Stohl András úgy gondolja, túl sok nagy szerep jött egymás után. Nem érzi azt, hogy kiürült, csak már nem volt benne az a fajta „harapás” esténként, aminek lennie kell. A Class FM-ben azért vállalt rádiós műsorvezetést, mert ez más típusú munka, mint a színészet, jó időben kérték és sokat is fizetnek. Új kapcsolatáért nem hagyta ott a gyerekeit, rendszeresen találkozik velük.
– Azt nyilatkoztad, életed legnagyobb színészi ajándékának tartod John Proctor szerepét a Vígszínházban játszott Istenítéletben. Legutóbb, amikor májusban beszéltünk, azt mondtad, sírni fogsz, ha az utolsó előadást játszod belőle. Így lett?
– Így lett. A tapsrendnél persze elpityeredtem magam. Amikor felállt ezer ember és ünnepelték a produkciót, az nagyon jó érzés volt. A Facebookon elterjedt, hogy ez lesz az utolsó előadás, pótszékes telt ház volt és felállva tapsoltak a nézők.
– Gondoltál közben valamire?
– Ezeknek az előadásoknak a végén én mindig nagyon elfáradtam. Már nagyon kész voltam, ilyenkor már nem tudtam gondolni semmire, de igazából ezért is csinálja ezt a pályát a színész. Ez az a jó érzés, ez a katarzis nekünk is megvan, nem csak a nézőknek. Tudod, hogy örömet szereztél és hogy ezért az életedből szakadt ki egy darab.
– Annak ellenére, hogy elszerződtél a színházból, tovább játszod a többi szerepedet?
– Mindegyiket játszom tovább, most kezdjük majd A testőr felújító próbáit.
– Akkor mi értelme volt a Vígszínházból eljönni?
– Azért kellett eljönnöm, mert délelőtti műsorvezetést vállaltam a Class FM-ben, az adás tíz óráig tart és utána még megbeszélést is szoktunk tartani. Nem tehetem meg a kollégáimmal, a színházzal, hogy késve megyek az új produkciók próbáira, hogy azt mondom nekik, csak tizenegytől vagyok hajlandó próbálni. Az, hogy én egy rádióban dolgozom, nem befolyásolhatja a Vígszínház próbarendjét.
– Sokan nem értik a mai napig sem, hogy miért volt neked olyan fontos a rádiós műsorvezetés.
– Kicsit elteltem magamtól, elteltem ettől a rengeteg sok melótól és azt hittem, akkor még balga fejjel, hogy ez nekem egy kis szabadságot fog adni.
– Eleged volt magadból, azt érezted, hogy ismétled önmagad?
– Túl sok nagy szerep volt egymás után. Nem érzem azt, hogy kiürültem, csak már nem volt bennem az a fajta „harapás” esténként, aminek lennie kell.
– Ha hajnalban műsort vezetsz, akkor lehet, hogy még jobban kifáradsz és még kevesebb „harapás” lesz benned.
– Hát ez is lehet, de most már én határozom meg, hogy elvállalok-e egy-egy szerepet. Ha társulati tag vagy, akkor kötelező évadonként két új produkcióban részt venned.
– De állítólag kapásból vállaltál máshol három új szerepet.
– Így van, de ez még azelőtt történt, hogy a rádióval megkötöttem volna a szerződést. Most nem tudok mit tenni, amiket bevállaltam, azokat meg kell csinálnom. Ráadásul az egyik a Hegedűs a háztetőn-ben Tevje szerepe, Alföldi Róbert rendezésében. Egy ilyen felkérésre nyilván nem fogok nemet mondani. A Centrál Színházban Puskás Tamás rendezésében a Delila című Molnár Ferenc darabban játszom majd. És nagyszabású karácsonyi produkció lesz az Álomkészítők. Juronics Tamás, a Szegedi Kortárs Balett igazgatója rendezi, például Schell Judit, Szabó Győző játszik benne.
– Ha elteltél magaddal, akkor a kora reggeli rádiós műsorvezetésen kívül nem lehetett volna mást találni? Vagy erre nagyon megkértek és nagyon sokat fizetnek?
– Mindezek benne vannak abban, hogy elvállaltam ezt a munkát. Jó időben találtak meg, teljesen más típusú feladat, mint a színészet, ez, mint Stohl Andrást, a magánembert érdekel engem.
– Reggeli tévéműsort már vezettél. Ez nagyon más?
– Nem nagyon más. Koncentráltabb azzal, hogy nincs arcunk, nincs mimikánk, csakis hangunk van. Nem bántam meg a döntésemet.
– Mi a jó ebben?
– Jópofa dolog minden nap teljesen más témát feldolgozni, minden nap új emberrel találkozni, a napi vendégeket kifejezetten szeretem. A rádióműsornak ezt a részét kicsit színvonalasabbra akarjuk csinálni, mint sok más rádió, hogy ne csak sima rihegés-röhögés legyen, ne is valakinek a pellengérre állítása, hanem igyekszünk egy kicsit építőek lenni, olyan témákat találni, amikből tanulni tudnak az emberek.
– De rihegés-röhögés is van…
– Rihegés-röhögés is természetesen van a műsorban. De azzal sincs semmi baj, ha valakinek erre van igénye, mert oda kapcsol az ember, ahova akar.
– Az egykori reggeli tévéműsorban való szereplésedet nevezted eszelős, őrült baromkodásnak. Ez akkor már nem az?
– Ez már nem az, most már ötven éves vagyok. Icipicit talán komolyodtam és azért talán éltem már annyit, hogy egy-két témához hozzá tudok úgy szólni, hogy az másnak is a fejlődésére szolgálhat, ha mondhatok ilyen nagy szavakat.
– Profi műsorvezető vagy, vagy Stohl András a színész, aki mellesleg műsort vezet?
– Szerintem ez nem jó így sarkítva. Profi műsorvezető nem vagyok, de három hónapon keresztül foglalkoztak velünk, és most is, amikor az adásnak vége, vannak visszahallgatások, elemzések, folyamatosan megy előre a dolog.
– Szóval élvezed ezt.
– Azt hiszem, mondhatom azt, hogy élvezem.
– A nagyon korán kelést is?
– Képzeld el, hogy ez a legkevesebb. Ötkor kelek és fél hatkor indulok. Attól, hogy te tudod, hogy reggel műsorvezető vagy élőadásban, nem fordulhat elő az, hogy csörög az óra és egy kicsit visszafekszel. Mert tudod, hogy nélküled nem fog elindulni az adás. Valószínűleg egy szerkesztőnek nehezebb lehet felkelni, de attól, hogy meg kell szólaljál hat óra három perctől, nincs mese, időben elindulsz, és ha már elindulsz, akkor adás végéig az idő elszalad, az egy nagy görgeteg, ott nincsen probléma. A probléma utána jön, amikor mondjuk elmegyek próbálni és jön egy holtpont dél körül. Akkor azért érződik a reggel ötös kelés. Ilyenkor meg azt mondom magamban, hogy a fáradt színész a jó színész, érzékenyebben próbálok.
– És ha még este játszani is kell?
– Hát ilyen gyakran van, ha vége kettőkor-fél háromkor a próbának, akkor van két órám pihenni, ha nem szinkronizálok.
– Azt is mondtad már nekem, hogy az is előfordult, hogy éjjel forgattál és onnan egyenesen mentél a rádióba műsort vezetni.
– A mostani héten kedden-szerdán-csütörtökön-pénteken is így van ez. A kedd például úgy nézett ki, hogy reggel hattól tízig rádióztam, tizenegytől háromig próbáltam a Hegedűs a háztetőn-t, délután négytől hajnali négyig forgattam és onnan persze megint mentem a rádióba. Majd a következő ugyanilyen nap kezdődött.
– Eközben tudsz valamelyest foglalkozni a világgal?
– Most nem.
– Tehát gőzöd nincs arról, hogy mit írnak az újságok, mit mondanak a hírekben?
– Azért a kocsiban bekapcsolom a rádiót, és ha tudom, a tévében megnézem a híradót. Nem vagyok teljesen elbutulva és nem is minden nap ilyen, mint amit most elmondtam.
– Amikor az Alföldi által igazgatott Nemzetiben játszottál, és most is játszol a rendezésében – meg azért nyilván a Hegedűs a háztetőn előadása sem lesz politikailag semleges -, akkor téged ellenzékinek sorolnak be, holott nyilvánosan nem nagyon politizálsz.
– Nem is nagyon szeretnék. De azt hiszem, hogy ezzel a Hegedűs a háztetőn előadással megint ellenzékinek fogok számítani. Nagy hősszínészek szokták ezt a szerepet játszani, de ez egy igazán szegény, jószívű kisember, aki nem bírja a feszültséget, nem bírja, ha fájdalmat okoz. Én így szeretném játszani. Nem gondolom, hogy ez egy nagy hősszerep.
– Például a Mephisto vagy a Danton halála, amikben főszerepeket alakítottál, kimondottan a hatalomról szólnak, nyilván te is gondolsz róla valamit.
– A Hegedűs a háztetőn esetében nyilván megkerülhetetlen, hogy egy zsidó közösségről szól, de nem csak erről. Alföldi el is mondta a sajtótájékoztatón, hogy az nem jó, amikor olyan helyzetbe hoznak egy népcsoportot vagy egy egész népet, hogy a fejük fölött döntenek róluk, és a végén el kell hagyniuk az országot. Ez a magyar állapotokról szól. Nyilván azért csinálunk színházat, hogy próbáljunk vele mondani valamit. De ez mindig előfordul, ez az emberiség problémája.
– Az aktuálpolitikáról mit gondolsz?
– Erről nem szeretnék beszélni, mint színész, de azt gondolom, hogy nem mennek jó irányba a dolgok. Túl sok a szegény ember, nagyon nagyra nyílt az életszínvonal területén az olló és nem igazságosan nyílt ekkorára. Igen sok olyan dolog van, amit nem tudok megmagyarázni, sok mindent nem értek, hogyan történhet meg.
– Sokan pedig azt nem értik, hogyan lehetett otthagyni a feleségedet, a gyerekeidet…
– Nem hagytam ott őket, amikor tudok, elmegyek hozzájuk. De akár forgatásra is odahozza őket az édesanyjuk, Ancsika, és ott is megölelem őket. Azt pontosan tudják, hogy nem a fenekemet verem a földhöz és nem Mallorcán nyaralok, hanem dolgozom, és esetleg ezért nem látnak egy napig.
– Sok vargabetű volt az életedben, alkohol, drog, baleset, börtön, ez ügyben én időnként meg szoktalak védeni, hogy ahhoz, hogy remekül eljátssz dzsentrit, diktátort, gyilkost, nem lehet minden nap otthon békésen enni a húslevest. A balesettől a börtönig színészi szempontból valószínűleg temérdek minden kamatoztatható tapasztalatokat jelent.
– Ezek igen, persze, ezek a téglák nyilván belekerülnek a hátizsákba és ha az ember nem is gondol rá, akkor is ott van az arcán vagy a néző fejében, ha olyan szituáció jön, akkor rögtön hozzáköti azt, amit rólam gondol. Ez, ha lehet ilyet mondani, bizonyos szempontból előny, de senkinek nem javaslom, hogy emiatt ilyesmiket kipróbáljon.
– Ugyanakkor a lelkedben ez teherként minden bizonnyal ott van, akár örökre is.
– Hát biztos, hogy ott van. A fene tudja, hogy az ember ezt mikor tudja rendesen feldolgozni vagy feldolgozható-e egyáltalán. Én azt mondom, hogy ezen nagyrészt túl vagyok, ez megtörtént, ez is az én életem volt, hozzám tartozik, de azt hiszem, hogy ezt már magam mögött hagytam.
