Az elmúlt hetekben nem szóltam hozzá a rabszolgatörvény kapcsán kibontakozott diskurzushoz. Nem volt érdemi mondanivalóm. A tegnapi nap viszont világosan rámutatott néhány fontos momentumra, amely talán közfigyelemre érdemes.
1. Sokat beszélünk mostanában az ország kettészakadásáról. Ez a toposz a ’19/01/19-i napra is igaz volt, csak éppen nem a szokásos módon. A nem főváros vs főváros viszonylatában, talán egy kezemen meg tudom számolni, hogy a rendszertranszformációt követő időszakban hányadik alkalommal, de a vidék került ki győztesen. Budapesten kívül kifejezetten impozáns, szervezett, a maga módján nagy létszámú megmozdulások zajlottak, legyen akár tüntetés, félpályás útlezárás, vonulás vagy bármilyen más utcai jelenlét. A fővárosban viszont egy létszámában, hangulatában és végeredményében is vérszegény, határtalanul kiábrándító esemény(sorozat) zajlott. Ideálitipikus esete annak, hogy miként NE szervezzünk budapesti megmozdulást.
2. A vidéki sikernek, véleményem szerint, egyetlen oka volt: a helyi szakszervezetek együttműködtek a helyi pártokkal. Nem mondták, hogy a pártok ne álljanak a színpadra (már, ahol egyáltalán volt színpad), a pártok vonuljanak háttérbe, a pártok gyakoroljanak önmérsékletet. Önmérsékletet! Egy politikai eseménynél? Politikusok! Önmérsékletet! Már bocsánat, de röhej.
3. A vidéki események megmutatták, hogy minden sztereotípiával szemben a fővároson kívül is van baloldal. Olyan, amilyen, akkora, amekkora, de van. Előkerültek olyan pártzászlók, amelyek magasba emelése még november közepe előtt is egyszerűen cikinek számított. Ma pedig kimerészkedtek az utcára emberek, akik fel merték vállalni a baloldaliságukat. Legyen az MSZP vagy DK. Más ugyanis vidéken nincs. Kivéve néhány helyen a Momentum. A megmozdulások azonban megmutatták a vidéki baloldal üvegplafonját is. Ami a pozitívum, az egyben tragédia is.
4. Ezeken a helyeken megvalósult a baloldal – Jobbik együttműködés. Együtt meneteltek a szimpatizánsok, vélelmezem, hogy jó néhány helyen együtt szerveződött az esemény. A 2018-as választáson a választói akarat ezen a téren egyértelműen megmutatkozott, mostanra pedig a helyi pártokrácia is követte a választói igényt.
5. Ha ekkora a valós szakszervezeti szervezettség, akkor ebből a nullához közelítő valószínűséggel lesz országos, általános sztrájk. Bár elvileg, a közvélemény-kutatások szintjén mind a mai napig többségben vannak a rabszolgatörvényt elutasítók, a „valódi valóság” a jó öreg fotelforradalmár mentalitás.
6. Amit jól működtettek decemberben és január elején, azt valamilyen rejtélyes oknál fogva egyáltalán nem alkalmaztak ’19/01/19-én Budapesten. Visszaléptünk az időben néhány évet, amikor ismeretlen civilek szervezgettek néhány száz fős „Most aztán megmutatjuk! Le a pártokkal!-típusú, sehová nem vezető megmozdulásokat. Na, ez az a mentalitás, ami háromszor eredményezett kétharmadot a valóságban. Meg kellene érteni, hogy minden alrendszernek megvannak a maga kitüntetett aktorai. A civil társadalomnak a civilek, a politikai alrendszernek pedig a politikusok. A szakszervezetek a két szféra között helyezkednek el, attól függően, hogy milyen típusú ügyet vállalnak fel. Jelenleg politikai ügyek érdekartikulációja történik és nem tisztán gazdasági ügyeké. Mindamellett szombaton 12 órára megmozdulást szervezni, úgy, hogy 14 órakor kezdenek az ismeretlen szónokok, egyszerűen amatőrizmus.
7. A tegnapi nap világosan jelezte, hogy a kormány a maga módján jól taktikázik, amikor húzza az időt. Nem kell mást tennie, mint az általános magyar politikai kultúrára építeni, és nyert ügye van. Ha más nem, az elmúlt 30 év egyik legfontosabb tanulsága ugyanis, hogy (legalábbis a Fideszen túli világban) a hirtelen mozgalmi hullámhegy kialakulását, nagyon gyorsan követi a hosszú, mély hullámvölgy. Az utcai megmozdulások elérték a hullámhegy csúcsát, a kézzel fogható eredmény eléréséhez más eszközökre lesz szükség.
Szabó Andrea
