A szürke ötven árnyalatát gyakorta szokás úgy jellemezni, hogy nagyipornó. Bill Holderman rendezőt bizonyára megihlette ez a jellemzés, mert Könyvklub című első nagyjátékfilmjét konkrétan ennek a témának szentelte: adott egy rakás hatvan pluszos nő, akik E.L. James ponyváját olvasva rákattannak a szexre és pasizásra.
A fentebb említett leírás némiképp ugyan leegyszerűsítő, de a lényeg mégiscsak ez. A Könyklub – avagy az alkony ötven árnyalata olyan, mintha a szexszel ismerkedő tinikről szóló vígjátékok lájtosabb, szószerinti és átvitt értelemben vett nyugdíjasverziója lenne, de szerencsére azért sokkal nézhetőbb ezeknél. Igaz, hogy eléggé kiszámítható, de csak néha lendül át az ízléstelenség határán, helyenként nevetni is lehet rajta, és még a főszereplők közti kémia is működik. Azt pedig már eleve értékelendő, ha valaki arra veszi a bátorságot, hogy nem fiatal és kifogástalan külsejű emberek szerelmi életéről készít filmet.
Sosem felejtem el, amikor néhány éve édesanyám meglepő kérdéssel állt elő a vasárnapi ebédnél: hallottam-e már A szürke ötven árnyalatáról? Ugyanis egy barátnője olvasásra ajánlotta neki a könyvet azzal, hogy milyen jó. Mondhatom, először majdnem kiköptem a húslevest, majd finoman megpróbáltam közölni vele, hogy szerintem ez a könyv nem neki való, és ráadásul nem is túl minőségi olvasmány. Nos, ilyesmi a véleményük a Könyklub hatvanas főszereplőinek is, akik többet hallottak már E.L. James bestselleréről, mint az én hasonló korú anyám, és tudják, hogy szexről van benne szó, nem is akármilyenről. Mégis elolvassák a könyvet, és ennek az élménynek a hatására pedig fenekestül felfordul az életük.
A kiinduló szituáció szerint négy barátnő minden hónapban kiválaszt egy könyvet, amelyet elolvasnak, aztán a következő találkozáskor kibeszélnek. Amikor azonban a legfiatalosabb és legtrendibb barátnő, Vivian (Jane Fonda) kitalálja, hogy a következő könyv A szürke ötven árnyalata legyen, mindenki ledöbben. Azt gondolják, hogy hatvan felett már ciki és nincs is értelme a szexről olvasgatni, de mivel Vivian ragaszkodik hozzá, elkezdik olvasni a könyvet.
A négy, különböző élethelyzetben lévő nőre más-más módon hat a könyv. A látszólag boldog házasságban élő Carol (Mary Steenburgen) rájön, hogy mennyire zavarja, hogy a férje már nem közeledik hozzá szexuálisan. Az elvált, és leginkább a munkájába temetkező Sharon (Candice Bergen) elgondolkodik azon, hogy talán még most sem késő a randizáshoz. Az özvegy Diane (Diane Keaton) pedig számára is meglepő módon elfogadja egy férfi közeledését. Vivian nem szorul rá, hogy egy könyv ébressze fel a benne rejlő szexualitását, de persze az ő életében is beüt a bonyodalom negyven évvel ezelőtti szerelme képében.
Egyébként talán ez a legbénább történetszál az egész filmben, mert bár nyilván elképzelhető, hogy valakik évtizedek múltán találnak egymásra, nagyon zavaró, hogy milyen irányba vitték Fonda karakterét az írók. Ő az egyetlen nő a társaságban, akinek nincs családja, és a barátnők közül bizonyos szempontból ő a legsikeresebb, vagy legalábbis a leggazdagabb, hiszen menő üzletasszony. Viszont világ életében egyedül volt, csak alkalmi kapcsolatai voltak, és valamiért fontosnak érezték az alkotók, hogy azt üzenjék, hogy ez azért nem okés. Kiderül ugyanis, hogy valójában üres az élete.
Diane sztorijának sem a szerelmi szál a legerősebb része, hanem az, ahogy a lányai bánnak vele, akik magukban már elkönyvelték öregnek. A széltől is óvnák, és annyira aggódnak a testi épségéért, illetve azért, hogy magányos, hogy inkább folyamatosan felügyelet alatt tartanák. Diane viszont fellázad ezellen.
Carol és a férje, Bruce (Craig T. Nelson) baja az, hogy a szenvedély már régen eltűnt a kapcsolatukból, legalábbis a férfi részéről. Ez is lehetne egyébként egy érdekes alapszitu, de erre olyan borzasztó megoldást talál a film, amit nagyon kínos nézni. Messze ennek a párosnak köszönhetőek a Könyklub legcikibb jelenetei, amelyek egy ponton Amerikai pite szintű poénkodásba csapnak át. Félreértés ne essék, nem az a bajom, hogy tiszteletre méltó hatvanas nőkkel történik mindez, hanem az, hogy nem illik bele a film hangvételébe, még akkor sem, ha nem mindig a legkifinomultabbak a poénok.
Ironikus, hogy a legjobban annak a karakternek a történetszála sikerült, akibe mintha a legkevesebb energiát fektették volna az írók, és nincs is túlságosan előtérben. Sharon az, aki a legkevésbé nyitott erre a szexkönyves őrületre, de az élmény hatására aztán csak ráveszi magát az online randizásra. Az ő sztorijában nincs semmi nagy fordulat és semmi túláradó romantika, de pont ezért hiteles. Ráadásul alapból is ő tűnik a leginkább valódinak az összes nő közül, és színészileg is sokkal értékelhetőbb, mint a sztárok, lásd a szinte magukat alakító Fonda és Keaton.
Egyébként nyilván pont nem az a célja egy nyári romantikus komédiának, hogy hiperrealista látleletet adjon a minket körülvevő világról, de a sok tündérmesébe illő fordulat között üdítően hat, hogy milyen egyszerűen zárták le az alkotók Sharon történetszálát. Annál is inkább, mert a film utolsó harmada bosszantóan tele van a hiteltelen, de mindemellett tökéletesen kiszámítható „fordulatokkal”.
Összességében nyilván nem a Könyvklub lesz az év egyik legmaradandóbb élményt nyújtó filmje, de még a nyáré sem, viszont könnyed mozizásra azért alkalmas, és nem feltétlenül csak az érintett korosztálynak. Jó lenne, ha nem lenne annyira szokatlan, hogy hatvan feletti emberek a főszereplői egy filmek, akik ne adj’ isten még szexelnek is. Bár ebben azért sokkal visszafogottabbak voltak a film készítői, mint az ihletet adó A szürke ötven árnyalata szerzője. Hiába beszélnek a szereplők folyamatosan a szexről, és hiába a 16-os karika, bizonyos szempontból elképzesztően prűd a film. Szexjelenet jóformán alig akad benne, de sebaj, egyszer biztos elérjük azt is, hogy ne csak európai művészfilmben merjenek intim helyzetben lévő hatvanéveseket mutatni a finnyás közönségnek.
