Soha nem szerettem azokat a keserédes öniróniával teli társasági történeteket, amelyek a magyarok széthúzásából csinálnak viccet. Mert fáj, hogy valahol van bennük igazság és ezzel rossz szembesülni. Tudják, mint a humorosnak szánt jelenet, amikor Lucifer revíziót tart a pokolban. A fortyogó kondérokban különböző nemzetek bűnhődnek, de mint kiderül: egyedül a magyarok mellé nem kell őrt állítani, mert ha valamelyikünk meg is próbálna kimászni, a többi úgyis azonnal visszahúzza.
A Himnuszunkban arról éneklünk, hogy megbűnhődtük már a múltat, de a jövendőt is jó előre, mégis mintha alig tanulnánk valamit saját történelmünkből. Pedig, ha figyelmesen olvasnánk elődeink döntéseit, akkor látnánk, hogy jóval több volt az önsorsrontó pillanat és valahogy igaz hősökből is nekünk inkább a példamutató tragikus jutott a győztes helyett. Miközben megszámlálhatatlan okunk van büszkének lenni a közös nemzetünkre és valóban nagyszerű tetteinkre, mégis valami zsigeri okból visszatérően hagyjuk, hogy külső- vagy belső hatás nyomán a magyar nemzet szövetének szálai gyengüljenek, ne tartsák egymást, engedjen az anyag. Az elmúlt tizenhat év legsúlyosabb társadalmi sérülése, hogy a hagyományos „dögöljön meg a szomszéd tehene” magyaros érzületéből eljutottunk a „dögöljön meg a szomszéd” hangulatáig. Pontosabban a hatalom tudatosan fogta a néplelket és ahelyett, hogy gyógyította volna, a sebekbe sót nyomott, az árkoknak katonai ásóval esett neki, magyart magyar ellen fordított. Számomra az április 12-i választás erről is szól. Sőt, leginkább erről.
Lehetne cincálni, de nem számít, hogy ki gyújtotta az első tüzet. Az a kérdés, hogy tizenhat évnyi benzinöntős lángolás után ki oltja el azt. Kinek lesz lehetősége, ereje, de elsősorban szándéka arra, hogy valós megbékélést hozzon ennek a mélyhiszterizált társadalomnak és véget vessen a tudatos szembenállásnak.
Lesz-e, aki újra összefonja a nemzet szövetét?!
Azt látjuk, hogy ki az, aki ezt – egyelőre legalább szavakban, de – meg akarja tenni. A Tisza Párt vezetője egy héttel ezelőtt a Hősök terén többek között arról beszélt, hogy a fideszes hatalom a nemzetegyesítés helyett a nemzet megosztását választotta, pedig minden lehetősége meglett volna az ellenkezőjére, 2010-ben végre lezárhatta volna a megosztottság korszakát. A kétharmados hatalommal azonban nem éltek, hanem visszaéltek. Ezzel szemben Orbán Viktor kihívója világossá tette, hogy olyan Magyarországot kínál, amelyben nem hazaárulózzák le azt, aki nem ért egyet az aktuális kormányzat döntéseivel. Ahol a családbarátnak mondott kormányzás nem szakít szét családokat a mérgező politikai üzenetekkel. Ahol újra mindenkié a kokárda, mindenkié a nemzeti zászló, és a nemzet sportolóinak való szívből jövő drukkolás sem kormánypárti privilégium például. Ahol a magyarságot nem DPK-tagságban mérik. Hogy Magyar Péter kellő támogatást kap-e ehhez, és lesz-e kellő ereje, illetve lehetősége arra, hogy valóban legalább elkezdje betemetni az orbáni rezsim vájta árkokat, most még nem tudjuk. Az, hogy végre van valaki, aki ezt világosan és egyértelműen vállalja, az mindenképpen bíztató. Az pedig, hogy erre vonatkozó kijelentései és vállalásai után a budapesti utcákra vonult sok százezres ellenzéki tömeg egyetértően tapsolt – még inkább bizakodásra késztet. Sőt, visszaadja a reményt abban, hogy a korrupt méregkeverőknek mégsem sikerült teljesen szétzilálni a közös nemzetünket.
Nem állítom, hogy a hídépítés könnyű lesz, göröngymentes és maradéktalan. Bizonyára lesznek olyanok, akik nem kérnek a kinyújtott kéz gesztusából és lesznek olyan jelenlegi hatalmasok, akiknek ennyi bűntett után egyszerűen nem is járhat a feledés. Az viszont egészen bizonyos, hogy az ország április 12-e után nem maradhat úgy, ahogyan most van. A múltheti tömegvonulások megmutatták: itt két ország van. Az pedig működésképtelen. Mert ebben az esetben a kettő nem több az egynél. A választás estéjén az egyik sokaság mindenképpen csalódott, reményvesztett és – ez a nagyobb probléma – dühös lesz. Az egyik ugyanis arra trenírozta magát, hogy másfél évtized után most jött el a valódi változás esélye, ha most sem sikerül, akkor talán sehogy nem fog. A másik sokaságot pedig tudatosan arra trenírozták, hogy ha veszít, akkor az halált és pusztulást hozó következményekkel, családot, életeket fenyegető veszélyekkel jár. Ezért lesz sorsdöntő pillanat, hogy Magyarország (régi-)új vezetője mit mond, milyen vállalást, milyen gesztust tesz a választási eredmény ismeretében. A megosztottság erősítését, az ellenoldal további démonizálását, vagy a megbékélés, a társadalmi kiegyezés gesztusát hirdeti meg. Én hatgyerekes családapaként, hazaszerető emberként arra fogok szavazni, akiről tudom, hogy az utóbbit választja.
A Tisza választási himnuszának egyik sora így hangzik:
„A propaganda eltűnik és felragyog a nap, és végre nem üldöznek, ha kimondod az igazat. A mi pénzünkből mostantól az ország épül, és a két tábor végül kibékül.”
Legyen így. Nagyon ránk fér.
