„Mindig azt mondják, hogy jövőre jobb lesz. Nem lehetne egyszer már most is jobb?” Ezt írtam ki néhány napja a Facebookra, és azt hittem, hogy vicceltem. Kiderült, hogy nem: nagyon is komoly volt, amit írtam.
Ezt onnan tudom, hogy többen komolyan vették. Például az az ismerősöm, aki kommentjében a következőket írta:
„Jövőre jobb lesz. Ha otthagyod a hisztériakeltő, hazug, kerítésemelő, „erkölcsi észtet” osztogató országot. Ezt elfelejtik hozzátenni. A magyarság a lélekben lakozik. Nem a testben, ami helyzetváltoztatásra képes mindaddig, amíg a mozgásszervi betegségek nem kerekednek felül. Ovi nem fog elmozdulni a székéről. A kerítést az ország húzza maga köré. És már nem fogja Európában senki sajnálni a magyarokat. Ez már régen nem ’45 és ’56. Lehettünk volna szabadok is…”
Elmenni, vagy itt maradni. Sokaknak ez nem kérdés, mert már döntöttek. Alig van olyan család, ahol ne lenne külföldön valamelyik gyerek. Nem kalandvágyból, mint azt a kormányhoz közeli megszólalók mondták eleinte, cinikusan. És nem is világot látni, tanulni, majd visszajönni, ahogyan azt választott vezetőink mostanság kommunikálják.
Mindenki nyugodjon le: a gyerekeink nem fognak visszajönni. Marad a Skype, az évenkénti – távolságtól függően – egyszeri, kétszeri láthatás. És lesznek unokák is, akik németül, angolul, olaszul, vagy éppen franciául beszélnek.
Integetni magyarul is tudnak majd a Skype-on.
De mi legyen velünk, akik másképp döntöttünk? Régebben én is szívesen vicceltem azzal, amivel mások is sokan: hogy kalandvágyból maradtunk itthon.
Most már ez nem vicc.
Idővel az ember nem tud, és nem is akar elmenni. Én itt vagyok itthon. Máshol is tudnék létezni – remélem, soha nem kényszerülök rá – de itt vannak a gyökereim.
Pejoratív értelemben is. Mert azok a gyökerek – gyk.: hatalomittas tahó, bunkó gazemberek – szintén a mieink. Ha nem is mi ültettük el őket annak idején, hogy antipatikus rohadékká növekedjenek, mi is benne voltunk, hogy most a nyakunkon lehetnek.
De a szó eredeti értelmében is itt vannak a gyökereink. Itt születtünk, itt tanultunk járni, írni, olvasni.
Ha muszáj lesz, – remélem, mégsem – akkor majd elmegyünk. Most még maradunk. Testben mindenképp. És lélekben is, ameddig lehet.
