„Maduro elnök diktátor, aki semmibe veszi a nép akaratát!”- jelentette ki az USA pénzügyminisztere. Steven Mnuchin közölte: Nicolas Maduro minden az USA-ban levő vagyonát zár alá helyezik.
Mindezt az amerikai pénzügyminiszter a hétvégi népszavazással indokolta, mely alkotmányozó nemzetgyűlést állított Venezuela élére. Ez az alkotmányozó nemzetgyűlés valamiféle szuperhatalom lenne az ország politikai életében szemben a parlamenttel, melyben az elnök ellenzéke többségbe került.
Az ellenzék, melyet az USA támogat, nem ismeri el a népszavazást mondván hogy azon a választópolgároknak csak a 41,5%-a vett részt.
Maduro elnök viszont híveivel együtt ünnepelt.
Az alkotmányozó nemzetgyűlés a tervek szerint új alkotmányt fogad el. Ez az új alkotmány szinte diktátori jogokkal ruházza majd fel Maduro elnököt – állítja az ellenzék. Maga Maduro nyíltan gúnyolódott az Egyesült Államokon. Utalt arra, hogy Trump úgy lett elnök, hogy ellenfele három millióval több szavazatot szerzett.
Mindeközben Venezuelában általános a gazdasági és társadalmi válság, melynek következtében az ország politikailag kettészakadt. Korábban a baloldal többségben volt, de az olajárak csökkenése miatt immár nem képes pénzelni az állam jóléti intézkedéseit. A jobboldal mindenáron meg akarja buktatni a szocialista kormányzatot, mely szerinte csődbeviszi az országot. Azt persze, hogy alacsony olajárak mellett Venezuela hogy boldogulhat senki sem tudja sem Caracasban sem pedig Washingtonban.
Bármilyen támadás egy NATO tagállam ellen olyan mintha minket támadtak volna meg!- hangsúlyozta Tallinnban Mike Pence amerikai alelnök amikor a három balti állam vezetőivel találkozott.
Donald Trump nevében sietett megnyugtatni a balti államokat: az USA komolyan veszi az ötödik cikkelyt a NATO alapokmányában. Ez kimondja: a szövetség bármelyik tagja elleni támadás az egész NATO-t illeti! Vagyis az USA hatalmas hadereje garantálja a szövetségesek biztonságát. A kis közép és kelet-európai államok épp ezért léptek be a NATO-ba, de aztán elfogta őket az aggodalom Trump megválasztása után. Az amerikai elnök nem siettett megerősíteni az USA elkötelezettségét a híres ötödik cikkely mellett viszont nagyobb anyagi hozzájárulást követelt a résztvevőktől.
A balti államok a cári birodalom részei voltak 1918 előtt. Rövid függetlenség után a Szovjetunió tagállamai lettek- nem épp a saját akaratukból. A nagy Szovjetunió bukása után siettek csatlakozni a NATO- hoz és az Európai Unióhoz, hogy minél távolabb kerüljenek Moszkvától.
Miután Oroszország annektálta az Ukrajnához tartozó Krím félszigetet, a három balti államnak megnőtt az aggodalom Moszkva szándékait illetően.
Ezért üdvözölték most örömmel Mike Pence alelnök látogatását. Észtország kormányfője egyenesen azt kérte: az USA telepítsen Patriot rakétákat a balti államokba! Ezt Oroszország mindenképp fenyegetésnek érezné hiszen a balti államok igen közel vannak Szentpétervárhoz. Moszkva azzal vádolja Washingtont, hogy a bekerítésére törekszik.
A moszkvai aggodalmakat erősítheti, hogy Grúziában az eddigi legnagyobb közös amerikai-grúz hadgyakorlatot rendezik meg. Pence alelnök a Baltikumból épp ide látogat kedden. Grúzia is a nagy Szovjetunió része volt, sőt a diktátort, Sztálint ő adta a birodalomnak. 2008-ban katonai konfliktusba keveredett Oroszországgal. Ennek következtében két nemzetiségi tartományát elveszítette. Ebben az időben Szakasvili egy volt New yorki ügyvéd volt Grúzia elnöke. Később ő Odessza kormányzója lett Ukrajnában, de megfosztották tisztségétől. Grúzia ex elnöke jelenleg hontalan, mert állampolgárságától is megfosztották. Második hazájában az Egyesült Államokban próbál új életet kezdeni.
Közben Moszkva és Washington viszálya újabb mélypontra jutott. Putyin elnök kiutasított 755 amerikai diplomatát válaszul arra, hogy Amerika újabb szankciókat szavazott meg amiatt, hogy az oroszok befolyásolták a tavalyi elnökválasztási kampányt. Ilyen körülmények között az USA alelnökének látogatása az egykori szovjet tagállamokban csak olaj a tűzre és egyben figyelmeztetés Moszkvának: eddig és ne tovább!
A legtöbb elemző szerencsés körülménynek tartja, hogy éppen egy tábornok került a kabinetfőnöki posztra, mert a trumpi Fehér Ház első hat hónapját a totális káosz jellemezte – amit az elnök természetesen folyamatosan tagadott a Twitteren, de legújabb húzásaival végül is beismert. Csakhogy ahol sok a szakács, ott általában fő is valami. Vagy a „rangosabb” szakmára lefordítva: ahol túl sok a tábornok, ott előbb-utóbb lőni is fognak.
Tíz napig sem tartott a Fehér Ház „bibliai fivéreinek” története. Anthony Scaramuccinak, az új-volt kommunikációs igazgatónak mennie kellett, amikor a még újabban kinevezett kabinetfőnök, John Kelly nyugalmazott tábornok hétfőn elfoglalta munkahelyét.
Scaramucci volt az, aki Káin és Ábel drámájához hasonlította saját harcát Reince Priebus-szal, a múlt héten kirúgott kabinetfőnökkel, még mielőtt ország-világ előtt lejátszódott volna a faramuci történet:
Scaramucci–Káin megölte, vagyis kirúgatta, Priebus–Ábelt, aminek nyomán Isten (ebben a színjátékban csakis Trump játszhatja ezt a szerepet) megbüntette, vagyis kirúgta Scaramucci–Káint.
Nincs ínyünkre emberek nevével játszadozni, hiszen azt (szinte) senki sem maga választja. De ha valaki, akkor Scaramucci – aki „Csórónak” becézte saját magát – megérdemli a jellemzést. Neve olaszul csetepatét jelent (angolul skirmish), rövid politikaközeli epizódszerepe pedig nagyon is arra hasonlított, amikor egy kulisszák mögötti, rejtett csatározásba belép egy betonkezű bunyós és szétcsap a társaság között. Scaramucci mondta is, hogy akár az egész elnöki sajtóirodát kirúgja, csakhogy véget vessen a folyamatos kiszivárogtatásnak.
Miután azonban jövetelével lemondott az előző szóvivő, Sean Spicer, majd a Republikánus Párt volt főtitkárának is fel kellett adnia kabinetfőnöki posztját a famózus Scaramucci-interjú és Twitter-csivitelés nyomán, Trump immár negyedik kommunikációs igazgatója is az elnöki történelem szemétdombján végezte.
Scaramuccit az elnök lánya és veje, Ivanka Trump és Jared Kushner javasolta, most viszont ők támogatták Kelly tábornok, eddigi belbiztonsági miniszter be(ljebb)hozatalát. A helyettes szóvivő szerint hétfőtől ők ketten is Kelly-nek jelentenek, nem közvetlenül a papának. Ami persze röhejesnek tűnik, de a rendcsinálási kísérlethez jól hangzik.
A tábornokot olyan ceremóniával fogadta az ingatlanmágnás-államfő, mint ami kizárólag állam- és kormányfő-vendégeknek jár ki: az Ovális Irodában maga mellé ültette a kandalló elé, hogy agyba-főbe dicsérje (a felerősített razziák és erőszakos deportációk nagyon tetszenek Trumpnak, és Kelly beleállt a „rendteremtési” akciókba) – majd szokásos kézfogás közbeni magához rántással jelezte, hogy „megfogtalak”. Mint emlékezetes, ezt a fajta vazallus-avatást csak Emmanuel Macron francia elnök tudta eddig kivédeni, a tél végén kinevezett legfelső bírósági tag is áldozatul esett neki.
Nem kétséges, hogy a volt tengerészgyalogos-tábornoknak van legalább annyi fizikai ereje, mint az elnöknek. Nyilván feltételül szabta a faramuci Scaramuccival való leszámolást a cseppet sem irigyelhető megbízatás elfogadásához.
Most hát a külügyminiszteri tárcát leszámítva (amit különben is megharmadolni készülnek), mindhárom leghatalmasabb elnöksegédi munkakör tábornoki kézbe került Amerikában. Tábornok a kabinetfőnök, tábornok a második nemzetbiztonsági tanácsadó H.R. McMaster (28 nap után kirúgott elődje is az volt: Mike Flynn Putyin-pajtás külpolitikai kampánytanácsadó) és tábornok a Pentagon főnöke, James Mattis is.
A választási kampány során Trump emlékezetesen kijelentette:
Többet tudok az ISIS-ről, mint a tábornokok. Higgyék el nekem! Később elmagyarázta, hogy azért tud olyan sokat az Iszlám Államról, mert szenvedélyesen nézi a televíziót.
Amiről viszont még később, és azóta is, azt állítja, hogy „csaló, alávaló kamumédia” (kivéve persze a szélsőjobboldali Fox hírtévét).
A legtöbb elemző szerencsés körülménynek tartja, hogy éppen egy tábornok került a kabinetfőnöki posztra, mert a trumpi Fehér Ház első hat hónapját a totális káosz jellemezte – amit az elnök természetesen folyamatosan tagadott a Twitteren, de legújabb húzásaival végül is beismert. Csakhogy ahol sok a szakács, ott általában fő is valami. Vagy a „rangosabb” szakmára lefordítva: ahol túl sok a tábornok, ott előbb-utóbb lőni is fognak. Miután Trump ENSZ-nagykövete – szintén Twitteren – azt csivitelte, hogy (a legújabb rakétakísérlet miatt) „Befejeztük a szövegelést Észak-Koreáról”, eleve nyitott az út a „cselekvés” előtt. Márpedig a tábornokok cselekvési területe a harctér. Nikki Haley mellesleg saját „szakmáját” (azért idézőjelben, mert a volt dél-karolinai kormányzó soha nem volt diplomata) ásta alá a fenti „stratégiai” mondolattal, hiszen a diplomatáknak nemcsak elsősorban, hanem kizárólag az a dolguk, hogy tárgyaljanak – lövöldözni kevesen tudnak közülük.
De még akkor is figyelemre méltó a Fehér Ház tábornokosítása, ha nem lesz rögtön háború. A serdülő korú Trumpot félkatonai magániskolába íratta az apja, hogy „megedződjön” – és ő ezt jelöltként legfontosabb korai élményei közé sorolta. Nem is csoda, hiszen a magáncégek világában a főnök-tulajdonos hadvezérnek képzelheti magát: mindenki lesi a szavát és ugrik minden parancsára. Ezt hiányolhatta eddig Trump a Fehér Házban, innen jöhet a hajlam a „formális rend” utáni vágyakozásra.
A demokratikus politika világa azonban nem ilyen – és nagyon nem lenne jó, ha eltábornokosodna.
Mečiar utódai a szomszédban, székely biznisz, csúcson a román foglalkoztatottság és vigyázat: Szerbiában mérik a sebességet fizetőkaputól fizetőkapuig. A szomszédos országok lapjaiban böngésztünk.
Márius Kopcsay a pozsonyi Sme publicistája szerint Lengyelországban egyre drámaibbá válik a helyzet, miután Andrzej Duda elnök mégiscsak úgy-ahogy ellenszegült a kormányhatalomnak. Orbán Viktor azonban rögtön támogatásáról biztosította Jaroslaw Kaczyńskit. Szomszédjaink éppen olyan időszakon mennek át, amelyet mi Vladimír Mečiar uralkodása idején élvezhettünk ki. Az utóízeket mostanáig érezhettük az ominózus amnesztiák formájában, amelyeket végre sikerült eltörölni, igaz, ez tragikusan sokáig tartott politikusainknak…
Az egyetlen enyhítő körülmény talán az, hogy a visegrádi négyes ma jobb állapotban van, s bár sokan azt mondják, a csoportosulásnak vége, valamiben mégis van értelme. Részben a V4-nek köszönhető ugyanis, hogy régiónkban meghonosodtak a jó szomszédi viszonyok, ellentétben a 90-es évekkel, amikor Magyarország és Szlovákia közt nagyon feszült volt a kommunikáció, Mečiar nyíltan nacionalista módon nyilvánult meg, s a magyar közösség joggal érezte magát károsultnak, sőt, fenyegetettnek.
A másik oldalon a kor jellemző tünete, a demokrácia romló minősége, ha nem egyenesen kimúlása – a trend, amely Oroszországból indult, a sikertelen puccs után átvette Törökország, s a még rosszabbul sikerült amerikai elnökválasztások után Donald Trump elnök is.
Ám Csehország felett is gomolyognak a felhők, s nem csupán a Zeman–Babiš-tandem révén, mely az őszi választások után körvonalazódik, hanem az egyre erősödő nacionalista és Brüsszel-ellenes hangulat miatt.
Szlovákia tulajdonképpen nem is áll olyan rosszul, hiszen a Focus ügynökség legújabb felmérése szerint a kormánykoalíció ma nem tudna kormányt alakítani, tehát akár felvillanhatna a változás esélye. De nem villan fel, mert az ellenzék a maga 50 parlamenti mandátumával semmilyen változást nem fog elérni. Fő ellenfele nem is a gyengülő kormánykoalíció, hanem a választók körében egyre erősödő apátia, és az egyre kisebb rendszerbe vetett hit, amely a szomszéd országokból szivárog át. S ezt nehéz lesz legyőzni.
Székely-biznisz
Tizennegyedikként a székelyek válhatnak Magyarország hivatalosan elismert legújabb népcsoportjává. A kezdeményezés lehetséges hatásairól Tasnádi-Sáhy Péter írt az erport.ro honlapon.
Világnézettől függően először akár felemelőnek is tűnhet a pár napos hír, hogy a Nemzeti Választási Bizottság hitelesítette a kezdeményezést, amely az eddig elismert 13 magyarországi nemzetiség mellett a székelyeket is magyarországi honos népcsoporttá nyilváníttatná.
Arról keveset szólnék, hogy önálló nemzetiséget alkotnak-e a székelyek, szerencsére ez ügyben a most elindított folyamatban a Magyar Tudományos Akadémia hivatott ezt tudományosan megállapítani, a magánvéleményemet viszont vállalom: mindenkit fogadjunk el annak, aminek vallja magát, ha ezzel nem árt senkinek.
Szóval, ha egy magát székelynek valló ember nem szeretné automatikusan magyarnak is vallani magát (akár Csaba királyfi okán, akár „mert Gyurcsány”), akkor erre a jogot biztosítani kell neki, ha mások jogai nem csorbulnak általa.
Arra persze esetleg jószándékúan érdemes figyelmeztetni, ha az öntudat baltájával éppen maga és saját atyafiai alatt vágja a fát. (Mellékzönge, de nem hagyom ki: a farkas farkasnak farkasa játékban nyújtott profi teljesítmény alapján a székely és a magyar egyértelműen homogén nemzetnek tekinthető).
Hogy a székelység magyarországi kisebbséggé avanzsálása milyen károkat okozhat, elég könnyen kiókumlálható, és nem is venném el Balogh kolléga érdemeit, aki egy krónikás vezércikkben ezt már össze is foglalta. Sommázata: ha Budapesten a magyartól eltérő népnek tekintenék a székelyt, akkor Bukarest miért ne tehetné, és csellel vagy erővel miért ne csökkentené a törvényes jogokkal felruházott magyar nemzetiségűek számát a felére, nevetve megvonva az anyanyelvi oktatás, illetve nyelvhasználat jogát a román törvények szerint ilyesmivel nem felruházott székelyektől, illetve szerelné le magyar helységnévtáblákat a „megcsappant” magyarságú városokban.
Feltehetjük a kérdést, hogy – ha ennyire egyértelműen káros – miért jut valakinek az eszébe ilyesmivel kampányolni, illetve a magyar politika esetleg miért adhat zöld utat az ötletnek. Kézenfekvő válasz: mert nagy az Isten állatkertje. Kevésbé kézenfekvő: pont, amiért érdemes székely nemzeti sört gyártani, pénz van benne.
A magyarországi nemzetiségeknek ugyanis jelenleg is pénz jár, nem azt mondom, hogy oligarcha léptékkel mérve komoly summa, de jó néhány kiskádert ki lehet stafírozni belőle.
A vajdasági Szabad Magyar Szó nem alaptalanul figyelmezteti a gyanútlan autósokat:
Elkezdődött! Mérik az átlagsebességet fizetőkaputól fizetőkapuig
Egy héttel ezelőtt jelentette be a Szerbiai Belügyminisztérium, hogy nemsokára elindítják azt a rendszert, amely méri, hogy a fizetőkaputól a fizetőkapuig az adott autó mennyi idő alatt tette meg a távolságot, s ez alapján a számítógép másodpercek alatt kiszámítja, hogy mennyi volt az autó átlagsebessége.
A szerbiai autópályákon 120 km/h a megengedett sebesség, így nem nehéz kikövetkeztetni, hogy a rendszer lényege, hogy akinek az átlagsebessége ennél több lesz, az büntetésre számíthat. (…)
Egyelőre senkit nem büntettek meg, és nem is fogják postázni a büntetéseket azoknak, akik gyorsabban mentek a megengedettnél, amíg a teljes autópálya-hálózaton be nem vezetik a rendszert. Amikor ez megtörténik, akkor azokat a sofőröket, akik túllépték a sebességet, azonnal megállítják a fizetőkapunál, és ők mindjárt megkapják a büntetést. Egy másik forgatókönyv szerint viszont az autó tulajdonosának a nevére postázzák majd a büntetést.
Amikor a húsz évvel ezelőtti mozivásznon a farok csóválta a kutyát (Dustin Hoffmannal és Robert De Niróval a főszerepben), korántsem ért véget az a jelenség, hogy az élet imitálja Hollywoodot.
A Kártyavár c. amerikai filmsorozat idei, ötödik idényével azonban – amelynek indítását pár hónappal elhalasztották Donald Trump győzelme miatt, mert az eredeti forgatókönyv Hillary Clintont várta elnöknek és tervezte főgonoszként leleplezni – elérkeztünk arra a pontra, amelyen a valóság meg a fikció már-már kibogozhatatlanná válik. Szivárogtatás tekintetében azonban ismét az élet kullog a forgatókönyvek után.
Ami nem csoda, hiszen
az Egyesült Államok politikai csúcsán ma egy olyan ember ül, aki a televíziós önpromóció és a valóságshow nagymestere.
De miről is van szó?
A tavalyi előválasztási kampány legelején, még 2016 februárjában Jeff Sessions alabamai szenátor volt az első, aki az amerikai „felsőházból” megtámogatta Donald Trumpot, pedig az utóbbi akkor még egyáltalán nem számított esélyesnek. Az USA egyik legelmaradottabb és legszegregáltabb államát húsz éve képviselő Sessions a szélsőjobboldali fundamentalista Teadélután mozgalom egyik üdvöskéje volt, akiről még fiatal államügyész korában elterjedt, hogy szívesen üldözi a fekete választójogi aktivistákat, ám nem emel vádat olyan gyilkosság ügyében, amelyet a Ku Klux Klán követett el. Trumppal viszont már szenátorként ismerkedett meg, amikor meghívta az ingatlanmágnást, hogy tanúskodjon az ENSZ ellen a New York-i székház tatarozásának költségei miatt. A választási hadjáratban aztán Sessions a republikánus jelölt egyik legelkötelezettebb szószólója lett.
Senki nem csodálkozott hát – viszont 1400 jogászprofesszor nyilvános levélben tiltakozott –, amikor Trump éppen Sessionst jelölte igazságügyminiszternek. A szenátusi meghallgatás során felmerültek ugyan ellene a régi vádak (többek között a néhai Edward Kennedy szenátor figyelmeztetése, ill. Martin Luther King özvegyének a levele), ám a többségi republikánus vezetők keresztülmanőverezték jelölését a bírálatok labirintusán át a jóváhagyásig.
Sessions azonban elkövetett egy nagy hibát:
hazudott, amikor azt állította kollégáinak, hogy a kampány során soha nem találkozott az orosz kormány képviselőivel.
Márpedig a kongresszusnak hazudni szövetségi bűnténynek számít. Hat héttel később kiderült, hogy a szenátor többször is találkozott Szergej Kiszlyák washingtoni orosz nagykövettel. Ekkor – már igazságügyminiszterként – Sessions kivonta magát az oroszokkal való összejátszás vizsgálatának hivatali befolyásolása alól. Így történhetett meg, hogy a helyettese, Rod Rosenstein nevezte ki Robert Mueller volt FBI-igazgatót a vizsgálat élére különleges ügyészi minőségben.
Ez viszont nem akadályozta meg a minisztert abban, hogy májusban javaslatot tegyen Trumpnak a vizsgálatvezető FBI-igazgató, James Comey leváltására. Egy júniusi meghallgatáson ugyan újra tagadta a Kiszlyákkal való kapcsolatát, ám egy videófelvétel kiszivárgása nyomán úgy módosította nyilatkozatát, hogy „nem emlékszik” a találkozóra, hiszen szenátorként több, mint száz nagykövettel volt dolga.
Egy múlt vasárnapi interjú során azonban Donald Trump teljesen váratlanul kibökte, hogy „haragszik Sessionsre”, amiért az kivonta magát az összejátszás-nyomozás irányítása alól. Az elnök egészen odáig ment egyik leghűségesebb támogatója lejáratásában, hogy „ha tudta volna, hogy Sessions kivonja magát, akkor nem is jelölte volna igazságügyminiszternek”.
A Sessionst érő meglepetések eddigi legnagyobb csattanója csütörtök este következett be, amikoris a Washington Post közölte, hogy az amerikai kémelhárítás az orosz nagykövet Moszkvával folytatott beszélgetéseit lehallgatva megtudta, hogy Sessions igenis tárgyalt Kiszlyákkal a Trump-kampány stratégiai kérdéseiről.
Azonnal felmerült a kérdés, hogyan (nem) illik ez az addig kiszivárgott részletek sorába, hiszen Sessions mint bénakacsa-miniszter nagyon is megfelel a Trump-ellenes vizsgálatban érdekelt erőknek. Nem kellett sokáig várni, hogy a legendás Cui bono? (Kinek az érdekében?) kérdésre megszülessen a logikus válasz.
Ez a kiszivárogtatás csakis Trumptól eredhet, hiszen kizárólag neki áll érdekében, hogy Sessions eltakarodjon az igazságügyminisztérium éléről. Hogy miért? Hát mert Sessions a jelenlegi konstellációban nem válthatja le Muellert, az elnök maga viszont nem meri ezt megtenni, mert már alaposan megsütötte magát Comey menesztésével.
Márpedig, ha új minisztert lehetne megtenni az FBI feletti ellenőrzést gyakorló minisztérium élére, akkor azt lehetne utasítani Mueller kirúgására – amivel megszűnne, de legalábbis megnehezülne a további nyomozás az oroszokkal való összejátszás ügyében.
Trump ugyanis attól lett ennyire ideges, hogy a rendkívüli ügyész már az ő adóbevallásai után is érdeklődik.
Mint emlékezetes, hosszú évtizedek után Trump volt az első elnökjelölt, aki nem volt hajlandó közzétenni adópapírjait, amiből sokan már tavaly is arra következtettek, hogy azok súlyos terheket rejtenek – és esetleg az orosz milliárdosoktól való függőségét is bizonyíthatják.
Trump minden korábbinál nagyobb bajban van – ezért vált hirtelen az érdekévé, hogy ráfordítsa a gyanú vibráló sugarát saját híve, támogatója és kampányszószólója majd igazságügyminisztere hazugságaira.
Már az is faramuci volt, ahogyan Anthony Scaramucci New York-i pénzügyi mágnás bevágódott a Fehér Ház sajtószobájába mint leendő (azóta sem formailag kinevezett) kommunikációs igazgató, és közzétette, hogy nem a kabinetfőnöknek fog jelenteni, hanem közvetlenül az elnöknek.
Az amerikai elnök szerteágazó tevékenységét ugyanis hagyományosan a kabinetfőnök fogja össze és irányítja – márpedig erre különösen szükség van egy olyan elnök alatt, akinek halvány gőze sincs arról, hogyan működik a politikai és kormánygépezet.
A saját magát „Csórónak” becéző (angolul, a neve végződése alapján: mooch – lopakodva lop, csór), durva beszédű leendő főkommunikátor szerda éjjel felhívta a New Yorker magazin egyik újságíróját és az amerikai kormánytörténet legbizarrabb mondatait zúdította rá, aki azokat péntekre virradóra közzé is tette:
„Reince [Priebus, a másnap menesztett kabinetfőnök] egy ki****ott paranoid szkizofrén, egy »paranomániákus«.”
Scaramucci azzal magyarázta ezt a kirohanást, hogy Priebus állítólag kiszivárogtatta az ő vagyonnyilatkozatát,
ami Scaramucci szerint bűntény, és ezért ő az FBI-hoz fordul. Az újságíró (Ryan Lizza) kérdésére, hogy most csakugyan komolyan beszél-e, „Szkaramu-Csóró” hozzátette:
„A mocsár nem fogja megdönteni [Trumpot]… Én nem vagyok Steve Bannon [az elnök fehér szuprematista és önbevallottan leninista főstratégája], én nem próbálom a saját f****mat sz***gatni. Nem próbálok saját brandet építeni az elnök ki****ott ereje alapján. Azért vagyok itt, hogy az országot szolgáljam.”
Lehet, hogy mindezt komolyan gondolta a „Csóró”, ám azt elmulasztotta megtanulni, hogy ha valaki nem kéri az újságírótól, hogy hivatkozatlanul nyilatkozhasson, akkor minden nyilvánossá válhat, amit mond. Ez még mindig a (Trumpék által oly sűrűn átkozgatott) fősodrú média egyik aranyszabálya.
A famózus telefonbeszélgetés azzal fejeződött be, hogy Scaramucci dúlva-fúlva azt mondta – még mindig Reince Priebusról:
„No hadd menjek, mert el kell kezdenem némi sz*rt csivitelni erről az őrült alakról.”
Alig pár perccel később a Twitteren megjelent Scaramucci szentenciája:
„Mivel kiszivárgott a vagyonnyilatkozatom, ami bűntény, szólok az @FBI-nak meg az @igazságügyminisztériumnak #mocsár @Reince45.”
Két óra múlva ugyan visszavonta ezt az esztelenséget (a benyújtott vagyonnyilatkozat nyilvános okmánynak számít, nem úgy, mint az adóbevallás), de addigra már mindenki tudott róla. Pénteken pedig maga Trump csivitelte közzé, hogy Priebust menesztette (hat hónap alatt ez a hatodik kirúgott vezető) és John Kelly nyugalmazott tengerészgyalogos-tábornokot, eddigi belbiztonsági minisztert teszi meg kabinetfőnökévé – de a „Csóró” továbbra is az elnöknek jelent majd.
Így aztán Trump személyesen is beismerte, hogy kabinetjében teljes a káosz
– amit a sajtó már január óta tudott, sőt Priebus menesztését is rég megjósolta. A most kirúgott kabinetfőnök korábban a Republikánus Párt főtitkára volt, és a választási kampány során csak jó későn állt Trump mellé (akárcsak Scaramucci maga), de akkor teljes mellszélességgel. Még lemondása után is kirúgójának adott igazat.
Most, hogy a jobboldal által oly fanatikusan erőltetett egészségbiztosítási jogokat eltörölni próbáló reform egyelőre megbukott, a politikailag dilettáns elnök úgy érezheti, nincs már szüksége még a konzervatív politikusokra sem. Trump ma már csak két kategóriában bízik meg: saját családtagjaiban, illetve legközelebbi üzleti partnereiben (ez a két kör szorosan összefűződött), valamint az őt kiszolgáló tábornokokban. Az előbbi csoport nyilvánvalóan azért felel meg, mert eleget tudnak a manipulációkról ahhoz, hogy ne árulják el egymást. A második típus viszont megszokta, hogy parancsokat kap és hajt végre anélkül, hogy véleménye lenne, vagy azt hagyná eluralkodni a munkája felett.
Így aztán újabb tábornok és újabb spekuláns milliomos került az elnök közvetlen közelébe – akiről az istenadta nép (kisebbsége) elhitte, hogy az ő javát szolgálja majd. A szókimondó csórók viszont remélhetőleg felnyitnak majd egy-két szemet.
Az amerikai történelem eddigi politikailag legkorruptabb elnöke Richard Nixon volt. De még ő is inkább lemondott, mintsem, hogy saját magának megkegyelmezzen (megtette azt helyette az utódja, Gerald Ford). Mert azt még Nixon sem tartotta tisztességesnek.
„Fenntartandó-e a felség azon joga, mely által a büntetendő cselekmények miatt indítandó bűnvádi eljárást – kivétel nélkül, valamennyi büntetendő cselekményekre nézve előzetesen megakadályozhatja, vagy ha folyamatba tétetett, megszüntetheti?”
Ezt a kérdést nem Donald Trump amerikai elnök politikai ellenfelei vagy ellenzéki liberális sajtója tette föl, hanem – amint azt a szöveg régies magyarsága is sejteti – Szalay László 19. századi jogász, liberális politikus, fiatalkorában Kölcsey joggyakornoka, Kossuth lapszerkesztő-utódja és a forradalmi kormányban Deák Ferenc igazságügy-miniszter főkodifikátora, majd a szabadságharc leverése miatti emigráció után hazatérve, 1861-től haláláig a Magyar Tudományos Akadémia főtitkára.
Ugyanez a kérdés – fura formában – pár napja felmerült az Egyesült Államokban is. Méghozzá azért, mert kiszivárgott:
Trump afelől érdeklődik munkatársainál és jogászainál, hogy az amerikai elnök vajon megkegyelmezhet-e stábjának, családtagjainak vagy akár saját magának is.
A válasz nem egyértelmű, noha az alkotmány szerint az elnöknek „közjogi felelősségre vonás esetét kivéve, joga van az Egyesült Államok ellen elkövetett bűncselekményekkel kapcsolatban a büntetés végrehajtásának felfüggesztésére és a kegyelmezésre.”
Hetek óta látnak napvilágot egyre újabb és egyre leleplezőbb erejű részletek arról, hogy
Trump kampánystábja, sőt saját fia is közeli kapcsolatban állt a Kreml képviselőivel.
De július 20-án az is bizonyossá vált, hogy Robert Mueller volt FBI-igazgató és különleges ügyész vizsgálata immár kiterjedt Donald Trump oroszországi szálakhoz fűződő személyes pénzügyi kapcsolataira is.
Trump ugyan megmenekülhet a hazaárulás vádjától, mert az szinte bizonyosan politikai értékelés tárgya lenne, és a republikánus pártgépezet aligha hajlandó beismerni, hogy az elnökválasztási kampány során és azóta is szolgalelkűen segédkezett az Egyesült Államok tekintélyének szándékos vagy böszmeségre alapuló aláásásában. Ám
a pénzmosás bizony nagyon is köztörvényes bűnténynek számít,
és arra esetleg kemény, megdönthetetlen bizonyítékokat is lehet találni.
Noha Mueller és egyre bővülő csapata az elnök orosz ügyleteivel kapcsolatban is nyomoz, a máris bizonyított tények egyelőre volt kampányfőnökének, Paul Manafortnak a múltját és jelenét terhelik.
Manafort milliókkal tartozott Putyin-párti ukrán milliárdosoknak, akik évekkel ezelőtt perelték is emiatt, de mihelyt Trump kampányának vezetője lett, megszüntették a követelést.
Putyin ukrajnai pénzemberei (magyarán: Simicskái) potom pénzért kapták az orosz gázt, hogy azt méregdrágán adják tovább az azóta részben annektált országban, majd a sok százmilliós profitot New York-i ingatlanokba fektessék, amihez Manafort segédkezett, és amely szférában Trump rendkívül nagy játékosnak számított. Mindeközben Manafort is megszedte magát, amihez ráadásul tizenmilliós hitelt kapott egy kis amerikai banktól (a bank teljes tőkéjének egynegyedét neki adták, hogy kaliforniai ingatlanokba fordítsa), mihelyt felvételt nyert Trump belső köreibe.
Ezeknek az ügyleteknek a nagy részét ciprusi bankokon keresztül bonyolították le – amelyek „tisztaságát” szerb és magyar vonatkozásban is jól ismeri az olvasó. De ugyanakkor bele volt keveredve a Deutsche Bank is, amely az elmúlt húsz évben mintegy négymilliárd (!) dollárnyi hitelt adott Trumpnak, vagy hitelekre kezességet kapott tőle. A bank persze profitált ebből, de Trump be is perelte a németeket, hogy elhalassza adósságai egy részének a visszafizetését.
A pénzmosás lényegéhez tartozik a pénzmozgatás szándékos agyonbonyolítása – hogy ne lehessen kifürkészni honnan hová – és főleg, hogy mi célból – gurul a tallér.
Ezért olyan roppant nehéz felgöngyölíteni az egyre inkább bűnszövetkezetnek tűnő Trump-birodalom cselekményeit
– a több ezer(!) bírósági peren át a putyini zsarolhatóságon keresztül a Fehér Házig és az elnöki hivatal méltóságának, sőt az Egyesült Államok nemzetközi pozícióinak és tekintélyének szándékos vagy szélhámos aláásásáig.
Trumpék mindenesetre alaposan benne vannak a kalamajkában – ezért utasította jogászait arra, hogy mindenáron találjanak valamilyen ürügyet Mueller vizsgálódásának aláásására, netán a volt FBI-igazgató rendkívüli ügyészi hivatalának megszüntetésére. Ezért mondta az elnök a minap, hogy már megbánta Jeff Sessions igazságügyminiszteri kinevezését, mert az – még szenátori mivoltában korai Trump-támogatóként – kivonta magát az orosz kapcsolatok vizsgálatának befolyásolásából s így nincs, aki kirúgja Muellert. Ezért húzott meg Trump egy határvonalat:
amennyiben Mueller az elnök mélyen titkolt adóbevallásait piszkálná meg, akkor kénytelen lenne őt eltávolítani.
És végül ezért kezdett Trump az iránt érdeklődni, hogy végszükség esetén megkegyelmezhet-e önmagának. Az amerikai történelem eddigi politikailag legkorruptabb elnöke Richard Nixon volt. De még ő is inkább lemondott, mintsem, hogy saját magának megkegyelmezzen (megtette azt helyette az utódja, Gerald Ford). Mert azt még Nixon sem tartotta tisztességesnek.
Washingtonban Jared Kushnert, Trump elnök vejét és főtanácsadóját mostanában arról faggatják: milyen kapcsolatban állt az oroszokkal a választási kampány idején. A kihallgatásokon felmerült Lev Leviev neve. Ki ő és milyen szerepet játszik a világpolitikában?
1956-ban született a Szovjetunióban, egészen pontosan Üzbegisztánban. Buharaban jelentős zsidó közösség élt, amely megőrizte ortodox tradícióit éppúgy mint a gyémánt csiszolás művészetének fogásait. Innen indult a kis Lev, aki a családjával együtt emigrált Izraelbe még 1971-ben. A tanulmányai nem kötötték le, annál inkább a gyémánt csiszolás és kereskedelem. Már fiatalon elhatározta: megtöri a deBeers monopóliumát a piacon. A cég Dél Afrika gyémánt bányáira alapozta monopóliumát.
Leviev viszont tudta: a nagy Szovjetuniónak hatalmas gyémánt készletei vannak és komoly fizetési problémái. Azon kívül van egy szövetségese Afrikában és ez Angola. Ahol szintén sok a gyémánt. De hogy jusson be a nagy Szovjetunióba? Ebben játszott szerepet a Chabad rabbi, Menahem Mendel Scheerson.
A fizetési gondokkal küzdő Gorbacsov rendszer örömmel fogadta a vállalkozó szellemű fiatalembert, aki egykor maga is szovjet polgár volt.
A gyémánt világpiacon megszűnt a monopólium, az új királyt úgy hívták, hogy Lev Leviev.
Aki a nagy oroszországi privatizációs folyamatban is aktívan részt vett.
Ott ismerkedett meg egy bizonyos Vlagyimir Putyinnal.
A KGB egykori ezredese akkor Szentpéterváron a privatizáció fő felelőse volt. Miután hatalomra került, magához hívatta Lev Levievet és a Chelsea tulajdonosát, Roman Abramovicsot. Rájuk bízta a zsidó lobbi újjászervezését Oroszországban. Tudta ugyanis, hogy mind a két fiatal üzletembernek kiváló kapcsolatai vannak Angliában, az Egyesült Államokban és persze Izraelben.
Amerikában Lev Leviev kapcsolata egy ortodox zsidó fiatalember, bizonyos Jared Kushner volt.
Aki aztán nőül vette Ivanka Trumpot, aki a kedvéért áttért a zsidó hitre. Majd pedig az após, Donald Trump az USA elnöke lett. Aki kinevezte Jared Kushnert főtanácsadónak. Fő feladata: a kapcsolattartás Izraellel és Oroszországgal. Ez utóbbi kapcsolat után hevesen érdeklődnek azok, akik ellenzik a viszony javítását Moszkvával, amit pedig Donald Trump megígért a választási kampány során.
Az amerikai titkosszolgálat emiatt elkezdte vizsgálni Lev Levievet is. Akinek kiváló orosz kapcsolatai eddig sem voltak titokban. Ám arra is rájöttek: a vállalkozó szellemű dollármilliárdos együttműködik a kínai titkosszolgálattal! Hol találkoznak? Állítólag Hongkongban az Admiralitás épületében, ahol a pekingi titkosszolgálat helyi központja működik. Miben működnek együtt? Az afrikai terjeszkedésben! Kína hatalmas tempóban veszi át a vezető szerepet elődeitől. A gyémánt legfontosabb piaca pedig továbbra is Afrikában van.
A Haaretz című izraeli lap szerint itt zárul be a kör:
a titokzatos dollármilliárdos Lev Leviev számára a legfontosabb a gyémánt.
Melynek csiszolási mester fogásait még édesapjától leste el Üzbegisztánban. Fenyegeti-e most veszély amiatt, hogy Jared Kushnert Washingtonban róla is faggatják? Aligha! Aki egyszerre van jóban Trump elnökkel és Putyinnal, a lubavicsi szektával és a kínai titkosszolgálattal, annak egy kis vizsgálat meg sem kottyanhat. Hacsak valahol nem úgy döntenek, hogy túl sokat tud…
3,9 százalékkal növekedett a világtól elzárkózó kommunista rendszer GDP-je 2016-ban. Észak Korea ugyan nem közöl megbízható adatokat a gazdaságáról, mert ám a Bank of Korea, Dél Korea nemzeti bankja, szorgosan elemzi Észak Korea gazdasági helyzetét.
Az információk fő forrása a hírszerzés. Adatainak szerint 17 éve nem volt ilyen gyors növekedés Észak Korea gazdaságában. 1999-ben 6,1 százalékos GDP növekedést számolt ki a nemzeti bank Szöulban. Kérdés, hogy lehet ilyen gyors a növekedés, miközben azz ifjú diktátor – apjához és nagyapjához hasonlóan – szinte minden pénzt katonai célra költ? Észak Korea atom és nukleáris programja csillagászati összegbe kerül az ország teljesítő képességéhez képest. Az életszínvonal a béka feneke alatt van: az egy főre jutó GDP kevesebb mint az egyhuszada Dél Korea teljesítményének. A Bank of Korea szerint az egy főre jutó GDP a harcias Észak Koreában 1,5 millió von – ez 1136 dollárt jelent.
Észak Korea egyetlen szövetségese Kína, mely leállította a kőszén importját. Ez nagy csapás volt Észak Koreára nézve, de ügyesen kijátszották a szankciókat. Elégették a szenet az észak-koreai erőművekben, majd a villamos energiát exportálták Kínába. A másik leleményes módszer a „magán export”. Észak Koreában sok drágakövet bányásznak. Ezeket észak-koreai „magánkereskedők” viszik át a Barátság hídján Kínába. Ott ékszert csiszolnak belőlük, és a hasznon osztoznak. Minthogy Észak Koreában magángazdaság nincs, ezért a magánkereskedők alkalmazása tiszta fikció. Észak Korea titkosszolgálatának tisztjei azok, akik ily módon igyekeznek devizát szerezni az országnak.
A katonai programok ugyanis méregdrágák, és a technológiát külföldön kell beszerezni.
Az eredmény már mutatkozik is: az USA nemzeti ünnepén olyan interkontinentális rakétát próbáltak ki, mely elvben elérheti Amerika nyugati partjait. Trump dühös és katonai csapással fenyegeti az ifjú diktátort. Másrészt arra akarja rávenni Kínát, hogy rendszabályozza meg szövetségesét.
Pekingben ellenzik a megelőző katonai csapás gondolatát. Közölték Washingtonnal: ők betartják az ENSZ szankciókat Észak Korea ellen, de csodát nem tehetnek. Az ifjú diktátor önfejű. Kim Dzsongun korábban megölette Kína észak-koreai emberét, aki pedig nagynénje férje és egyben a mentora volt.
Peking mindenképp igyekszik elkerülni Észak Korea bukását, mert abban az esetben amerikai tengerészgyalogosok bukkannának fel a kínai határon. Ezért Peking mindenkit nyugalomra int mondván: az ifjú diktátor csak fenyegetőzik a háborúval, de valójában nem akar mást mint találkozni Donald Trumppal! Az USA elnökének az esze ágában sincs találkozni a kommunista dinasztia ifjú diktátorával, de nem zárja ki ennek a lehetőségét. Most egyelőre az egész világ arra vár, hogy az ifjú diktátor mit válaszol Dél Korea elnökének a tárgyalási javaslatára.
Ha megkezdődne újra a párbeszéd a két Korea között, akkor mindenki fellélegezhetne, mert csökkenne a háborús veszély.
Túlvagyunk az izraeli miniszterelnök magyarországi látogatásán, amiről a nemzetközi sajtó „szőrmentén” számolt be. A hazai (magyar) médiában pedig az elnyomott, elhallgatásra ítélt „baloldal” sajtója jeleskedett, hogy politikai töltetet adjon az eseménynek. Érdekes volt megfigyelni, hogy az idézett külföldi lapok kivétel nélkül Orbán-ellenes, baloldali beállítottságúak voltak, és hivatkozásuk kizárólag a magyarországi ellenzékre korlátozódott.
Például a der Spiegel szerzője (tudósítója?) egy ellenzéki politikust és publicistát (Oppositionspolitiker und Publizist) idézett, csak azt felejtette hozzátenni, hogy az illető, a (Gyurcsány-féle) törpepárt külügyi kabinetjének vezetője.
Tárgyilagos jelentések, összefoglalók alig születtek. Hogyan is születhettek volna, mikor a Netanyahu látogatás budapesti visszhangja „belső fogyasztásra” készült, amiben nehéz eligazodni, még a hazai helyzetet jól ismerőknek is.
Politikailag talán a legfájóbb, hogy Netanyahu és Orbán közé egyenlőségjelet tett a hazai „baloldal”. Sőt, Trump amerikai elnököt is „képbe hozták”, mint a populisták követendő példáját. A bírálók csak arról feledkeztek meg, hogy ellentétben Magyarországgal, mind az USA-ban, mind Izraelben működik az alkotmányos, parlamentáris demokrácia, annak ellenére, hogy (Nagy-Britanniához hasonlóan) Izraelnek alkotmánya sincs. A két említett országban (USA, Izrael), de az egész Földkerekségen, sincs Magyarországhoz hasonló demokratikus állam, ahol a köztársaság alapját képező három legfőbb méltóság (köztársasági elnök, miniszterelnök, az országgyűlés elnöke), valamint a főállamügyész egyazon pártból, mi több ugyanazon haveri körből, kollégiumi baráti társaságból származna.
Amit Netanyahu-ról eddig is tudtam, mert 1976-ban tele volt vele a világsajtó, bátyja (Yonatan = Jonatán) háborús hős, az 1976-os entebbe-i (Uganda) túszmentés egyetlen áldozata.
Benjamin (Bibi) Netanyahu
Nagyapja, Nathan Mileikowsky rabbi, 1879-ben a cári Oroszországban született, azon a területen, ahol megengedték a zsidók letelepedését (Tscherta osedlosti / Черта оседлости). Itt (a Keleti-tenger és a Fekete-tenger közti földsávban) kb. ötmillió zsidó élt, az összlakosság 12 százaléka. 1908-ban áttelepült az akkori Lengyelországba, és egy varsói (zsidó) gimnáziumnak lett az igazgatója, miközben aktívan terjesztette a cionizmust (Izrael állam megalapítását Európán kívül). Mileikowsky rabbi (és családja) azon kevesek közé tartozott az akkori világban, aki az elterjed yiddish mellett tökéletesen beszélt héberül. 1920-ban érkeztek a brit mandátum Palesztinába, és a héber nyelv terjesztése érdekében cikkeket írt a helyi lapokban, amiket Netanyahu névvel írt alá, és fiának (Benzion – Ben-Zion = „Cion/Sion fia”) már ez lett a vezetékneve. Nathan Mileikowsky nevét viseli Jeruzsálemben, a Herzl-hegyen, a katonai temető melletti tér.
Apja, Benzion Netanyahu (eredeti neve: Benzion Mileikowsky) 1910-ben született Varsóban, majd családjával 1920-ben telepedett le (alijázott) a brit mandátumú Palesztinába. Szakított (rabbi) apja vallásosságával, és mint szekuláris, a New York állambeli Cornell (magán) Egyetem történelem professzora lett. Vezető képviselője volt a „revizionista cionizmusnak” (Revisionist Zionism), mely szakított a fő áramlattal, mivel szerintük a cionista mozgalom túl engedékeny, békülékeny volt a palesztinai brit hatóságokkal szemben. A zsidó nacionalizmusnak egy sokkal militánsabb, jobboldali verziójában hittek, ami eltért az akkori „munkás(párti) cionizmus”-tól. (Labour Zionist). Élete végéig abban hitt, hogy az izraeli arabok nagy többsége a zsidók megsemmisítését választanák, ha erre lehetőségük nyílna.
Benzion Netanyahu mindhárom fia (Yonatan (1946-76), Benjamin (1949) és Iddo (1952) ) az izraeli hadsereg különleges egységénél a Sayeret Matkal-nál szolgált. Ez az egység megfelel az amerikai Delta Force-nak vagy a brit SAS-nek. Feladatuk a felderítés, mélyen behatolni az ellenséges területre és ezzel segíteni az ellenséges támadások megelőzését, ill. túszok kiszabadítását. A jelenlegi miniszterelnök, Benjamin számtalan akcióban vett részt, egyszer a válla is megsebesült.
Benjamin Natanyahu
1949-ben, Tel-Aviv-ban született szekuláris zsidó szülők gyermekeként. Ő az első miniszterelnök, aki Izraelben, Izrael állam megalakulása után született. A hadseregben szerzett rangja סרן = Seren, kapitányt, századost vagy parancsnokot jelent. 1984-88 között Izrael ENSZ nagykövete volt. Majd, 1993-ban, az 1973-ban Menachem Begin és Ariel Sharon alapította Likud párt elnöke lett. A Likud volt az első jobboldali párt, mely 1977-ben magasan nyerte a parlamenti választásokat az addig közel 30 évig hatalmon lévő baloldaliakkal szemben. David Ben-Gurion mellett Netanyahu az egyetlen miniszterelnök, akit négyszer választottak meg, ebből háromszor egymásután. Ha sikerül kitöltenie jelenlegi hivatali idejét, akkor Netanyahu lesz Izrael leghosszabb ideig hivatalban lévő miniszterelnöke.
Politikai pályafutása alatt gazdasági reformokat vezetett be, a „szabadpiac ügyvédjének” nevezik, bírálói Margaret Thatcher követőjének, a „népszerű kapitalizmus” hívének tartják.
Saját maga állítja, hogy (bátyja halálából kiindulva) „keményvonalas” a terrorizmussal szemben. Ezért a bevándorlást is megszigorítja. Ezentúl nem elég csak „bemondani”, hogy valaki „zsidó származású”. „A szabad bevándorlásnak vége. Fontos a bevándorló múltjának alapos ellenőrzése, annak hiányában bárkit kiutasíthatnak az országból.” – mondta Netanyahu. A jelenlegi izraeli miniszterelnök terrorizmus ellenes elképzeléseit Reagan elnök annyira csodálta, hogy Netanyahu könyvét kötelező olvasmánnyá tette a Fehér Házban.
Egy részlet:
„A demokráciák része a bevándorlás-ellenes és populista (anti-establishment) pártok, éppúgy, mint a szélsőséges nacionalizmust vagy az internacionalizmust támogatók […] Ezek gyakran sikeresen meggyőzik a demokrácia résztvevőit, azzal, hogy elfogadják az alapszabályokat, és védelmezik a központi elveket. Ezeket meg kell különböztetni a demokratikus társadalom abszolút peremén lévő apró „szilánkoktól” (mozgalmak, szervezetek), amelyek számos hasonló elképzelést tartalmaznak, miközben ürügyként használhatják fel őket a demokratikus rendszerből való kilépésre. ”
LGBT, azaz a melegek egyenlő jogait támogatja Izrael miniszterelnöke. „Büszke vagyok, hogy Izrael egyike a melegekkel kapcsolatban legnyitottabb országoknak. (…) Az a meggyőződés kell, hogy vezessen, hogy minden ember Isten képére van teremtve….”
Obama elnök 2009-es kairói beszédére reagálva Netanyahu megjegyezte:
„…Sokan állítják, hogy ha nincs Holocaust, akkor nem jött volna létre Izrael állam. Én viszont azt mondom, ha Izrael államot sokkal korábban megalapították volna, akkor nem lett volna Holocaust. (…) Ez a föld a zsidó nép hazája, mely identitásunkkal össze van forrva….”
Életrajz írója szerint Netanyahu-t szoros, több évtizedes barátság fűzi Orbán Viktorhoz, melynek hátterében a Likud párt és az Európai Néppárt kapcsolata áll. Orbán különösen a pénzügyminiszter Netanyahu-t csodálta (2003-2005), akitől akkoriban sok jó tanácsot kapott.
Hasonlókat nem tudnék írni a budapesti látogatás vendéglátójáról, Orbán Viktorról. Már az életrajzi összehasonlítás is sok mindent elárul a két miniszterelnök múltja, politikája és életfelfogása közti különbségről.
Orbán hozta a szokásos formáját, bedobott egy „szenzációt”, amire sokan „rácuppantak”, és bizonyítottnak érezték, hogy a jelenlegi kormány megköveti a múltban elkövetett törvénytelenségeket.
Orbán miniszterelnök szerint „…mivel Magyarország mögött nehéz történelem áll, nyilvánvalóvá kell tenni, hogy hibát, sőt bűnt követett el azzal, hogy a zsidó közösség védelme helyett a nácikkal kollaborált. Ez soha nem fordulhat elő – szögezte le a kormányfő, aki hangsúlyozta azt is: Magyarország kötelessége megvédeni minden állampolgárát…”
Tehát, nem az ország vezetése vagy (egyes) tagjai „hibáztak”, hanem „en bloc” az ország, mely mögött nehéz történelem áll. Orbán populista szavai remekül kifejezik annak az országnak és népének mentalitását, melynek nagy költője is isteni felmentést kér és kap a bűnök alól. Lásd
Bal sors akit régen tép,
Hozz rá víg esztendőt,
Megbűnhődte már e nép
A múltat s jövendőt!
Ennél is meglepőbb a magyar miniszterelnök azon megállapítása, miszerint
„..Magyarországon jelentős zsidó kisebbség él, biztonságukat pedig a magyar állam teljes mértékben garantálja…”
Nem tudom, mit kell „jelentős kisebbség” alatt érteni. Vajon Orbán miniszterelnök számára mi a „jelentős”? Arról nem is beszélve, hogy a magyarországi „zsidóság” törvényileg nem „kisebbség”, hiszen épp az Orbán kormány alatt hozott törvény szerint
„….a nemzetiségek jogairól szóló 2011. évi CLXXIX. törvény hatályba lépése miatt megszűnik a nemzeti, illetve az etnikai kisebbség fogalma, helyükbe egységesen a nemzetiség kifejezés lép….”
Ergo. a jelenleg (is) hatályos törvény szerint csak „nemzetiségek” vannak, kedves miniszterelnök úr. Ebbe viszont nem tartoznak bele a „zsidók”, éppúgy, mint az oroszok, kínaiak, arabok, kurdok, stb. sem.
Egy ilyen széles látókörű, országát és népét kiválóan ismerő miniszterelnökre nem érdemes több szót vesztegetni. Csak zárójelben: Netanyahu miniszterelnököt tájékoztatták tanácsadói erről a magyar közjogi helyzetről?
Netanyahu magyarországi látogatásának hazai, magyar szempontból legjelentősebb fejezete Heisler András helyzetértékelője volt. Nem tudom, kiadta azt az antiszemita felhangot sugalló címet, hogy „A MAZSIHISZ elnöke (keményen) kiosztotta a magyar és izraeli miniszterelnököket.” Ez a „kiosztotta” cím mindkét politikai oldalon megjelent (népszava, hírtv, Heti Válasz, HVG, stb.) A „kioszt” szinonimái: lehord, leszid, letol, leszúr, rápirít, stb.. Egyik sem illik Heisler beszédére, mely hihetetlen alapossággal és részletesen mutatta be a mindennapok problémáit, anélkül, hogy bárkit is elítélt volna.
„…Herzl Tivadar szülőhelye …” – remek megfogalmazás! Budapest nem szülőföldje, hiszen a cionizmus atyja a jeruzsálemi Cion(Sion)-hegyet nevezte meg a hazatérés szimbólumának.
„…Az izraeli gazdaság fejlődésére veszélyes bojkott mozgalmak ellen a magyar kormány állt ki elsőként Európában a vitatott területekről érkező áruk külön megjelölésének elutasításával….”
Gondolom, kevesek előtt ismert az Orbán-kormány ilyen irányú tevékenysége. Ugyancsak figyelemre méltó a „megszállt” helyett a „vitatott” jelző használata bizonyos területekre.
„….A magyar kormány, kérésünkre egyértelművé tette, a vallásszabadság részének tekinti a zsidó vallás alapjait jelentő körülmetélés és a kóser vágás jogát, miközben az Európai Unió több országában ezt megkérdőjelezik….”
Gondolom, ugyancsak ismeretlen a nagyközönség előtt, hogy az Orbán-kormány támogatja (és elismeri) a körülmetélés és a kóser vágás jogát. Megjegyzendő, hogy a körülmetélést egészségügyi és nem vallási okok miatt engedik, ill. vitatják világszerte. Arról nem is szólva, hogy a muszlim világban is a vallás alapja a körülmetélés. A kóser vágást elsősorban az állatbarátok ellenzik, mondván a rituális kóser vágás kegyetlenkedés a jószágokkal szemben. Megjegyzendő, hogy a hitleri Németország egyik első (1933) állatvédelmi törvénye volt a kóser vágás betiltása. Ennél is fonákabb, hogy az állatvédő civil szervezeteket, mint minden civil mozgalmat, a Soros alapítvány is támogatja. (ettől függetlenül, vajon a Soros alapítvány, „zsidó” alapítvány?)
„…A legutóbbi Zsidó Közösségi Kerekasztal ülésén kértem, Magyarország ismerje el Izrael fővárosaként a három monoteista világvallásnak otthont adó Jeruzsálemet….”
Ez is új lehet a közvélemény előtt. Igaz, ez csak egy kérés (volt) a magyar kormány felé, az izraelita közösség részéről.
„….Közép-Európa legnagyobb zsidó közössége…” – így helyes! Nem pedig (ahogy Orbán mondta) zsidó kisebbség.
„…Mert Magyarország felemás módon nézett szembe a holokauszt folyamatával, az akkori hatóságok, a kormány és a kormányzó felelősségével, mint ahogy 72 évvel a 2. világháború után sem zárult még le maradéktalanul a zsidó kárpótlás, s megoldatlan az egyházakat ért jogsérelmek orvoslása is, ami segíthetne visszaállítani hazánkban az egyházak független működését….”
Itt vitatkoznék Heisler jó szándékú gondolatával. A deportálásokat (ami „kiutasítást”, „kitoloncolást”, valamint az állampolgárságtól való megfosztást jelenti) esetünkben nem lehet (nem szabad) a végrehajtó hatalom felelősségére leszűkíteni. Sokan elfelejtik, hogy Magyarország 1946. január 31-ig királyság volt. Tehát, 1920 óta minden a királyság égisze alatt történt, amit a betöltetlen trón miatt a Nemzetgyűlés által választott kormányzó irányított. Az ezeréves magyar történelemben a kormányzó a király helyett vezette az országot, ha nem volt törvényes király vagy még kiskorú volt. A legismertebb kormányzók Hunyadi János, Kossuth Lajos és Horthy Miklós. A monarchiákra, királyságokra jellemző, hogy „alattvalóit”, (állam)polgárait megvédi, hiszen mindnyájan a (Szent) Korona oltalma alatt állnak. Csak akkor üldöznek, vagy megtorlás gyanánt ölnek le egy kisebbséget, ha az a hatalomra tör, ellene lázad vagy el akarja hagyni a birodalmat. Ez a zsidóság esetében sohasem volt. Ezt az ezeréves alapelvet az egész magyar társadalom sértette meg, szegte meg. Ergo a felelősségben az egész ország lakossága osztozik. Nem a (sokat emlegetett és elítélt) kollektív bűnösségben, hanem a kollektív felelősségben. Úgy tűnik, (ellentétben a németekkel) az elmúlt 72 év kevés volt e kollektív felelősség tudatosítására.
A kárpótlás szó, fogalom használata nem szerencsés, hiszen ártatlan emberek életét, életéért nem lehet „kárpótolni”. Biztosító társaságok szoktak „kárfelvételt” eszközölni, majd a keletkezett kár bizonyos részét megtéríteni. Esetünkben sokkal helyállóbb a német fogalom: a jóvátétel, mely egy megbocsáthatatlan bűnt próbál (anyagilag) jóvátenni.
„…Arra kérem Magyarország miniszterelnökét, segítse Magyarországot olyan közösséggé tenni, ahol az erőt egymás értékeinek tisztelete jelenti.
(…)
Mi egy olyan országban akarunk büszke, magyar zsidók lenni, ahol senkinek az arcmásán nem éktelenkedhetnek „büdös zsidó” felíratok. …”
Heisler András kívánsága és kérése Orbán miniszterelnökhöz csak alátámasztja fentebbi gondolatomat, miszerint sérült a magyar társadalom, és hiányzik a kollektív felelősség tudata. Ez a „büdös zsidó” megjegyzéssel felül írt plakát – remélem – nem általános. Viszont jól mutatja a társadalom közömbösségét. Nem volt egy ember, egy polgár, vagy egy közterület fenntartó, aki eltávolította (például lemosta) volna ezt az ocsmányságot. Orbán nem lehet ott mindenegyes plakátnál, viszont a lakosságnak azonnal reagálni kellett volna. A nyugati világban, biztos, hogy gyorsan reagáltak volna reá a felelősségtudatos polgárok. Valóban nagyon messze van még Európa.
„…..Fájdalmasan érinti közösségünket, amikor Izraelben a diaszpórai zsidóság vallási elismerését szűkíteni akarják. Közösségünk túlélte a holokausztot, a vallásellenes kommunista rendszer alatt is hű maradt gyökereihez, és mi ne számítanánk eléggé zsidónak? A magyar zsidóság abszolút többségét jelentő neológia betéréseit, brit-miláit, esküvőit, (akár mindnyájunkét), bármiféle rabbinikus döntvényeit lehet semmibe venni? Mi, akiket Európában „lebüdöszsidóznak”, mi, akik feltétel nélkül támogatjuk a zsidó állam törekvéseit, mi, akik Izraellel álmodunk, miért nem lehetünk elég jó zsidók Izraelnek?
Netanjahu Miniszterelnök Úr! Tisztelettel arra kérem, segítse elő a diaszpóra nagyobb megbecsülését. …”
Őszintén, a beszédnek ezt a részét nem értettem. Meg is kérdeztem Heisler Andrástól (e-mail-ben). Válaszában egy amerikai újságra hivatkozott, mely szerint nem Izrael állam (bürokratái), hanem a Főrabbinátus dönti el, hogy ki a zsidó. Eszerint Izraelben (még) nem történt meg az állam és a vallás szétválása(?)
„….Támogattuk Magyarország IHRA elnökségét, megvédtük a kormányt, mikor oktalan támadás érte nemzetközi zsidó szervezet részéről, boldogan dolgozunk társadalomépítő projektekben, országszerte teszünk a társadalmi kohézióért.
Még a kommunista rendszerben is az egyedülálló, idén 140 éves Rabbiképző – Zsidó Egyetemről kerültek ki a hazai és a visegrádi országok rabbijai…..”
Ez egy nagyon fontos megállapítás! Eszerint a vallási élet a diktatúrában is működött.
„…iszonyatos küzdelmet folytatunk, de nem a kormánnyal, nem a népvándorlással, még csak nem is az antiszemitákkal, hanem az asszimilációval…”
Meglepő kijelentés, épp most, amikor idén emlékezünk a Kiegyezés egyik legnagyobb, ha nem a legnagyobb eredményére, az emancipáció 150. évfordulójára. Ez indította el a Aranykornak nevezett 50 évet (1867-1918), mely felvirágoztatta Magyarországot és benne a zsidóságot. A legnagyobb vívmány az izraelita vallás elismerése, és ezzel a zsidóságot a magyar nemzet részévé tétele. A Ferenc József császár és király által szentesített törvénytől számítva az „izraelita vallású magyar állampolgárok” volt a hivatalos megnevezés. Ezt rúgta fel 1920-ban a király nélküli királyság, amikor izraelita vallású tagjait a pejoratív „zsidó” jelzővel kezdték illetni. Ez volt az igazi fordulópont a kiközösítés felé, nem pedig a numerus clausus. A „zsidótörvény” is csak a közbeszéd része volt, amit aztán átvett a hivatalos történetírás is. A Holocaustot túléltek többségét is a ferencjózsefi emancipációs törtvény tartotta Magyarországon, mert úgy érezték ők a magyar nemzet része. Ez az anyanyelvük, ezt a himnuszt ismerik, minden ide köti őket, ez a hazájuk.
Ez valahogy nem derült ki, nem kapott megerősítést a Netanyahu látogatás alkalmából. Ugyan a MAZSIHISZ elnöke tett rá célzást: „….tovább vihessük őseink magyar és zsidó tradícióit….” ami csak akkor lehetséges, ha továbbra is elfogadjuk az 1867-es császári és királyi rendeletet, törvényt (1867, XVII. törvénycikk.)
§ Az ország izraelita lakosai a keresztény lakosokkal minden polgári és politikai jog gyakorlására egyaránt jogositottaknak nyilvánittatnak.
1867 után a hivatalos iratokban és törvényszövegekben a korábbiaktól eltérően már egységesen az izraelita felekezet megnevezés található (és nem zsidó, héber vagy mózeshitű). Eszerint beszéltek magyar, német vagy más anyanyelvű, izraelita vallású magyar állampolgárokról.
Kár, hogy az erre való utalás hiányzott a MAZSIHISZ elnökének beszédéből.
A Független Hírügynökség kiadásai meghaladják bevételeinket.
A pártoktól független újságírás egyre nehezebb helyzetben van Magyarországon.
A hagyományos finanszírozás modelleket nem csak a politika lehetetleníti el, de a társadalmi kihívások is.
A fuhu.hu fennmaradásához, hosszútávú működéséhez, szerkesztőségünk rászorul támogatásotokra.
Segítségetekkel lehetőség nyílik arra, hogy munkánkat továbbra is az eddig megszokott színvonalon végezhessük tovább.
