Ma a kedvenc budapesti könyvtáraimról mondok egy rövid mesét.
Egyetemista koromtól kezdve négy könyvtárnak voltam a rendszeres látogatója: az Egyetemi Könyvtáré, ahol sok leendő kollégámmal, görög és latin patrisztikával, medievisztikával vagy judaisztikával foglalkozó szakemberrel ismerkedtem meg, s itt legeltethettem a szemem olyan hatalmasságokon, mint Dán Róbert, vagy az olykor-olykor emitt is felbukkanó Szilágyi János György.
Dán Róbert és Szilágyi János György már nincs közöttünk.
Ugyancsak sokat jártam az Országgyűlési Könyvtárba, ahol az egyetemekről kitiltott, zseniális Szabó Miklós, a Repülő egyetem állandó előadója tartotta „szakszemináriumait” 1956-ról, fasizmusról, a Horthy-korszak ideológiatörténetéről, vagy éppen a szovjet kommunista párt történetéről. A hetvenes-nyolcvanas években minden év október 23-án a megszokott, kopott farmerdzseki és farmernadrág helyett öltönyben érkezett, egész nap kint ült a dohányzóban, s azt hajtogatta: ma ünnep van, ma nem dolgozunk! Minden egyéb napon vele nyitott és vele zárt a könyvtár.
Szabó Miklós már nincs közöttünk.
A legtöbbet az MTA Könyvtárába jártam, még a régibe, ahol valóságos bálványok között üldögélhettem, s hallgathattam a fantasztikus vitákat a dohányzóban és a büfében. Itt dolgozott a nagy példaképem, későbbi kollégám és egyik mesterem, Altrichter Ferenc, itt dolgozott a másik nagy példaképem, szintén későbbi kollégám és mesterem, Vidrányi Katalin, itt dolgozott Mária Ludassy kolléganőm, akinek minden sorát és minden fordítását faltam, s aki, ha a ház falára firkált volna krikszkrakszokat, azokat is elolvastam volna, itt dolgozott Bence György és Kis János, akik még egy kéziratomat is elolvasták, mi több, véleményezték is azt! S itt volt könyvtáros Vekerdi László, no meg itt volt az olvasószolgálat vezetője Szabóné Garai Judit, aki – most már bevallhatom – számtalanszor engedélyezte, hogy a Migne Patrologia Graeca vagy a Patrologia Latina sorozatból hétvégére akár egy tucat kötetet is hazavigyek.
Ma már Vidrányi Kati, Bence Gyuri és Vekerdi László nincs közöttünk.
S – tartok tőle – amint az egész MTA-t beszántják és sóval behintik, a páratlan gyűjteménnyel rendelkező könyvtár sorsa sem fogja izgatni a „konzervatív-nemzeti-keresztény” barbárokat.
S végül sokat jártam az Országos Széchényi Könyvtárba: egyetemista koromban még a Nemzeti Múzeum épületébe, a nyolcvanas évek közepétől a Budavári Palota F épületébe, ahol a betérőt a „hungarikum”-gyűjtemény várta, meg néha-néha olyan bálványok, mint Szűcs Jenő vagy Hanák Péter.
Szűcs Jenő és Hanák Péter sincs már közöttünk.
És hamarosan az Országos Széchényi Könyvtár sem lesz többé: a „konzervatív-nemzeti-keresztény” barbárok egy kiszolgált, lepusztult, szűk és nedves pincéjű laktanyába kívánják deportálni a teljes állományt, pusztuljanak a könyvek, a kéziratok, a kódexek, pusztuljon az egész, szűnjenek meg végre a szakemberek, s legfőképp rohadjon meg a sok olvasó, hadd hülyüljön tovább az egész nemzet a „konzervatív-nemzeti-keresztény” barbárok képére és hasonlatosságára.
És semmi ok az aggodalomra: naná, hogy hülyülni fog, végzetesen, visszafordíthatatlanul.
Gábor György
