Megszorítás, állapítja meg diadalmasan szinte minden ellenzéki politikus az Orbán-kormány intézkedéseiről: a „rezsicsökkentés” szűkítéséről, a Kata átalakításáról, az „extraprofit-adókról”, melyeket az érintett vállalkozások nyilván tovább hárítanak és a többiről.
Megszorítás, sőt brutális megszorítás, mondják, és azt gondolják, hogy ezzel félig már meg is nyerték a következő választást. Természetesen a hónapról-hónapra gyorsuló infláció miatt is támadják a kormányt, joggal. És persze az újabb eladósodás miatt is, meg a költségvetési hiány miatt is.
Csakhogy, ha egyszer nem sikerül kézben tartani a költségvetési hiányt, ha új eladósodási hullámnak vagyunk tanúi, és ami a legfontosabb, rekordokat dönt az infláció, akkor felelős kormánynak fel kell lépnie ez ellen, és másképpen nem lehet értelmesen (és nem „ársapkákkal”) fellépni, mint a kereslet erőteljes korlátozásával, amit megszorításnak nevezünk. Felelős ellenzék nem kifogásolhatja, hogy a kormány – bármely kormány – az infláció elszabadulása ellen a kereslet korlátozásával, tehát megszorítással védekezik. Ez a dolga.
Amikor az Orbán-kormány azt állítja, hogy a megszorítás az ellenzék politikája volt, és ő nem csinál ilyet, szokása szerint hazudik.
Ha az ellenzéki politikus ezt a szemébe vágja, jól teszi. Azért viszont, hogy vállalja a megszorítást, nem szidalmazni kell, hanem megdicsérni.
Közben persze azt az orbáni hazugságot is le kell leplezni, hogy az inflációért Brüsszel szankciós politikája hibáztatható, hogy a boltokban „szankciós felárat” fizetünk. Nem így van,
a magyar infláció azért duplája a nyugat-európainak, mert az Orbán-kormány választási pénzszórása 2022 elején megalapozatlanul és ugrásszerűen élénkítette a belföldi keresletet.
Mellesleg – dehogy mellesleg, ez nagyon is fontos – a Matolcsy-féle jegybank növekedésiösztönző hitelszórása is. Azért, hogy megszorításokra van elengedhetetlenül szükség, valóban Orbán az egyes számú felelős, Matolcsy pedig a kettes számú. Helyes, ha az ellenzéki politikus ezt kimondja, de a megszorítás szükségességét el kell ismernie. Orbán ellenzékben sem a Bokros-csomag idején nem ismerte el, sem a második Gyurcsány-kormány idején, de felelős ellenzék nem követheti az ő példáját.
Bírálni az Orbán-kormányt a megszorítások szerkezete miatt helyes és kell. Nem amiatt, hogy szűkíti a „rezsicsökkentést”, hanem hogy fenntartja ahelyett, hogy megszüntetné, és – mint civilizált országokban teszik – hagyná az energiatarifákat olyan szintre emelkedni, amely erőteljesen ösztönzi (és nem elrendeli) az energiatakarékosságot, viszont a rászorulóknak nyújtana kompenzációt az energiaköltségek emelkedése miatt. Ismerjük el, hogy ennek primitív, a rászorultság szempontját rosszul beállítva érvényesítő módja a „rezsicsökkentés” részleges fenntartása, fideszül „megvédése”. Rosszul beállítva, mert jól jár vele a kis lakásban élő, keveset fogyasztó tehetős egyedülálló is, viszont rosszul jár a nagy lakásban élő, szükségképpen többet fogyasztó sokgyerekes vagy többgenerációs háztartás. De hát köti a kormányt a „rezsicsökkentés”, vagyis mindenki energia- és vízfogyasztásának közpénzből történő szubvencionálásának orbáni dogmája. Ezt kell támadni, és nem a szűkítést.
Egészen abszurd, hogy amikor Orbán végre feladja az üzemanyag-ársapkát, ami remélhetően véget vet az üzemanyag-vásárlás Európában egyedülálló növekedésének, és feleslegessé teszi a többszintű árazást, akkor van ellenzéki párt, amely azt követeli, hogy az áfa és a jövedéki adó csökkentésével újra 500 forint alá csökkenjen az üzemanyag-ár. (A DK árnyékkormánya „döntött” így.)
Muszáj mindig azt mondani, amit az emberek feltételezhetően hallani akarnak?
Olyasmit lehetne kívánni, hogy az állam az üzemanyagárak emelkedésének ellensúlyozására engedje el a gépjárműadót, akár átmenetileg a kötelező biztosítást is átvállalhatná, de magát az üzemanyagárat nem helyes elszakítani el a bekerülési költségektől és a környezetünkben kialakult áraktól.
Ahol az összkeresletet csökkenteni kell, ott nincs mese, nem pluszokat, hanem mínuszokat kell elosztani. A politikai kérdés, hogy milyen szerkezetben teszi ezt egy kormány. Megengedhető-e, hogy csökkenjen a reálbér? Igen, megengedhető, sőt az elmúlt évek fedezetlen béremelkedése után valószínűleg elkerülhetetlen, a bérből élők tömege nem vehető ki a megszorítás hatálya alól. Főleg, ha a választást megelőzően a bérből élők egyik részének – a kiskorú gyermeket nevelőknek – adott az Orbán-kormány a tavalyi személyi jövedelemadó visszafizetésével hatalmas fedezetlen többletjövedelmet.
Megengedhető-e, hogy csökkenjen a nyugdíjak reálértéke? Igen, bizonyos mértékig megengedhető, ha egyszer a nyugdíjasok kaptak a teljes tizenharmadik havi nyugdíj februári kifizetésével fedezetlen többletjövedelmet a választás előtt.
Ez volt a fogyasztói jövedelemnövekedés két legnagyobb tétele, amelynek árát a mai inflációban fizetjük meg. Akkor az ellenzéki pártok nem figyelmeztettek a pénzszórás kockázataira, és ezért esik ma nehezükre, hogy ne követeljenek teljes kompenzációt az infláció miatt. Pedig ezt maguk sem tudnák vállalni, ha kormányon lennének.
Ha az intézmények, önkormányzatok számára megszűnnek a „rezsicsökkentett” energiatarifák, az nem kifogásolandó, hanem üdvözlendő, viszont az önkormányzati szektorban, a kulturális és szociális intézmények támogatásában olyan normatív költségvetési szabályozásra (és nem szelektív, a kormányhoz közel állókat kedvezményező kompenzációra) van szükség, ami finanszírozhatóvá teszi a megnövekedett energiaköltségeket.
Azt is üdvözölni kell, hogy a kormány az összkereslet mérséklésének részeként állami beruházásokat halaszt el. Az alkalmazott szelekciós szempontokat viszont lehet és kell bírálni. Nem a százezrek életkörülményeket érintő közlekedési fejlesztéseket kellene halasztani, hanem a kormány presztizsépítkezéseiről, az országot keleti autokráciákhoz kötő gigaberuházásokról kellene végleg lemondani.
Erre persze nincs esély. Felelős kormányunk nincs, ne is reménykedjünk. De legalább felelős ellenzékünk lehetne.
