Vélemény

Kötcsei piknik – kit érdekel?

Tizenhetedik alkalommal rendezi meg a Fidesz a kötcsei Pikniket. 2004-ben volt az első találkozó, ebből kiszámítható, hogy volt olyan év, amikor kétszer is összejöttek a nemzet nagyjai. Így lesz idén is, a tervek szerint szeptemberben újra megjelennek a Somogy megyei faluban, hogy megbeszéljék az ország dolgait.

Láthattuk a híradóban, amit sorra érkeznek a Fideszhez-közeli notabilitások. Politikusok elsősorban, volt és jelenlegi vezetők, de jöttek színészek, valamint más hírességek és persze a sajtó is jelentős tételben képviselteti magát.

Annak ellenére, hogy sok sikerélményre itt nem számíthatnak. Megtűrt páriák ők itt, különösen akkor, ha nem a kormányhoz közeli médiabirodalmat erősítik.

A nem kormánypárti sajtómunkások rendre elutasító válaszokat kapnak a kérdezettektől. Volt, akitől még azt sem, mert akadt olyan politikus, aki egyszerűen átnézett rajtuk. Tárgynak tekintette az őt kérdezőket, akiket legföljebb kikerülni kell, mert – egyelőre – eltaposni mégsem illő őket.

Tisztelet a kivételnek – mert azért olyan is volt, aki válaszolt – a legtöbben olyan lekezelően viselkedtek, hogy akár bunkóságnak is mondhatnánk. Kerényi Imre miniszterelnöki megbízott például azt mondta az őt kérdezni kívánó sajtómunkásnak, hogy majd akkor válaszol, ha felnőnek hozzá szellemileg és erkölcsileg. Jeszenszky Zsolt lemezlovas pedig kijelentette: csak akkor válaszol, ha az illető újságíró legyőzi út fekvőtámaszban. (Az meg, szerencsétlen, kiállt vele versengeni, alulmaradt, Jeszenszky pedig nem válaszolt.)

Cinikus, pökhendi, arrogáns társaság ez. Az igazi probléma nem is az, hogy ezek milyenek, hanem az, hogy a sajtó tudomásul veszi ezt a lenézést, ezt a pökhendi, arrogáns stílust. Az újságírók sürögnek és forognak, egymást megelőzve próbálnak félmondatnyi információhoz, vagy annak látszó szöveghez hozzájutni.

Ahelyett, hogy hagynák fenébe az egészet. Ha lenne bennük tartás, és tudnák, hogy eredendően miről szól ez a szakma – a tisztességes tájékoztatásról például, – akkor addig nem mennének el a kötcsei piknikre, vagy hasonló helyekre, ameddig ezek a magukat uraknak nevező személyek bocsánatot nem kérnek tőlük. Ez lenne egy szakmailag elfogadható magatartás a sajtó részéről és talán még produktívabb is annál, mint ami most van. Mert ameddig Kerényi Kinyílott a Pitypang Megírom Imre megengedheti magának ezt a stílust, addig mindig lesznek olyan társai, akik még nála is otrombábban fognak viselkedni.

Kell ez nekünk, magyar polgároknak? Mi közünk van ehhez? Ott kell hagyni őket a francba, vagy már eleve oda se menni hozzájuk. Egyék meg a Németh Szilárd által főzött pincepörköltet, oszt jónapot!

Kósa tanár úr

Az idei pedagógusnap alkalmából Kósa Lajos a Nemzedékek jövőjéért díjat kapta a Debreceni Tankerülettől. Mondhatnánk, az adományozók túltolták a biciklit, és a díjjal nem csupán a volt miniszter, de úgy általában a regnáló hatalom kedvében kívántak járni. Már csak azért is, mert Kósa tanár úr pedagógiai munkássága eddig kevéssé volt számottevőnek mondható.

Talán még a matematika volt az a tárgy, ahol valamennyire maradandót alkotott. Főleg a százalékszámítás területén. Tőle tudjuk, hogy 20 százalék kétszer annyi, mint 10 százalék. Amikor még polgármester volt Debrecenben, előbb Mr. 10 százaléknak, később Mr. 20 százaléknak nevezték.

Kósa tanár úr azt is tudja, hogy mennyi 1300 milliárd forint. Tényleg, azzal most mi van? Miközben Kósa tanár úr idehaza kitüntetett pedagógus lett, a csengeri háztartásbeli hölgy, aki állítólag ennyi pénzt örökölt, és annak elköltését Kósa tanár úr szakértelmére kívánta bízni, jelenleg kiadatási őrizetben van Svájcban.

Azt vajon melyik tantárgy keretében okítják, hogy miként kell lenyúlni 1300 milliárd forint megfelelő hányadát? Mindezt úgy, hogy egy fél sertéstelep mellett még 800 millió forint is jusson a mamának, vagy hasonló nagyságrend a feleségnek.

Mit kapott Kósa tanár úrtól Magyarország? Milyen tudást adott át nekünk? Túl azon, hogy a fémhulladékok áfáját olyan meggyőzően magyarázta, hogy ha akartuk, se tudtuk volna visszatartani a röhögésünket.

Jó, kínunkban viccelődünk, mert nem tudjuk hova tenni ezt a mostani kitüntetést. Pedig, tudnunk kellene, hogy Kósa tanár úrnak vannak a fentieknél komolyabb kötődései az iskolához és a pedagógiához. Nem egészen öt évvel ezelőtt, 2013. szeptember 2-án például a debreceni Tóth Árpád Gimnázium tanévnyitóján arról értekezett, hogy  „a tanárokon, a minőségellenőrzésen, a minőségbiztosításon, a követelményeken múlik az, hogy egyébként a gyerekek hogyan fognak teljesíteni, mert amúgy a jó gyerekek, ha ütik őket, jól teljesítenek, de a legtehetségesebb gyerek is, ha nem fogják a kezét, akkor elkallódik, elvész.”

Vagyis, nem kell a dolgokat túlbonyolítani, PISA-tesztekkel, és mindenféle kompetenciamérésekkel. Ütni kell a gyereket, és akkor jól teljesít.

Akinek még ennyi okos útmutatás is kevés, annak eláruljuk, hogy ugyanezen a tanévnyitón Kósa tanár úr a diákok állóképességét is megdicsérte, „És még senki sem ájult el. Tehát a sportosságuk is dicséretet érdemel” – mondta. Majd elmesélte, hogy ők a gimnáziumban minden tanévnyitón fogadásokat kötöttek arra, hogy hány diák fog elájulni. A nyerő szám többnyire a négyes volt: általában ennyien nem bírták ki állva a végéig.

Ilyen laza fiú volt valamikor Kósa tanár úr. Ha más nem, ez is bizonyítja, hogy mennyire jó kezekbe került ez a mostani díj.

Biztosak lehetünk abban, hogy ez a már eddig is igen sok funkciót betöltő honfitársunk nem fog szégyent hozni a hazára, és meg fog felelni a vele szemben támasztott nem túl magas elvárásoknak.

Kósa tanár úr egész népét fogja.

Nem középiskolás fokon.

Az emberszínű

Van az a határ, illetve kéne, hogy legyen, amikor nem kerülnek fel a Facebookra olyan plakátok, hogy apuka és anyuka fehér árja, a kisfiú mellé oda van írva, hogy „nem operáltatta át magát”, a fiatalok mellé pedig az, hogy „azonos rasszú fiatalok ismerkednek.” Normális országban az ilyet büntetik, még akkor is, ha pár szélsőséges posztolja, és nem a kormánypropaganda része.

Egy idős férfi, aki már csak volt ismerősöm fent nevezett közösségi oldalon, állandóan dühös volt a koreai posztjaimat olvasván, és kényszert érzett, hogy vitatkozzon, később már arra is, hogy szimplán csak bántson.
Ő írta, hogy mondhatok én bármit, Koreában nincs demokrácia, és pár csebal irányítja a politikát, viszont kormánypropaganda az van bőven.
Írta ezt Magyarországról…egy cseppet vicces volt, később azt gondoltam, hogy szegény, neki is kell valami stressz labda, akibe bele lehet rúgni, aztán meg már azt, hogy rugdaljon mást, és letiltottam. Nem is lényeges, tulajdonképpen egy rendes ember valószínűleg, csak nem tud mit kezdeni a frusztrációjával, ami ott éri.

Később jöttek az ismerőseim a videóval, hogy szüljetek még magyarokat, mert ha nem, akkor majd jönnek az afrikai kannibálok, és teleszülik helyettetek az országok, de láttam utcára ragasztott niggerezős plakátot is, és az egészben az döbbentett meg a legjobban, hogy rajtam kívül olyan sokan nem voltak felháborodva, illetve persze, igen, de fásultan, vagy megpróbálva elviccelni.

Kiderítettük, hogy Eddának, a fura ruhás nőnek nincs köze Pataky Attilákhoz, ám arra nem mernék megesküdni, hogy az Ufók sem rabolták el párszor, és nem az látszik rajta.

Egyszerűen Ku Klux Klán színvonal, köztörvényes bűncselekmény, mit mondjak még?

Ezt ma Magyarországon minden további nélkül meg lehet tenni, és ez nagyobb bűn, mint az az ipari méretű lopás, amit a kormánynak nevezett alakulat véghezvitt és visz folyamatosan, amíg lesz mit.

Közben Franciaországban, egy hónapja oda menekült fekete fiatalember, amolyan kannibál Afrikából, megmentett egy kisgyereket, aki majdnem leesett egy ház erkélyéről. Magasra mászott érte, a saját életét kockáztatta a babáért szó nélkül, azt mondta később, hogy nem is gondolkozott, cselekedett.

Közzé tettem én is néhány apró részletet az ott töltött évek nehézségeiből, hogy verbálisan, és tettlegesen is támadások érték az akkor még kicsi gyermekeimet, elsősorban felnőttek, és csak a példát látván a gyermekek részéről. Hogy elég volt egy apró közlekedési konfliktus, és máris az volt tíz autósból nyolc első szava a férjemhez, hogy takarodjon haza Kínába.

Évekkel később hallottam valami sport közvetítést, ahol a jó nevű riporter kedves akart lenni, ezért azt mondta, hogy „lám a kis kínai milyen ügyes”.
Vélhetőleg fogalma sem volt, hogy civilizált országban másnap már nem lenne sport riporter, de még a TV székház közelébe sem engednék.

Az, hogy a romákat állatoknak, élősködőknek, megölni való lényeknek nevezi a kormány tolla, ma már meg sem üti senki fülét, és ebben ez a legborzasztóbb.

Az antiszemitizmus azért moderált, de csak rá kell nézni arra a bizonyos holokauszt emlékműre, hogy az ember tökéletesen tisztában legyen azzal, hogy az utolsó amit Magyarország jelenlegi vezetése óhajt, az szembenézni a saját történelmünkkel.

A minap olvastam egy történetet, amelyben a sorban állók agressziója a hatalmával visszaélő ellenőr felé fordult egy zöldségesnél. Fura mód elégtételt éreztem, pedig nem sok közöm van már a gyakorlatban ahhoz, ami Magyarországon történik, és mégis.

Vannak nagyon rendes emberek, akik két nap alatt összedobtak 15o ezer forintot, mert egy másik ismerősömnek szüksége volt rá.

Vannak mások, akik a nyugdíj intézetet hívogatják csak úgy, szívességből, hogy anyámnak küldjék ki végre azt a nyomorult igazolást, hogy nyugdíjas, amivel aztán köthet Egészségbiztosítást Hollandiában.
Megint mások megszerezték a gyógyszereit, és egy teljesen ismeretlen úr Németországból postán fel is adta, üzente, hogy nincs költség, hagyjam, fillérekbe került.

Olyan barátok egyengetik a karrieremet, akiket pár hete ha ismerek, azt is csak online, mert csak, érdek nélkül, mert segíteni jó.

És akkor jönnek ezek a mocsok nácik, és besároznak mindent ami szép, és jó, ami emberi, humánus, és a gyermekszülést is a migránsok ellenében kell elvégezni, de szigorúan azonos rasszú fiatalok ismerkedéséből származó gyermeket lehet és szabad, meg kötelesség világra hozni, mert majd jönnek a nigger kannibálok.

Mintha madarakat látnék a tengerben egy tankhajó baleset után, akik tetőtől talpig feketék az olajtól, és már alig vonszolják magukat, de a szemükben még ott az élet, várják a Greenpeace-t, hogy mentsék meg őket, és az öblöt, ahol élnek.

Magyarországot már elborította a mocsok, nem tudom vagyunk-e mi olyan értékesek bárkinek a világon, hogy egy fűszálat is keresztbe tegyen értünk, amikor csak állunk az olajban, és még csak nem is bánjuk, de legalábbis tűrjük.

Kéne egy belső Greenpeace, vagy egy szikra, amely felégeti a szennyeződést, helyet adva egy új életnek, nagyon kéne.

Dehogy lehet más a politika!

Ki van zárva, hogy más lehessen. Ha ebben az országban ma azt álltja magáról akár csak egyetlen politikai szereplő, hogy ő másképp áll hozzá közös dolgainkhoz, az vagy hazudik, vagy fogalma sincs arról, mit beszél. Attól tartok, az első változathoz tartoznak a pártjaink.

A kormányzó pártok politikai felfogásáról aligha tételezte fel bárki is, hogy egy kétharmados győzelem birtokában majd valami más következhet. Amikor nyolc évvel ezelőtt úgy érezték, hogy a „fülkeforr” népe korlátlan felhatalmazást adott a jogrendszer fenekestül történő felforgatására, egy percig sem haboztak. Úgy születtek zsinórban a kétharmados törvények, hogy szinte levegőt sem vettek két döntésük elfogadása között a szavazógép tagjai. Brüsszel és Budapest között utazgatva egy tableten át lehetett írni az alkotmányt, meg lehetett nyirbálni az Alkotmánybíróság szárnyait, rekvirálni lehetett három és fél millió ember magán-nyugdíjpénztári megtakarításait. Úgy lehetett „vezetni” ezt az országot, hogy

az „utasokról”, a parlamentben ücsörgő ellenzéki politikusok véleményéről, tudomást sem kellett venni.

Aztán a második ciklus megnyeréséhez is elég volt annyit ígérni a népnek, hogy folytatják. És azt is be is tartották. Kihúzták több ezer kisember alól a megélhetését jelentő trafikját, úgy árulták ki a nemzet földvagyonát a tűzhöz közeli politikusoknak és pereputtyuknak, mint valamelyik bolhapiacon az ócska bútorokat szokás. Aki kapta, marta. Legyen az illető műkörmös vagy polgármester, feltörekvő nagyvállalkozó vagy további földekre éhes – de amúgy politikailag megbízható – gazda. Hogy mégsem érhesse szó a házelejét, „csak” gazdálkodók indulhattak a liciteken, amihez nem kellett más, mint egy néhány órás, gyorstalpaló, aranykalászos gazdatanfolyam elvégzését igazolni, ami még Mészáros gazdának is sikerült. A nyilvánvalóan korrupcióval szerzett vagyonok felett szemet hunyt az állami ellenőrző apparátus, mert tudták,

 a NER kormánya nemzeti burzsoáziát épít, s eközben nem válogat az eszközökben.

Aztán most itt van a harmadik ciklus. Megint a kétharmad, és a folytatás: már be is jelentették, hogy újra fogják írni a gránitszilárdságú alaptörvényt, amelyet ki tudja már hányszor „csiszolgattak”, folytatják a sorosozást, nem is eredménytelenül, hiszen egyes civil szervezetek, olyanok, mint például a Nyílt Társadalom Alapítvány már veszi is a sátorfáját. És hozzájuk hasonlóan csomagol a CEU is, Európa egyik legrangosabb egyeteme. Következik a bíróságok megregulázása.

Nem érdemes azon rágódni, vajon

a teljhatalom birtokában hajlandó lesz-e a Fidesz önként visszafogni magát,

önkontrollt gyakorolni. Másképp viszonyulni az ellenzékhez, mint ahogyan tette korábban. Aligha. És abban igazuk is van a kormányzó pártoknak, hogy ez az ellenzék még kevésbé méltó arra, hogy „szóba álljanak” vele, mint a korábbiak voltak.

Ott van mindjárt a Lehet Más a Politika. Ezer példáját mutatta fel az elmúlt hónapokban, mennyire nem gondolják ők maguk sem komolyan a nevüket. A párt miniszterelnök jelöltje szemrebbenés nélkül azt hirdette, hogy ők ugyan egymaguk is képesek legyőzni a Fideszt, de nyitottak mindenféle együttműködésre a többiekkel. Kicsit finnyáztak ugyan, amikor a Demokratikus Koalícióról beszéltek, de

arcpirító kétszínűséggel még azt is vállalták, hogy elmennek a gyurcsányi barlangba „tárgyalni”.

A tárgyalási szándék persze kamu volt, de arra jó, hogy a delegátus Don Quijote azt nyilatkozza ezek után, hogy azért nem jutottak semmire, mert a házigazda részeg volt, és őket meg sem kínálta. Aztán valami hasonló kamutalálkozót összehoztak a Jobbikkal is.

Beszéltek persze összefogásról még az utolsó percekben is. Azt nem ellenezték, hogy valaki az ő érdekükben visszalépjen, de a kölcsönösség nem tartozik a „lehetséges más politika” fogalomkörébe. Most vált igazán nyilvánvalóvá, hogy eszük ágában sem volt megakadályozni a Fidesz újabb kétharmadát, sőt! Elég lett volna, ha a kormánypárti „nagyasszony” milliárdos fia önmérsékletet tanúsít, de nem tette. És jól tette. Mert ha ő is visszalép, most ott ülhetne a párt inkvizítorai előtt, akik a Rákosi-korszak vérbírái módján – ha nem is halálos – de

kemény büntetéseket szabnak ki azokra, akik úgy gondolták, az ellenzéknek nem egymás, hanem a fő ellenség ellen kell összefognia.

Ötéves eltiltást kapott, aki a XVIII. kerületben visszalépett a szocialista jelölt javára. Kétéves eltiltást kapott a korábbi társelnök, mert a visszalépéseket szorgalmazta, és voltak mások is, akik a pártbíróság elé kerültek, mert úgy gondolták, talán meg lehet állítani a fideszes úthengert. Akkor lehetett volna más a politikájuk, ha felül tudtak volna emelkedni- az ország érdekében – a kicsinyes pártérdekeiken. De nem tudtak.

A kutyából nem lesz szalonna, a farkasból bárány. Ezt tudta mindenki, aki nem egészen értette mit akar a Jobbik a cukisággal. Küldhetett Vona üdvözlőlapot a hanukát ünneplő zsidó közösségnek, attól még a kemény mag nem szakított az antiszemitizmusával. Beszélhettek dolgos cigányokról, meg jóravaló romákról, attól még senki nem gondolta, hogy a jobbikosok a keblükre ölelnek majd minden cigányembert, aki szemben jön velük a falu főutcáján. De ez

a cukiság sem tartott sokáig, az első adandó alkalommal egymásnak estek a középre húzók és a szélsőségesek.

Jelképesen előkerültek a gárdamellények, a délvidéki polgármester előbb csak frakcióba akarta sorozni a híveit, mire az elnökség másik fele fegyelmit követel ellenük. Borítékolni lehet a végeredményt.

Ott vannak a Liberálisok. Még meg sem melegedett a fenekük alatt a parlamenti fotel, máris felálltak, szakítottak azokkal, akiknek a vállain belovagoltak a T. Házba. Nem tisztünk igazat tenni a torzsalkodó „kicsik” között: vajon a Párbeszédnek (a nagyobbik kicsinek) van-e igaza, amikor anyagiassággal vádolja őket, vagy amazoknak, akik azt sérelmezik, hogy

ugyanolyan kirekesztően viselkedett velük a másik kicsi, mint az a mai politikai életben megszokott az erősebb és a gyengébb között.

Egy biztos, hogy az ellenzéki oldalon ugyanúgy folynak a harcok, a kiszorítósdi, mint a másik oldalon, velük szemben.

Miért lehetne más a politika a szocialisták táborában, mint bármelyik más párt esetében? Amikor mostanában kiderült, hogy a korábbi elnök bizonyos formai hibákat követett el, amikor egyezséget kötött az elnökség tudta nélkül az összefogás érdekében, vannak, akik a körmére akarnak koppintani. Nem elég, hogy belátta, nem sikerült komoly tényezőként a parlamentbe juttatni a pártját, a tetemre hívás sem marad majd el. Mint ahogyan biztosan vannak, akik úgy gondolják, ezzel el is lehetne intézni a vereség tanulságainak levonását.

Az exelnök a bűnbak, nincs semmi látnivaló, tessék továbblépni!

Valóban nincs semmi látnivaló, amit a budapesti szervezet tisztségújítása is pontosan igazol. A volt elnököt – ha minden jól megy és működik a szokásos kamarilla politika – sikerül feljebb buktatni, a helyére, beülhetett egy „kipróbált”, régi káder. Kívülről kicsit sárosnak tűnik, az első menetben kijelölt miniszterelnök-jelölt egyenesen árulónak nevezte, de ezen úgy tűnik mindenki túltette magát.

Ettől persze a budapesti szocialisták biztosan nem követnek majd „más politikát”,

mert az új műsorhoz általában új művészek kellenének. Ilyenek pedig se égen, se földön nem látszanak. Hogy készül-e új műsor országos szinten? Hamarosan kiderül. Ha így volna, kellemes „csalódást” okoznának a híveiknek.

A legvalószínűbb forgatókönyv: kormányoldalon és ellenzékben minden marad a régiben. Ott, ahol április 7-én ki-ki abbahagyta. Mi meg próbáljuk nekik elhinni, hogy esetleg más lesz a politikájuk. Ha most még nem is, de majd, valamikor. Ezentúl. Egyszer…

 

Koreából nézve

Megnyerte a Fidesz a választásokat. Környezetemben senki sem hitt a szemének, környezetem alatt a virtuálisat értem. Magyarország választási térképe egy az egyben narancssárgává változott. Erre mondják, hogy túlnyerték magukat.

Mikor Pák Kün E elnök lett, utóbb kiderült, hogy manipulációval, azaz online csoportokat béreltek fel, azok a nagy látogatottságú online káfékban az emberek véleményét Pák elnöknő irányába manipulálták, illetve álhírekkel járatták le az akkori vesztest, a mostani elnökünket, Mun Dzseint. Mégsem voltak olyan kapzsik, mint a Fidesz, ők csak 51/48% arányban győztek.

Magyarországon sokan valóban a Fideszre szavaztak, a népbutító migráncsozásnak mindig van közönsége, ráadásul a Fidesz kezében van a sajtó, néhány, csak Budapesten fogható, vagy online tv, újság kivételével az övék az ország összes hírforrása, ami háromnegyed siker a választási győzelemre

Itt is voltak, akik Pák Kün Et támogatták, különösen az idősek, akiknek a volt elnöknő apja nagy emberként él az emlékezetében. Felmérések szerint a vidéki, kevésbé iskolázott lakosság támogatta Pák Kün Et, a nagyvárosi, diplomások, és a fiatalok pedig Mun Dzseint.

Az előző elnök, I Mjang Bák, néhány, nagy nézettségű tv csatorna felett befolyással rendelkezett, az ellenzéki művészek, hangadó értelmiségiek ezeken a csatornákon fekete listára kerültek, azaz nem hívták őket semmilyen műsorba. Túl ezen azonban itt a sajtószabadság szent tehenéhez nem mertek hozzányúlni.

Pák elnöklése idején, a választások után, pont úgy kérdezgették egymást az emberek, mint Magyarországon most, hogy ha mindenki mérges és frusztrált, akkor mégis ki szavazott Pákra?

Nem volt válasz, ahogy Magyarországon sincs.

Négy év alatt, a világ eddig legbiztonságosabb országában, Dél-Koreában elszaporodtak az erőszakos cselekmények, minden második koreai külföldre vágyott, persze praktikusan alig mentek többen, mint addig. Az óriásvállalatok hatalommal történő visszaélései megszaporodtak, a dolgozók, kétkezi és irodai munkások egyaránt megemelt adóterhek, magas egészségügyi ellátási költségek, és nagy összegű tandíjak mellett dolgoztak látástól vakulásig, mert élni kell. A hatalom nem hagyott sem időt, sem energiát gondolkozni. Az emberek stresszesek lettek, ittak, összeverekedtek, vagy megverték a feleségüket, a gyerekeiket, feszültek voltak és rosszkedvűek.

Megszaporodtak a szív és érrendszeri megbetegedések, sokan pótolták a napi örömöt gyors ételekkel éjszaka, itt ugyanis 24 órában lehet ilyesmit rendelni, a kínálat hatalmas. Az alapvetően egészséges ételeken élő koreaiak szervezete hamarabb és rosszabbul reagál. Mára rengeteg a szívbeteg, az elhízott, a depressziós, bár megtörtént a hatalomváltás, nehéz visszaállítani az emberek békéjét.

Magyarországon egy szurikáta elpusztítása képes volt embereket egymás halálos ellenségévé tenni.

Láttam a minap egy szimpla halálhírt. Valakinek a valakije meghalt, ezt közzétette, természetes. A poszt alatt azonmód egymás torkának ugrott vagy tíz ember, egy vélt vagy valós helyesírási hiba okán a posztban.

Online újságokban, melyek nagy olvasottságot tudhatnak magukénak, olyan mértékben használnak trágár kifejezéseket, ami már nem az az egy-két szó, ami belefér, hanem épp az a színvonal, amit a Magyarországon sugárzott reality műsorok képviselnek.

Egyébként, valamikor normális emberek ma azért ülnek le a számítógép elé, és kapcsolják be a kommentelhető felületeket, hogy ott anyázással, átkozódással, mások – akár egy gyermek – halálának kívánásával adják ki a feszültséget magukból, teljesen kontrollálatlanul, többnyire arc nélkül, de egyre többen felvállalva magukat.

Mások összeesküvés-elméletekbe menekülnek, vagy helyi, lokális gondokat panaszolnak el, esetleg az ezotéria áltudományos világában keresik a menedéket, sokan elfordulnak az internetes felületektől, bezárkóznak a magánéletükbe, és megpróbálnak túlélni.

Csakhogy az erőszak, a frusztrált ember vagdalkozása kimegy a neten túlra is, a tömegközlekedésbe, az autóvezetés kultúrájába, a pénztáros válaszába a boltban, a szembejövő járókelő viselkedésébe is. Ki- és megkerülhetetlen jelenség, mely egy negatív spirálban generálja egyre és egyre erősebbre önmagát, magába szívva szinte mindenkit, aki az adott környezetben él, nincs előle menekülés.

Itt megszaporodtak az idős emberek olyan betegségei, melyek eddig majdhogynem ismeretlenek voltak, mint például a demencia, a Parkinson-kór, az Alzheimer-kór.

Ám itt vannak kitűnő kórházak, ahol ezeket az embereket kezelik, ma már ráadásul az állam költségén, hála a Mun elnök nevéhez fűződő egészségügyi reformoknak, amit a népnyelv Mun Dzse In care-ként emleget.

Magyarországon nagyon sokan halnak bele a NER-be, és még hol van vajon a gödör alja?

Itt a nép kiállt, tüntetett egy éven át kitartóan, míg elérte, hogy a veszélyes folyamat megálljon, és a hatalom ismét jó kezekbe kerüljön.

Magyarországon volt talán három tüntetés, egyre fogyó létszámmal, ezer és egy kifogással, meg lélekben veletek vagyokkal, amire egy ismerősöm azt reagálta, hogy ez nem szeánsz b@zdmeg, hány lelket láttál már tüntetni?

Ma már a humor sem orvosság, már kevés, már nem tudja a feszültséget oldani, átfordult az is cinizmusba. A nép vért kíván, egyelőre még csak gyermekek és sebezhető emberek vérét, meg egymásét. Nincsenek már pártállások, láttam én már nagy demokratát cigányzsidózni Orbánt illetően, semmivel sem különb módon, mint ahogy a neonácik teszik. Az általánosítás, a rasszizmus, az áldozathibáztatás, a kifogáskeresés, a hazudozás, az álhírgyártás ma már nem köthető politikai oldalakhoz, a kerítést is azért hagyta volna ott majd mindenki a választási ígéretében, mert a migráncsoktól még az is fél, aki elméletileg nem azon az oldalon áll, ahol félni illik tőlük.

A píszí sem divat már, az valami európai dolog, nekünk sosem volt igazán dolgunk vele.

A homoszexualitás bűn vagy betegség, bármit mondott is a pápa, kimenni a Pride-ra a másik oldalnak ugyan trendi, de előtte azért kell egy FB-poszt, ami úgy kezdődik, hogy Én nem vagyok meleg, de…. Na innentől fogva hiteltelen az egész.

Itt az állítólag hagyománytisztelő és patriarchális koreai társadalomban több, nyíltan homoszexuális műsorvezető dolgozik, roppant népszerűek. Egyre több ember keres fel pszichiátert a depressziójával, egyre többen alakítják az életüket az öröm, az együttlét felé, és ezzel párhuzamosan csökken az agresszió, rendeződnek az indulatok, divat ismét egészségesen élni, mert van értelme.

Van értelme élni, nincs miért nekimenni a másiknak, az emberek arcára visszatért az őszinte derű. Nem egy mesterséges és torz nemzeti öntudat foglyai, hanem büszkék arra, hogy leváltották mécsesekkel a hatalmat, gondját viselték a jelenüknek, és élhető jövő ígéretét hagyták a gyermekeikre.

A köldöknézés ideje

Az ellenzékre április 8-án rászámoltak. A K.O. az K.O. Tudomásul kell venni, ha kóválygó fejjel is, de ki kell mászni végre a szorítóból, és el kell dönteni: akit legyőztek végleg bedobja a törölközőt, vagy már másnap elkezd készülni a következő összecsapásra. Vannak ilyenek is, olyanok is.

Most nagyon úgy tűnik, hogy az ellenzéki pártok többsége a folytatás mellett döntött, de egy sincs közöttük, amelyik elég erőt érezne magában ahhoz, hogy szembenézzen azokkal a hibákkal, amelyek a vereségéhez vezettek. Alibi elemzések készülnek, köldöknéző, önfelmentő válaszokat próbálnak adni.

A körülményekben, rosszabb esetben a többiekben keresik a vereség okát.

A minap az egyik kereskedelmi tévé interjúműsorában a DK elnöke is, a tőle megszokott fintorok kíséretében, úgy beszélt a pártja kudarcáról, mintha az győzelem volna. Azzal, hogy képesek voltak frakciót alakítani, elégedett a pártja teljesítményével. Hiába próbálta szembesíteni a műsorvezető a tényekkel, a korábban biztosra vett, aztán mégis elveszített mintegy kétszázezer szavazattal, Gyurcsány rendíthetetlenül hajtogatta a magáét.

A Fidesz kétharmadáról nem ők, hanem a többiek tehetnek.

Hogy esetleg mégis? Ezt inkább megkerülte, s aztán beismerte: őt magát is foglalkoztatja a vereség oka. Majd valamikor, talán júniusban, előrukkol egy dolgozattal, amelyben kielemzi a történteket.

Ha valakiknek pirulniuk kellene a történtek miatt, a Lehet Más a Politika teljes vezérkarának egészen biztosan. A társelnök, aki a kampány minden napján

olyan öntelten beszélt miniszterelnöki esélyeiről, mintha már a zsebében volna az államelnöki megbízatás,

akkorát koppant, mint talán senki más a vert mezőnyben. Egyetlen ember volt a vezetésben, Hadházy Ákos, aki már az eredményhirdetést követően bejelentette, hátrább vonul. Jöjjenek mások, tehetségesebbek, ügyesebbek, akik talán eredményesebben dolgoznak majd az LMP felemelésért. Pedig ha valaki, akkor éppen ő volt az, aki szívós munkával, buldog módján harcolt azért, hogy a korábban a bejutás szélén billegő pártjáról „beszéljen” a politikai közélet.

Ehelyett most az az Ungár Péter próbálja mentegetni – legutóbb például egy öles cikkben a Népszava hasábjain – magukat, akinek kitüntetett szerepe volt a Fidesz kétharmados győzelmében. A DK-val szembeni zsigeri ellenszenve annyira elvakította, hogy a budapesti 4-es választókörzetben képtelen volt belátni az esélytelenségét, és visszalépni Niedermüller Péter javára. Az eredmény? Varga Mihály 41,82 százaléka mellett a DK-s induló 37,14 százalékot kapott, Ungár 10,1-et. Ha ezt összeadjuk, Varga a fasorban sem volna, mint ahogyan a kétharmad sem.

Sajátos Ungár helyzetelemzése. Idézem: „A Fidesz a 2014-es eredményéhez képest jelentősen növelte szavazótáborát. Erre az ellenzéki oldalon egyedül az LMP volt képes. A többi párt támogatottsága stagnált vagy csökkent. Videkén szinte eltűnt a baloldal. A Jobbik több tucat egyéni képviselői helyet remélt, de kénytelen volt egyetlen eggyel beérni. A Demokratikus Koalíció minden várakozást alul múlt, a Momentum nem tudta megugrani parlamenti küszöböt. És bár az az LMP a voksok számát tekintve történelme legjobb eredményét érte el, mégsem tudott országos középpárttá erősödni.”

Ha ez volt a cél, akkor álmodott a nyomor, ha ez a tanulság, szomorú.

Mára talán be kellene látniuk, nincsenek abban a helyzetben, hogy „osszák az észt”, ami újabb bizonyíték arra, hogy Ungárék esetében sem más a politikai: marad továbbra is a sértődöttség, a hisztéria, a meglehetősen gyanús politikai döntések, amelyek jelentősen hozzájárultak a kétharmadhoz.

Aztán itt van a hétvége politikai „bombája”. Gyakorlatilag még meg sem kezdte a munkáját az új parlament, a Liberálisok és az őket befogadó MSZP-Párbeszéd szövetség máris szakítottak egymással. Hogy Bősz Anett kilépése mögött a partnerek megbízhatatlansága, szava hihetetlensége, vagy tényleg anyagi vita áll, azt csak ők tudhatják. A vita nagyon ismerős: valakik korábban ígértek valamit, aztán később, mások, úgy csináltak, mintha mit nem tudnának semmiről. Talán abban is lehet valami, amit a liberálisok kifogásoltak: a frakcióbeli döntések a hátuk mögött születtek, mintha ők ott sem lennének.

Volt már ilyen az MSZP és az SZDSZ „házassága” idején is.

A szocialisták tisztújító kongresszusa még odébb van, földrengésszerű őrségváltásra aligha lehet számítani. Ahogyan a párt köreiben már évtizedek óta megszokott,

kívülről úgy tűnik, most is csak megrázzák a „fát”, a „verebek” felszállnak, aztán más sorrendben, de ugyanazok ülnek vissza az ágakra.

Arról sem híresek, hogy a párt belső vitáit sokáig titokban tudnák tartani, s mert megújulási tervekről, a vereséget elemző komoly elemzésekről nem hallani, alighanem ilyenek nem is készülnek.

Pedig Szanyi „kapitány”, a párt fenegyereke, megint kirukkolt valamivel. Egyenesen az MSZP felszámolását javasolta, és egy új, a mainál baloldalibb, alulról építkező párt megalakulását szorgalmazta. Ha ez a koncepció többséget tudna szerezni a következő kongresszuson, akkor valami olyasmi történne a szocialisták életében, mint ami egyszer már megesett a rendszerváltás küszöbén, amikor az MSZMP nevéből kimaradt egy „M” betű. Nincs erre sok esély, sokkal inkább

maradnak a szocialisták is a köldöknézegetés kényelménél.

Folytathatnánk a sort a többiekkel. Az Együtt mélyen hallgat a választási kudarc óta. Lemondtak, vagy vissza is vonultak a a párt tisztségviselői? Azt ígérik, majd következik náluk is a számvetés, és a tagság eldönti, hogyan tovább. De pénz nélkül? Adóssággal a nyakukban? Reménytelen.

A Párbeszéd sem árul el túlzottan sokat a terveiről. Még azt sem lehet biztosan tudni, kinek szánják Karácsony felszabaduló mandátumát.

„Majd dönt a taggyűlés”, mondják,

s ennek a mondatnak van némi pejoratív hangsúlya. Értsük úgy: olyan kevesen vannak, hogy egy taggyűlésnyi párttag szavát elég meghallgatniuk?

Eddig a magukat demokratikusnak tartó ellenzéki pártokat vettük sorra, de kétségtelenül torzó a kép anélkül, ha meg sem említjük a Jobbik vívódásait. Mert olyan mélyen ők sem vállalkoztak eddig a vereség okainak feltárására, hogy abból következtetni lehetne a terveikre. Annyi már most biztos: a pártszakadás közeli jelei láthatók. Lesznek akik a korábbi, szélsőséges utat akarják folytatni, mások a Vona-vonal mentén politizálnának tovább. Valamiféle megújulás, önkritika? Felelősségérzet a Fidesz kétharmadáért? Ilyen hangok nem hallatszanak ki a torzsalkodók hangzavarából.

A választók – az ellenzék K.O-jának szemlélői, pedig csalódottan elindultak „haza”. Az előbb még százezres, a baltól a szélső jobbik mindenkit magába olvasztó utcai demonstrációk közönsége kezd olvadozni. Nem látják, hogy a nekik kedves versenyzők úgy próbálnának felállni a vereség után, ami egy következő – talán már jövőre esedékes – újabb összecsapáson akár csak reményt adhatna a visszavágásra.

Miért jön létre a szingapúri csúcstalálkozó?

Válasz Eörsi Mátyás Facebookon írt jegyzetére.

Eörsi Mátyás azt írja, hogy amiért szerinte nem fog létrejönni az a bizonyos találka Kim Dzsong Un és Trump között, az az, hogy Kim nem hajlandó lemondani az atomfegyvereiről.

Idézem.

„Vajon miért mondana le Kim Dzsong Un a nukleáris fegyverekről? Talán azért, mert akkor megszűnik az embargó, kapnak némi segélyt is, ettől növekedik az életszínvonal, és …. És? Vajon hihet-e Kim Dzsong Un abban, hogy az elnyomás csökken, az életszínvonal nő, és cserébe az észak-koreaiak nagyvonalúan elfeledkeznek az elmúlt évtizedek horrorjáról?

Próbálja meg, – tudom, nem könnyű –, nyájas olvasó Kim Dzsong Un helyébe képzelni magát: Ön vajon elhinné, hogy az életszínvonal javulásával megvásárolhatja az észak-koreaiak és a nemzetközi közösség jóindulatát? Dehogy. Ön is, nyájas olvasó, arra a következtetésre jutna, hogy Ön csak úgy tudja megérni a nyugdíjas kort, ha fenntartja a terrort, aminek pedig feltétele, hogy Ön az egész világgal szemben álló hősként tetszeleghessen. Az egész világ azonban csak és kizárólag akkor fog Önnel foglalkozni, ha Ön atomfegyverrel fenyegeti az Önt körülvevő világot, ahogy ez pompásan működött már nagypapa (Kim Ir Szen), a kedves édesapa (Kim Dzsongil) és már az Ön uralkodása alatt is.”

Ezzel szemben én azt gondolom, hogy amennyiben Kim lemond az atomfegyverkezésről, megszűnik az embargó valóban, azonban nem némi segélyt kap, hanem

három ország áll sorba egymást lökdösve,

hogy infrastruktúrát, pénzt, hatalmon maradási garanciákat, befektetéseket, munkahelyek százezreit, hatalmas életszínvonal-emelést hajtson végre a Koreai-félsziget északi részén. Ezek egyike természetesen Dél-Korea, amely már komoly közgazdasági számításokat végez befektetés és haszon terén, a másik Kína, aki a megszelídült Kimmel már ezer örömmel működik együtt, a harmadik az USA, amelyiket az első kettő nem látja szívesen, így valószínűleg kénytelenek lesznek megelégedni a pénzosztás nemes feladatával, beruházásokat Dél-Korea és Kína fog végrehajtani, nem beszélve Putyin Oroszországáról, amely alig várja, hogy némi vezetékes gázzal és olajjal szolgálhassa ki Dél-Korea hatalmas nehéziparát és egyéb igényeit a fekete aranyra.

Az észak-koreaiak nagyvonalúan el fognak felejtkezni az elmúlt évtizedek terrorjáról.

Hogy miért? Mert ez itt Ázsia, az emberek másképp gondolkoznak, mint mondjuk Európában, bár én úgy látom, hogy például Magyarországon nem csupán elfelejtkeztek a szocializmusnak becézett rendszer terrorjáról, de nem kevesen vannak, akik a mait bármikor szó nélkül felcserélnék arra, pláne ha ez alatt a Kádár-rendszer féle soft verziót értjük.

Észak-Korea első kommunista vezetője, a nagypapa Kim Ir Szen volt. Ő a japán megszállás alatt hős volt, nevét ma is tisztelet övezi mindkét Koreában. Akkoriban nem ő volt az egyetlen, aki hitt a kommunizmus megvalósíthatóságában. Tekintsünk el attól, hogy valójában Kína, Oroszország és Amerika osztotta ketté a félszigetet érdekeiknek megfelelően, beszéljünk csupán a koreaiakról. Kim nagypapa megpróbálta, bele is futott hamarosan az emberi természetbe, csak erőszakkal sikerült a rendszerét fenn tartani.

Messze a legkárosabb figura azonban az apuka, Kim Dzsong Il volt, aki egy szadista, hedonista agresszorként élt és halt meg, az ő idejében történtek valóban súlyos kegyetlenkedések Észak-Koreában.

Halála után

senki sem számított arra, hogy örököse Kim Dzsong Un lesz,

legkevésbé a Svájcban nevelkedett fiatalember. De a parancs az parancs, elmentek érte, hazahozták, és várták, vajon hány napot él meg. A fiú okosabbnak bizonyult, mint azt bárki remélte volna, bár kezdetben csak a közvetlen rokonai tudták megmenteni az ellene elkövetett belső merényletektől, de hamar kiismerte magát, ölt, hogy ő életben maradjon, a belső ellenségeit egytől egyig megölette. Tudatosan hízlalták a nagypapa képére, tudatos a ruha és a hajviselet is, felidézendő a tisztelt nagyapát, és elfelejtendő a romlott apukát.

Koreában nem szükséges fenntartani a terrort ahhoz, hogy valaki tisztelt vezető maradhasson, sőt, a déli példa azt mutatja, hogy minél erősebb a terror, annál erősebb az ellenállás is. Amennyiben Kim képes úgy előadni az atomfegyverek megsemmisítését, mint nemes cselekedetet a népért, annak gazdagságáért, még az unokája nevét is arannyal vésik majd a szokásos fekete gránitba, ez itt így működik.

Dél-Korea hosszú évtizedekig boldogan élt valódi demokrácia hiányában, egyre gazdagodva.

Ellenállást mindig az agresszió, a katonai erőszak váltott ki, de az nagyon. Épp tegnap emlékeztünk a kvángdzsui diáklázadás 660 áldozatára, de említhetnék sokakat, akik éhen haltak az éhségsztrájkban, felgyújtották magukat a parlament előtt vagy valamilyen köztéren, reagáltak a terrorra. Mellékszál, hogy közben kivívták a demokráciát, de pusztán ezért nem tett volna senki kárt magában.

A nyugati típusú demokrácia nem olyas valami itt, amiért az ember megöli magát. Tessék körülnézni Kínában. Ott demokrácia van? Nincs. Ám az emberek gazdagodnak, szabadon utazhatnak, szabadon költhetnek, az ideológia elveszett menet közben, Hszi Csin-ping örökös párttitkár lett, de ez nem hat meg senkit, ott mindig is császárok uralkodtak, Kína, köszöni szépen jól van, védik az állatokat, az emberek jogait, harcolnak a környezetszennyezés és a korrupció ellen, mindezt az általunk oly nagyra értékelt demokrácia hiányában.

Véleményem szerint hosszú távon

Kim Dzsong Unnak nem célja, hogy az egész világ vele foglalkozzon, épp elég neki, ha otthon tisztelik és külföldön is elismerik.

Márpedig Trump ezt ígérte, a roppant dühös John Boltonra. Természetesen jön majd másik elnök Trump után. És? Ha addigra Észak-Korea egy állam lesz a többiből, ahol nincs kőolaj, tehát érdekszférán kívül esik, nincs atomfegyvere, tehát érdektelen ilyen szempontból is, fejlődik Dél és Kína szárnyai alatt, ugyan ki támadná vagy ölné meg, és miért? Pontosan olyan figura lehet belőle, mint Pák Dzsong Hi elnök volt délen, de neki még a fejlövéstől sem kell tartania.

Sem Iránnal, sem Ukrajnával nem hasonlítható össze Kim és Észak-Korea helyzete. Dél- Korea alig valamivel nagyobb, mint Magyarország. Gazdag kis ország, jól működő demokráciával, közel ötvenmillió lakossal, egyike a sok ázsiai kis tigrisnek. Ha visszakapja a másik felét, akkor sem lesz komoly ellenfele senkinek, legfeljebb Japánnak, de Japánt valójában senki sem kedveli, így a nemzetközi érdekképviseletük is kissé hiányos mostanság.

Kína mindig is a nagy testvér volt ezen a vidéken,

Amerika itt idegen,

nem tud, és úgy tűnik már nem is érdeke, hogy beilleszkedjen. Ha leszereli a háborús gócot és valódi béke alakul ki a Koreai-félszigeten, az bőven elegendő Trump Nobel-díjához, alig hiszem, hogy Kimnek ilyen vágyai lennének, lévén diktátor, és megölette a fél vezérkarát, függetlenül attól, hogy miért. Mun dél-koreai elnök is nagyvonalúan lemondott az elismerésről, pedig ha összejön a béke, az majdhogynem teljes egészében az ő érdeme lesz.

Az Amerikai Egyesült Államok későbbi elnöke pedig egy teljesen atomfegyver-mentes, prosperáló félsziget egyik vezetőjét, vagy annak országát ugyan miért támadná meg? Mert Kína mellett fekszik? Ilyen a világ, majd Kína cserébe visszafogja magát a külkereskedelemben egy kicsit, vagy még azt sem.

A dicsőség mindenképp Trump elnöké és Amerikáé lesz, itt valóban béke lesz, az északiak lassan betagozódnak közénk, Kína visszakapja a nagy testvér szerepet, ami ellen Délnek sincs kifogása, velük jobban boldogulnak, mint Amerikával, és happy end.

A szerző Dél-Koreában él.

Magyarország szégyene

Közleményben jelentette be a Nyílt Társadalom Alapítványok szervezet, hogy nemzetközi irodáját Budapestről Berlinbe költözteti. A történet nem ma kezdődött, évek óta zajlik a civilek vegzálása és a velük kapcsolatos hangulatkeltés. „Felelős” kormányzati tényezők szinte egyetlen megszólalásukkor sem mulasztják el, hogy közöljék a nyilvánossággal: az új kormány első feladata a Stop Soros törvény elfogadása lesz.

Az alapítvány mostani bejelentének közvetlen oka az a hétfői bejelentés lehetett, amikor miniszteri meghallgatásán Rogán Antal az eddigi fenyegetéseket megfejelte azzal, hogy a Stop Soros törvénycsomag a korábbiaknál is szigorúbb lesz.

„Vannak idők, mikor menni kell, mikor feltűnik a ház falán a jel.” Bródy Jánosnak ez a dalszövege jut az ember eszébe, amikor az alapítvány közleményében fenyegető a jogi környezetről ír. Főként, hogy alig néhány órával később a CEU is bejelentette, amit már szintén tudni lehetett: hogy amennyiben a nyárig nem egyeznek meg a kormánnyal, az egyetemet Bécsbe költöztetik.

Két hír, amely nem rengeti meg Magyarországot. Pedig, ahogy mondani szokták, lenne rá igény. Magyarországot ugyanis az orrunk előtt üresítik ki, s miközben tehetetlenül nézzük, elviszik az értékeinket más országokba. Olyan helyekre, ahol jobban megbecsülik és ily módon, jobban hasznosítják azokat. A Nyílt Társadalom Alapítványok ugyanis egy olyan termék, amelynek értéke felbecsülhetetlen, vagyis, pénzben nem mérhető. A szervezet 1984 óta (Figyelem: akkor még Kádár János uralkodott!) működik Magyarországon, és fiatalok, valamint kevésbé fiatalok ezreinek segített abban, hogy jobb legyen az életük, tanulhassanak, dolgozzanak, éljenek.

A CEU-ról nem is beszélve. És arról is csak zárójelben szólnánk, mert már olyan sokszor elmondtuk, hogy már szinte szégyellni való előhozakodni vele, hogy a mostani kormány, valamint a Fidesz számos prominense Soros Györgynek köszönheti, hogy tanulhatott, és jobb élet jutott neki, mint amilyen Soros nélkül lehetett volna.

Magyarországot nem rázza meg a mostani bejelentés, legföljebb rendkívül hátrányosan érinti. A magyarok többsége persze nem tud arról, hogy mennyi káruk származik ebből, mert a legtöbben jól elvannak Soros és alapítványai nélkül. Különösen a kis településeken élők azok, akiket másfajta problémák foglalkoztatnak. A megélhetés például, valamint az, hogyha megbetegszenek, mikor és hol tudják őket meggyógyítani.

Az, hogy Soros György alapítványainak és a CEU várható távozásával Magyarország lesz szegényebb, ma még csak kevesen érzik. Pedig, azzal, ami mostanában történik, nem Soros veszít, hanem Magyarország. Soros György alapítványai szépen sorban távoznak az országból, de mi itt maradunk a megoldatlan problémáinkkal. És egyszer biztosan eljön az a nap, amikor már nem lesz kit gyűlölni.

Mi magyarok, nagyon fogjuk akkor szégyellni magunkat.

Orbán újabb pávatánca következik

Újabb súlyos figyelmeztetést kapott Orbán Viktor az Európai Néppárttól. Nem az elsőt, és nem az utolsót.

A párt frakcióvezetője, Manfred Weber egy holland lapnak adott interjúban a többi között arról is beszélt, hogy a magyar miniszterelnök nem igazodik az unióba szokásos normákhoz, nincs tekintettel a demokráciára, a jogállamiságra, valamint a sajtó szabadságára. „Ha Orbán és a Fidesz betartja ezeket a szabályokat, maradhat, ha nem, akkor távozik.”

Ezt mondta Manfred Weber, aki persze tudja, hogy Orbán csak a saját szabályait tartja be – azokat sem mindig. Viszont, mint már annyiszor, most is meg fogja ígérni, hogy Magyarországon minden törvényesen demokratikusan történik, Manfred Weber, valamint az Európai Néppárt pedig úgy tesznek, mintha el is hinnék, amit a magyar miniszterelnök mond. Miközben persze tudják, hogy ez nem így lesz: Orbánnak már régóta sajátja a kettős beszéd – ahogy ő maga fogalmazta meg néhány évvel ezelőtt: a pávatánc. Számára nem jelent gondot, hogy mást mond Brüsszelben, mint amit Magyarországon.

Tudják ezt persze az Európai Néppártban is. S bár most tényleg a szokásosnál is keményebben fogalmaztak, Orbánnak bizonyára nagyobb fejtörést okoz, hogy bajnok lesz-e a Videoton, mint az, hogy kizárják-e a Fideszt az Európai Néppártból. Mely utóbbi természetesen nagy blama lenne Magyarország számára, ráadásul anyagilag is igen kellemetlen, de ilyenről, hiába az üzengetés, vélhetően nincs szó.

Brüsszel és benne a Fidesz pártcsaládja, a Európai Néppárt egyszerűen nincs arra felkészülve, hogy Orbánt és a hozzá hasonló politikusokat kezelje. Ott mindenki abból indul ki, hogy az Európai Unió tagjai nemcsak a közösség gazdagabb országainak a pénzét, de azok értékrendjét is elfogadják. Ha ennek az ellenkezőjét tapasztalják – ráadásul folyamatosan, hosszú éveken keresztül – akkor homokszem kerül a gépezetbe és meghibásodik az amúgy sem makulátlanul működő rendszer.

Ott számít az adott szó, aki ettől eltér, be sem engedik a jobb társaságokba. Nem véletlenül mondta néhány ezelőtt az azóta a Corvinus Egyetem rektorává avanzsált Századvég-vezető, Lánczi András, hogy amit az emberek korrupciónak gondolnak, az nem az, hanem maga a Fidesz politikája. Ez nem beismerés volt, épp ellenkezőleg: annak a tudományos megfogalmazása, hogy mi vagyunk a hülyék, ha azt gondoljuk, hogy a köz pénzének kreatív eltüntetése bűncselekmény.

Orbán majd igyekszik meggyőzni az általa brüsszeli bürokratáknak nevezett személyeket és testületeket, hogy Magyarországgal nincs semmi baj. Nem sérül a jogállam, virágzik a demokrácia, és a sajtó szabadságának sem áll az útjában semmi. Brüsszelben meg majd szépen úgy tesznek, mintha mindezt el is hinnék. Nem először, és nem utoljára.

Foszlányaim 3.

0

Öt percet néztem a Fradi-Vasas meccsből közvetítéséből. Én szerencsétlen. Félreértés ne essék, semmi bajom nem volt a színvonallal, az eredménnyel sem. Sőt, kimondottan jól éreztem magam, mivel nem vezetett a Fradi. Ebből már tudhatjátok, hogy a színvonallal való elégedettségem egyetlen oka, hogy éppen szünet volt. Áldott pillanat, ha magyar fociról van szó. Csakhogy eljött az a drámai perc. Az a perc. Tudjátok, a Hírek egy percben. Túlsúlyos hírmondó, túlsúlyra feszülő ruhában.(Jól kezdődik.) Utólag megbocsátom. Viszont:
„Manfred Weber arról beszélt, hogy a jelenlegi legnagyobb európai probléma a migráció, és az EPP számára e tekintetben fontos feltétel, hogy a határokat meg kell védeni. Nemcsak beszélni kell erről, hanem tenni is érte, ahogyan Bulgária tette, vagy Magyarországon Orbán Viktor, és ezért nem kritika, hanem támogatás jár nekik Brüsszelből – jelentette ki a politikus.” Túl súlyos volt ez nekem. Nekem, aki egyik ellenzéki pártnak sem tudom megbocsátani, hogy jól megfontolt politikai érdekből hűségesküvel fogadták az idők végeztéig le nem bontják azt a kerítést, sőt akadt olyan, aki ezt még határőrséggel tromfolta is!
Igazságtalan vagyok. Volt egy párt, amelyik felvállalta, hogy lebontja. Kapott is nullaegészvalahányszázalékot.
Magyarország, így nem szeretlek!

FRISS HÍREK

A Független Hírügynökség kiadásai meghaladják bevételeinket.
A pártoktól független újságírás egyre nehezebb helyzetben van Magyarországon.

A hagyományos finanszírozás modelleket nem csak a politika lehetetleníti el, de a társadalmi kihívások is.

A fuhu.hu fennmaradásához, hosszútávú működéséhez, szerkesztőségünk rászorul támogatásotokra.
Segítségetekkel lehetőség nyílik arra, hogy munkánkat továbbra is az eddig megszokott színvonalon végezhessük tovább.

Ide kattintva megtalálod bankszámlaszámunkat!

NÉPSZERŰ HÍREK