Vidnyánszky Attila végletekig eldurvult világot mutat Bánk bán rendezésében, a Gobbi Hilda Színpadon. Ottó a nyílt színen otrombán megerőszakolja Melindát, valóságos udvari orgia tanúi is lehetünk, és ez az orgia persze jelképezi mindazt a mocskot, káoszt, aljasságot, ami itt honol.
Vidnyánszky akkurátus alapossággal lepucol Katona József darabjáról minden üres fennköltséget, értelmetlen pátoszt, a mából kiindulva, de napi aktualitásokat nem használva, rendezi meg a produkciót. Megnöveli Biberach fajsúlyát, már-már főszereplővé teszi, érzékeltetve ezzel, hogy elszaporodtak ezek az alattomos képmutatók, gyakorlott bajkeverők, haszonleső, nagyzoló, csúszómászók. Biberach harsogja az inkriminált mondatot, „ott van a haza, ahol a haszon.” És ennek megfelelően lúdbőröztetően tenyérbemászó fickót játszik, remekül, Horváth Lajos Ottó. Megmutatja, hogy egy alapvetően okos, agyafúrt ember hogyan válik a gerinctelenség, a számító elvetemültség, a rideg agresszió megtestesülésévé.
Vidnyánszky színre visz egy egész televényt, ott van a félkörívben körülült színpadon Biberach sok-sok inkarnációja, és nagy elánnal mérgezik a levegőt. Gyakran állandó a mozgás, párhuzamosan többféle cselekmény is zajlik, mint amikor megyünk az utcán, és jó néhány dolgot látunk és hallunk magunk körül egyszerre. Mindehhez a kaposvári színinövendékek még élő zenét is szolgáltatnak, de színészként is jelen vannak, táncolnak is, pulzál, lüktet, él az előadás, amihez jelentős mértékben hozzájárulnak Olekszandr Bilozub parádés jelmezei, riasztóan rideg díszletei. Aztán amikor valami igen fontos történik, csönd lesz, netán halálos, vészjósló csönd, és ott áll például szemben a másikkal Gertrudis meg Bánk, és ahogy egymás szemébe néznek vádlóan, mindketten felsebzetten, fájdalmasan, az maga a lidércnyomás. Ekkor nincs is értelme semmi párhuzamos történésnek, mert, ha cigánygyerekek potyognának az égből, akkor is csak rájuk lehetne figyelni. Erre a sorsdöntő összecsapásra, meg a két karizmatikus színészre. Mindketten fenomenálisak.
Udvaros Dorottyának több olyan szerepe volt a Nemzetiben, amiben inkább csak egy jel volt a rendező koncepciójában, mint kiteljesedő színész. Hát most kiteljesedhet, és meg is teszi. Naggyá nő a deszkákon. Eszében sincs egyértelműen undok, idegenszívű királynőt játszani. Nem kapásból utálható perszónát ad. Nagyon is árnyalja a képet azzal, hogy bár kezében a hatalom, próbál beilleszkedni a magyarok közé, és szenved attól, hogy ez nehezen megy. Félti magát, félti gyermekét, félti távollévő férjét a háborúban. Sok szempontból ő is kiszolgáltatott.
Bánkot soha nem láttam ilyen jól játszani, mint most Mátray Lászlótól. Tán még akkor sem, amikor saját társulatában, Sepsiszentgyörgyön, Bocsárdi László rendezésében, egészen más felfogásban, alakította a szerepet, szintén meglehetősen jó előadásban. Igazi, magas, izmos, férfias hősszínész, de egyáltalán nem úgy, hogy öblöget a hangjával, amivel egyébként szépen megáldotta a természet, ha úgy istenigazából kiereszti, repednek a falak. De nem él vissza ezzel az adottságával, tud akár suttogóan töprengő, vívódó színész lenni, mestere a színpadi élve boncolásnak. Udvaros és Mátray találkozása a deszkákon esemény, hitelesen játszanak nagyvadakat, hiszen ők is színházi nagyvadak.
A kisembert, Tiborcot formázó Varga József nem térdeplő, könyörgő, kérvényezőt ad. Egyenes gerinccel sorolja a végtelenségig a panaszait, mint aki tudja, nem rajta múlt, hogy ebek harmincadjára jutott az ország. Söptei Andrea Melindaként mártírt ábrázol, aki bármennyire is próbálkozik, a temérdek gazsággal szemben nem lehet hathatós ellenszere. A Biberach tanítvány, és általa félrevezetett Ottó, Farkas Dénes megtestesítésében, maga lesz az elszabaduló, gátlástalan szörnyeteg, méltán rohan a vesztébe. A lázadó Petur bán Olt Tamás, akiben iszonyú mennyiségű indulat, düh gyűlt össze, mégsem jut el az életképes pártütéség, Bánk le tudja csendesíteni, hogy aztán maga hajtsa végre a véres bosszút.
Szalma Tamás II. Endreként, aki hasonló cipőben jár, mint Bánk, némi feloldozással szolgál. Nagy lélekről tanúbizonyságot téve, megbocsát, amennyire lehet. Ezzel a manapság ritkaságszámba menő gesztussal megteremti a megbékélés lehetőségét. Hogy aztán ez bekövetkezik-e, azt a kérdést nyitva hagyja az átütő erejű előadás. A jelenlegi súlyos helyzetben nem is tehet mást.
