Próbálok úgy tenni, mintha nem látnám, de hiába nézek másfelé, látja rajtam, hogy mindent tudok.
Úgy tesz, mintha nem is érdekelné, hogy mi van a szemetesben. Mint aki halkan belenézett. Épp csak annyira nyúl hozzá, amennyi ahhoz kell, hogy felemelje a tetőt és szemrevételezze a tartalmat.
Új lehet a kukázók világában. Ezt onnan gondolom, mert még szégyenkezik azért, amit csinál. Nem neki kellene szégyenkeznie, ezt is tudja, de akik miatt most mégis szégyenkezik, azok nem szégyellnek semmit.
Nem hajléktalan, őket könnyű megismerni. Nem csak onnan, hogy még a többi magyarnál is rosszabbul öltözöttek, hanem, mert reménytelenség van a szemükben, és félelem a tartásukban.
Emberünk még nem ilyen. Tiszta, bár viseltes ruha és cipő van rajta, tekintete nem riadt, inkább kifejezéstelen. Nemrégiben veszíthette el az egzisztenciáját, a családja még kitart mellette, a barátai is biztatják. Ha nagyon erőlködik, ő maga is elhiszi, hogy van még visszaút.
Most még csak ismerkedik a lehetőségekkel: nem vesz ki semmit a szemetesből, nézi csupán a felhozatalt, amely egyszer majd a mindennapjai részévé válik. Még nem gyűjt be semmit, csak a fejében raktározza el a tudást, amely valamikor majd jó lesz valamire.
Próbálok segíteni rajta: arrébb megyek, másfelé nézek. De már késő: ő is tudja, hogy láttam, amit nem kellett volna észrevennem. És, hogy mostantól egyikünknek sem lesz jó.
A szégyen aztán majd szépen elmúlik belőle idővel. Megszokja ő is, mint ahogyan megszokták már annyian.
Végzett közben a szemetessel, sikerült elhitetnie magával, hogy milyen szépen becsapott engem. Lám, úgy tett, mintha csak szórakozásból emelgetné a kukák tetejét, mint akit nem is érdekel, mi van bennük.
Épp csak egy kis kíváncsiság, semmi több, de tényleg.
És tényleg, semmi több.
Én meg partner voltam mindebben, hátha segítek neki ezzel a kis hazugsággal. Hogy még vissza tud kapaszkodni abba a világba, amelyet már félig maga mögött hagyott.
Arrébb megyek, elfordulok – legalább az én szememben ne lássa a saját reménytelenségét.
