Kifárasztás

0
793
x.com

Kezdjük talán azzal, hogy Trump merénylője nagy jót tett Putyinnal, Orbánnal, a Patriótákkal és nem mellesleg magával Trumppal is.

Ezután az amerikai elnökválasztás eldőltnek tekinthető, az új elnök, azaz Trump megszünteti a támogatást Ukrajnának (= „elintézi az ukrán kérdést”), az európai választók egyedül már nem akarnak kiállni Ukrajna mellett, az agresszor győz, a zsákmányt hazaviheti. Putyin és csapata elképesztően népszerű lesz Oroszországban, ezért a belső környezetéből az egyik hülye csicska (például Medvegyev) követi majd a trónon, és akkorra már kiérlelt katonai tervek tucatjai hevernek a parancsnoki asztalokon, hogy mi legyen a következő lépés, mely lépést az orosz nép az eddigi nagy sikerekre való tekintettel rendkívüli lelkesedéssel fog megszavazni. Az új háború miatt kissé nehezebb lesz Oroszhonban az élet, néhány katona meghal, na bumm, és akkor mi van? Különben is a háború nem orosz területen zajlik, nem az ő házát lövik rommá, nem nála nincs víz, áram, nem az ő unokája hal meg, mikor az eltévedt rakéták kórházakat meg bevásárló helyeket találnak el („Hja, kérem, ahol gyalulnak, ott hullik a forgács.” – J.V.Sz.). Fő az orosz dicsőség, az meg egyre nagyobb, Ukrajna jó része már az övék, és hát Ukrajna mögött rögtön ott van Lengyelország. Az se rossz.

Egyébként is mondható, hogy a lengyel tulajdonképpen egy orosz népcsoport, valamint fenyegeti Oroszország függetlenségét! Már azzal, hogy ott van. Régebben nem is létezett, mert Lengyelország akkor nagyrészt Oroszország volt. Ahogy Ukrajna is. Ha Trump lesz az elnök, Lengyelországot a NATO úgyse védi meg, szabad préda lesz, gondolhatják Putyinék. Az „America first”-be az a megvédés nem fér bele, mert az amerikaiaknak otthonra kell a pénz… az összes pénz. Egyébként a Trump nagyon békepárti, mely békepártiságból lesz a többi háború (felkészül: Finnország, Tajvan, Dél-Korea).

A világ ettől kezdve megváltozik, az erőszak elleni harcot felülírja a békevágy. A katonai agresszió, és a szomszéd országok annektálása (régebben: Einstand) hála a békevágynak elfogadottá és mindennapossá válik, azaz inkább adjuk oda békésen, mintsem katonailag megvédjük, a permanens félelem miatt mindenki bezárkózik, és rendkívül szuverén, azaz kompromisszumra képtelen kis országok küzdenek majd magányosan és reménytelenül. Mindenki mindenki ellen. A fejlettebb nemzetállamok egyre nagyobbak és egyre nemzetibbek lesznek, mind több háborút indítanak a szomszédok ellen területszerzési célból, a meghódított és elnyomott részeken helyi nemzeti felszabadító háborúk törnek ki (ők is szuverének akarnak ám lenni! – lásd: Kossuth), a fegyvergyártás felfut, az egyéb ipari tevékenység leépül, a mezőgazdaság szintén, az egyes országokban szabadcsapatok garázdálkodnak, az emberek nem élnek, hanem naponta az életükért küzdenek, végül, mikor már a legnagyobb országok határai összeérnek, megindul a tényleges világháború, amelynek végén a békepártiak nagy örömére kitör a mélybéke. Nagyon megéri hát békepártinak lenni. A Mad Max filmek gyártói jól ismerik ezt.

Ha Ukrajna nyer, akkor az igazság helytreállíttatik, Oroszország kénytelen lesz kivonulni és kártérítést fizetni, a potenciális agresszorok pedig leckét kapnak abból, hogy mi történik az erőszakos területszerzőkkel. Így minden agresszor nagyon meggondolja majd, hogy egyáltalán támadjon-e.

A föntebb leírt, a Trump elleni merényletkísérlet által elindított folyamatot szokták úgy mondani, ha egy pillangó megrebbenti a szárnyát Hongkongban, az akár tornádót is gerjeszthet Ausztráliában. Pont ugyanilyen volt, mikor sok évvel ezelőtt valamely átkozott ostoba pár laza mozdulattal kicsempészte a Frakciót Fegyelmező Beszédet eljuttatva az ellenfelekhez, és ezzel a ravasz húzással Magyarországot minimum 30 évre tönkrevágta. Mégpedig

a./   azonnali kezdéssel és
b./   minden szempontból.

A tönkre vágás nem vonatkozik a kb. 10 000 NER kedvezményezettre, nekik kifejezetten jól jött, ezért köreikben a kicsempésző rendkívül pozitív személyiség (esetleg miniszterelnöki főtanácsadó).

A modern kori háborúkban az élőerő pazarlás tilos, a nagy döntő csaták ismeretlenek, ezért ezekben a háborúkban a legfőbb taktika a kifárasztás. Gazdaságilag. Így volt ez az első világháborúban is, meg a második világháborúban is. Harmadik remélhetőleg nem várható, mert az atomhatalmak vezetésében sokkal több az élni akaró személy, mint az életunt, és ha az utóbbiak terveznének valamit, előbb esnek ki valamilyen ablakon, mintsem hogy megtehetnék.

Mivel a két fél feltételei a háború azonnali befejezését illetően antagonisztikusak, a gyors és békés befejezésben reménykedni, vagy ”azért dolgozni” ostobaság – hacsak az illető a „békepártisággal” népszerűséget, választást akar nyerni, vagy egyéb politikai haszonhoz szeretne jutni. Akkor ugyanis okosság, és nem kicsi. Ez a „békepártiság” igencsak önző cél, és ami a legkacagtatóbb benne, háború nélkül nem is működik. Az ilyen haszonszerző „békepártiságnak” feltétele, sőt lételeme a háború.

Tényleges béke tehát a kibékíthetetlen ellentétek miatt kizárólag akkor lesz, ha az egyik hadviselő fél annyira legyengül gazdaságilag, hogy az őt támogató népesség már nem hajlandó tovább elviselni a háború miatti hátrányokat, így a hadseregnek juttatható pénz lecsökken, azaz a gazdaságilag megroggyant fél kénytelen elfogadni a másik békeajánlatát, akármi legyen is az.

Oroszország népe strapabíró emberekből áll. Hozzá vannak szokva a nélkülözéshez, a nagy emberveszteséghez, és akár rongyosan és éhesen is éltetik a vezetőséget, ha az biztosítja a dicsőséget nekik. Tipikus nemzetállami viselkedés, amelynek következménye a diktatúra lehetősége, így maga a diktatúra is. Ugyanakkor Oroszország gazdasága a tényleges nagymenőkhöz képest elég kicsi, és bár a nép sokkal többet elvisel, mint a Nyugat népei, egyszer náluk is elérkezik a tűréshatár. Nagy kérdés, hogy a Kína, India, Irán és Észak-Korea által nyújtott segítség a fegyverszállításokkal és a nyugati szankcionálások gáz- és olajvásárlás általi enyhítésével mennyire tudja ezt a határt kitolni.

Az Ukrajnát támogató Nyugat pénzügyi és a fegyverszállításokban mutatkozó segítségét a nyugati államok lakossága fizeti. Ez hátrányokkal jár a nép számára, hiszen neki így kevesebb jut. Mivel Nyugaton Oroszországgal, Kínával, Iránnal és Dél-Koreával ellentétben demokrácia van, nem ugyanazt mondják a politikusok ugyanarról, ugyanis nincs fő irány, mint a diktatúrákban, amelytől eltérni tilos. Így aztán akadnak ott is populista politikusok, akik kihasználva az emberek irigységét, életösztönét és a legősibb félelmeit, Ukrajna segítése ellen hergelik a népet. Ez megmutatkozik az oroszbarátságban, az ukránellenességben és annak hangsúlyozásában, hogy ha Ukrajna valamit kap a hatalmon lévőktől, akkor ezt a néptől veszik el, azaz nekik, a népnek annyival kevesebb lesz a jövedelme. Oroszországnak tehát hasznos szövetségesei vannak Nyugaton, akik eddig sikeresen intézték el, hogy megnőjön a nyugati, jelenleg Ukrajnát támogató népek bizonytalansága, ami elvezethet akár a támogatások megszűnéséhez is.

Ezek a békepárti politikusok persze nem a háború befejezését akarják, hanem csak a saját népszerűségük növelését és az ellenfeleik népszerűségének csökkentését (még az is lehet, hogy örülnek a háborúnak, amely ezt lehetővé teszi). Ezzel a politizálással abba az irányba terelik a nép hangulatrát, hogy elégelje meg, és ne hagyja, hogy a hatalmon lévők tovább támogassák Ukrajnát. Ukrajna a támogatások elmaradása vagy akár csökkenése esetén a háborút elveszíti, és kénytelen lesz feladni területeit.

A fentiek alapján a háború akkor fejeződik be, ha az egyik fél gazdaságilag kifullad. A két változat következményeit lásd feljebb.

Lehet választani.

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Please enter your comment!
Please enter your name here

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .