Aki kellően öreg, az még emlékszik rá, hogy annak idején, a rendszerváltást megelőzően a szocializmus építéséről tanultunk az iskolában. Hogy pontosan mit jelentett a fogalom, mit takart a gyakorlatban, arról kevés benyomásunk lehetett, teoretikusan mindenesetre annyit feltétlenül, hogy a közösség építését, a közösségi tulajdon primátusát hangsúlyozták tanáraink. A való élet persze ennek az ellenkezőjét tükrözte, és nem pusztán akkor, amikor már nyíltan is lehetett vállalni a magántulajdon fontosságát, hanem akkor is, amikor a párt vezetői elítélték a maszek világot – létezik még ez a kifejezés? -, ezért aztán nem is a saját tudásukból, hanem a mások pénzén gazdagodtak.
A szocializmus építéséből – bár hosszú volt a tanuló idő – láttuk mi lett: összeomlás, lemaradás, a privilegizált emberek elküldése, már persze azoké, akik nem tudtak időben váltani és részeseivé válni a privatizációnak. Negyven évnek kellett eltelnie, hogy a szocializmus építésének végképp búcsút intsünk, és lám, mint hallhattuk pénteken reggel Orbán Viktortól a szokásos állami rádió-beli megnyilatkozásában, közel harminc év kapitalizmus-építés után beléptünk a kereszténydemokrácia építésének korszakába. Hogy ez pontosan mit is jelent, azt ne kérdezzék, még akkor sem, ha látok némi hasonlóságot a szocializmus és a kereszténydemokrácia építése között. Mert ugyan az egyik a magán, a másik a közösségi tulajdonra épít, valójában azonban mindkettő fő tápláléka a közös pénz, a költségvetés jelenti a fő forrást. Lényegében mindkettő szép elvek mögé bújik el, de ez csak félig sikerül: az egyén gazdagodása szabad szemmel is jól látható.
De lépjünk el egy kicsit az elvi meghatározástól, és próbáljunk meg az orbáni meghatározás mögé nézni. Mit is gondolhatott a miniszterelnök a kereszténydemokrácia építésén. Alapvetően nyilván ennek is a bevándorlás ellenzése, azaz a migráció, és az ezzel érkező más kultúra elutasítása a lényege. Ma Orbán Viktor változatlanul nem tud, és nem is akar ettől a témától távolodni, olyannyira nem, hogy a jövő évi EU parlamenti választás kampánytematikáját is ebben jelölte meg. Bár azt is hangsúlyozta Orbán, hogy a következő négy évben nem lesz rendkívüli esemény, amiből arra is következtethetnénk, hogy lényegében megoldotta a migráció kérdését is, de az előbb idézett mondata ennek mégiscsak ellentmond. (Nem lepődnénk meg, ha egyszer ezt is a saját érdemeként tüntetné fel, de politikai értelemben, pontosabban a politikai céljait illetően ennek még nem jött el az ideje. Ebből a rádióbeszédből megtudhattuk, hogy megoldott a Bokros-csomag okozta problémákat (1998), aztán a globális pénzügy válságból vezette ki az országot (2010), hogy az alkotmányos átalakítás után rá tudjon kanyarodni a migráció kérdésére. A felsorolásból persze úgy is tetszhet, hogy Orbán mégiscsak megoldotta ezt a kérdést is, de mint látjuk ebből hagyott hátra valamicskét, Európára is.)
Tekintsük tehát megfejtettnek a keresztény szó használatát, amelynek – és tegyük hozzá gyorsan – nincs semmilyen antiszemita felhangja. És nem csak ezért nincs, mert Orbán külön kiemelte a rádióinterjúban, hogy az antiszemitizmust nem tűri Magyarországon, hanem azért sincs, mert a Soros-ellenességben – még ha más okból is -, de mélyen egyetért a magyar és az izraeli miniszterelnök.
Hanem hát mit kezdjünk az összetett szó második tagjával, a demokráciával. Komolyan hiszi-e Orbán, hogy ő a demokráciát építi. A demokráciát építi akkor, amikor éppen lezáratja a parlament előtti teret, hogy ott ne lehessen tüntetni, amikor az épületen belül a többség őt ünnepli, illetve – ha már Soros -, akkor éppen arról beszél, hogy az amerikai-magyar üzletembernek Magyarországon árnyékhadsereg működik, és azért van szükség a Stop Soros nevű törvénycsomag azonnali elfogadására, hogy ez a hadsereg feljöjjön a fényre. (Hej, ha Bacsó Péter ezt megélhette volna…) Mert ugye, ezek szerint, ma seregnyi ember dolgozik a föl alatt azért, hogy illegális bevándorlókat telepítsen be az országba. (Megint egy zárójel: nem olyan régen, ugyancsak a rádióban, arról beszélt Orbán, hogy pontosan ismerik ennek a kétezer embernek a nevét, vagyis ha ismerik – a Figyelő szorgosan közölt is egy fékezett habzású listát -, akkor kiknek kellene még feljönniük a fényre?) Vagy éppen az jelentené a demokrácia építését, ha ezeknek az embereknek – akik váltig tagadják, hogy Soros-ügynökök lennének, azt meg végképp, hogy illegális bevándorlókat telepítenének hazánkba – végképp kitennék a szűrét (copyright Orbán Viktor) Magyarországról. Az volna csak a demokrácia csúcsa, ha megteremtődne a lehetősége a magyar emberek kiutasításának Magyarországról?
Nincs a kérdésre válasz. Mint ahogy arra sincs, hogy miért akar a miniszterelnök testközelbe emelni egy új hírszerzési központot. Vajon ennek lenne-e dolga ezekkel a földalatti szervezetekkel? Vagy a határon túl is aktivizálná magát? Esetleg az uniós országokban is? Hiszen – hallhattuk Orbántól -, még a Néppárton belül is erős hasadás van; akadnak olyanok, akik támogatják a migrációt, sőt egyes országok nem átallnak ezért több pénzt kérni a szövetségtől, és ehhez még biztatást is kapnak uniós vezetőktől. (A mi kerítésünk ellenértéket bezzeg nem hajlandóak kifizetni…)
De csigavér – mondá országunk vezetője -, nem megy az olyan könnyen. Mint ahogy az sem, hogy holmi demokrácia-deficit miatt szankcionálják Magyarországot. Nélkülünk úgy sem fogadhatnak el semmit, vagyis, ha velünk nem egyeznek meg, nem lesz az Uniónak költségvetése. Szegény szervezet; amikor létrejött, abban a hitben tette, hogy mindenki a közösségért, a közös célokért válik taggá, és ha viták vannak is, van közös akarat, van közös jövő. Akkor nem gondolták, hogy lesz majd egy olyan ország – mintát adva másoknak -, amelyik pont az így megalkotott alapszabályba kapaszkodva akadályozzák a közösségi létet. Hogy lesz egy olyan ország, ahol kereszténydemokráciát építenek, és ebbe az építésbe sehogy sem fér bele semmiféle szolidaritás, együttes gondolkodás. Hogy lesz egy olyan ország, amely a demokráciát képes huszonhat másik állammal szemben értelmezni.
Hogy lesz egy olyan ország, amely önmagában alkot egy klubot, a harcosok klubját. Ezek volnánk mi, ahogy hallhattuk ezt pénteken reggel Orbán Viktortól.
Még nem tudni, hogy milyen konkrétumokkal járnak Orbán Viktor negyedik kormányában a személyi változások, de az irány sejthető. Kásler Miklós, aki Balog Zoltánt váltja az Emmi élén, már letette a névjegyét. Unortodox nézetei az ősrobbanásról, az abortuszról, valamint a tízparancsolatról – hogyha ez utóbbit betartanák az emberek, akkor a halálos betegségek 75 százaléka megszűnne -, egy nemzeti-spiritiszta alapon álló, minden más országénál korszerűbb és hatékonyabb egészségügy és oktatás körvonalait vetítik előre.
Ma derült ki, hogy a nemzeti vagyonért felelős miniszter, Bártfai-Mager Andrea rózsadombi lakásában valóságos cégtemető működött, olyan vállalkozások bérelték a lakást, amelyek aztán százmilliós adótartozásokat maguk mögött hagyva felszívódtak.
Amúgy, ha valaki nem tudná, hogy honnan ismerős neki ez a szisztéma, segítünk: a módszert a kilencvenes évek közepén, akkor még a Fidesznek dolgozva, Simicska Lajos „szabadalmaztatta” és Kaya Ibrahim, valamint Joszip Tot Németországban dolgozó horvát vendágmunkások ellopott útlevele révén vált ismertté.
Benkő Tibor, a Simicskó István örökébe lépő leendő honvédelmi miniszter is nyilatkozott. Igaz, nem most, hanem még vezérezredesként februárban. A Faktornak adott interjúban arról beszélt, hogy olyan hadseregre van szükség, amely a migránsok támadása esetén képes megvédeni az országot.
Ott folytatják tehát a derék urak – és a kedves hölgy – ahol elődeik abba sem hagyták. Várható, hogy Kásler úr áldásos tevékenysége folytán az egészségügy helyzete rohamosan javul, az oktatás terén visszaszerezzük régi dicsőségünket, a Bártfai-Mager Andrea rózsadombi lakásán történtek pedig a nemzeti vagyon kreatív felhasználásának új csapásait jelölik ki.
Reméljük, hogy Benkő Tibor vezérletével a magyar honvédség sikeresen veri vissza a Migráciából érkező seregeket. Ha szabadna egy civilnek belekotyognia az egyenruhások dolgába: nem ártana már most hadat üzenni Migráciának, de talán még ennél is jobb lenne megelőző csapásként, hadüzenet nélkül megtámadnánk őket.
Vad egyeztetési láz tört ki az ellenzék soraiban. A megbeszélés kezdeményezője Szél Bernadett arról a stratégiáról akar az ellenzéki pártokkal egyeztetni, amelyet a még meg sem alakult parlamentben alkalmaznának. Az eseményen mindenki ott volt: az MSZP, a DK, a Párbeszéd, és a Jobbik képviselője is, korábban egyébként hasonló ötlettel a szocialisták is próbálkoztak. A zárt ajtók mögött zajló tárgyaláson az LMP társelnöke – a választások után két héttel – azt igyekezett a baloldali pártokban tudatosítani, hogy a jövőben a választókért kell dolgozni, illetve nem egymással, hanem a Fidesszel kell megküzdeniük. A hivatásos véleménymondók viszont azonnal emlékeztettek arra a „történelmi” bűnre, amelyet az LMP közvetlenül a választások előtt követett el azzal, hogy a fővárosban nem léptette vissza öt jelöltjét. Ha ezt megtette volna, akkor ma nincs a Fidesznek kétharmada, s az ellenzék sem marad teljesen eszköztelen parlamentben. Ez lett volna az igazi ellenzéki stratégia.
Ennek hiányában kitört a botrány az LMP-ben, de a mai napig nem azt kívánják tisztázni, hogy a választási véghajrában Szél Bernadett miért csak látszategyeztetéseket folytatott az ellenzék többi pártjával, s miért nem követelt kölcsönösen előnyös visszaléptetést. Ha ugyanis a társelnök valódi egyezséget köt, akkor Orbán Viktor ma nem teljhatalmú ura az országnak; nincs alkotmányozó hatalma, nem nevezhetné ki ismét legfőbb ügyésznek Polt Pétert, nem lenne befolyása a Kúria új elnökének kiválasztásában sem, s nem dönthetne személyesen az idén kinevezendő alkotmánybírákról. De ezt a hatalmi centralizációt nem akadályozta meg az LMP, ehelyett fegyelmi eljárást kezdeményezett az ellen a Hadházy Ákos ellen, aki az ellenzék jobb választási eredménye érdekében – talán nem a párt belső szabályzatának megfelelően – még időben visszaléptetett volna néhány ellenzéki jelöltet.
A többit már tudjuk, illetve az egészről fogalmunk sincs. Ugyanis Hadházy azért nem tudta a győzelemre esélytelen jelölteket visszaléptetni, mert a párt főtitkári teendőit ellátó Sallai Róbert Benedek az erről szóló javaslatot nem terjesztette a döntéshozó elnökség elé. Sallai ugyanis úgy vélekedhetett, hogy a „komcsik” erősödése nagyobb probléma, mint a Fidesz kétharmada. Ezért Schiffer András társaságában százmilliós kártérítési perekkel fenyegette meg a visszalépni akaró LMP-s jelölteket. A kilátásba helyezett eljáráshoz Sallai pont azt az ügyvédet, Schiffer András kérte fel, aki feltehetően megfogalmazta ezt az alapszabályt, s aki regnálása idején egyébként szintén ellenzett mindenfajta együttműködést a baloldallal.
Az esetről nemcsak Hadházy nyilatkozott, de állítását az LMP más vezetői is megerősítették szerkesztőségünknek. Természetesen Schiffer és Sallai nyilvánosan cáfolják a történteket, de aki a politikát figyeli mégiscsak azt látja, hogy a Sallaival lefolytatott vita után kórházba viszik Hadházyt. Az LMP pedig viselni kényszerül azt a bélyeget, amely kijár azoknak, akik tudatosan, vagy sem: kétharmados hatalomhoz juttatták Orbán Viktort. Miközben győzelmet ígértek, hisz az utcákon még látható művészi fotókon Szél Bernadett sejtelmesen és diadalmasan mosolyog: „most mi jövünk!” A plakátokat rövidesen lekaparják, de vele nem tűnik el az LMP-ben csalódott szavazók bizalmatlansága.
Ugyanis aligha lehet hitelvesztés nélkül Orbán Viktort teljhatalomhoz juttatni, s közben ellenzéki együttműködésről kerekasztalokat szervezni. A politika kulisszatitkait jól ismerő Herényi Károly a közelmúltban azt írta, hogy Schiffer egykori pártjának az a szerepe és küldetése, hogy az Orbán által kitalált centrális erőteret egyben tartsa. A nemzetközi hírű szociológus professzor, Szelényi Iván pedig azt nyilatkozta: ha az LMP nem létezne, akkor minden bizonnyal ezt írná fel az orvos Orbán Viktor számára. Az LMP azt csinálta, ami a Fidesz számára fontos. Persze Orbán nélküle is nyert volna, de ehhez az LMP nagyon jól bedolgozott. Mások pedig azt jósolták, hogy a párt zokszó nélkül elvállalná a koalíciós fél szerepét, ha a Fidesz kisebbségben maradna.
Mindez persze legfeljebb látszat, de olyan látszat, amely földig rombolhatja az LMP hitelét.
A pártvezetés is érezheti ezt a veszélyt, azért is siethetett Szél Bernadett mielőbb tárgyaló asztalhoz hívni az ellenzéki pártokat, hogy igyekezzen ellenzéki arculatot adni a pártjának.
S közben persze gyakran elhangzik az is, hogy az LPM eddigi teljesítményét visszaigazolja, hogy létezése óta idén érte el a legjobb választási eredményt. Ami így nem igaz, mert az idei választásokon az LMP a szavazók 7.1 százalékának a szavazatait kapta, a 2010-es voksoláson pedig 7.48 százalékot gyűjtöttek be. Az végképp nem világos, hogy ezzel az eredménnyel, hogyan akar kormányozni a párt, ha nem koalícióban. Emlékeztetőül érdemes felidézni, hogy korábban az LMP visszautasította az alakuló Új Pólus formáció együttműködési ajánlatát is.
Pedig az LMP az egyik legkreatívabb, legharcosabb ellenzéki pártnak látszik, s ehhez a múltja is hitelt adhatna. Hisz Hadházy és párttársai az elmúlt egy évben élesen támadták a vitatott paksi atomerőmű bővítését, s vele az Orbán-Putyin kapcsolatot. Leleplezték a kormány, vagy a kormányközeli oligarchák milliárdos csalásait, Farkas Flórián visszaéléseit, az OLAF jelentés nyomán feltárták az Elios ügy részleteit, s vég nélkül sorolhatnák Szél Bernadett büntetéssel is járó parlamenti akcióit.
Ugyanakkor nehéz elfelejteni, hogy az LMP elnökeként Schiffer András még 2009-ben segédkezet nyújtott a Fidesznek, és az akkor hatalomba készülő Orbán helyett feljelentést tett Sukoró ügyben. Ezzel segítette a Gyurcsány kormány elleni akciót – Császy és Tátrai ügyét – a politika felszínén tartani. Vagy amikor hiányzott a Fidesz kétharmada, akkor az LMP közreműködésével választottak alkotmánybírákat, ami lehetne józan, politikai döntés is. Ámbár annak fényében nehéz ezt hinni, hogy Tusványoson, Szél Bernadett viccelődve küldte el Soros Györgyöt melegebb éghajlatra. És most már ebbe a sorba illik az is, hogy az LMP a 2018-as országgyűlési választáson kétharmadhoz segítette a Fideszt. Legalábbis ez a látszat. Emiatt egyre nehezebb elhinni, hogy lehet más a politika.
Nem is tudom, honnan kellene nekifutni egy olyan elemzésnek, amely arra vállalkozik, hogy a Magyar Szocialista Párt állapotát, elmúlt esztendei állapotát akarja vizsgálni. Eleve már azt nehéz tisztázni, mi is ez a párt ma? Hiszen huszonnyolc évvel ezelőtti alapítása, gyenge parlamenti jelenléte után hihetetlen felfutás következett (1994), hogy aztán onnan kezdve csak lefelé vezessen az útja. És ez akkor is így van, ha az 1998-as vereség után – amely a Fidesz és a Kisgazda Párt összeborulása nélkül – győzelem lett volna -, némiképp váratlan sikerek következtek, kétszeri kormányalakítással, de végtelen megosztottsággal. Mondhatjuk: utoljára Horn Gyula volt képes uralni ezt a pártot, ami nem azt jelenti, hogy ő képes volt egységet teremteni, inkább csak annyit: a különböző irányokba menő pártot, a szanaszét húzó embereket képes volt olykor uralni. De már Horn Gyula regnálása alatt – és ez ma látható csak igazán – elindult a szétesés, már akkor felfedezhettük annak nyomait, aminek a végeredményét a legutóbbi választás mutatta meg igazán.
Az MSZP, már 1994-ben, megfeledkezett arról, hogy hálózatát építeni, működtetni, fejleszteni kell; igazán akkor hitte el magáról, hogy újra hatalmasra nőve kezében van az egész ország. Hát nem volt. Mert miközben a Fidesz rájött arra – főként 2002-es veresége nyomán -, hogy csak akkor lehet sikeres, ha országos hálózatot épít, megveti a lábát a legkisebb településen is, addig a szocialisták saját nagyságuk bűvöletében elrévedve a belső hatalmi rendszer megszilárdításán dolgoztak. A megyei vezetők a saját státus quo-jukat őrizték, a fővárosiak, a különböző áramlataikon keresztül pedig a dominanciára törekedtek – egymással szemben.
Erre a múltbéli kalandozásra csak azért volt most szükségünk, hogy jól lássuk: az MSZP elfáradása, a belső küzdelmek, helyezkedések kiváltotta eróziója nem most kezdődött; hiba lenne az elmúlt néhány évben látottak alapján ítélkezni. A folyamat tehát 1994-ben kezdődött, és bármily furcsa: Gyurcsány felbukkanásával erősödött tovább. Ő volt az, akire sosem tekintettek úgy, mint ős-szocialistára, olyanra, aki azonos kultúra részeként emelkedett a párt élére. (Ezt a kultúrát tessék sajátosan értelmezni, sem hely, sem tér nincs arra, hogy ezt itt és most bővebben kifejtsük, s arra főként nem, hogy megfejtsük. Elégedjünk meg annyival: ennek a pártnak igenis van egy sajátos szubkultúrája, egy olyan belső világa, ahol a párton belüli háborúk megvívása mindig fontosabb volt, a külső politikai ellenfél legyőzésénél, vagy finomabban: feltérképezésénél.)
Ezek az önsorsrontó háborúk is vezettek oda, hogy 2010-re egy végtelenül legyengült formáció hagyta maga mögött a nyolcéves kormányzást, amely kormányzás két miniszterelnöki bukást is magával hozott (Medgyessy, Gyurcsány), és amely még megosztottabbá tette a pártot. Ekkorra az MSZP végképp elszakadt a tömegektől, és bár magára még mindig nagy pártként gondolt, a valóság azonban azt mutatta: hívei könnyedén állnak át más pártokhoz, akár például a szélsőséges nézeteiről elhíresült Jobbikhoz. Újabb és újabb elnöki próbálkozások jellemezték az időszakot; nem tudott – talán nem is lehetett – egy olyan személyt találni, aki legalább annyira képes uralni a tagságot, mint Horn Gyula. A megosztottság, a különböző irányzatok immár nem ideológiai különbségeket jelentettek, nem a nép-urbánus, vagy éppen liberális-plebejus törésvonalat jelentették, hanem személyi háborúkat. Amely személyi háborúk is folyamatosan változtatták formájukat, kiterjedésüket éppen a pillanatnyi érdekek voltak a meghatározóak.
Mindezen jelenségek együttese eredményezte azt, hogy 2014-re, az ismételt kétharmados fideszes győzelem időszakára, még a legnagyobb ellenzéki pártként jutott a parlamentbe az MSZP, de valójában érzékelhető volt, hogy a lejtőn nincs megállás. Főként azért nincs, mert ehhez szükség lett volna a zsugorodás tényének felismerésére, elismerésére, ugyanakkor az építkezés megindítására. Ez azonban nem történt meg, a belső háborúk megmaradtak, legfeljebb annyiban terjedtek szélesebbre, hogy immár az ellenségek közé soroltatott az időközben MSZP-t elhagyó, önálló pártot alapító Gyurcsány-féle Demokratikus Koalíció is. (Most látható csak igazán, hogy az MSZP és a DK nem tudott külön-külön új híveket toborozni, a régi tagság osztódott meg, s nézett gyűlölettel a másikra.) Ennek legélesebb képviselője Botka László lett – róla bővebben megemlékeztünk már a Párbeszédről szóló elemzésünkben -, aki egészségesnek látszó küldetését azzal kezdte, hogy Gyurcsány Ferencet akarta elűzni a szocialisták – értsd: az összefogás – közeléből. Pedig Botka választása, miniszterelnök-jelöltté tétele biztató lépésnek tűnt; sikeres polgármesterként, a vidéket jól ismerő politikusként jó eséllyel indult a sikeresebb szereplés felé. Bár azért legyünk óvatosak: azok a törésvonalak, amelyek át, meg átszelik ezt a pártot, viszonylag csekély esélyt kínálnak, bárki számára. Ezzel együtt a Botka-féle koncepció, a tisztább baloldaliság fordulata, egy másik sikeres polgármester – Tóth József – maga mellé emelése, megfelelő koncepciónak tűntek ahhoz, hogy egy erőteljesebb MSZP vágjon neki a 2018-as választásnak.
Ebből aztán semmi nem valósult meg. Nem valósulhatott meg már azért sem, mert az erők egy részét felőrölte a felesleges küzdelem az összefogásért, a közös lista, közös miniszterelnök-jelölt, az egy jelölt a Fidesz aspiránsával szemben megvalósításáért, a másik részt pedig elvitte a Botka eltávolításáért folytatott bozótharc. Amivel nem azt akarjuk mondani, hogy elkerülhető lett volna, pusztán azt jelezni: kilenc hónap úszott el úgy, hogy egy lépést sem sikerült előre tenni, sőt: a nyilvánosság másról sem hallhatott, mint ennek a megosztottságnak a különböző jeleiről. Nem folyt továbbra sem építkezés, ezzel szemben szinte visszafordíthatatlanná vált a lépülés. Nem térünk ki most olyan epizódokra, amelyek akkoriban azért uralták a nyilvánosságot: a Lattmann-féle futamra, vagy a Botka-éra utáni Gyurcsánnyal folytatott vitákra sem. Mert ugyan ekkorra már az MSZP bizonyult az ellenzéki oldalon a legrugalmasabb pártnak, ő mutatta magát a legnyitottabbnak, ez a nyitottság azonban inkább tűnt már inkább kontraproduktívnak, mint hasznosnak. (Jellemző, hogy a DK-val folytatott tárgyalásokat is a legrosszabb, pillanatban sikerült lezárni, akkor, amikor a DK a legerősebbnek mutatta magát, messze erősebbnek, mint amit az áprilisi végeredmény visszaigazolt. Ezért aztán a szocialisták egy sor olyan helyet adtak át a DK-nak, ahol a még meglévő, valamelyest erősnek nevezhető beágyazottságukról is lemondtak, csalódást, kiábrándulást okozva helyieknek, és ezzel egyszersmind kikapcsolva őket az eredményesebb kampányból.)
Ebből a perspektívából nézve súlyos vereségnek tekinthető Karácsony Gergely megjelenése az MSZP-lista élén. Egy kisebb párt vezetőjeként érkezett oda, s bármily rokonszenves politikusként lehetett őt bemutatni a közvélemény előtt, a belső elégedetlenséget csak átmenetileg volt képes csillapítani. Ma ugyan az a hivatalos kánon a szocialista párton belül, hogy Karácsony importálása jót tett a pártnak, nélküle még ez az eredmény sem született volna – csaknem minden közvélemény-kutató tíz százalék alá mérte őket -, önmagában a tény, hogy már nem találtak a vezetésre szocialistát, lefelé húzta a párt megítélését.
Nagy kérdés, hogy ezek után merre indulnak tovább. A szerény parlamenti jelenlét, ráadásul az a változatlanul létező hit, hogy a Fidesz befolyása elég erős a pártra, a vidéki hálózat szinte teljes lenullázódása nem kínál jó terepet a felemelkedésre. Még akkor sem, ha a lehetőség adott volna. Adott volna, hisz Budapest egyértelműen elutasította a Fideszt, egyéni képviselői szinten mindenképpen. Amiből viszont az következik, hogy csakis a hiteles embereken keresztül, és innen Budapestről indulhat meg a fejlődés, ha egyáltalán létezik még visszaút. A hamarosan sorra kerülő választásról egyelőre csak annyi hírlik, hogy a pécsi Tóth Bertalan látszik befutónak az elnöki posztra, arról azonban semmi információ, hogy mi a tényleges elképzelés a párttal: arccal a 2022-es megszűnés felé, vagy tovább az 1994-es úton.
Ez a tétje a kongresszusnak, és ez a tétje a mai magyar baloldalnak. Ma nehéz nem észlelni a csontritkulást, de ha e mellé még egy kis demencia is párosul, vagyis elfelejtik bevenni a csontokat erősítő gyógyszert, akkor mindannyiunk fölött győz az Alzheimer: elfelejtjük, hogy valaha létezett egy kormányzóképes MSZP.
Emlékszem, nagyon sokan szorongtunk 2012. október 23-án a Szabad sajtó útján, az Erzsébet híd feljárójánál, és arra vártunk, hogy megszólaljon Bajnai Gordon. Hogy visszatérjen a magyar belpolitikai közéletbe és reményt adjon annak a sok tízezer embernek, hogy két év múlva összefogva, együtt, le lehet váltani a „fülkeforr” mámorában tobzódó, a kétharmad birtokában a demokráciának hadat üzenő kormánypártokat.
Akkor már elkövette a Fidesz az „ősbűnt”, belekényszerítve sok kis pártra szakadt ellenzékét egy olyan csapdába, amelyből azóta sem sikerült kikecmeregnie. Ismertük a 2011-ben elfogadott új választási törvényt, amely a korábbitól eltérően az országgyűlési képviselők választását egyfordulóssá tette. Az addig arányos rendszer irányából a többségi választási rendszer felé tolta el a hangsúlyt. A 199 főre csökkentett parlamenti helyek többségét már nem listáról, hanem az így felértékelődött 106 egyéni választókerületekből töltik be, s a választók attól kezdve csak az országos pártlistákra adhatják le a szavazataikat.
Azon a Milla rendezvényen a Haza és Haladás Egyesülettel karöltve Bajnai, Juhász Péter, Szigetvári Viktor és társaik elindították az „Együtt 2014” elnevezésű választási mozgalmat, azzal az ígérettel, hogy motorjai lesznek annak az összefogásnak, amely a 2014-es választásokat majd megnyeri.
Az „Együtt 2014 mozgalom” 2012 novemberében politikai nyilatkozatot tett közzé, és aláírásgyűjtést indított, eredetileg az olasz Olajfa koalíció mintájára balközép ellenzéki ernyőszervezet lett volna. Már itt akadályba ütköztek: a Lehet Más a Politika (LMP) kongresszusa 2012 novemberében és 2013 januárjában elzárkózott az együttműködéstől. Az MSZP vette át a baloldali ellenzéki összefogás irányítását, erre válaszul az Együtt-2014 az MSZP-től függetlenül kezdte meg kiépíteni támogatói bázisát. 2013-ban a mozgalom „Együtt-2014 Választói Szövetség Párt” néven párttá alakult, amelyet három társelnök – Szigetvári Viktor, a Haza és Haladás Egyesület alelnöke, Kónya Péter, a Magyar Szolidaritás Mozgalom elnöke és Juhász Péter, a Milla Egyesület korábbi vezetője – irányított. Az új párt azonnal szövetséget kötött az LMP-ből január 26-án távozott politikusok által alapított Párbeszéd Magyarországért párttal (PM), 2013. június 28-án „Együtt – a Korszakváltók Pártja” néven vették őket nyilvántartásba.
Bajnai pártja azt ígérte, alapvetően egy új, balközép erő megteremtésén dolgoznak majd, ahogy akkor fogalmaztak: „Az emberek már kiábrándultak a narancsból, de a szegfűt sem szerették meg azóta sem”.
Ma már tudjuk, az Együttet még kevésbé.
Mert az Együtt története meglehetősen kacskaringósra sikerült. 2017. február 4-én Juhász Pétert választották elnöknek, ugyanezen a napon Berkecz Balázst és Hajdú Nórát alelnökökké, Szigetvári Viktor pedig a párt Országos Politikai Tanácsának elnöke lett. 2018. januárjában az Együtt politikusai bejelentették, hogy önállóan indulnak a 2018-as Magyarországi országgyűlési választáson, azzal, hogy a miniszterelnök jelöltjük Szigetvári Viktor. Alig három hónappal később, 2018. április 8-án éjjel a párt vezetői valamennyien lemondtak tisztségükről, s az Együtt hajóját sorsára hagyták.
Egy alapvetően elhibázott stratégia vezetett el a széthullás állapotáig. A külső szemlélő joggal érezhette úgy, hogy egyedül Juhász Péter az, aki megpróbálja kissé megzavarni a párt körüli állóvize. Egyéni akciókkal, performanszokkal kavart némi hullámokat, de azok alig voltak érezhetők a Belváros, jobb esetben a főváros kerületeinek határán túl. Hiába készítettek rendkívül drágán, mindenki másnál igényesebben egy vaskos kiadványt, amelyben pontról pontra elmagyarázták az olvasónak, hogyan képzelik el egy sikeres választást követően Magyarország jövőjét, aligha volt ember (néhány ebből elő politikai elemzőn kívül), aki töviről hegyire átrágta volna magát a „művön”. Hajdú Nóra, Berkecz Balázs kétségtelenül igyekezett a szakértő politikusok benyomását kelteni, okos érveik a legtöbbször visszhang nélkül elhaltak, pedig mindkettőjüket „kedvelték” a híradós stábok.
A párt vezetői kissé későn tanulták meg, hogy a NER igazságtalanságokkal tarkított politikai akadálypályáján egyedül senki nem megy semmire. Lehet idegenkedni Gyurcsány Ferenc politikai múltjától, meg lehet bélyegezni a szocialistákat kormányon elkövetett sutaságaikért, de nincs értelme olyanokhoz dörgölődzni sem, mint amilyenek a Momentum önmaguktól kissé elszállt ifjú titánjai. Mert az ő szemükben ugyan rendszerváltás után alakult politikai formáció volt az Együtt, politikusaiknak – különösen Szigetvári Viktornak – éppen úgy múltjuk, „szaguk van”, mint a többieknek. Az LMP-ről pedig kiderült, hogy szerintük éppen attól lehet más a politika, ha a politikusok nem számoltak a realitásokkal.
Hogy mit gondoltak róluk a választók? Az alig valamivel több, mint fél százaléknyi voks erről mindennél többet mond. Amihez csupán egy szerény adalék, amellyel a párt facebook oldalán, a hozzászólások között találkoztam.
Íme az egyik: „Sajnálom hogy ezt kell mondanom de ne folytassátok. Örüljetek, ha összejön a pénz (amit vissza kell fizetni a Kincstárnak- a szerk). Jómagam normális esetben rátok szavaznék, de nincsenek normális idők. Szánalommal vegyes idegenkedéssel figyeltem az utóbbi két évben a működéseteket.”
Egy másik: „Juhász Péter, Gulyás Márton, Hadházy Ákos… hirtelen több politikus nem is jut eszembe, akik tettek is valamit, és nem a választóktól várták, hogy kikaparják a gesztenyét.” Ebben is van némi igazság: az Együtt és Juhász Péter kis csapata rossz helyen, és nem úgy kereste a „gesztenyét”, ahogyan érdemes lett volna.
A Demokratikus Koalíció akármennyire is igyekszik megkérdőjelezni a választás tisztaságát, sikeresen szerepelt a választáson. Ennek a sikeres szereplésnek a titka pedig nem más, mint Gyurcsány Ferenc maga. Sorozatunkban az ellenzéki pártok elmúlt egy évét mutatjuk be.
A választás előtti tevékenység és kampány
A választást több botrány és egymásra mutogatás előzte meg.
Botka László a 2018-as választásra sajátos tervvel készült. Egy közös lista és teljes koordináció a baloldalon. Egy sokak által bírált kikötése volt Botkának, mely szerint nem hajlandó összefogni Gyurcsány Ferenccel a Demokratikus Koalícióval azonban igen. Gyurcsány Ferenc személye össze van kötve a párt létezésével ezért a DK vezetősége nem volt hajlandó lemondani Gyurcsány Ferencről.
2017. októberében Botka László lemondott a miniszterelnök-jelöltségről és hátra hagyta az ellenzéki civakodások és összetűzések világát. Úgy nyilatkozott, hogy
„Szétaprózott és széthúzó demokratikus ellenzékkel a rezsimet nem lehet leváltani”
Botka László eltűnésével miden akadály elgördült, mely meggátolhatott egy MSZP-DK megállapodást.
Botka László lemondása után Karácsony Gergely lett az MSZP miniszterelnök-jelöltje a Párbeszéd pedig szövetségre lépett az MSZP-vel.
Az áhított megállapodás megszületett az MSZP és a DK között, ami leginkább az egyéni választókerületi visszalépésekben volt tetten érhető.
Még 2017 októberében a Demokratikus Koalíció nagyszabású kampányba kezdett a határon túli magyarok szavazati jogának elvételével kapcsolatban.
Gyurcsány Ferenc részéről ez a lépés nagyon taktikus és megfontolt volt.
A Republikon Intézet kutatásából, mely a 24.hu megrendelésére készült, kiderült, hogy a baloldali-liberális szavazók többsége elvenné a szavazati jogot a határon túli magyaroktól. Ez a többség a megkérdezettek 55%-át jelenti, míg ezen baloldali-liberális kötődésű megkérdezettek csupán 8%-a helyesli a határon túli magyarok választáshoz való jogának létét.
Ezzel a kampány stratégiával a DK képes volt arra, hogy egy közös ügy mentén, egy fedél alá terelje a baloldali és jobboldali választókat,
elterelve a figyelmet Gyurcsány Ferenc személyéből adódó megosztottságról. Mindezt úgy, hogy mobilizálja és aktivizálja saját szavazótáborát.
A választást megelőzően még márciusban napvilágot látott egy botrány, amikor is Vágó Gábor az LMP politikusa részegnek nevezte Gyurcsány Ferencet és így fogalmazott:
„ha én mondjuk részeg vagyok, és meghívok barátokat otthonra beszélgetni, az a minimum, hogy őt is megkínálom viszkivel.”
Ez a kijelentés nagy feszültséghez vezetett nem csak az LMP és a DK között de a választók is rossz szemmel nézték ezt a megnyilvánulást, mivel a széthúzás és egymás ellen való küzdelem egyik jelképévé vált. A nyomás és a perrel való fenyegetés hatására Vágó Gábor nyilvánosan bocsánatot kért kijelentéséért.
Ez az eset ékes példája volt annak, ahogyan
az ellenzéki pártok még a választást megelőző hónapban is egymás pozíciójának gyengítésével voltak elfoglalva
és nem a Fidesz-KDNP leváltására koncentráltak.
A közbeszédet ebben az időszakban nem a hangzatos kampányszövegek uralták, vagy a progresszív előremutató gondolatok, hanem az ellenzéki térfélen végbement helyezkedés.
Ezen események sokasága könnyedén megingathatta sok szavazó bizalmát.
A DK választási szereplése:
Budapest, 2018. április 9. Gyurcsány Ferenc, a Demokratikus Koalíció (DK) elnöke beszél, mellette Molnár Csaba ügyvezetõ alelnök (j) és Székely Sándor, a Magyar Szolidaritás elnöke (b) a DK eredményváró rendezvényén a budapesti Anker’tben 2018. április 8-án. MTI Fotó: Illyés Tibor
A Demokratikus Koalícióra sok mindent lehet mondani, de azt nem, hogy sem tapasztalat, sem pedig tudatos stratégia nem rejlik tevékenysége mögött.
A 2014-es választási vereségből okulva a DK nem kívánt közös listán indulni az MSZP-vel. A közös lista helyett egy új hívószó lett az ellenzék reménysugara. Ez a hívószó a koordináció volt. Koordináció az egyéni választókerületekben úgy, hogy a legesélyesebb jelöltet kívánták szembe állítani a Fidesz-KDNP jelöltjével.
Április 8. után már tudhatjuk, hogy a teljes koordináció nem valósult meg. Egyik párt sem volt hajlandó minden olyan választókerületben visszalépni, ahol előzetesen esélytelennek tűnt.
A Demokratikus Koalíció részéről több egyéni visszalépés is megtörtént az MSZP-P-el kötött megállapodás keretében.
A DK nem kevesebb, mint 60 egyéni választókerületben nem indította el egyéni jelöltjét.
A visszalépések azonban az MSZP-P javára történtek meg. Ez a döntés a DK részéről nagyon is taktikus és hatásos volt, ennek köszönhető a 3 egyéni választókerületi és 6 listás mandátum.
A DK esszenciális alapja:
A DK esszenciális alapját nem feltétlenül a párt értékszemlélete vagy tevékenysége adja, hanem maga Gyurcsány Ferenc.
Amennyiben valaki szimpatizálni kíván a párttal, annak első körben azt kell eldöntenie, hogy szimpatizál e Gyurcsány Ferenccel.
Gyurcsány Ferenc a párt megtestesítője. Ez a jelenség nem egyedüli, egy korábbi cikkben már kitértem arra, hogy a vezető politikusok egy része milyen nagy behatással van a párt egészének megítélésére.
A DK támogatottsága is nagy részben Gyurcsány Ferenc személyének köszönhető, ami egy kétélű kardként, meghatározza a párt sorsát.
Gyurcsány Ferenc ma az egyik, ha nem a legmegosztóbb politikus a politikai térben.
Így az állampolgárok egy részét vonzza míg egy jelentősebb, másik részét taszítja személye.
A 2018-as választás jól körül határolta a DK szavazóbázisát, és elérte korlátait,
mivel a választópolgárok már jobban nem fogják megkedvelni a vezető politikus személyét. Így egy következő választás alakalmával a DK-hoz hű szavazók tábora nehezen bővíthető.
A választás után:
A választás után a DK megtámadta a választás lebonyolításának módját és csalást sejt a választási eredmény mögött. Ezért több választókerületben is kérték a szavazatok újra számlálását, illetve a választások megismétlését.
A DK-t elkerülte a lemondási hullám.
Gyurcsány Ferenc és a DK vezetősége nem kívánt lemondani a választást követően, ami nem is meglepő, hiszen több mint megduplázták mandátumaik számát a Parlamentben.
Összességében ügy vélem elmondható, hogy
a DK önmagához mérten sikeresen szerepelt a választáson.
Ügyesen megtervezte kampányát a határon túli magyarság szavazati jogával kapcsolatos állásfoglalással, illetve az őszödi beszédről megfogalmazott egyszerű de sajátos véleményével, melyben Gyurcsány Ferenc őszinteségnek nevezi az elhangzott „beszéd” tartalmát.
A cikksorozat többi része az alábbi linkeken olvasható:
Vajon mit lehet mondai egy olyan pártról, amely sorozatban harmadszor nyeri meg az országgyűlési választásokat, ráadásul meggyőző fölénnyel, kétharmados többséggel? Szabad-e kritikával illetni, arról beszélni, hogy antidemokratikus, minden maga alá gyűr, kiiktatja a fékeket és ellensúlyokat, formálissá teszi az ellenzék szerepét? Nem követjük el azt a hibát, amelyre – lássuk be – hajlamosak vagyunk, és amely felmentést ad a gyengén teljesítők számára?
Nyilvánvaló, ha a szerző maga objektívnek is igyekszik feltüntetni magát, hamar lebukik, akár a Fidesz hívője, akár az ellenzéke. Az érvek, a teljesítmény értékelése, az a szempontrendszer, amellyel a témát megközelíti, nyilvánvalóvá teszi az álláspontját, az elvi megközelítését, de elfogultságait is. Olvasóink közül bizonyára többen is voltak már részesei olyan vitának, amikor egy-egy párt, politikai oldal teljesítményét próbálták értékelni; manapság sajnos nincsenek meggyőző érvek, mindig mindenre van valami válasz, amely vagy felment, vagy éppen kritizál. Szóval, amikor most azt állítanánk, hogy mi ezúttal megpróbáljuk tárgyilagosan megvizsgálni, miként is szerepelt az elmúlt időszakban a vezető kormánypárt, aligha tetszeleghetünk az objektív elemző szerepében, pedig ezt hisszük magunkról.
MTI Fotó: Máthé Zoltán
Ráadásul, a Fideszről szólva, különösen nehéz a helyzetünk. (Sorozatunkból tudatosan hagytuk ki a Kereszténydemokrata Néppártot, a Fidesz testvérét, az párt ugyanis a közvélemény előtt valójában nem létezik. Van ugyan egy önálló frakciója a parlamentben – sokszor kinevezéssel jutnak oda az emberek – ennek a frakciónak azonban legfeljebb annyi a szerep, amit a Fideszben ráosztanak, sem önálló véleménnyel önálló hanggal, ennek megfelelően önálló karakterrel sem rendelkezik. Külön kitérhetnénk persze elnökére, aki egyszersmind miniszterelnök helyettes volt, van és lesz, Semjén Zsoltra, de az ő legnagyobb tette is, kimerül egy szarvas svédországi leterítésében. A KDNP munkáját tehát fedje jótékony homály, szerintem így járnak jobban).
Nem vagyunk könnyű helyzetben akkor sem, ha pusztán a Fidesz munkáját vizsgáljuk. Amit sietve le kell és le lehet róla rögzíteni, az a hihetetlen fegyelem, ahogy ez a párt működik. És ezt kéretik most nem a negatív tartományba sorolni; valóban nagy erény, ha egy politikai formáció képes azt a képet mutatni önmagáról, hogy ott egység van. Igaz, hogy a napokban Lázár János arról beszélt – még ha azt a hírügynökség meg is cenzúrázta – , hogy a Fideszen belül is akadtak olyanok, akik a párt, a kormány bukására játszottak, ebből hozzánk, földi halandókhoz semmi nem jutott el. Mi legfeljebb annyit láthattunk, hogy akár a párt elnöksége, akár parlamenti frakciója óramű pontossággal hajtja végre a rá kirótt feladatot. Ez a feladat, az elmúlt esztendőt, de inkább két évet vizsgálva, nem volt más, mint tudomásul venni a központi utasítást; semmi másról nem beszélni, mint a migránsokról. (Hogy ennek milyen túlhajtásai voltak, az szinte mellékes is, mivel a közönség semmin nem rendült meg, legfeljebb a baloldali értelmiségit zavarta, ha például a bogárevés kultúrájának térhódításáról beszélt egy miniszter; mellesleg nem ebbe bukott bele. )
Hiába volt a Fidesznek gigafrakciója, és hiába vezette és vezeti a legtöbb települést ennek a pártnak a tagja, híve, a központi akarat sehol nem futott ellenállásba, a nyilvánosságot, ha netán voltak is, elkerülték a viták.
Ha tehát a Fideszt kell mérlegre tenni, nem tehetjük meg, hogy csak a saját ízlésvilágunk, politikai kultúránk, meggyőződésünk alapján hirdessünk eredményt. Igen is, meg kell állapítanunk, hogy egy modern párt csakis így működhet. Most tehát nem arról beszélünk, hogy milyen programot követ, miként vélekedik az állam szerepéről, hogyan használja a parlamenti többségét, pusztán csak azt hangsúlyozzuk: egy kormányzó párt csak akkor lehet igazán eredményes, ha fegyelmet tud tartani.
És, ha ezen túl vagyunk, akkor állapíthatjuk meg, hogy ezt a fegyelmet nem a kollektív vezetés, a közös gondolkodás, az egységes akarat tartja egyben. Ha nem, akkor viszont mi? Mi az a kohézió, amivel elkerülhetővé válnak azok a konfliktusok, amelyek más pártokat olyan nagy mértékben jellemeznek? A kérdésre mi magunk sem tudjuk a választ, legfeljebb tapogatózunk találgatunk, az eddig tapasztalatainkra hagyatkozunk. Ez a tapasztalat azonban meglehetősen gyenge alapokat ad, hiszen a magyar politikai életben eleddig ilyennel nem találkoztunk; a pártokra inkább az időről időre felbukkanó belső konfliktusok, az
MTI Fotó: Koszticsák Szilárd
állandóan előre haladó erózió volt a jellemző. A Fidesz az első olyan csapat, amely tényleg csapatként működik, illetve ezt a látszatot tudja kelteni. Nem rendítik meg a külső támadások – a külső értsd: itthonról és külföldről érkezőként – , de még a kriminális ügyek sem. A Fideszben nincs belső bírálat, nincs belső elhatárolódás – olykor egy-egy pletyka suhan csak el, például Elios ügyben a vej időleges eltüntetéséről a nyilvánosság elől, valahova külföldre, ha tényleg ez volt az ok, és tényleg így történt -; itt összetartás, vagy hallgatás van. A Fideszt nem rendítette meg, mint hittük, sem az előbb említett Elios ügy, sem a Kósa-ügy, sem egyetlen olyan eset, amelyről azt hittük: vége a párt virágkorának.
Hát nem lett vége. Vagyis térjünk vissza a kérdéshez: mi tartja egyben a Fideszt? Bármennyire szeretnénk elkerülni ezt a választ, ki kell mondanunk: bizony Orbán Viktor. Ő az, aki egyszemélyben kézben tartja a pártot, aki dönt a konkrét helyzetek megoldásáról, arról, hogy kit tart – egy darabig – az élvonalban, és kit tol a háttérbe. Ő dönt arról is, hogy melyik helyzetre milyen kommunikációs válasz dukál, ki mit mondhat, meddig mehet el. A választások eredményét figyelembe véve azt is megkockáztatom: ő dönt arról is, hogy ki milyen „alkotmányos” költséget engedhet meg magának. Erről, belátom, mást gondoltam egy-két hónappal ezelőtt: azt hittem, kicsúszott a kezéből a vezetés, nem uralja már a helyi kiskirályokat, túl nagy konglomerátumot – ha értik mire gondolok – kell lefednie, és bár a struktúra működésének alapja, hogy minden döntés felfut hozzá, ezt már nem képes uralni, átlátni, befolyásolni. Tévedtem. Látja, tudja, de feltehetően azt is, hogy mi ennek az ellenszere. Az ellenszere pedig az országos hálózat, a helyi emberek hűsége, kötelesség tudata, az ottani közösség feletti uralma. Ez a titok nyitja.
Akkor tehát, ha a Fideszt akarjuk értékelni, Orbán Viktort kell értékelnünk, és el kell jutnunk odáig, hogy miközben a Fidesz Magyarország legnagyobb pártja, valójában egy egyszemélyes pártól beszélünk. Egy olyan pártról, ahol az erős, karizmatikus vezető pontos szereposztás szerint osztja el a feladatokat, megvan az intelligens, a bunkó, a hátteret építő és a nőket megszólítani képes figura, és senki nem léphet ki saját jelmezéből.
Sokszor írták már le, hogy ma Orbán Viktor szinte a legöregebb politikai szereplő, harminc éve uralja a pártját, illetve azokat az embereket, akik csatlakoztak hozzá. Elemezők azt mondják: akár húsz-harminc éve is lehet még neki, kiváltképp, ha továbbra is ilyen ügyesen játszik az emberekkel. Továbbra is, mint a zsonglőr dobálja őket, tudja ki repül lefelé, és ki felfelé. Nagyjából ennyi a titka. És mindaddig, amíg fel nem bukkan egy másik zsonglőr, övé a manézs.
Nincs már miért aggódniuk a magyar embereknek: Áder János előkerült.
Ez azért jó hír, mert az államfőnek az elmúlt hetekben nyoma veszett. Nem szólalt meg egyszer sem a választás előtt, és utána is hallgatott. Pedig sokan várták, hogy mondjon valamit. Nem mintha korábban közéleti dolgokban beszédes lett volna. Épp ellenkezőleg: beszédesen hallgatott az egész országot beborító gyűlöletkampányról, nem mondta el mi a véleménye a migránsozásról, a Soros elleni uszításról, a civilek elleni támadásokról.
A kormányig elérő korrupcióról, vagy arról, hogy vannak jó magyarok, akik ezért levélben is szavazhatnak, míg más magyarok, akik kevésbé megbízhatók kénytelenek száz kilométereket utazni. Hogy talán törvényes, de morálisan biztosan necces, ha egyetlen romos házba kétszáz ukrán ember van bejelentve.
És a választás után is kellett volna mondani valamit. Mert sokan úgy érzik, hogy becsapták őket. Ha lenne hozzá szeme Áder Jánosnak, vagy érdekelné egyáltalán, akkor látnia kellene, hogy ennyire megosztott még soha sem volt ez az ország.
Ezért lett volna elvárható, hogy az államfő, aki a többi között azért kapja a fizetését, hogy a nemzet egységének megteremtésén munkálkodjon, elmondja a véleményét azokról a dolgokról, amelyek megosztják a nemzetet. Próbáljon tenni ez ellen, de legalább nyugtatni az indulatokat.
Áder János most előkerült. Épségben, egészségesen. S ha már így alakult, kedvenc témájáról, a klímaváltozásról tartott előadást a Szentendrei Református Gimnáziumban. Ami, mint tudjuk, nagyon fontos dolog, tulajdonképpen nem is nagyon értjük, hogy miért nincs Magyarországon környezetvédelmi minisztérium. És ha nincs, akkor egy olyan elkötelezett környezetvédő, mint Áder János, miért nem teszi ezt szóvá. Miért nem mondott semmit a városligeti környezet – mondjuk így – átalakításáról, a Római-parton tervezett változtatásokról. (Pusztítást akartunk írni, de az nagyon durva lett volna.)
Tudjuk persze, hogy Áder János nem hétköznapi ember. (Ha az volna, akkor bármelyikünk lehetne köztársasági elnök.) Áder a miénknél távolabbi horizontokra néz, a mi hétköznapi, földszintes észjárásunknál nagyobb távlatokban gondolkodik.
Ezzel együtt, miközben nem győzzük hangsúlyozni, hogy az emberiség jövője szempontjából mennyire fontos a környezet állapota, néha jólesne, ha Áder János a mi földi dolgainkról is mondana valamit. Már csak azért is, hogy ne csak a Föld, de Magyarország társadalmi klímája is élhető legyen. Hogy azok a középiskolások, akiknek most előadást tartott, akkor is Magyarországon maradhassanak, ha közben Európában szeretnének élni.
A Nemzeti Együttműködés Rendszere kiépítettségét tekintve, egyszerűen lenyűgöző szakmai szemmel nézve. A fülkeforradalmat követően létrehozott rendszer, sziklaszilárd alapokon áll és behálózza nem csupán a politikai teret, de közvetve meghatározza mindazt, amit a politikáról tudunk vagy tudni vélünk. A rendszer pillérei, garanciát nyújtanak arra, hogy a Fidesz-KDNP ameddig kormányon van, kénye kedve szerint befolyásolhatja a társadalmi, gazdasági és politikai folyamatokat. Sőt amennyiben letaszítanák a kormányt, pódiumáról, talán még erősebben térne vissza meggyötörve politikai ellenfeleit, nagyobb dicsfényben, mint előtte bármikor.
A NER alapvető pillérei
A hatalmi ágak elválasztásának problematikája
A gazdasági hátország: közbeszerzések, politikai kommunikáció-média- egyéb gazdasági területeken szerzett nagy befolyás
A gazdasági elit a NER része nem pedig a kormány része!
Az utolsó sarokköve a NER-nek a kétharmados törvényekben keresendő
„A győzelmet a magyar emberek a régi rendszer megdöntésével és egy új rendszer, a Nemzeti Együttműködés Rendszerének megalapításával vívták ki. A magyar nemzet e történelmi tettével arra kötelezte a megalakuló Országgyűlést és a felálló új kormányt, hogy elszántan, megalkuvást nem ismerve és rendíthetetlenül irányítsák azt a munkát, amellyel
Magyarország fel fogja építeni a Nemzeti Együttműködés Rendszerét.”
Így nyilatkozott a Magyar Országgyűlés 2010-ben az elsöprő választási győzelmet követően.
MTI Fotó: Szigetváry Zsolt
Nem csupán ezen szavak utalnak arra, hogy nagy változások következtek az elkövetkező években, de a tettek is ezt az állítást támasztják alá. A 2/3-os felhatalmazással élt is a kormány. Új alaptörvényt alkottak, szabályozások és törvények sokaságát írták át, új választási törvényt alkottak 2011-ben, aminek következtében a parlamenti patkóban ülő képviselők száma is drasztikusan lecsökkent, a korábbi 386 képviselő helyett már csupán 199 képviselő vesz részt a törvényhozásban.
Emellett átalakították az Alkotmánybíróság működését, központosították az oktatási rendszert, átrajzolták az egyéni választókerületek határait. Ezek mellett még számos változtatást lehetne felsorolni, amit a Fidesz-KDNP véghez vitt 8 év leforgása alatt.
A Fidesz-KDNP tudatosan épített ki egy rendszert
és a legtöbb döntés és változtatás az ezen irányú célkitűzés részeiként fogható meg leginkább.
Egy ilyen rendszert viszont fent is kell tartani. A rendszer fenntartására a Fidesz-KDNP több pillért is létrehozott, melyek szavatolják a rendszer működését még abban az esetben is, ha kormányváltás történne.
A NER alapvető pillérei
A NER hatékonysága több tényező egyidejű meglétén nyugszik. Ezeket nevezhetjük akár tartópilléreknek is. Mindegyik pillér erősíti és tartja a másikat.
A legfőbb pilléreknek a következőket tartom: A hatalmi ágak elválasztásának rendszere, mely már a rendszerváltás óta úgy létezik ahogy. Ehhez szorosan kapcsolódik a személyi politizálás jelensége, azaz a megbízható és a rendszerhez hűséges egyének segítik a rendszer és a kormány fennmaradását. További pillér a gazdasági hátország megléte. Ezt a gazdasági hátországot az ellenzéki és kormány kritikus vélemények előszeretettel nevezik oligarchák csoportjának. A következő pillér, ha nem is tudatosan, de hatalmon tartja a rendszert, ez nem más, mint maga a politikai ellenzék.
És végül, de nem utolsó sorban az új Alaptörvény és a sarkalatos törvények melyek bebetonozták a NER sajátos értékszemléletét, nem csupán a politikai folyamatokba, de a jogi normákba is.
A hatalmi ágak elválasztásának problematikája
A hatalmi ágak elválasztása a magyar alkotmányos berendezkedésben alapvetően nem szavatolt. Ez nagyon egyszerűen tetten érhető abban a tényben, hogy az Országgyűlés munkájának tevékeny részét képezik a mindenkori kormányzat képviselői.
Így könnyedén létrejöhet egy olyan helyzet, melyben az országgyűlési választásokat követően a parlamenti patkó jelentős része egyszínűvé válik, azaz a kormányzat nem csupán a végrehajtói hatalmat gyakorolja, de a törvényhozói hatalom is a regnáló kormány kezében összpontosul. Ez azt jelenti röviden, hogy
megfelelő számú mandátum elnyerésével, mind a törvényhozói mind pedig a végrehajtói hatalmat az aktuálisan regnáló kormány dominálja.
Ebben az esetben az ellenzéknek nem jut túl nagy szerep a törvényhozásban. Sokkal inkább a kormányt ellenőrző funkcióit képes betölteni, ami kimerül általában a kormányhoz intézett kérdésekben a nyilvános parlamenti ülések alkalmával.
A Fidesz a 2018-as választást követően kétharmados felhatalmazást szerzett. Ez azt jelenti, hogy az összesen 199 mandátumból 133 mandátummal rendelkezik a Fidesz-KDNP. Ennek következtében bátran kijelenthető, hogy a végrehajtói (kormányzati) törvényhozói (parlamenti) hatalom összefonódott. A parlamenti patkó a végleges eredmények alapján így áll össze:
Forrás: Nemzeti Választási Iroda
A személyi, politikai befolyás egyrészt ezen jelenségben érhető tetten, amit már korábban részleteztem, másrészt pedig a főbb, nem csupán a politikai életre nagy hatást gyakorló intézmények vezetőinek választásában. Az Állami Számvevőszék, a Legfőbb Ügyészség, az Alkotmánybíróság a NAV, vagy az MNB csak, hogy néhányat említsek azon intézmények közül, amely intézmények vezető beosztású tagjait legtöbb esetben a Fidesz-KDNP választotta meg a parlamenti többségére támaszkodva. (A Parlament által megválasztott tisztségviselők megválasztásának módja, részletesebben itt érhető el.)
Ez önmagában egyáltalán nem jelentene gondot, hiszen jogi szempontból legitim többséggel történtek a személyi változtatások.
Amennyiben viszont kritikusan akarjuk szemlélni a dolgokat, könnyedén felhozható az az érv, miszerint
ezen vezetők tisztségüket és kinevezésüket nem az Országgyűlés több pártjának jóváhagyásával kapták meg,
hanem szinte minden esetben csak a Fidesz-KDNP a parlamenti többségére támaszkodva választotta meg a szóban forgó vezetőket.
Az ellenzéki pártoknak szinte semmilyen beleszólása nem volt abba, hogy kiket választanak meg. Így az ellenzéki pártok, melyek ugyanúgy rendelkeznek demokratikus legitimitással a törvényhozásban, mint a kormány, nem érvényesíthették saját akaratukat.
MTI Fotó: Máthé Zoltán
Emellett fontos kiemelni, hogy ezen intézmények többsége fontos ellenőrző jogkörökkel rendelkezik vagy rendelkezett korábban. A kormányzat tevékenységének ellenőrzése papírforma szerint ugyanúgy történik, mint eddig, azonban a kormánykritikus hangok ezt egyáltalán nem nézik jó szemmel, és a korrupció melegágyának tartják ezen intézmények működését, mondván a kormány irányítása alatt állnak. Az ellenzék számára hivatkozási alapnak tökéletesen megfelelt az Állami Számvevőszék által rájuk kiszabott büntetés, mivel a Fidesz-KDNP volt az egyetlen pártszövetség, mely nem részesült hasonló megrovásban.
A gazdasági hátország: közbeszerzések, politikai kommunikáció (média), egyéb gazdasági területeken szerzett nagy befolyás
A gazdasági hátország tulajdonképpen a NER működésének magját adja.
Jelenlegi formában való létezése az egyik, ha nem a legjelentősebb letéteményese annak, hogy a rendszer működőképes maradhasson. A gazdasági hátország, gazdasági elit, részét képezi minden demokráciának. A legtöbb esetben a politikai elit és a gazdasági elit szoros kapcsolatban állnak egymással, formális és informális módon működnek együtt.
Egy gazdasági hátország kiépítése nem egy bonyolult feladat. A közbeszerzések irányított kiírásával, kormányzati reklámok kihelyezésével a választott cégeknél, könnyedén elérhető az, hogy a kormány számára megfelelő cégek, személyek, hír portálok, nagy anyagi tőkére tegyenek szert.
Ennek több gazdasági előnye is van. Hogyha a kiszemelt cég Magyarországon működik, tevékenykedik és egy megbízható hűséges magyar üzletember kezében van, akkor valószínűleg itthon is adózik, nem viszi külföldre a megtermelt profitot és javarészt magyar munkaerővel dolgozik, ezáltal munkahelyeket teremt.
Azonban a gazdasági elitet csupán ebből a szempontból vizsgálni botorság lenne, mivel egy másik fontos szempont a gazdasági hasznon túl a politikai haszon, ami sokszor felülírhatja a gazdasági realitást.
A kormány azáltal, hogy felépíti saját gazdasági elitjét a hozzá hű emberekből, politikai értelemben vett előnyre tesz szert más pártokkal szemben.
A nagy tőkével rendelkező lapok, tv-csatornák, magazinok mind közreműködnek a kormányzati kommunikáció terjesztésében, így nagy befolyásoló erővel képesek tematizálni a közbeszédet. Néhány orgánum, melyeket jelenleg kormányközeliként pozicionálunk: Origo, 888.hu, Ripost, Bors, Echo TV, TV2, Figyelő, a legtöbb megyei lap és a Magyar Televízió. A kormányzati kommunikáció valószínűleg sokkal kevésbé volna sikeres mint jelenleg, amennyiben nem állna rendelkezésre számos csatorna, ahol üzeneteket lehet közvetíteni az állampolgárok számára.
Ezek a médiacsatornák szinte bármilyen politikai kommunikáció terjesztésére alkalmasak és
a Fidesz-KDNP szavazói bázisának mozgósításában kulcsfontosságú szerepet játszanak.
Legyen az a migránskérdés közbeszédben tartása, az ellenzéki vezetők lejáratása, a kormányzati sikerek megjelenítése. Ezen ismeretek birtokában könnyebb megérteni, miért is annyira fontos a kormánynak, hogy megfelelően nagy kiterjedésű médiabirodalom álljon rendelkezésére üzenetei terjesztéséhez.
Ezen felül fontos megjegyezni, hogy
egy esetleges kormányváltás esetén ez a médiabirodalom képes a további működésre.
Ennek oka nagyon egyszerű. Ezeket a portálokat, lapokat és tv-csatornákat olyan, az új gazdasági elitbe tartozó személyek birtokolják, akiknek elképesztő mértékű anyagi forrás áll rendelkezésre, hogy képesek legyenek működtetni a médiabirodalmat, akkor is, ha már nem kapnának állami hirdetéseket.
Ez az új gazdasági elit több lábon áll, ha elfogynak az állami hirdetések akkor a más gazdasági területeken elért sikerekből befolyó pénzekből a különféle médiacsatornákat ugyanúgy képesek fenntartani, mintha mi sem történt volna.
Mészáros Lõrinc MTI Fotó: Földi Imre
Ezek után felmerülhet a kérdés, hogy miért lenne a NER gazdasági elitje ugyanolyan gazdag és sikeres egy kormányváltás bekövetkezte után?
Erre a válasz a közbeszerzésekben rejlik.
A gazdasági elit a NER része nem pedig a kormány része
Egy alternatív valóságban, ahol új kormány alakulna, számára a közbeszerzések ügyében nagyon fontos lenne az, hogy a lehető legolcsóbb és legjobb ajánlatot fogadja el, ha nem akarja szembeköpni saját elveit azzal, hogy drágán valósítja meg a különböző beruházásokat. Mivel a drágán megvalósított beruházások ellen többször is egységesen szólalt fel az ellenzék, mint a korrupció egyik legkézzelfoghatóbb formája ellen.
Azok, akik a legolcsóbb ajánlatokat adnák egy ilyen esetben, a NER gazdasági elitjébe tartozó kivitelezők lennének. Köszönhetően a nagy anyagi tőkének és tartalékoknak, melyekkel rendelkeznének egy kormányváltást követően is.
Így egy új kormány eléggé kilátástalan helyzetbe kerülne és nem lenne képes jól megmagyarázni azt, miért nem a legolcsóbb ajánlatot választják.
Mindeközben zajlana a NER rendszerében működő, Fideszhez közeli médiacsatornákon az új kormány lejáratása. Az a téma menne valószínűleg, hogy az új kormány elárulja a saját elveit és korrupt módon direkt a drágább ajánlatokat fogadja el, vagy éppen azok ajánlatait fogadják el, akiket eddig strómanoknak és oligarcháknak neveztek.
Egyik kilátás sem kecsegtető egy újonnan felálló kormány számára, mert csak veszíteni tud, bárhogyan is dönt.
A gazdasági hátország így képes tovább élni és létezni egy kormányváltás után is, és ameddig a gazdasági elit az marad, ami, addig a NER is képes tovább létezni, a Fidesz ugyanúgy képes lejáratni egy új kormányt, képes tematizálni a közbeszédet a média útján.
Ráadásul egy ilyen hipotetikus helyzetben, amelyben a Fidesz-KDNP ellenzékbe kerülne, lerázhatná magáról a felelősséget, mondván, most nem ők kormányoznak, mégsem javul semmi, a kecsegtető ígéretek pedig megmaradtak ígéreteknek.
A politikai ellenzék léte és tevékenysége
Nem kívánom elemezni az összes ellenzéki párt tevékenységét egyesével. Ez egy külön elemzést is megérő téma lenne, így most az ellenzéki pártokról általánosan fogalmazom meg álláspontomat.
Az április 8-ai választás úgy képeződött le az ellenzék számára, mint egy nagyon erős vélemény és értékítélet, arról a tevékenységről, melyet 4 éven keresztül végeztek. Ennek a jónak korántsem nevezhető eredménynek köszönhető a lemondások sorozata ami futótűzként söpört végig az ellenzéken a választást követően.
Tetszik vagy sem, a választók a Fidesz-KDNP-t választották már harmadjára az ország élére. Ebben az ellenzéknek is nagy szerepe volt.
A választást megelőző viták, botrányok és összetűzések a nyilvánosság előtt mind inkább aláásták az ellenzék tekintélyét a választók előtt. Ebben a Fidesznek nem is kellett részt vennie, az ellenzéki pártok az ilyen típusú tevékenységgel tulajdonképpen reklámot csináltak abból, hogy mennyire nem képesek egyetérteni és megegyezni kulcsfontosságú kérdésekben, mint az összefogás vagy a koordináció.
A választók számára is tisztán érthetővé vált az az üzenet, hogy ez az ellenzék jelenlegi formájában nem lenne képes hatékony kormányzásra.
A viták és egyet nem értések mögött azonban nagyon sok tényező húzódott meg, mint az elvi kérdések, hogy kivel szabad és kivel nem szabad összefogni, a jelöltek visszaléptetése esetén pedig ügyelni kellett a kampánytámogatásra is, mivel ahogyan csökken az egyéni jelöltek száma, úgy csökken az állami támogatás mértéke is.
Ezek mellett fontos, bár keveset emlegetett tényező a töredékszavazatok kérdése. Amennyiben egy párt visszalép egy másik javára egy választókerületben, úgy elesik attól a lehetőségtől, hogy töredékszavazatokat szerezzen, mely töredékszavazatok egy esetleges egyéni vereség után is felkerülnek a párt listájára. Ez pedig a Parlamentbe bejutó pártoknál akár egy-egy listás mandátum sorsát is befolyásolhatja.
Úgy vélem, hogy az ellenzék jelenlegi formájában létezésével segíti a NER működését.
Ameddig a legtöbb ellenzéki párt nem képes érdemi alternatívát kínálni az állampolgároknak, addig, mind azt a tudatot erősítik, hogy nem képesek sem megegyezni sem pedig összefogni egy közös cél érdekében.
Ezen a helyzeten nem segít a bűnbakkeresés, ami nagyon népszerűvé vált a választást követően. A pártok egymásra mutogatnak vagy a választási rendszert okolják a vereségért. Egy-egy pártot mint az LMP-t, a Momentumot, vagy a Kétfarkú Kutya Pártot hibáztatni lehet, de egyáltalán nem célravezető. Ezzel csupán elfednénk a valódi problémát, melynek gyökere nem a kisebb pártok önálló útkeresésében keresendő, hanem abban a tényben, hogy az ellenzéki pártok nem képesek megragadni a közvéleményt és érdemi mondandójuk kimerül abban, hogy az aktuálisan regnáló kormányt hibáztatják és lehetetlennek hangzó, a realitás talajától elrugaszkodott ígéreteket tesznek a választóknak.
Úgy vélem, hogy
az ellenzék megújulása szükséges ahhoz, hogy visszaszerezzék a választók bizalmát,
így megrengetve a NER-be vetett bizalmat.
Ez a megújulás történhet úgy, hogy a civil szervezetek termelik ki az új ellenzéket vagy helyi jelöltek saját választókerületükben érdemi, a helyi közösség számára hasznos tevékenységet végeznek, továbbá hatékony mobilizálásba kezdenek. Vagy új politikusokat hoznak be a pártok a köztudatba, akik fedhetetlenek és könnyedén piedesztálra emelhetőek, mint például az történt Márki-Zay Péter esetében is.
Kétharmados törvények és az Alaptörvény
Az utolsó sarokköve a NER-nek a kétharmados törvényekben keresendő. Íme néhány példa arra, hogy mely területek változtatásához szükséges a kétharmados felhatalmazás:
Több tisztségre való kinevezés,
Az Alaptörvény módosítása
A választási rendszer módosítása
Nemzetiségi jogokkal kapcsolatos törvények
Az Állami Számvevőszék működését érintő változtatások
Az Ügyészség működését érintő törvények
A bíróságok szervezetét és igazgatását érintő törvények
Helyi önkormányzatokról szóló törvények
Az Alkotmánybíróság működését szabályozó törvények
Ezen területek működését mind úgynevezett sarkalatos törvények szabályozzák.
Ezeken túl még számos olyan terület van, melyek megváltoztatásához kétharmados felhatalmazás szükséges.
A sarkalatos törvények céljukat tekintve a stabilitást segítik elő azzal, hogy a legfontosabb kérdésekben ne születhessenek felelőtlen, esetleg önkényes döntések.
Gondoljunk bele abba, hogyha az Alaptörvény megváltoztatása vagy a választási rendszer átalakítása sokkal egyszerűbbé válna, mi történne. A pártok ez esetben kis mértékű felhatalmazással önkényesen alakíthatnák a stratégiai jelentőségű területek működését. Vagy átírhatnák az Alaptörvényt, amikor csak szeretnék.
Az ezeket a területeket érintő módosítások így nagy legitimitáson alapszanak, melyet a nép biztosít a Parlament számára.
A NER működésének alapjai részben ezen sarkalatos törvényeken nyugszanak.
A Fidesz-KDNP kétharmados felhatalmazással volt képes letenni az alapokat, mint a választási rendszer megváltoztatása, az Alaptörvény módosítása, az Alkotmánybíróság működésének és jogköreinek megváltoztatása vagy a legfőbb ügyész személyének kiválasztása és kinevezése.
Itt felmerülhet ugyanaz a kérdés, mint amit korábban már fejtegettem az ellenzék szerepéről.
A sarkalatos törvények megváltoztatása legitim módon történik és jogi értelemben is teljes mértékben rendben van. Azonban a nép által felhatalmazást kapott ellenzék nem igazán tud beleszólni abba, hogy ezen törvények hogy és miként kerülnek változtatásra, elfogadásra.
A sarkalatos törvényeket egy esetlegesen megválasztott új kormány nem lenne képes megváltoztatni, amennyiben nem rendelkezik kellő felhatalmazással. Így a rendszer alapjai szilárdan be vannak betonozva.
Például a sokat támadott Polt Péter legfőbb ügyész mandátuma 2019-ben lejár, azonban új személyt a tisztségre csak kétharmados felhatalmazással lehet választani, és ameddig nem sikerül újat kinevezni legfőbb ügyésznek, addig a régi marad hivatalban. Vagy ilyen a választási rendszer kérdése is. A választókerületek átrajzolása, az inkább többségi rendszer arányosítása, szintén sarkalatos törvény.
Ezért is állítom azt, hogy maga a rendszer, azaz
a NER, mint külön entitás létezik, nem pedig a jelenleg is hatalmon lévő kormány, működésének létéhez van kötve.
Illetve ha mégis történne kormányváltás akkor a rendszer korrekciós folyamata beindul, és a Fidesz-KDNP ellenzékből is könnyedén képes lehet megfojtani az új kormányt és záros határidőn belül ismét kormányra kerülne.
Üzleti ügyeire akar koncentrálni a jövőben Mészáros Lőrinc, ezért lemond a felcsúti polgármesterségről. A hír bombaként robbant; aligha van még egy polgármester az országban – beleértve a főpolgármestert is -, akinek lemondása ilyen hangsúlyt kapna a médiában. Pedig, ha belegondolunk, hogy egy egyszerű gázszerelőről van szó, akit feltehetően Orbán Viktor szemelt ki erre a posztra, nehezen érthetnénk meg, hogy mitől olyan jelentős egy négyezres falu éléről a távozás. De mindannyian tudjuk, hogy itt sokkal többről van szó, annál is többről, hogy maga a miniszterelnök jelölhette erre a posztra, és arról is, hogy történetes ők ketten jó barátok.
És még az sem lenne annyira izgalmas, legfeljebb érdekes, ha ez a gázszerelő történetesen Magyarország leggazdagabb emberei közé katapultálta magát; nyilván csodájára járnának a világban a ritka tehetséget emlegetve.
Mészáros Lőrinc azonban nem tartozik a legtehetségesebb emberek közé, legalább is erről az oldaláról nem sikerült megmutatkoznia.
Annál inkább volt összeköthető mesés gazdagodása Orbán Viktorral;
ki így, ki úgy találta meg azt a kapcsot, ami a két szereplőt összeköti. Mészáros ugyanis nem talált fel semmit, nem specializálta magát egy területre, ahol nagyot alkotott, ezzel szemben igazi polihisztorként, tényleg mindenhez értve ártotta bele magát az üzleti életbe. A dolog pici szépséghibája csupán az volt, hogy ezeket a lépéseket jobbára az állam is támogatta, úgymond, pályázati pénzekkel. A turizmustól kezdve a bankolásig, az útépítéstől a szállodaiparig mindenben otthon volt. És mindenütt, a háttérben –állították sokan – felsejlett a miniszterelnök.
Itt állunk tehát most ezzel a hírrel szemben, és nem tudunk vele mit kezdeni. Azt biztosan merjük állítani, hogy sokféle igazság lehet ebben az ügyben, csak az nem, amit hivatalosan mondanak. Ha valaki sok éven polgármesterként fungál, és egy átrepülő légy sem tudja megzavarni az egyéb területeken tapasztalható – de magyarázatokban szűkölködő – mesés pályázati sikereit, és gazdagodását, akkor vajon miért mond le ily hirtelenséggel? Miért nem tudta kivárni a jövő évi választásokat, illetve miért nem adott magának egy értelmes határidőt?
A választ persze nem tudjuk,
lehet, hogy soha nem is fog kiderülni.
Amit most ideírunk csak fantáziálás, miközben be kell látnunk: a mi fantáziánk messze nem volt képes követni azt a szárnyalást, amit ez a gázszerelő-miniszterelnök páros bemutatott az utóbbi években. Egyszer, majd az Orbán utáni korban, talán egy egyetemista megírja majd a diplomamunkájában, hogy a kétezres évek első felében, hogyan lehetett gazdaggá lenni olyasvalakinek, aki semmi egyébbel nem rendelkezett, mint hogy jó helyre született és jókor. Miáltal ő lett a kiválasztott.
És most következzen egy-két lehetséges tipp, ok, ami miatt Mászáros Lőrinc bejelentette távozását. (Azt azonnal dobjuk félre, hogy lehet-e ez is afféle G-nap; Mészáros Lőrinc túl kicsi pont ahhoz, hogy olyan konfliktusba keveredjen Orbánnal, mint Simicska Lajos. Ráadásul Simicskáról tudjuk, hogy van saját vagyona.)
Olyan tranzakcióba kezd Mészáros, amelyet nem akar már a vagyonbevallásában feltüntetni.
Olyan vizsgálat indulhat el az Unió részéről, amelynél jobb, ha Mészárost kivonják az önkormányzati munkából
Olyan tranzakcióba kezd, amelyet polgármesterként nem kezdhetne
Olyan pályázati pénzt fog elnyerni, amelyre csak hétköznapi emberként pályázhat.
A mi szűk fantáziánkkal eddig jutottunk. Lehet, hogy az olvasóknak vannak még ötletei. Persze az lenne a legjobb, ha elárulnák az igazat. Amire azért lenne szükség, mert az újkori demokráciánk legtalányosabb figurája készül eltűnni a szemünk elől. És még csak azt sem mondja, hogy kizárólag a kezét figyeljük…
A Független Hírügynökség kiadásai meghaladják bevételeinket.
A pártoktól független újságírás egyre nehezebb helyzetben van Magyarországon.
A hagyományos finanszírozás modelleket nem csak a politika lehetetleníti el, de a társadalmi kihívások is.
A fuhu.hu fennmaradásához, hosszútávú működéséhez, szerkesztőségünk rászorul támogatásotokra.
Segítségetekkel lehetőség nyílik arra, hogy munkánkat továbbra is az eddig megszokott színvonalon végezhessük tovább.
