Mintha két párhuzamos világ lenne: felsőosztályúak és rendszerpártolók, alsóosztályúak és demokráciaszeretők. Mindkettőben erősödik a diktatúra elfogadása, miközben a NER megkötni látszik. Befagyott mobilitás, látszat és valóság.
Működik a kitartó – mind egyoldalúbb – propaganda, a NER egyre szélesebb körben képes elfogadtatni magát. Kinél azzal, hogy anyagilag előnybe hozza, kinél azzal, hogy a valósággal ellentétben elhiteti vele, hogy neki is jobb a sora. És közben minden berendezkedés között a kádári a legjobbnak ítélt, és a diktatórikus berendezkedés elfogadottsága előretört.
A stabilitás érzete
Nagyjából ezzel foglalható össze A magyar társadalom és a politika, 2019 című kutatási eredmény, amely az MTA Társadalomtudományi Kutatóközpontjában készült Gerő Márton szociológus és Szabó Andrea szociológus-politológus szerkesztésében.
Nem tudni, mire gondolt Orbán, amikor a minap a stabilitás erényeit (nálunk) állította szembe az egy nap alatt kormánybukást elszenvedett Ausztria példájával. Ez a stabilitás cseng vissza az MTA kutatóinak munkájából. Pontosabban ennek érzete a társadalom nagyobb részében, azokéban is, akik esetében ez csupán látszat. Úgy tűnik ez az összetartó ereje a NER-nek.
Demokrácia: de kiké?
A kérdésekre adott válaszokból az derül ki, hogy a lakosság többsége demokráciatámogató, 2015-höz képest 48-ról 56 százalékra nőtt arányuk. De mintha
kétféle demokrácia lenne az országban:
az orbáni rendszert szeretőké-elfogadóké, és az ezt elutasítóké.
A grafikon arról tanúskodik, hogy pár év alatt az elmúlt esztendők legnagyobb vesztesei és legfeljebb enyhe nyertesei körében nőtt a demokratikus berendezkedés híveinek aránya, az igazán sokat gyarapodóknál viszont szignifikánsan csökkent, de még így is jelentős többséget alkot. (A kutatók most azt nem vizsgálták, a válaszolók szemében mi a tartalma a demokratikus rendszernek.)
Diktatúra: a győzteseké?
Megdöbbentő az elnyomó rendszer elfogadottságának előretörése. Az talán nem, hogy az alsóosztályban – egyszerre a demokráciával – többen lettek ennek hívei. Annál feltűnőbb, hogy az iskolázottságban és tájékozottságban „erősebb”
felsőosztályok tagjai pár év alatt mennyivel többen találják vonzónak a diktatúrát.
A kérdések erre se terjedtek ki, ezért legfeljebb feltételezéseink lehetnek az okokról. Az valószínű, hogy a 2010 óta tartó berendezkedés társadalomképének és gyakorlatának súlyos győztesei tisztában lehetnek azzal: további gyarapodásuk össze van kötve a rendszer fennmaradásával.
A kétféle Magyarország képe bontakozik ki abból is, ahogyan a demokrácia működésével való elégedettség társadalmi osztályok és pártszimpátia szerint megítéltetik. Az még teljesen normálisnak tekinthető, hogy az alsó osztályban lévők kétharmada elégedetlen ezzel, a felső osztályban lévők ugyanilyen arányban elégedettek (a teljes mintában 50 százalék az arány).
Ha azonban a pártszimpátiát nézzük, mintha nem ugyanabban az országban élnénk.
A kérdésekre adott válaszok alapján bátran kijelenthetjük, hogy a lakosság többségében, egészen pontosan
a Fidesz-híveken kívül masszív elutasításban részesül a demokrácia jelenlegi állapota.
A kutatók arra is kíváncsiak voltak, milyen mintákat követnek az emberek, pontosabban mely berendezkedéseket tartanak jónak, rossznak néhány életminőségi szempont alapján.
Kádár hosszú árnyéka
Ebben magasan a Kádár-kor a nyerő, 42 és 47 százalék közti arányokban ezt a kort tartják a legjobbnak. A rendszerváltás utáni 20 év a vesztes 14-18 százalékkal, a jelenlegit pedig 20-27 százalékkal a második legjobbnak tartják.
Nem meglepő módon a felsőosztályúak messze az orbáni érát helyezték legelőre, a magukat fideszesnek vallók pedig szinte azonosan (35-37 százalékban) tartják a két államközpontú berendezkedést a legjobbnak.
A propaganda: a valóság és amit az emberek éreznek
A bevezetőben említett stabilitás mint jellemző magyarázata alighanem azokban a válaszokban rejlik, amiket azokra a kérdésekre adtak az emberek, amelyek azt kutatták, milyen hatással van rájuk a folyamatos propaganda.
Ezek pedig azt mutatják, hogy
„átment a NER”,
sikerrel hitetett el a valósággal is szemben álló értékítéleteket és üzeneteket.
Változó ellenségkép
Az egyik az, hogy mit-kit tartanak legfőbb ellenségnek. A kutatók 2017-ben azt tapasztalták, hogy a társadalom szemében az oktatás, az egészségügy leromlása, a korrupció volt a legaggasztóbb, de ekkor már ide emelkedett a bevándorlás és a terrorizmus. Tavalyra ezek vesztettek súlyukból, noha az oktatás-egészségügy helyzete széles körben vált egyre súlyosabb állapotúvá.
Ezekkel szemben
előrekerült a kormánypropagandában sulykolt
nemzeti szuverenitás elvesztésének veszélye („Brüsszellel” szemben), valamint a nemzetközi pénzügyi szervezetek, a brüsszeli bürokraták, és a Soros György és az általa támogatott szervezetek.
Megfordult veszteségérzékelés vs öröklődő egyenlőtlenség
A kutatók felidézték a korábbi évtizedek eredményeit. Az 1990-2010 közti időben a többség helyzetének romlását érzékelte, ezzel szemben az elmúlt években éppen fordítva, azt mondták, hogy szüleikéhez képest javult a helyzetük. Annak ellenére, hogy az alsó osztályokba tartozóknál legfeljebb a közmunka hozott némi stabilitást, egyértelmű javulást csak a felső két osztályban lévők tapasztalhattak.
Vagyis miközben kimutathatóan nőtt az egyenlőtlenség az országban, mégis egyre többen érezték úgy, helyzetük javult az előző generációéhoz képest. Sőt, annak ellenére megvan ez a szubjektív érzet, hogy az adatok azt mutatják:
szinte teljesen befagyott a társadalmi mobilitás.
Az egyenlőtlenségek – lehetőségben, jövedelemben, vagyonban – már nemzedékről nemzedékre öröklődnek.
Ha ez volt a „mesterterv”, akkor a NER hosszú életű lehet. Az alul lévőkkel elfogadtatni helyzetüket, mi több, szubjektíve még ennek javulását is elhitetni velük.
Kérdés persze – ahogyan azt a kötet bemutatóján is elhangzott -, mi lesz akkor, ha leáll a rendszert tápláló külső (uniós) pénz bőséges áramlása, netán valamilyen visszaesés is bekövetkezik a külvilágban.
