Ott volt mindenki, aki számít. Mindenki, akire számítottak, és aki számított valamire az elmúlt években. Az idei évértékelőn sem az volt a kérdés, hogy mit mond a vezér, hanem az, hogy mit hallanak azok, akik elmentek őt meghallgatni. Mit akartak hallani, és sikerült-e azt hallaniuk, amit hallani akartak.
A vejére súlyos megállapításokat tartalmazó OLAF-jelentés után mit tud nekik mondani a vezérük? Van-e mondanivalója arról, hogy kiderült: miközben milliárdokat költenek a Soros elleni gyűlöletkampányra, Magyarország befogadott menekülteket. Lesz-e valamilyen mondandója a vezérnek a Lázár Jánosék birtokai által körülölelt hódmezővásárhelyi luxuskastélyra? (Lázár, mintha ott sem lett volna.) Arra, hogy napnál világosabb lett, hogy a rezsicsökkentés szemfényvesztés, mert lehetne olcsóbb a gáz, mint amennyiért az állam adja az embereknek. (Németh Szilárd sem mutatkozott.)
Tudja-e lelkesíteni a hallgatóságát valamivel? Hogy mozduljanak, ha majd mozdulni kell?
Egymást vizslatták a meghívottak. Nem mindegy, hogy ki hol kapott helyet. Előrébb, mint tavaly, netán néhány sorral hátrébb lett helyezve. De legfőképp a másik arcát lesték, a rezdüléseit. Hogyan reagál a hallottakra, mer-e nem nevetni a miniszterelnök viccein.
A korábbi években sikk volt itt lenni. Elismertséget jelentett, az akol melegét, egzisztenciát. Azt, hogy benne vagy a brancsban.
Most nem sikk volt, hanem kötelező. (Mármint annak, akit meghívtak.) Akit nem, az már ment a levesbe. De ott lenni sem volt feltétlen öröm. Mutatják az ember képét a tévében, le sem lehet majd tagadni évek múltán. Lemondani csak igen alapos indokkal lehet a meghívást, amit vagy elhisznek odafent, vagy nem. Akiben már nem hisznek, annak annyi. Jobb tehát itt lenni és mosolyogni.
Ez a túlélés feltétele, és még ettől sem biztos semmi. Csak egy lehetőség, hogy holnap is legyen nap.
Nem arra volt kíváncsi a közönség, hogy mit mond a vezér, hanem arra, hogyan mondja. Papírról olvassa, görcsösen, mint már évek óta mindig? És ha valami fura huzat hirtelen kitépné a kezéből a leírt szöveget? Mit mondana akkor?
Sokan úgy tudják, hogy beteg, mások szerint csupán bizonytalan. Kérdés, hogy legalább rövid időre, a nyilvánosság előtt, tudja-e még erősnek mutatni magát. Mert a mi erőnk nála van. Addig vagyunk erősek, ameddig ő annak látszik. Ha neki vége, mi is becsukhatjuk a boltot.
Ha ő nincs, mi sem vagyunk.
Az a tévén keresztül is érződött, hogy megpróbált magabiztosnak mutatkozni. Hatalmasnak, tekintélyesnek. Jó lenne tudni, mi jött le mindebből az ő közönségének a helyszínen. Őszinte volt-e a taps a végén, vagy csupán a már megszokott ceremónia része.
Már csak másfél hónap van a választásig, utána meg majd csak kibírjuk valahogy.
