Egyre kesernyésebbek ezek a déli kávék, kérem tisztelettel, de hát mit tehetünk? Nincsenek jó hírek, nincs mi megédesítse őket. Most például az a hír, hogy ki fogjuk dobni az ablakon a teljes magyar irodalmat, mindenestől, a Tihanyi Alapítólevéltől és a Pray-kódextől Spiró Györgyig vagy Esterházy Péterig. De mindent ám, egy tételben, úgy a szép.
Még, ha programszerű volna, lehetne érteni, elvégre már 2010-ben megjelent a Demokratában Pozsonyi Ádám tekintetes úr mondókája, miszerint „Spiró ótvar, Konrád átok, Nádastól meg mindjárt hányok”, habár ő a korábbi szerzőket, felteszem, hogy terjedelem hiányában, de kihagyta – nem, most az Országos Széchényi Könyvtár esetében valószínűleg harmadlagosak a kultúrpolitikai szempontok. De hát akkor mi a kacskaringós fityfene lehet még szempont egy nemzeti könyvtár esetében?
Mondjuk az, hogy a Vár minden négyzetcentimétere a kormányzaté legyen.
De fontolva haladjunk: lássuk előbb, mire használatos a magyar nemzeti könyvtár?
Feladata a magyar és magyar vonatkozású írott kulturális örökség gyűjtése, feldolgozása, megőrzése és hozzáférhetővé tétele a kéziratos kódexektől a nyomtatott dokumentumokon keresztül az elektronikus kiadványokig. A kötelespéldány-rendszer lehetővé teszi a könyvtár számára, hogy rendelkezésére álljon a magyar kiadványok legteljesebb gyűjteménye. A kiadókat utasítás kötelezi arra, hogy a megjelentetett műveikből ingyenes példányt bocsássanak a nemzeti könyvtár rendelkezésére. Az OSZK tehát minden Magyarországon megjelent nyomtatványból két kötelespéldányt kap, de gyűjt nem nyomtatott dokumentumokat is (kéziratok, hangzó anyag, floppylemez stb.), mindig szem előtt tartva speciális gyűjtőkörét.
A könyvtár 2006-ban nyolcmillió egységgel rendelkezett, ezekből több mint kétmillió a könyv, 300 000 az időszaki kiadvány (újságok és periodikumok), és csaknem egymillió a kéziratok száma. A térképek száma körülbelül 200 000, a képek és metszetek száma 270 870, a hangzó anyagok száma pedig 16 000. Ezen kívül körülbelül 2,5 millió plakát és aprónyomtatvány található a könyvtárban. Az állományban helyet kapott még 220 000 dokumentum mikrofilmmásolata is.
Egyszóval: a magyar írott kultúra teljessége megvan benne, azonban ennyire teljesen sehol máshol nem találhatjuk meg.
Nos, ezt az Országos Széchényi Könyvtárat akarják most a Várból a Nagykörút és az Üllői út sarkán álló valamikori Kilián laktanya épületébe költöztetni. Legalábbis az Átlátszó megalapozott információi szerint, és én magam meg nem hinném, hogy Rádi Antónia leírna életében bármit, amiben nem biztos. De hát miért baj ez, kérdezné a naiv szavazópolgár, oda tán még a közlekedés is jobb?
Azért, mert a Kilián laktanya enyhén szólva is kicsi.
Az az állomány, ami a budavári palotában épp, hogy elfér – és a logika szerint csak bővülésére számíthatunk – itt még szűkösen sem volna elhelyezhető. Igaz, terveznek egy archívum-épületet Piliscsabára, ahová már nem olyan jó a tömegközlekedés, csakhogy annak az épületnek még az alapjai sincsenek kiásva. Egyelőre a jelek szerint minden menne a Kilián laktanyába, ha ömlesztve, hát ömlesztve, ha a pincébe, hát a pincébe.
Kell a hely a Várban a királyi udvarnak.
Nagyobb baj, miszerint a Kilián épülete vizes.
Amint az Átlátszó írja:
„De mi is a gond a Kilián laktanyával? Például, hogy – lévén a Nagykörút valaha Duna-mellékág volt, ez a része ráadásul alacsonyabban fekszik a város többi területénél – az épület vizesedhet, ami nem kifejezetten tesz jót a közgyűjteménynek. Az OSZK-sok szerint ráadásul az épület csak bajosan bővíthető, márpedig a Piliscsabára ígért új archívumépület továbbra sem készült el.”
Ha tönkremegy a Képes Krónika vagy a Pray-kódex a vizes, penészes, salétromos alagsorban, az nyilván az aljas brüsszeliták aknamunkájának köszönhető, kérem, semmiképpen sem annak, hogy egy analfabéta kör bitorolja a hatalmat és lassan a Várnegyedet is, előbb vagy utóbb teljesen. Különben nagyon jól teszik, hogy mindenüket, ami fontos a Várba költöztetik: ez ugyanis Budapest egyetlen része, ami szükség és igény esetén tökéletesen körülzárható, elvágható minden ellátástól, legyen az gáz, víz vagy áram és ráadásul – mivel magaslaton áll – kiváló célpontot is mutat. De ezt csak mellékesen jegyeztem meg, a tragédia valóban az, hogy a magyar nemzeti jellegére oly látványosan büszke magyar kormány pont nemzeti kultúránk legfontosabb kincseit készül megsemmisíteni.
Persze, inkább örüljünk, hogy nem égetik fel az egészet,
mint Omár kalifa az alexandriai könyvtárat, mert mostani, rájuk ruházott hatalmuknál fogva azt is megtehetnék. De amit el nem végez a tűz, elvégzi majd a víz. Az is halálos ellensége mindennek, ami kézirat vagy nyomtatvány.
Újraíratják az 1956-2018 közötti korszak magyar irodalomtörténetét
Ha meg még maradna is valami más könyvtárakban, azt meg kell zabolázni. Lehetne mondani, hogy az Országos Széchényi Könyvtár költöztetésének inkább van köze az ingatlanügyletekhez, mint a kultúrpolitikához, de az, hogy újraíratják az 1956-2018 közötti korszak magyar irodalomtörténetét, már valóban kultúrpolitikai hír. Márpedig Kásler Miklós pont ezzel bízta meg Domonkos Lászlót, a Magyar Hírlap munkatársát.
Hatmillió forintos honoráriumért, ami ugyan szép pénz, de tudok a sokszorosáról is a magyar sajtótörténet folyamán, egyszer például Csurka István vett fel pár flekkért tizennégymilliót, és soha nem is folytatta a megkezdett munkát. No, de ha már Csurkánál tartunk, Domonkosnak van köze hozzá, ugyanis nagy tisztelője volt életében, de az halálában is.
Ejnye. Hát ki ez a Domonkos László egyáltalán?
Szegedi születésű (1951- ) író, újságíró, televíziós szerkesztő. Manapság a Magyar Hírlapnál rontja a betűt, meg Raffay Ernő szerkesztőtársa a Trianoni Szemlénél (no, ez is sokat elmond róla), a Magyar Nemzet díszének, Szakács Árpádnak jó barátja (vagy, mivel ezekben a körökben sosem lehet tudni, ki, mikor, kit szúr hátba és mivel, mondjuk úgy: most nem ellensége), de ami ennél is több: Héjjas Iván életrajzírója.
Igen, a „Héjjas nyárfa árnyékában” című könyv szerzője, aki az 1919-es fehérterror egyik hírhedt alakjának, Héjjas Ivánnak állított emléket az említett kötetben. Márpedig Héjjas adott parancsot az orgoványi mészárlásra is.
Hogy milyen ember Domonkos László, az elkötelezett kultúrharcos, mi is az ő irodalmi ars poeticája, azt a legjobban egy pár sora világítja meg. Történt pedig, hogy egy könyvfesztiválon együtt látta az általa az ellenoldalhoz sorolt Spiró Györgyöt, Vámos Miklóst, Ungvári Tamást, Dragomán Györgyöt és másokat, akikről azt írta:
„Nem igazán jellemző, hogy népben-nemzetben, hanem sokkal inkább köztudottan alanyban-állítmányban gondolkodnak, ebben a szellemben alkotnak.”
Szánalmas figura az, embernek, magyarnak egyaránt, akinél a nép és nemzet szemben áll az alannyal-állítmánnyal, annyit mondhatok. Képzelhetjük, miféle kortárs irodalomtörténetet fog ez elkövetni.
Igen, olyant.
De legalább hatmillió forintért.
Csurka István szellemében.
Marad a mennyei segítség?
Az írott múltunkat megeszi majd a talajvíz, az írott jelenünket a Domonkos László, a jövőnket most dobják ki az ablakon a Magyar Tudományos Akadémiával együtt – maximum a mennyei segítségben reménykedhetünk.
Ugyanis március 24-én közbenjáró szentmisét tartanak a Magyar Tudományos Akadémiáért és a magyar egyetemekért, az akadémiai és egyetemi dolgozókért és családjaikért, a magyar tudományos kutatásért és felsőoktatásért. A mise a Budapest-Belváros Nagyboldogasszony plébániatemplomban lesz vasárnap délelőtt 10 órakor.
Nem tudom, mennyit fog segíteni, ismereteim szerint ez az első eset, hogy akadémiáért mondanak misét, de nem vagyunk abban a helyzetben, hogy elvi vitát folytassunk az ügyben, ártani biztos nem árt, bár a hasznával kapcsolatban vannak kétségeim.
Ha mégis segít valamit, magam gyújtok gyertyát Szent Ritának, a reménytelen ügyek szentjének.
Csak sajnos az az érzésem, kismise, nagymise, nem segít már semmise…
