Schilling Árpád letaglózó képet fest az Ameddig a szem ellát című produkcióban. Már-már azt mondja, hogy a Balkánnal összecsúszó Kelet-Közép-Európa-i régióban érdemben nincs remény, akár eláshatjuk magunkat elevenen.
Vagyis ameddig a szem ellát, nem nagyon van kilátás. A Montenegrói Királyi Színházban Schilling által rendezett, a Trafóban vendégszerepelt, produkció szerint annak sem különösebben, aki elmenekül innen, mert külhonban leginkább kulimunka jut neki és még inkább otthontalanság. Persze Schilling egy ideje leginkább a kisemberről beszél, akiből amúgy mind több van, hiszen sokan csúsznak egyre lejjebb és lejjebb. Az általam legutóbb az ugyancsak a Trafóban látott A harag napja, a kezdetben már-már megváltóként kezelt, fekete ruhás nővérről szólt, akiről sokan azt hitték, képes tömegeket mozgatni. De aztán riasztóan nagy számban hagyták cserben, kifaroltak mellőle, ő is visszavonult, magára maradt.
Schilling, aki sok mindenből maga is kivonult, kereste ennek a társadalmi okait, és, hogy minél szemléletesebb legyen a mondandója, átvitt értelemben, de a szó szoros értelmében is, meztelenre vetkőztette a főhősnőt játszó Sárosdi Lillát. A legkevésbé sem volt ez magakellető önmutogatás. A védtelen, pőre kiszolgáltatottság jelent meg a deszkákon, a temérdek gürizésben, idegfeszültségben megfáradt test került fájdalmasan közszemlére. Most az előadás nézése közben, bár lidérces dolgokról van szó, nem érzek ilyen fájdalmat. Olykor tán nagyon eluralkodnak a bohózati elemek, amik egyébként szintén beszédesek, de kevésbé mellbevágóak.
Az előadás úgy kezdődik, hogy színészek a színpad oldalán található hatalmas ajtón keresztül, ahol a díszleteket is be szokták hozni, bútorokat cipelnek be, és ki is viszik ezeket a játéktérből. Majd újabbakat és újabbakat hurcolnak keresztül a színen. Ezt csinálják már-már a monotonitásig, érzékeltetve ezzel a munka lélekölő egyhangúságát, és így a fizikai mellé a vele járó lelki megterhelést is. Aztán a meló után egy személyzetis nő csak úgy foghegyről odaveti az egyik munkásnak, hogy írja alá a felmondását, mert leépítés van. Az szabadkozik, könyörög, a családjára hivatkozik, hogy nem tudja majd őket eltartani, és persze még az érzéketlen személyzetisnek áll feljebb, ő sértődik meg, hogy micsoda inzultusnak van kitéve, nem megy minden olyan gördülékenyen, ahogy kéne. Hamarosan pedig egy miniszteri sajtótájékoztató szemtanúi vagyunk, ezen a fellengzősen nagyképű politikus érezhetően hazudik és hazudik, mintha könyvből olvasná, és naná, hogy szintén sértődékeny.
A mozaikos szerkesztés gyakran jellemző Schillingre, ezúttal is ezt alkalmazza, de a különböző jelenetek valamilyen módon mindig kapcsolódnak egymással, például a lehetetlen helyzetbe hozott kisember és a hatalmi elit képviselője között érzékelhetően éles a kontraszt.
Díszlet, egyetlen zongorát leszámítva, amit többször meg is szólaltatnak, nincs, a szereplők viselete civil ruha is lehetne, ahogy Schilling zseniális rendezésében, a Sirályban is volt. Így még személyesebb a játék, még inkább összemosódik a szerep a megtestesítőjével, annak dacára, hogy a színészek több ember bőrébe is bújnak. Az események eljutnak odáig, hogy a munkához nem jutó, egyre kétségbeesettebb melós, akit Srdan Grahovac játszik kiválóan, karizmatikusan, haveri segédlettel, kétbalkezes balek módjára bankot próbál rabolni. Ez már a totális abszurdba átcsapó bohózat. Nevetünk is rendesen, és közben kicsit össze is szorul a gyomrunk, hogy ez már kétségbeesett, eleve sikertelenségre ítélt „kapálódzás”, a kisembereknek, vagyis nekünk, nem sok minden jöhet össze.
Azon röhögünk, amin sírnunk kellene.
