Populizmus és világválság

0
630
Utat mutatna Fotó: MTI/EPA/Christian Bruna

A Krím-félsziget annektálása, a Brexit, Trump „nagy Amerikája”, a Katalán függetlenségi játszma stb., nacionalista válaszkísérletek, melyek egyszerre globalizáció és demokráciaellenesek. Putyin, Erdogan, Orbán és a Kaczyszki, és nem kétlem mostantól Kurz stb., liberális demokráciát fölszámolni kívánó, hiperszuverenítást erőltető indulataival együtt, a világrendszer krízisére adott válaszkísérletek, csakhogy minden bizonnyal tévesek.

A – mindenekelőtt a jobboldali, és nacionalizmussal kapcsolt – populizmusok előretörése, sőt sikere úgy értelmezhető, mint egyféle válasz arra, amit a hiperglobalizáció, a neoliberális gazdaságpolitikák, de lényegében, mint a világrendszer strukturális válságának kihívása jelent. Más kérdés, hogy a jobboldali populizmusok, és különösen az alt right (alternatív jobb) válaszai hatékonyak-e, illetve vezethetnek-e bármiféle (köz)jóra – ahogy most éppen az osztrák választások eredménye mutatja – népszerűek. Azért is lehetnek azok, mert nincs egy egyértelmű, könnyen felvázolható és hatékony program – bizonyos értelemben nem is lehet egyetemes programokat vázolni, melyeket azután csak „életbe kelljen ültetni”, nincs recept – melyet a politikai osztály követhetne, ezért a populizmus „valami jobb helyett” áll. A világrendszer-válság (Wallerstein) sajátja, hogy hármas – egyidőben nem követhető – „filozófiát” helyez a politika homlokterébe, és ezzel fölülírja a hagyományos háromosztatú politizálás kereteit. A klasszikus bal-jobb, illetve liberális ideológiákat ugyanis, nem a politikai ízlés megromlása, mint olyan részleges (a „régi” pártrendszer már megnevezésében is ezt jelzi) világlátásokat, melyek nem képesek követni a gazdasági-társadalmi-kulturális változásokat, hanem a (hiper)globalizáció reális folyamata teszi zárójelbe. A gazdasági globalizáció, a tőke világméretű és nagyon gyors áthelyezkedései, a munkahelyek elvándorlása és ezzel párhuzamosan nagyszámú bevándorló jelentkezése a politikai nyugat országainak határán, követhetetlen folyamatoknak tűnnek. A (jobboldali) populizmus, amikor a visszatérést erőlteti megelőző korszakok politikai kulisszái, sőt strukturális keretei közé, akkor olyasmit tesz, amit köznapi emberekként, gyakran megteszünk: járt utat igyekszik kínálni a járatlan és bizonytalan helyett. Viszont ez a „járt út”, a liberális demokrácia fölszámolása (legalábbis annak kísérlete), az etnonacionalizmusokhoz és intoleranciához való visszatérés, az egyetemes emberi jogok tagadása, idegengyűlölet, (nem véletlen mégis meglepő, hogy a menekültek a globalizáció „jelképeivé, kifejezőivé” válhattak, sokszoros nyomorúságukban. Pedig ők többnyire a globalizáció áldozatai, és egyáltalán nem a képviselői.) stb., történelmileg egyszer már megbukott politizálási keretek. Előre nem látható módon a visszatérés (regresszió) segítője az internet tér és időn kívüli kommunikációs hálózata vált, a nagyon gyors és ellenőrizetlen információáradat. A kialakult hálózati működésmódban történik meg ugyanis a keretek elmozdulása, például úgy, hogy a nyilvános és a magán szféra összezavarodik az internetes kommunikációban, a közösségi médiákban, és nem új és kreatív gondolatoknak, hanem a regressziónak kedvez, a kollektív pániknak (migráció, idegenektől való félelem), a sakkvakságnak, amire a populista politika épít. Szóval reális kihívásokról van szó, általuk a globális tőke és a demokratikus kontroll, a döntések társadalmasítása, kerül szembe egymással, a „világfalu” kialakulása és működése kerül szembe a nemzetállamok jól kivehető határaival (Dani Rodrik), és végső soron „tömegek-tömegekkel”, a „mi” és a „mások” kerülnek szembe egymással.

A Krím-félsziget annektálása, a Brexit, Trump „nagy Amerikája”, a Katalán függetlenségi játszma, stb., nacionalista válaszkísérletek, melyek egyszerre globalizáció és demokrácia ellenesek. Putyin, Erdogan, Orbán és a Kaczyszki, és nem kétlem mostantól Kurz (nem domináns szereplőként viszont biztosan sokkal többen támogatják törekvéseiket, szemmel láthatóan a jelenlegi román kormánypártok is), stb., liberális demokráciát fölszámolni kívánó, hiperszuverenítást erőltető indulataival együtt, a világrendszer krízisére adott válaszkísérletek, csakhogy minden bizonnyal tévesek. A jobboldali (vagy baloldali) populizmus ugyanis a probléma, és nem a megoldás része, mert sem a globalizáció túlkapásainak megfékezésére, a nagytőke kontrolljára, sem a demokratikus folyamatok erősítésére, sem a közjó hatékonyabb szolgálatára, sem, és végső soron, a társadalmi-közösségi szolidaritás erősítésére nem alkalmasak. A hiperglobalizáció megfékezését a határozottabb EU-s integráció, a válságból kivezető út megtalálását, a közjót, a döntések társadalmasítása, a demokratikus folyamatok elmélyítése szolgálná.

Ráadásul az intoleráns és kirekesztő – a Web.2.-n instant terjedő – diskurzusok, az álhírek és összeesküvés-elméletek, az „alternatív tények”, még a reális kérdésfölvetéseket is ellehetetlenítik, és ennyiben is szakértelem-ellenesek. Azok a kritikus társadalomtudósok, közgazdászok, szociológusok, politológusok, akik tanulmányozva a kihívásokat használható tudást, életképes projekteket tudnának kidolgozni, folyton arra kényszerülnek, hogy lebontsák a populista diskurzusok valóságot elrejtő álcáját, hogy ellene hadakozzanak, és ez hátráltatja a reális kihívásokra adható válaszok kidolgozását (a társadalomtudományok tehetetlenségének egyéb összetevőiről máshol).

Közelebb hozzánk a populizmus vs. racionalizmus vita úgy jelentkezik, mint a kormányzó pártok, és ellenzék híján, az elnök kibékíthetetlennek látszó harca, olyan kérdésekbe sűrítve, mint az igazságszolgáltatás korrupcióellenes eljárásainak ellenzése, illetve támogatása. A rommagyar politikai osztály – nem kétlem, nemcsak saját tehetetlensége okán, hanem magyarországi nyomásra is – a populizmus mellett döntött, hallgatólagosan, soha ki nem mondva azt. A tét valójában a populista fordulat eluralkodása, illetve a racionális, EU-konform politizálás folytatása, mind a belső demokrácia, mind az államközi viszonyok tekintetében. Ez utóbbi vonatkozás szempontjából fontos, hogy míg a kormány – Melescanu közvetlen részvételével, Kelemen közvetítésével is – a V4-ek irányába mozdulna, annak EU-ellenes retorikáját venné át, stb., addig Johannis világosan megfogalmazta, hogy Románia nem csatlakozik ehhez a csoportosuláshoz, és különösen nem az EU ellenes retorikához. Ez a keret, amiben a román belpolitikai csatározások folynak, a konkrét témák, és személyek behelyettesíthetők.

Magyari Nándor László

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Please enter your comment!
Please enter your name here

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .