A magyar kormányfő már nyíltan arra játszik, hogy általános politikai trendforduló következik be Európában. Dupla vagy semmi. Így vezeti fel elemző cikkét Kósa András a pozsonyi Új Szóban:
Van benne rendszer – nagyon röviden így jellemezhetnénk Shakespeare klasszikusával a magyar kormányfő nyár végi–ősz eleji külpolitikai mozgásait. Orbán Viktor egy tőle szokatlanul hosszú nyári szünetet követően – amibe egy általa a Facebookon közölt horvátországi út mellett egy titokzatos, teljes diszkrécióval megejtett görögországi utazás is belefért – fejest ugrott a nemzetközi politikába.
Ennek első fejezeteként Milánóban találkozott Matteo Salvini olasz belügyminiszterrel…
(…) A CNN kommentárjában megjegyezte, az Orbán–Salvini „első randevú” minden bizonnyal arra volt jó, hogy a felek kísérletet tegyenek egy EU-szkeptikus, jobboldali populista tömb létrehozására akár már a jövő májusi európai parlamenti választásokra.
Kósa András ezt követően megállapítja: Tény, hogy a Fidesz és maga Orbán Viktor is egy ideje már nyíltan hangoztatja, hogy jövőre meggyengülnek az úgynevezett főáramú politikai erők, és az erősen unió-szkeptikus pártok erősödhetnek meg. Ez annyiban abszurd, hogy – a párt politikusaival folytatott háttérbeszélgetések alapján – a Fideszben szinte nyílt kárörömmel figyelik a helyzetet, vagyis saját pártcsaládjuk, az Európai Néppárt (ennek tagja többek között a Bugár Béla vezette Híd is) meggyengülését, és mindenki azt várja, hogy a magyar kormánypárt pozíciói jelentősen megerősödnek majd az EPP-frakción belül. Vagy ha nem, hát akkor egyszerűen lelépnek.
(…) Igaz, Orbán Viktor még júniusban „belengette”, hogy ők akár ki is léphetnek, de ezt akkor még csak blöffnek tartották. Most, a Salvinivel folytatott megbeszélések után már reálisabbnak tűnik egy új formáció létrehozása jövőre, mint korábban valaha.
Kósa András szerint a tendenciát ráadásul más tényezők is erősítik: Emmanuel Macron francia elnök már meg is üzente a duónak, hogy nyugodtan lássák őbenne a legnagyobb politikai ellenfelüket, mivel ő jövőre egy olyan páneurópai politikai mozgalmat szeretne gründolni, amelyik kifejezetten az integráció elmélyítéséről és a menekültekkel kapcsolatos szolidaritásról szól. Hogy az immár uniós szintre emelt játszma nyertese ki lesz, az ma még megjósolhatatlan, de könnyen belátható, hogy Orbán vagy sokat nyer, vagy sokat veszít. Amennyiben valóban megerősödnek a Fideszhez hasonló politikai erők, akár európai szinten is erős vezetővé válhat, de ha nem jön be a számítása, akkor perifériára is sodródhat, bár utóbbit természetesen erősen relatíve kell értelmezni, mert egy kétharmaddal regnáló, az EP-ben 12–15 képviselővel bíró (a jelenlegi közvélemény-kutatási adatok szerint ennyi mandátum biztosan kinéz a Fidesznek jövőre) miniszterelnököt természetesen nehezen lehet majd látványosan ignorálni.
Mégis, az utóbbi esetben Orbánnak inkább maradna egy sokkal értéktelenebb „játszótér”, az EU-n kívüli kapcsolatok. Ezt persze nem úgy kell értelmezni, hogy a magyar kormányfő kiléptetné az országot az unióból, hanem „csak” abban az értelemben, hogy külpolitikai elismerést máshol kell majd keresnie. Ezt Moszkvában biztosan kevésbé találná meg, bár az utóbbi időben gyakrabban találkozik Orbán Putyinnal, mint bármely más vezetővel, ezek a megbeszélések valószínűleg csak kifelé tűnnek felhőtlen hangulatúnak.
Az Új Szó publicistája ezt követően megállapítja: Egy térség ellenben biztosan van, ahol a magyar kormányfő bármikor feltétlen elismerésre számíthat: talán nem véletlen, hogy cikkünk megírásának idején is még Kirgizisztánban tartózkodik, a „türk tudatú népek” Nomád Világjátékán. A magyar kormányfő ezzel olyan illusztris társaságba keveredett, mint Recep Tayyip Erdogan török, Ilham Aliyev azeri, Nurszultan Nazarbajev kazah és Savkat Mirzijojev üzbég államfő. A magyar kormányfő vonzalmának a közép-ázsiai volt szovjet tagköztársaságok iránt nehéz racionális indokát találni: Magyarországnak hangsúlyozottan nincsenek külpolitikai céljai a térségben – erről egyetlen külügyi stratégia sem szól – a kétoldalú kereskedelem volumene ezekkel az országokkal elhanyagolható mértékű, évi pár millió, tízmillió euró. Igaz, ezekben az országokban nyilván nem hozzák szóba például a CEU-t.
