy az egész balkáni régióra kiterjedt, válság esetében pedig Ankara korántsem maradna tétlen, hiszen történelmi okok és a muszlimok helyzete miatt sokkal aktívabbá válna a térségben. Ráadásul az utóbbi időben külpolitikai téren és „szunnita muszlimok védelmét illetően” szintén magára találó Szaúd-Arábia szintén nem hagyná szó nélkül és ismét szponzorálni kezdené – törökkel összhangban vagy éppen velük párhuzamosan – a helyi iszlamista csoportokat.
Egy ilyenfajta konfliktus pedig a radikális iszlamizmus újabb expanzióját kockáztatnák meg: ismét százával jelennének meg „dzsihadisták” és szélsőséges terrorista szervezetek, nem beszélve arról, hogy az Irakból és Szíriából már elmenekült – köztük orosz állampolgárságú – tapasztalt fegyveresek a magyar határtól csak néhány száz kilométernyire csapnának össze a takfírek (hitehagyottak) és a kafírok (hitetlenek) ellen.
Ezért Oroszország egyelőre még azt állítja, hogy elkötelezett az 1995-ös daytoni békeszerződés mellett, de vezető orosz politikusok jelezték, hogy szerintük Dodikot igazságtalanul hibáztatják a békemegállapodást fenyegető problémák miatt. Nem bátorítják Banja Lukát a függetlenség kikiáltására, de nem is fogják vissza a boszniai horvát és szerb szövetségeseiket sem. Moszkva számára ugyanis a Boszniai-Hercegovinában jelenleg kialakult helyzet tökéletesen megfelel, hiszen a nemzetközi politikában úgy van, ahogyan a való életben: nem az álló vagy kiöntött vízben, hanem a zavarosban lehet a legkönnyebben és legélvezetesebben halászni.
