Bizony! Az itt a kérdés. Kinek ír az ember politikáról, tessen mondani? Maga az író természetesen úgy gondolja, hogy mindenkinek.
Az a szilárd és megingathatatlan rögeszméje, hogy ő tud valamit, amit jó lenne egy értelmes magyarázat kíséretében közhírré tennie, mert annak révén
- a teljes lakosság
- az őt érintő, fontos kérdésekben
- a szükséges ismereteket immár birtokolva
- gondosan kiérlelt, racionális döntést tud hozni.
Az általános tudás és ismeretanyag eredménye tehát az okos emberek okos gyülekezetének okos döntéshalmaza, következésképpen a demokratikus úton összegezett bölcsesség jó utat jelöl ki, melyen elindulva pár lépéssel ismét közelebb lesz majd a Kánaán. Nem sokkal ugyan, de az is valami, sóhajt az író végigtekintve művén, amely lehetne jobb. De sajnos ez van. Tőle ez telik. Reméli, hogy legalább érthető, ami fontos, ha az ember mindenkinek ír.
Mindenkinek? Azt tetszik mondani? Hát egy nagy fenét! A helyes válasz a kérdésre az, hogy az író csak annak ír, aki elolvassa. A többiek az írás szempontjából mintha nem is léteznének. Az elolvasásnak ugyanakkor számos akadálya van, így bár a jószándék adott, a hatás igencsak kérdőjeles.
- Az első nagy probléma, hogy talál-e terjesztőt, mivel a lakásokba, házakba, kastélyokba valamint nagyobb földbirtokok jól kiépített majorságaiba egyenként történő becsöngetés utáni agitáció lassú és nehézkes, sok esetben be sem engednék az embert, de hogy a terjengős előadását senkisem hallgatja végig, az biztos. Közvetítő tehát kell. Ilyen lehet egy újság, egy TV, egy rádió, vagy a hálón található sajtótermékek. Tegyük fel, hogy írónk talál olyat, amely hajlandó az írásait közvetíteni.
- A következő kérdés, hogy milyen körben terjed az adott sajtótermék.
Kies hazánk a szekértáborok birodalma. Az egyes számú a ma regnálók híveinek fideszes-kádéenpés gyülekezete, a második a Messiásváróké, azaz a Tisza párt választóié, a harmadikat a magyar szélsőjobbhoz, azaz a Mi Hazánkhoz ragaszkodók alkotják, a negyedik a viccpárt, az ötödik meg az óellenzék maradék híveinek csoportja. Ezek közül az utóbbi három elég kicsi, sőt a legutolsó már csak épphogy létezik. A szekértáborok harcosai annyira utálják az összes többi másikat, hogy a hívek csak a saját pártjuk véleményét közvetítő lapokat, rádiókat és TV-ket hajlandók olvasni, hallgatni meg nézni, azaz a választóknak az író általi elérése erősen korlátozott.
A fenti helyzet azt eredményezi, hogy a szekértáborok egyikének választóira bármely másik tábor érveit tartalmazó írások közül egy sem hatásos, mert nem olvassák el. Sőt, oda se kattintanak. Csak az olyan írások terjednek széles körben, melyet mindegyik lap lehoz, azaz a bulvár meg a sport. Elképzelhetők persze olyan politikai hírek is, melyeket minden lap közölne, de azoktól Isten óvja kedves mindannyiukat.
A fentiekből következően, aki politikai-társadalmi témákról ír, az írásával a sajátjait és csak a sajátjait vette célba, ha így akarta, ha nem.
- Sajnos a sajátjaink célbavétele sem teljes mértékű. Persze ez nagyban függ az írótól is. Ha valaki érthetetlenül, hosszú mondatokat és idegen szavakat is használva, ráadásul csak a saját maga által ismert célozgatásokkal próbál operálni már az első mondatok után elriasztja az olvasót, akkor a vele egyetértők sem követik sokáig a mondanivalóját, sőt legközelebb már el sem kezdik az olvasást (hogy honnan ismerős ez nekem?). Az író harapófogóba kerül, mert ha az érthetőség igénye miatt egyszerűsít, annak a mondanivaló látja kárát, míg ha a kifejtés teljes, azaz az írásban a bizonyítás minden lépése megtalálható, az általában hosszú, és sokak számára érthetetlen is.
- Vannak olyan értelmes, akár diplomázott emberek, mégpedig nem is kevesen, akiknek elegük van a politikából, azaz hiába azonos a szerértáboruk az íróéval, és hiába értenék meg az irományait, egyszerűen nem érdekli őket. Unják, utálják (általában mind a kettő), és még ha közel is állnak az íróhoz, legfeljebb szánalomból olvassák el, hogy aztán gyorsan tovább álljanak.
A fentiekből következően fölmerül a kérdés, ha a politikai tárgyú irományoknak az ellenoldalak híveire nincs agitációs hatása (holott ez lenne az elsőrendű cél), és még a sajátjait is csak nagyon kis részben éri el, akkor mi a fenének ír a politikáról bárki?
Hát… ott van, kérem, ugyebár a lobogó hit. Ez persze nem lehet az ok, mert ilyenje egy jó pár évet megélt, sok mindent látott írónak már nincsen, nem akarja megváltani a világot, csak az információt szeretné terjeszteni, ami szerinte fontos ahhoz, hogy az emberek ennek tudatában helyesen tudjanak dönteni. Eközben sajnos nem veszi észre, hogy az emberek hatalmas többsége minden döntésében főleg az érzelmeire hallgat, nem pedig a tényekből levezetett valóság racionális értékelésére, azaz írhat ő bármit, még ha elolvassák is, akkor sem lesz igazán hatása.
A következő ok lehet a remény. Teszem föl, az író reménykedik, hogy valakik mégis csak elolvassák, sőt elgondolkodnak rajta, esetleg (minő képtelenség!) még tovább is adják az ismerősi körnek, vagy talán (de ez már igazán a netovább) fel is használják a meglátást meg az érveket az ellenoldal híveivel folytatott vitában. Sajnos ez sem az igazi, mert ha az író földhözragadt, számolgatós ember, akkor a költővel ért egyet, aki szerint „Ábrándozás az élet megrontója, Mely, kancsalúl, festett egekbe néz”, és nem ábrándozik, hanem az esélyét méri föl. Amelyről hamar kiderül, hogy elég kicsi. Sőt, nagyon is az.
Mi hát a valódi ok? A kötelességtudat? Na, ebben már lehet valami. Nehéz szabadulni attól a gondolattól, hogy az ember végül is értelmes lény, és el lehet neki magyarázni, hogy mi van, mi lenne helyette a jó, és zsákutca állandóan arról beszélni, hogy mi volt, mert az csak ravasz néphülyítés, ami nem vezet semmiféle javuláshoz. Ezt valakiknek a nép tudomására kell hozniuk, azaz kötelességük az írás. Hogyan is csinálta a világ legokosabb embere, aki miután 15 színen keresztül támadhatatlanul bebizonyította, hogy az ember számára nincs remény, sőt semmiféle remény sincsen, a végén mégis azt mondatja az Úrral:
„Ember küzdj, és bízva-bízzál!”
Ami ugyan maga a nagy semmi, de más lehetőségünk nincs. Ahogy a malacnak se a jégen.
