Vélemény

Indulatok hálójában

A legkisebb konfliktus is elég ahhoz, hogy ebben az országban egymásnak essenek az emberek.

A napokban Badacsonyban agyonvertek egy fiatal borászt. Mindössze egyetlen bűne volt: figyelmeztette egy autó vezetőjét, hogy a parkolóba a rossz oldalról hajtott be, biztosan nem vette észre a tiltó táblát. Az autóban ülő két nagydarab férfi kiszállt, majd a békésen beszélgető társaság egyik tagját nagyon durván ütni kezdték. A szemtanúk elmondása szerint akkor is rugdosták, amikor már a földön volt és nem mozdult.

A Borsod-Abaúj-Zemplén megyei Olaszliszkán történt brutális gyilkosság mintha lassan feledésbe merülne. Az áldozat, Szögi Lajos tanár, kocsijával a falun áthajtva egy elé lépő helyi roma kislányt majdnem elsodort. Ekkor autójával megállt, hogy meggyőződjön róla, a gyereknek nem esett-e baja. Bár a kislány nem szenvedett sérülést, annak hozzátartozói rátámadtak az autót vezető tanárra, kirángatták a már indulni készülő autó volánja mögül és gyermekei szeme láttára halálra verték.

Ott voltam, amikor az egyik március 15-i ünnepségen a tömegben valaki fütyülni kezdett a miniszterelnök beszéde közben. A körülötte állók azonnal ütni-verni kezdték, alig tudták kimenekíteni a tömegből a biztonsági emberek, hogy nagyobb baja ne essen. Tavaly a tusványosi találkozón egy fiatal lányt tépett meg a hallgatóság, mert kifütyülte Orbán Viktor a Bálványosi Szabadegyetem egyik beszélgetése alatt. Megrángatták, a haját tépték, földre teperték. „A fogait kellene kiverni!” – üvöltötte az egyik mellette álló ember, pusztán azért, mert a lánynak kétségei voltak Paks2 szükségessége iránt. Hogy nem lett nagyobb baja, a rendezőknek köszönhető, akik „keményen” kikísérték a helyszínről.

Emlékszünk még az őcsényi esetre? Egy panziós felajánlotta, hogy néhány napra befogadna egy-két, sokat szenvedett, legálisan Magyarországon tartózkodó családot, hadd pihenjék a megpróbáltatásaikat. A helyiek esélyt sem adták meg erre a menekülteknek. Nem mondták azt, hogy oké, jöjjön ide egy család megszállni pár napra, és nézzük meg mi történik. Lesz-e egyáltalán bármiféle probléma. Legfeljebb ott áll majd egy rendőrautó a panzió előtt mindenki nyugalma, biztonságérzete érdekében… De nem. Megfenyegették a panzióst, kiszúrták az autója kerekeit, jó, hogy meg nem lincselték.

„Ki kell herélni! Kivágni ebből az országból, mint a kutyát szarni! De előtte jól megverni!” – ilyen és ehhez hasonló véleményeket gyűjtött be a sajtó arról a 18 éves afgán férfiről, aki menekültként, jogosan él Magyarországon. A kiszivárgott hírek szerint egy V. kerületi gíroszos volt a helyszín, ahol a napokban hajnali 3-kor a mosdóban megerőszakolt egy fiatal lányt. A kormányközeli média azt is tudni vélte, hogy a bűncselekményt „Tibi atya” éttermében követte el a férfi, akit amúgy két korábbi budapesti szeméremsértés miatt is keresnek. Tibi atya viszont közölte, hogy semmi köze az adott gyorsétteremhez. Az Index megpróbált a helyszínen tájékozódni, de a jelzett gyorsbüfének nincs vécéje, az utcán állva lehet rendelni. Azóta a feltételezett elkövetőt elfogták egy Frankfurtba tartó vonaton, hamarosan visszahozzák Magyarországra.

A minap a villamoson voltam a tanúja két pofonnak. A tömött jármű hirtelen fékezett, az utasok meglódultak, azok is csak nehezen tudtak a lábukon maradni, akik kapaszkodtak. Az egyik egyensúlyából kibillent asszony meglökte a mellette álló férfit, akinek ettől kiesett a kezéből a telefonja. Lehajolt felvette, és ugyanazzal a lendülettel két hatalmas pofont lekevert az asszonynak. Senki nem szólt egyetlen szót sem. Az utasok csak bámultak ki az ablakon, mintha mi sem történt volna.

Amerre lakom, szinte minden utca jobbkezes. A minap az egyik ilyen kereszteződésben elém vágódott egy SUV, mindketten fékeztünk, hogy elkerüljük a balesetet. A másik autóból kipattant egy nagydarab férfi és vörös fejjel nekem támadt, mondván, majdnem összetörtem az autóját. És üvöltött. Jobbkezes utca – feleltem csendesen -, önnek kellett volna elsőbbséget adnia. Az ember már az autó bezárt ajtaját rángatta. Gázt adtam, elmentem. Nem voltunk egy súlycsoportban.

Ha nem állok odébb, ki tudja, mivé fajul a vitánk, egy ilyen kardinális kérdésben, hogy kinek kell elsőbbséget adnia egy jobbkezes utcánál. Ma már nem lehet tudni, képes lenne-e valaki vérre menni akár egy ilyen ügyben is. Pattanásig feszülő indulatok hálójában élünk.

A „téglabontás” évfordulóján

1989. szeptember 10-én Horn Gyula, akkori magyar külügyminiszter, az MTV „A Hét” című műsorában jelentette be a magyar kormány döntését: aznap, 24 órakor, megnyitják a magyar határokat az eltávozni kívánó NDK állampolgárok előtt. Szabadon távozhatnak minden olyan államba, amely hajlandó számukra a be- vagy átutazást engedélyezni. Néhány órán belül több tízezer keletnémet turista lépte át az osztrák-magyar határt. 29 éve ez a bejelentés volt az, amelyről Hans-Dietrich Genscher, a Német Szövetségi Köztársaság akkori külügyminisztere és alkancellárja azt mondta:

kiverte az első téglát  hírhedt berlini falból.

Az 1989-es döntés miatt az Európai Unió tagországaiban őszinte tisztelettel emlékeznek Horn Gyulára. A magyar politikus egyike azon kevés európai személyiségnek, akinek a brüsszeli uniós központban szobra van, akiről tárgyalótermet neveztek el, s akiről azt tartják, személyesen is sokat tett azért, hogy Európa országai egymásra találjanak.

Történészek, politológusok mind a mai napig vitatkoznak azon, önmagában az 1990-es rendszerváltás volt-e az az „indikátor”, amely az Unió nyugat-európai országait arra bírta, hogy a kelet-európai bővítési folyamat első lépésében Magyarországgal is felvegyék a kapcsolatokat. Vannak, akik úgy vélik, már jóval előbb „kiszemeltek” minket egy későbbi, lehetséges tagságra. A Kádár-korszak utolsó évtizedében megannyi demonstratív lépést tett a magyar külpolitika, hogy jelezze, Európa felé tart, képes és hajlandó olyan önálló döntésekre, amelyektől a többi szocialista ország pártvezetése talán idegenkedik. Az MSZMP egyre jobb kapcsolatokat épített ki a nyugat-európai szociáldemokrata pártokkal, amiben Horn Gyulának nagyon fontos szerepe volt. Érdemei közé sorolják, hogy

Magyarország bizalmat ébresztett maga iránt: elhitetette a nyugat-európai demokratikus államokkal, hogy képesek leszünk a diktatúrát lebontani, és elindulni a többpárti demokrácia útján.

A történelem – ha más hangsúllyal is –, de gyakran ismétli önmagát. 1989-ben az ország nyugati határán évtizedek óta magasodó drótkerítés, a „vasfüggöny”, lebontásával kerültünk az európai vezető lapok címoldalára, majd három évtizeddel később ismét egy kerítés, ám most a déli határszakaszon felhúzott vasakadály, és az ezzel kapcsolatos nemzetközi vita kapcsán történik velünk ugyanez. Látszólag. Mert valójában sokkal súlyosabb probléma foglalkoztatja az Unió tagországait: a déli kerítés csupán a látszat, amely mögé „elbújva” a mai magyar kormány már a demokrácia kerítéseit bontogatja.

Orbán Viktor beállításában úgy tűnik,

mintha a migrációs és menekült probléma eltérő kezelése volna a forrása annak a mind kritikusabbra forduló konfliktusnak, amely ezekben az órákban kulminál.

Valójában a Sargentini jelentés azokat az uniós „alapszabállyal” ellentétes magyarországi változásokat állítja pellengérre, amelyek egy tekintélyuralmi rendszer kialakulása, a magyarországi demokratikus rendszer megnyirbálása felé mutatnak, a fékek és ellensúlyok utolsó elemeinek felszámolásáról árulkodnak.

Huszonkilenc évvel ezelőtt a magyar kormányzat egy bátor döntésével valóban kiütötte az első téglát a két Berlint – és ezzel együtt a két Németországot – elválasztó falból. Kiütött egy másik téglát is, nevezetesen a szocialista tábort körbekerítő falból, amelynek későbbi leomlása elvezetett a mai határok nélküli Európa kialakulásához.

Úgy tűnik, a magyar kormány most ismét falbontásra törekszik.

Az illiberális demokráciát állítja szembe a demokráciával, Kelet-Közép-Európát Nyugat Európával, az euró tagországait a kívül maradottakkal, a befogadásra hajlókat a bezárkózókkal.

Ha valaki mindezt Brüsszelben egy vállrándítással elintézné, az nem veszi észre, hogy egy tégla komolyan meglazulni készül az Európai Unió falában.

Tovább ketyeg Ráhel órája

A Fidesz kötcsei piknikjének egyik  szenzációja– használjuk a jobboldal terminológiáját – a balliberális média szempontjai alapján az volt, hogy a rendezvényen megjelent a miniszterelnök lánya, Orbán Ráhel is, mégpedig egymilliós ruhában és tízmilliós órával a karján. Hogy a sajtó mindezt kiemelte, érthető, hiszen ez látható volt, míg a tartalmi részekről jobbára csak találgatni lehetett. Mindenestre az, hogy a turisztikában érdekelt Orbán-lány megjelent Kötcsén némiképp azokat erősíti, akik azt mondják, jósolják – belekeverve elemzésükbe Orbán Gáspár Felházban betöltött szerepét, illetve a gyülekezet feltételezett ambícióját -, hogy itt már láthatóan dinasztikus alapon képzelik el Magyarország irányítását. Ami persze még a jelenlegi választási rendszerben is lehetetlen volna, de tényleg nem tudhatjuk, mit hoz a holnap. Nem tudhatjuk, hiszen – ugyancsak sajtóhírek szerint a miniszterelnök arról is beszélt a pikniken, hogy lesznek változások az alaptörvénybe, arról azonban nem jött értesülés, hogy mely területeken nyúlnak majd hozzá az alkotmányhoz.

Az is lehet, hogy Orbán az övéinek sem beszélt erről, csak jelezte, hogy lesz majd dolguk, például a kétharmados parlamenti erő kihasználásával megszavazni az új jogszabályt. Azt is el tudom képzelni, hogy a jelenlévők nem is akarták megkérdezni, nehogy magukra haragítsák a Főnököt; a felesleges okvetetlenkedés kellemetlen következményekkel járna.

Amúgy pedig, egy pillanatra visszatérve a dinasztikus gondolkodásra: hétfőn Orbán Viktor a Vietnami Kommunista Párt főtitkárával tárgyal Budapesten, és a tárgyalás után arról nyilatkozott, hogy bár a két ország alkotmánya alapvetően eltér egymástól, de mindkét helyen saját népük legfontosabb vezetői irányítják az országot.  Hogy ez pontosan mit is jelent, nehéz megfejteni. Illetve, ha pszichológiai szempontból közelítjük a mondatot, akkor arra a következtetésre kell jutnunk, Orbán, saját maga értékelésében már nagyon messze van attól az önmagától, akit valaha megismertünk. Figyelem: nem azt írtam, hogy aki volt, hanem azt,akit megismertünk.

Mindezt azért fontos előrebocsátani, mert a magyar kormányfő nagyon fontos fellépésre készül: kedden Strasbourgban kell megvédeni álláspontját, bebizonyítani azt, hogy az uniós képviselők többsége – akik éppen megszavazni készülnek a Sragentini-jelentést – súlyosan tévednek, Magyarország egy igazi demokrácia, és valójában a bevándorlás-párti erők, valamint az egyéb gyanús terveket szövögető francia elnök, akik rossz színben akarják feltüntetni hazánkat, az illegális migráció leghatározottabb és legádázabb ellenfelét.

Nem tudni pontosan azt sem, hogy ezzel kapcsolatban mire készített fel kötcsei közönségét, elmondta-e mire használja majd azt a hét percet, amit az Európai Parlamentben hozzászólásként felhasználhat, legfeljebb elképzeléseink lehetne róla. Annyi tudunk, ezt nyilatkozta a kormányfő, hogy a jelentés készítője elfogult és tájékozatlan, Magyarországon járva nem is találkozott az kormány tagjaival, ráadásul magyarul sem tud. Hogy ez miben akadályozza meg a képviselő hölgyet, illetve a magyar nyelvtudás hiánya miért csak megalapozatlan következtetésekkel jár együtt, erre nem vesztegetett szót a miniszterelnök. Hogy aztán Strasbourgban már vállalkozik arra, hogy a megválaszolja a tartalmi bírálatokat is, nem tudni. Felettébb valószínű, hogy nem, hiszen ideje sem engedi, feltételezésem szerint megelégszik azzal, hogy felkészítői egy-egy félreérthető, vagy kevésbé pontos megállapítás cáfolatával akarják majd nevetségessé, használhatatlanná, elfogulttá tenni a jelentést. Orbánnak ugyanis változatlanul a migráció ellenes retorika a legfontosabb; maga mögé emelni mindazon populista vezetőket, akik hasonlóan gondolkodnak a menekültekről.

Orbán azonban nyitott egy új frontot is, mégpedig a francia elnök elleni támadás-sorozattal. Azzal természetesen pontosan tisztában van, hogy Macron és ő nincsenek egy súlycsoportban, a két ország politikai súlya miatt nem is lehetnek. Éppen ezért fordított egyet Orbán a vele szembeni retorikáján; a vita súlypontját áthelyezte a Néppártra. Vagyis azt a fordulatát találta ki és tálalta, hogy Macronnak a Néppárt szétverése a célja, hogy aztán egy új pártcsaládot alapítva ő legyen a legfontosabb európai vezető. Nem tudom, hogy a német politikusok felülnek-e egy ilyen, egyébként átlátszónak tűnő trükknek, vagy éppenséggel e mögé a magyarázat mögé bújva akarják bebiztosítani aa jövő évi EP választás néppárti fölényét. Orbánnak ez a fordulata nagyban emlékeztet a belpolitikai csatáira, ahol a Sargentini-jelentés megszavazását, illetve elutasítását a haza védelmére versus elárulására egyszerűsítette le. Ez néppárti szétverés is egy erős leegyszerűsítés, biztos vagyok benne, hogy Merkel nem ad neki hitelt, de az már kevésbé bizonyos, hogy a néppárti bizonytalanok nem találnak a kijelentésben megfelelő argumentációt a jelentés elutasításához.

Strasbourg és Kötcse elég messze vannak egymástól, a magyar alkotmányos helyzetet megvitató közönség viszont fényévnyire. Kötcsén nem akadt senki, aki akár egy gondolat erejéig is vitába szállt volna a Fidesz elnökével, Strasbourgban több lesz a kritikus hangot megütő, mint az egyetértő. Ugyanakkor az is biztos, annyi a hasonlóság a két tábor között, hogy nem pusztán a tények számítanak, hanem a pillanatnyi politikai érdekek. Kötcsén az érdek az, hogy Orbán Viktorral senki ne merjen szembeszállni, Strasbourgban pedig a többség érdeke az, hogy kiiktassák azt a fertőző gócot, amit Magyarország és annak miniszterelnöke jelent az Unió egésze számára. De akad egy kisebbség is, akinek ez a pillanatnyi érdek egészen más, mégpedig az, hogy megőrizze a Néppárt hegemóniáját, bármi áron. És a bármi ár most az, hogy Orbánt – és ezzel a Fideszt – benntartsák a pártcsaládban. Még akkor is, ha hosszú távon ezen csak veszíteni lehet. Humánumot, szolidaritást, jogállamot, demokráciát.

A szavazás eldönti, hogy ütött-e az óra. Nem Orbán Ráhelé; az finoman ketyeg tovább. Itthon vagyunk.

Elfogni, kasztrálni és azonnal kitiltani

Gyanúsan keveset tudunk arról, ami vasárnap hajnalban 3 órakor egy belvárosi gyorsétteremben történt. Egy 18 éves menekültstátuszú afgán férfi – a rendőrségi megfogalmazás szerint  – szexuális erőszak eltűrésére kényszerített egy magyar nőt. Az eset a gyorsétterem mosdójában történt, az afgán férfi elmenekült, ellene nemzetközi körözést adtak ki. A rendőrség tudja és nyilvánosságra hozta az afgán férfi nevét, ismeri a lakóhelyét, várhatóan őt magát is elfogják.

Normális ember felháborodik. Idejön egy ember, menekültstátuszt kap, és ahelyett, hogy igyekezne „meghálálni”, hogy jót tettek vele, bűncselekményt követ el. Jogos a felháborodás és az elvárás: hogy amennyiben beigazolódik az afgán férfi bűnössége, a hosszú börtönévek után örökre tiltsák ki Magyarországról.

Boldog István fideszes képviselő még másoknál is jobban fel van háborodva. Elfogni, kasztrálni és azonnal kitiltani. Ezt írta a Facebookon a honnak ezen atyja, akinek – biztos a mi hibánk – a nevét sem hallottuk idáig. Megszólalni sem hallottuk soha – sem fontos közügyekben, sem akkor, amikor valamelyik honfitársunk erőszakolt, vert, ölt – megfelelő aláhúzandó – meg valakit.

Most érezte úgy Boldog István, hogy eljött az ő ideje és meg kell szólalnia. Most, amikor egy afgán származású, azaz, migráns férfi az elkövető. Jogos Boldog István felháborodása, és – ha korábban más hasonló ügyekben is megszólalt volna, – akár hiteles is lehetne.

Gyűlölet, melyet kikapcsolni nem lehet?

Tudnivaló tény, hogy Korea, és Japán kapcsolata több mint kényes, mondhatni kifejezetten rossz a viszony a két ország között. Ez azért van így, mert Japán több alkalommal lerohanta Koreát, legutóbb a XX. század elején, amikor is szisztematikus népirtást hajtottak végre a koreai civilek között, a nők egy részét prostituált szigetekre hurcolták, a maradék lakosságnak csak japán nyelven volt szabad beszélnie, és japán neveket kellett viselnie, gyakorlatilag Japán részévé kívánták tenni a Koreai-félszigetet. Szerencsére nem sikerült, a II. Világháború végével egyidőben kénytelenek voltak elhagyni Koreát a megszállók, de azóta sem megnyugtatóan rendeződött a két ország kapcsolata. Viták vannak Dokto sziget körül, A történelemhamisítást a Japánok továbbra is űzik, ezért nemigen van koreai, aki jó szemmel nézne a japánokra, ámbár ebből keveset venni észre ha ember az emberrel találkozik, jellemzően kormányzati szinten folyik az ellenségeskedés. A fiatalok mindkét országban hagynák már ezt, nekik szomorú történelem csupán, nem értik, hogy miért megy az adok-kapok ma is. Ugyanakkor Japán ahányszor csak komolyabb gazdasági krízisbe kerül, vagy korrupciós botrányba a vezetői, azonnal előhúzza a nacionalista kártyát, és Korea „visszafoglalásáról” ábrándozik, de legalábbis Dokto az övék jelszóval uszít. Dokto egy pici, és lakhatatlan szikladarab a Csendes Óceán koreai partjainál, nem jó semmire, bár van alatta olaj állítólag. Valamikor Japánhoz tartozott, aztán Koreához került adásvétel útján, most is koreai tulajdonban van, jelentősége csupán szimbolikus, de remek felület a kölcsönös gyűlölet életben tartására.

Tegnap este focimeccs volt, az Ázsia játékok döntője. Olyan ez, mint az európaiaknak az EB, fontos. Sok sportágban megrendezik, így futballban is. A döntőt Korea, és Japán vívta. Természetesen mindenki azt nézte, nyitva voltak az ablakok, kellemes nyárutó van, esténként az emberek szellőztetnek, a lakópark egy nagy család annak ellenére, hogy Szedzsong város kiváltképp szellős, az épületek nagy távolságra vannak egymástól. Minden Korea által lőtt gólnál, vagy helyzetnél, egy emberként üvöltött a sok lakás sok lakója, egész komoly élmény volt ennek része lenni, másrészt elgondolkodtam, hogy ha nem egy semleges, vagy nem egy „jó” cél mentén kiabálnának ennyire egyhangúan, vajon nem lenne-e nagyon félelmetes.

Korea győzött, két gólt lőttek, egyet kaptak. A meccs rendkívül sportszerű volt, még annál is sportszerűbb, mint amilyen az északkelet-ázsiaiak játéka általában. Gyanús is lett egy kicsit nekem ez a nagy udvariasság, mígnem rájöttem, hogy nem csupán a győzelem számít, sőt, elsősorban nem az, hanem a morális győzelem, a sportszerűség, ami ebben a kultúrkörben jóval nagyobb érték, mint egy bármi áron kierőszakolt végeredmény.

Hümmögtem egy sort, és persze elindult az agyam, hogy is megy ez a gyűlölet dolog, miért kell, és meddig kezelhető.

Rájöttem, figyelembe véve sűrűre sikerült életem eddigi tapasztalásait, hogy gyakorlatilag minden országnak, illetve azon belül, kisebb közösségnek van ellenségképe, még a homogén társadalmakban is.

Úgy tűnik, az emberi psziché igényli az indulatainak ilyen jellegű levezetési lehetőségét, azaz utálni kell valakit, valamit, máskülönben nem tudunk megszabadulni a felesleges feszültségtől.

Idáig a dolog nem más, mint tudomásul veendő tény. A probléma a mértékkel, és a mikénttel van.

Itt ugyan nagyon utálják Japánt, és Japánban nagyon utálják Koreát, de az egyik legnagyobb turista és gazdasági forgalmat bonyolítja a két ország egymás között, és ha segíteni kell egy japánnak, mert nem talál valamit, természetesen ugyanúgy segítenek neki, mint bármely más külföldinek segítenének. Japánban ez pontosan ugyanígy van, a gyűlölet eszköz, Japán részről eszköze a súlyos társadalmi, és kormányválság elfedésének, megerősíti az összetartozást, ami egy természet katasztrófákkal igen gyakran sújtott sziget esetében növeli az összetartást, a harci szellemet, ami szükséges ott a mindennapok túléléséhez.

Korea esetében egy kis önsajnálat amit a koreaiak amúgy sem vetnek meg, némi áldozat szerep, amit szintén kedvelnek tudat alatt, valamiért a koreaiak szeretnek egy kicsit szenvedni, ha épp nincs miért, akkor még mindig ott van a japán megszállás emléke, és az úton, útfélen látható széken ülő lány szobra, ami az elhurcolt, megerőszakolt, prostituálttá tett nők emlékére készült, azon lehet siránkozni, meg elemezni a japán történelem tankönyveket, hogy lám, még mindig hazudnak éjjel, nappal.

No nem mintha ez nem lenne igaz, de akkor is van a valós tartalom mögött egy látens pszichés igény a szenvedés legalizálására, mert a koreaiak titkon azt hiszik, hogy nem érdemlik meg azt, amiben élnek, ezért szenvedtetik magukat, hogy „kiérdemeljék”. Mindazonáltal a jelenség bőven a tűréshatáron belül van Koreában, és mintha Japánban is csak időnként lángolna fel, a nacionalizmus többi jelképével együtt.

Németország lakossága esetében ez megint másképp jelenik meg. Ott már óvodás korban arra nevelik a gyermekeket, hogy szégyellniük kell magukat a náci Németország által elkövetett bűnökért, és emiatt muszáj abszolút liberálisnak lenni, mindent és mindenkit el, és befogadni, mert fizetni kell a bűnökért. Ugyanakkor a német is csak ember, és mint ilyen, egy időzített bomba, nem véletlen, hogy a kiszámítható, kellemes jólét ellenére annyit isznak, mint a gödény, szorongók, stresszesek, kényelmetlenül, a komfortzónájukon kívül érzik magukat a saját országukban, mert az utcán, az orvosnál, a boltban és mindenhol rengeteg a külföldi, illetve rengeteg az olyan külföldi, aki magasról tesz a német viselkedési normákra, szemetel, hangos, udvariatlan, koszos, szabályszegő, csaló, bűnöző. De a németek emiatt nem szólnak, meghúzzák magukat ha egy népes család megszállja az orvosi rendelő váróját, és úgy ülnek le, hogy nyolcan elfoglalnak minimum tizenöt széket, kiabálnak egymással, míg a helyi lakosság suttog, vagy újságot olvas, mert a kultúrájában modortalanság hangoskodni, és másokat nem figyelembe véve viselkedni.

Felnőtt egy generáció idő közben, akik már nem feltétlenül érzik, hogy felelősek lennének a II.Világháborúban történtekért, és nem tetszik nekik, hogy kilopták alóluk az országukat, veszélyben a „tea und kuchen”, a közbiztonság, a nyugalom.

Az ablakomból láttam tizenéves gyerekeket menni hazafelé egy, egy átmulatott éjszaka után. Bizony előfordult, hogy valamelyik elhányta magát. Kivétel nélkül minden alkalommal feltakarították közösen, náluk ez a minimum. Ebbe pedig nagyon nem illik bele a kocsi ablakán kihajított műanyagpohár, és cigarettacsikk, hogy csak egy felszínes példát mondjak a különböző kultúrák együttélésének problémájáról.

A növekvő feszültség Németországban már akkor érezhető volt, amikor hat évvel ezelőtt odaköltöztünk, és azóta ez csak fokozódott.

A mi környékünkön a sützenfest elnevezésű attrakció adott lehetőséget az idősebb generációnak némi militáns viselkedésre, amit ők nagyon kedvelnek, bárki bármit mond. Ez gyakorlatilag agyaggalamb lövészeti verseny, de az a legelhanyagolhatóbb része, fontosabb ilyenkor a talpig katonásba öltözött kardcsörtetős tűzoltózenekari felvonulás, és a mértéktelen mennyiségű alkohol fogyasztásával együtt egyre furcsább dalok közös éneklése, ami egy idő után kimondottan félelmetes tud lenni olyan gazdasági bevándorlók számára, mint amilyenek mi is voltunk. Ezekre az eseményekre persze nem hívnak külföldit, a dorfhausban zajlanak, másnapra el is van takarítva, csak a rossz szájíz marad az idegenben, bennük meg a megkönnyebbülés, kiengedték, aminek ki kellett jönnie. A fiatalok azonban nem járnak sützenfestre, ciki. Nekik az iváson kívül nemigen van más, ahol levezessék a feszültségüket, az ellenségkép nem megengedett, ezért biztos vagyok benne, hogy rövidesen, igen nehezen kezelhető feszültségekkel kell majd az országnak megküzdenie.

Ugyanez a probléma kisebb Hollandiában, mert bár a „néger” szóért bevisz a rendőr, de a társadalom mégis hangot adhat az elégedetlenségének a közel-keleti bevándorlók kapcsán, kedvére utálhatja a németeket, és a flamandokat is, van is bennük jó adag felsőbbrendűségű érzés a II. Világháborúban játszott szerepük miatt, ráadásul azzal is tisztában vannak, hogy részben a gyarmatosításuk levét isszák, és különben is vikingek, az európaiak közül egyik olyan nép, amely kevéssé veszi komolyan az életet, még akkor is, ha ők is imádják kockásra nyírni a bokrokat, és szinte ehetetlenek az ételeik, vagy talán épp ezért. Ráadásul, mivel a kultúrájuk olyan vegyes, amilyen a gyarmatbirodalmuk volt, alapvetően toleránsabbak másokkal szemben, bár ennek a toleranciának azért mostanság feszegetik a határait a Németországba kontroll nélkül beengedett tömegek, akik a Schengeni zónán belül természetesen szabadon mozognak.

Félreértések elkerülése végett az írásom nem menekült, és nem is migrációellenes, magam is gazdasági migránsként élek jó ideje.

Az ellenségkép szükségességét, annak kezelését vélem fontos szempontnak egy társadalom egészségét megítélendő, sok egyéb faktor mellett, mint például, hogy bánnak a haszonállatokkal? Hogy bánnak a fogyatékos embertársaikkal? A gyerekekkel? Az idősekkel? A hajléktalanokkal? Ezer és egy olyan terület, ahol minden propaganda ellenére azonnal látszik az igazság.

Mikor én kisgyermek voltam, a magyarok nagyon utálták a románokat, és rendre megsértődtek, ha a külföldiek összekeverték Budapestet Bukaresttel, ma már sokan örülnének neki, mert már ott is jobb. De nem ez az oka annak, hogy alábbhagyott a két nép közti gyűlölet. Naiv módon arra számítottam anno, hogy Románia EU tagságával Trianon, mint olyan majdnem megszűnik problémának lenni, hiszen jövünk, megyünk szabadon, Erdély Erdély, nem lesz határ, és különben is aki magyar, az magyar, ezen a határok átrajzolása nem változtat, ámbár magyarnak lenni nem érdem, nem is átok, szimplán egy állapot, elkerülhetetlen következményekkel, mint amilyen a kovászos uborka bárhol való elkészítésének képessége, és az idegbaj, ha a skót ismerős a gulyást a sütőbe teszi, négy doboz sűrített paradicsomkonzerv kíséretében, utána még meg is dicséri amit alkotott, és elmeséli, hogy tudtam-e, hogy Ez magyar….

Ehhez képest van határ, de nem annyira a románok és a magyarok között, sokkal inkább az anyaországi magyarok, és az erdélyi magyarok közt. Ezt a feszültséget természetesen a mindenkori hatalom szította, és nem feltétlen a Fidesz kizárólagos felelőssége, de ők is lapátoltak arra a máglyára rendesen.

Másrészt azért nincs szüksége külső ellenségre a magyaroknak, mert kitűnően megtalálják azt országon belül. A minap olvastam egy rövid kis írást Esterházyval kapcsolatban, akit a kulturkampf egyik fő áldozatának szán a hatalom, Parti Nagy Lajos mellett például, akinek az írásait személy szerint én igen, igen kedvelem, a diktatúrák pedig nem szeretik a humort, és a fákat, ezt tudjuk jól.

Ez az írás egy Fideszes tollából került ki, nemzetellenes, liberális koszoszsidónak titulálva a neves írót, amire a rokon lelkek megpróbálták az eredeti írást überelni, és olyan válogatott átkokat szórtak az elhunyt íróra, aztán már mindenkire, hogy úgy éreztem, nyilván egy zárt intézet honlapján járok, de nem, ez egy volt a millió Facebook bejegyzésből, amin volt több száz kedvelés, halomnyi hozzászólás.

Nem vagyok róla meggyőződve, hogy az úri közönség valaha, egy sort is olvasott volna Esterházytól, de ez láthatóan senkit sem zavart.

Ahogy a másik oldalon sem egyszer fordul elő Orbán cigányzsidózása, vagy a katolikus papság úgy általában pedofillá nyilvánítása, és egyéb finomságok.

Persze ez aztán nem áll meg itt, nem kell ma már különböző politikai térfélen állni ahhoz, hogy az emberek gyűlölni kezdjenek, elég hozzá egy picit felfelé ívelő ismertség az online világban, de sokszor az sem kell, elég online lenni, hogy az embert minden ok nélkül elküldjék melegebb éghajlatra, vagy vitassák a nemzeti hovatartozását, a tehetségét, bármit.

Olvastam, hogy egy híres toxikológus felmondott lelkiismereti okokra hivatkozva egy nagy kórház sürgősségi osztályának éléről, mert sem a tárgyi, sem a személyi feltételek nem felelnek meg a betegellátás minimumának sem. Másnap az aktuális miniszter azonnali hatállyal kirúgta. Én kilépek, mert nem tudom tovább nézni, hogy emberek halnak meg a sürgősségin, ahol főnök vagyok, másnap kirúgnak. Vicces.

A reakciók meglepőek. Egyetlen olyan hozzászólást sem olvastam, hogy igen, ideje volt, másoknak is ezt kéne tenni, jobb későn, mint soha, mindenki álljon fel, akit lehetetlen munkakörülmények között köteleznek munkavégzésre, akik emberéletekért felelnek, de bárki, aki nem tudja ellátni a feladatát, mert nem biztosítja hozzá az állam vagy a munkáltató a szükséges feltételeket.

Ellenben rengeteg olyat olvastam, hogy késő, meg, hogy te ilyen, olyan, hány embert öltél meg, és azt követően elszabadultak az indulatok, az orvos lett a felelős Magyarország minden egészségügyi problémájáért, három perc alatt döntött a sorsa felől a nép, aki valamikor csüngött a szavain, na ezért veszélyesek a rajongók.

A gyűlölet egy finomabb megnyilvánulása, a barátnő. Az online barátnő, vagy barát, aki kezdetben lájkol, figyel, dőlnek a szívecskék, majd egy picit kritikusabbá válik, aztán egy picit még, aztán már süt a rosszindulat minden megnyilvánulásából, de nehéz tőle megszabadulni, ha megteszed, despota vagy, és olyan ember, aki csak a téged tömjénezőket hajlandó maga körül elviselni.

Számos sikeres ismerősöm vergődik, hogy online engedje, vagy ne engedje az őt utálók jelenlétét, félreértve a szólásszabadságot, és a liberalizmust, ami nem egyenlő azzal, hogy hagyom tönkretenni a magánéletem álbarátok irigy, buta és gyűlölködő magatartása által.

Látszólag apró dolgok ezek, és én ki tudom kapcsolni Magyarországot, csak egy gomb a számítógépemen, és kész. De mi van azokkal, akik 24/7 ebben élnek? Akiknek a boltban nem köszönnek, akik órákig állnak sorban a postán, hogy aztán egy frusztrált alkalmazott megsértse őket, netán a lehúzhatatlan ablakú, ám nem klimatizált tömegközlekedés résztvevői, vagy kerülgetik a mozgássérült helyeken keresztbe parkoló drága autókat, mert azoknak szabad, elmennek a rendelőbe a megadott időpontra, hogy aztán 8-1o órát még várjanak, végül egy agyonhajszolt orvos valahogy ellássa őket, és még hosszan, hosszan sorolhatnám minek van kitéve ma majd minden Magyarországon élő középosztálybeli ember. Ezek után ne lennének feszültek, idegesek, frusztráltak, és ezek után ne ugranának egymás torkának a Facebookon? Ugyan kit érdekel, hogy aznap Mészáros Lőrinc mennyit lopott a főnökének, ha ott van az ellenség, aki az orvos, a boltos, a postás, a kalauz, a biztonsági őr, a parkolóőr, a kolléga, a másik szülő, a szomszéd meg a kutyája, a migránsok, de kiváltképp a pirézek, mert róluk tudni való, hogy igen veszélyesek…

Magyarország, a felsorolt példákkal szemben egyre inkább önmagát gyűlöli, ellenségképe a másik magyar, a zsidó magyar, a cigány magyar, a tehetséges magyar, a sikeres magyar, a határon túli magyar, a külföldön élő magyar, a magyar.

Ebből az következik, hogy Magyarország mentális állapota alig lehet már ennél is rosszabb, bár ezt mondjuk lassan tíz éve, aztán mégis csak van lejjebb.

A jó hír, hogy mint mindennek, ennek is vége lesz egyszer, a tragédia egy idő után tragikomédiába, majd komédiába fordul, azt a pillanatot kell kivárni, míg ez megtörténik, míg az emberek elkezdenek magukon nevetni, mikor már akkora lesz a gyűlölet, hogy bekapcsol a védekező ösztön, és viccet csinál a katasztrófából. Akárhogy is, nagy jövőt jósolok a Kétfarkú Kutya pártnak, vélhetőleg ők azok, akik hamarabb átélték ezt a katartikus élményt, mint a társadalom többi tagja.

Ha a humor erőre kap, a diktatúra megtörik, a diktátorok sajátja a humorra való képtelenség, a nagy, sík terek, a monumentális építészet, az önirónia teljes hiánya.

Ha van fegyver, amivel legyőzhetőek, akkor az mindenképp itt keresendő, és az összekapaszkodó kevesekben, akik nem adják fel a mások iránti lojalitást akkor sem, ha ez ma már törvényszegés.

Nem csodálkoznék, ha hamarosan a nevetés is az lenne.

Felcsút kísértete

Minden elismerésem a felcsútiaké. Van egy felcsúti (alcsúti) ember, aki gondolt egy nagyot és teleszórta az országot stadionokkal. Előbb persze kipróbálta, hogyan működik a háza tövében a prototípus, benne fűtött pályával, amiből időnként kihal a gyep (de ez nem az ő, hanem a pályagondnok hibája), tágas szotyolaköpködővel, egyszóval minden széppel és jóval felszerelve, ami a szurkoláshoz kell. Aztán jött a többi stadion, mert úgy gondolta, az erős és büszke Magyarország nem engedheti meg magának, hogy holmi libalegelőről nézzék az emberek, hogyan birkózik egymással két falu futballnépe.

Mindez rendben is volna, csak hát az ördög mindig a részletekben bújik meg. Szóval ott van az a temérdek pálya, valamennyinek több ezres nézőtere, ahová annyi drukker férne be, amennyi az egész megyében sincsen. Már pedig milyen ciki látvány egy üresen kongó lelátó, ahol néhány tíz szurkoló szidja oda-vissza hol a másik, hol a bíró jó édesanyját?

És ezen a ponton megint le kell borulnom felcsúti (alcsúti) emberek találékonysága előtt. Lassan legendássá válnak, mint azok a székelyek, akik mindenre tudnak valami okos megoldást. Tudják, olyanokat, hogy amikor valaki elkövet valami csúnya dolgot a szobában, a kutyára fogják. Ha az nincs is bent, sebaj, majd bejön. Szóval ezek a leleményes drukkerek megelégelték, hogy minden jöttment, akinek nem tetszik az a teméntelen sok stadion az országban, nem átallja az ő földijüket okolni az üres lelátók miatt, megtalálták a megoldást.

Ha jól olvastam, akkor a minap a Mezőkövesd-Felcsút rangadóra a vendégcsapattól csak néhányan érkeztek, de a lelátón mégis sokan ültek a nekik fenntartott helyeken. Készítettek ugyanis jó pár papírmasé felcsútit, akiket (?) felöltöztettek a falubelijük által gyártott sportmezbe. És így már tekintélyes tábort képviseltek a vendégek szektorában. Igaz, a „kétdimenziós” atyafiak meglehetősen kókadtan nézték a pályán történteket, de legalább egyiket sem vádolhatták sem rasszista, sem trágár bekiabálásokkal.

Az egyik kereskedelmi rádió riporterének is szemet szúrt ez a leleményesség, és arról faggatta a csapat vezérszurkolóját, hogy mit várnak ettől a mezőkövesdi akciótól? Hát mit is? – gondolkodott el a felcsúti ember –, ezentúl egyetlen meccsen se legyenek üres lelátók. Arra gondolhatott, hogy Kisvárdától Kozármislenyig minden csapat annyi szurkolót készíthet majd magának, amennyit csak akar, beöltöztetheti őket az ő Lőrincük által gyártott sportszerelésbe. És akkor bátrán bejelentkezhet majd a közszolgálati tévé bármelyik tizedosztályú megyei bajnokság meccsére, sehol nem kell majd szégyenkezniük a házigazdáknak az üres lelátók miatt.

Aztán az sem utolsó szempont, hogy a foci ilyen népszerűségének láttán a többi település vezetői is reménykedhetnek majd, ha náluk még nincs, egyszer a stadionépítési láz elérheti akár őket is.

Ha Marx és Engels ezt megélhette volna! Alighanem a Kiáltványt így kezdték volna: Kísértet járja be Magyarországot, a stadionépítés felcsúti kísértete.

Értünk jön (létre) a Sajtókamara, nem ellenünk

Sokan ódzkodnak a tervezett Sajtókamarától, mert rossz emlékű időkre emlékezteti őket, amikor a hatalom mondta meg, hogy ki lehet újságíró, és ki nem. Szerencsére, a most beharangozott Sajtókamara esetében szó sincs ilyenről, ellenkezőleg: Miután a kormányhoz közeli Sajtókamara kizárólag a legjobban felkészült, szakmailag kiváló, makulátlan múlttal rendelkező sajtómunkásokat fogja tömöríteni, nyilvánvaló, hogy a felhalmozott tudásanyag, valamint morális muníció elegendő lesz arra, hogy adott esetben másoknak is segítséget nyújtsanak.

Nem arról van szó tehát, amire józan ésszel a legtöbben gondolnánk, vagyis, hogy a kormányhoz közeli Sajtókamara ne tartaná tiszteletben a sajtó szabadságát, és félne a valódi viszonyokkal szembesülni. Épp ellenkezőleg: azt szeretnék elkerülni, hogy a sajtó munkatársai olyanról kérdezzék a politika és a közélet embereit, amire azok nem tudnak jól válaszolni.

Vannak ugyanis jó kérdések, amelyekre még a legegyszerűbb kormánytag is képes jól válaszolni, és vannak rossz kérdések, amikre csak hebegés-habogás a válasz, és úgy tűnik ilyenkor, mintha mellébeszélne, vagy hazudna az illető

Ha tehát egy politikus, teszem azt, maga az illetékes miniszter, arról beszél, hogy Magyarországon a huszonegyedik század színvonalán áll az egészségügyi ellátás, soha nem voltak még ilyen rövidek a várólisták, és ennyire elégedettek a betegek, akkor kéretik nem azt kérdezni, hogy mi történik mostanában a Honvéd kórház sürgősségi osztályán, miért hal meg ilyen sok ember kórházi fertőzés következtében. Miért kell évekig várni egy műtétre, hova tűntek a kórházakból az orvosok az ápolók, és úgy általában: miért pocsék minden, úgy ahogyan van.

Erre vezethető vissza az is, hogy a kormány tagjai emberemlékezet óta csak a gondosan megválogatott kérdezőknek válaszolnak. Nem elzárkózás, hatalmi gőg ez a részükről, épp ellenkezőleg: nem szeretnék, ha a szakmaiatlan, amatőr kérdések bizonytalanságot szülnének a magyar emberekben, akikben ily módon azután akár az a képzet is keletkezhet, hogy nem Grál-lovagok, hanem gazemberek vezetik ezt az országot.

A kormány minden vágya, és ebben kíván segíteni a Sajtókamara, hogy a magyar emberek minél tájékozottabbak legyenek. Ha egyes szerkesztőségek nem képesek rendes, tisztességes, a nemzeti érdekeket szolgáló kifejező kérdéseket megfogalmazni, a Sajtókamara ebben is szívesen a rendelkezésükre áll majd. Kiképzett kommunikációs csapataik szívesen megfogalmazzák helyettük a kérdéseiket, ami persze nem beleszólás a szerkesztőségek munkájába, még csak nem is a sajtó szabadságának a korlátozása. Éppen ellenkezőleg: baráti segítség a média azon munkatársainak, akik hajlamosak lennének eltévedni a sokféleség útvesztőiben.

Igény esetén nem csak az újságírók kérdéseit fogalmazza meg a kormányhoz közeli Sajtókamara, de ha szükséges, előbb megírja a válaszokat, majd ezekhez utólag kreál kérdéseket.

Végső esetben, amennyiben egyes szerkesztőségek szakemberhiánnyal küszködnek, kiképzett újságírót is adnak kölcsönbe, vagy végleges szerződéssel. Erre, ha szűk körben is, de van már példa. A mintagazdaságok mintájára vannak úgynevezett mintamédiák, például az állami televíziónál, és rádiónál, valamint a távirati irodánál.

Ezeken a helyeken már most válogatott csapat dolgozik: csupa olyan ember, akik magas szinten értik a feladatukat, és még véletlenül sem kérdeznek olyat, amire a kormány tagjai ne tudnának, vagy ne akarnának előremutató választ adni.

Ha az iskola nem tesz eleget, tegyenek a szülők

Van egy barátnőm, magyar, négy, öt éve ismerem, személyesen is találkoztunk már több alkalommal, a lányom tanára volt a gimnáziumban. Mivel olyan híreket olvasok nap, mint nap oktatás terén, hogy csak na, gondoltam beszélgessünk már egy kicsit a szakemberrel is, vajon neki mi a véleménye.

Annyiban speciális az ő esete, hogy Magyarország legszegényebb megyéjének egy nagyobb városában él, és dolgozik, egyházi fenntartású, jó nevű gimnáziumban, tehát a KLIK-es iskolákhoz viszonyítva még mindig jobb helyzetben, ugyanakkor szegény vidéken, nehéz körülmények között élő családokból kikerült gyerekekkel.

Egyszer, csak úgy, beszélgettünk, hogy a férje hány órát állt sorba vérvételért, mikor mondtam, hogy de miért nem mentek magánklinikára, az ismerőseim írják, hogy oda járnak. Azt válaszolta, hogy mert itt nincs, a megyeszékhelyen sincs, lehet, hogy Budapesten van, itt maximum néhány magánrendelő, de az nem klinika.

Kérdeztem, hogy miért nem hoznak létre a szülők kalákában magán- vagy alapítványi iskolákat, ahol bár ugyanaz lenne a tantervi és az érettségi követelmény, de más a légkör, a tanítás feltételei. Nem tudott rá válaszolni, értette a problémám, de azt válaszolta, hogy náluk a szülőkkel nagyobb a probléma, mint az oktatási rendszerrel.

Kérdeztem, hogy ez hogy lehet, és milyen probléma.

Azt a választ kaptam, hogy úgy kerülnek gimnáziumba a gyerekek, hogy már lelkileg sérültek, kamaszodnak épp, de korábban, kiskoruktól kezdve nem beszélgetnek velük a szülők otthon, nem tanítják meg őket a társas érintkezés alapjaira, mentálisan elhanyagoltak, javarészt csak online kapcsolataik vannak, mert ahhoz nem kell hajat mosni, és tiszta pólót húzni, meg kimenni az emberek közé.

Ugyanakkor a közösségi médiát sem tudják kezelni, a visszaélések gyakoriak.

Érdeklődtem, hogy mit gondol arról, hogy összevonnák a természettudományos tárgyakat jövő szeptembertől fogva.

Azt mondta, teljesen mindegy, már most is a nulláról kezdik gimnáziumban ezek oktatását, ugyanis a tanárhiány miatt azokon az órákon többnyire nem szakpedagógus vigyáz általánosban a gyerekekre, indifferens, hogy esetleg eztán majd összevonva vigyáznak rájuk.

Nagyon csodálkoztam ezen, és ha már az általánosnál tartottunk, kérdeztem, hogy ő hogy éli meg, mint szülő, és mit tud tenni, hogy a gyermeke a lehető legjobb edukációt kapja.

Véleménye szerint egyrészt szerencse dolga, ha szorgalmas, maximalista, és még okos is a gyerek, mert úgy könnyebb, másrészt, ha valamit meg akar tanítani neki, ami nem az ő szakterülete, jönnek a fizetős magánórák. Ezekben, ha valakinek, hát nekem van gyakorlatom, összeadva rengeteg pénz megy el rájuk, és még akkor is ott van, hogy a mostani érettségi követelményekre kell felkészülni, mert arra adnak pontot, arról adnak papírt, ugyanakkor épp a természettudományok terén ez a számonkért tananyag oly mértékben elavult, hogy például az én lányomat egyszerűen kinevették a Magyarországon szerzett emelt szintű fizika, és biológia érettségijével Hollandiában, mondván, hogy aki az ebből a tananyagból tett vizsgát hitelesíteni tudná, az sajnos már három éve elhunyt.

Egyéb tárgyakból sem fogadják el nyugat-európai egyetemeken a két fokozatú magyar érettségit, csak sima érettségiként, pedig vannak más országok, ahonnan ezt a rendszert elfogadják.

Egész térségek élnek azon a vidéken iskola, orvos, infrastruktúra nélkül, velük vajon mit lehetne tenni, érdeklődtem.

Szerinte erre jók az olyan szerzetesrendek, mint amelyik például az ő iskolájának a fenntartója, a cigányok általában Istenfélő emberek, a katolikus papokat tisztelik, de a diakónus ugyanaz számukra, nem tesznek különbséget, ezek az emberek nagyon sokat tudnának helyben segíteni. Azt is mondta, hogy a romák összetartóak, a gyermekeiket nemigen engedik el, a segítség oda kell, hogy menjen. Nekem is az a tapasztalatom, hogy kiemelni családokból tehetséges gyerekeket nem megoldás semmire, mert később a közösség már nem fogadja vissza, illetve ő maga elfelejti a származását villámgyorsan, hiszen, csak hátránya származott belőle addig, és megpróbál fehér magyarként élni.

Erre a feladatra képzett, felzárkóztató pedagógusok kellenének az ilyen térségekbe, rengeteg szociális munkás, munkalehetőség a szülőknek, és egyben kezelni a családi közösségeket, lévén ők egyben élik meg magukat.

Nem lehet ráerőltetni más kultúrát senkire, mint amiben szocializálódott, és nem szabad összekeverni az integrációt az asszimilációval, mert a kettő nagyon mást jelent.

Katonásdi, meg hazaszeretetre nevelés, honvédelmi ismeretek, és más egyéb, amin a tízmillió magyar pedagógus országa fel szokott háborodni, azok kormányzati lózungok, ráadásul honvédelmi ismereteket a törvény szerint is csak „ilyen tárgyat tanító iskolákban” kell oktatni, ami pedig katonaiskolát jelent, ott meg nem árt, ha valóban van lőtér.

Ami utasításként érkezik, az minden esetben úgy valósul meg, ahogy azt az iskola vezetése és a szakpedagógus jónak látja, azaz lehet valakit úgy is hazaszeretetre nevelni, ha előadást tartok nekik kémia órán világhírű, magyar kémikusokról, vagy elmesélem a penicillin, meg a c vitamin történetét.

Arra a kérdésemre, hogy mit kéne tenni, hogy versenyképes legyen a magyar közoktatás, azt a választ kaptam, hogy beszélni kellene az egyetemekkel, hogy milyen tudást várnának el a különböző karokon, majd az érettségit ehhez igazítani, illetve vissza lehetne állni a saját felvételis rendszerbe, de a tapasztalatok szerint ott jóval több a lehetőség a visszaélésekre.

Egyetemtől lefelé indulva kéne megszabni a követelményrendszert, egész az általános iskoláig. Túl sok a kétszintű érettségi esetén a hat tantárgy, azt megfelelő pontszám elérésére törekedve kizárólag magánúton lehet megtanulni, ezt orvosolni kéne.

A ped rendszert nem tartja jónak, de valamilyen besorolási rendszert mindenképp szükségesnek ítél, lehetne ez akár a ped is, de úgy átalakítva, hogy visszaélés mentes legyen, és tisztességes feltételeket teremtsen mindenki számára.

A heti 26 tanórát, amiben ő is dolgozik, nagyon soknak tartja, rendkívül megterhelő, és a legjobb iskola nem tudja a szükséges munkafeltételeket ehhez biztosítani.

Jártam abban az iskolában, a tanáriban is, láttam, hogy a közel ötven tanárnak mennyi hely jut, és mennyi zaj, egy 3 soros FB posztot is képtelen lennék ott megírni.

A diákok a mindennapos kötelező testnevelés óra miatt kapnak túl sok terhelést, mert amennyivel több idő megy el erre az iskolában, annyival kevesebb jut egyébre. Ráadásul a vidéki gyerekek mozognak eleget, már amennyiben a jószágok etetése és a kapálás annak minősül, tehát nem minden régiójában az országnak szükséges ezt erőltetni. Azután ott van „műszakos” busz, ami reggel hatra hordja a munkásokat a városba, vannak gyermekek, aki ezzel a busszal mennek az iskolába, azaz reggel hatra ott vannak, de előtte még két órát utaznak egy fűtetlen és büdös buszon, és nagyon-nagyon szerencsések, ha le tudnak ülni.

Nagyon sok a szakmaiatlan döntés, a kapkodás, az utolsó utáni pillanatban kiadott rendelet, és intézkedés, ez mind a túlzott vízfejűség értelemszerű következményei. Ugyanakkor az érettségi célszerű, ha központosított, az emelt szintű kiváltképp, hiszen a tanár nem is ismeri a gyereket, akit vizsgáztat, a feladatlapon kód van, nem név, központilag javítják, tehát ez a rendszer így nem rossz de, mint tudjuk, az ördög a részletekben lakik. Ha egyértelműen tudjuk, hogy egy visszaélés nélküli rendszerben az egyetemek igényei szerint mit kérnek számon, az egyetemeknek nem kellene középiskolás tananyagot tanítani az első évben.

Égető problémának tartja a pedagógus képzés színvonalát, illetve annak esését az elmúlt tíz évben. A felvételi pontszámok alacsonyak, senki sem akar tanárnak menni, évente a megyeszékhelyről kikerülő tanárok, ha azonnal nem válnak pályaelhagyóvá, akkor sem akarnak általános iskolában dolgozni, mert ott roma gyerekeket kéne megtanítani írni, olvasni, biológia és kémia helyett, így a cél az a néhány gimnázium, aminek neve van.

Még korábban egyszer panaszkodott, hogy egy tanítványa rendszeresen felkészületlenül jön, pedig nincs se szerelem, se különösebb családi probléma, csak lusta. Én meg reflexből, hogy de hát gyerek, majd bepótolja. Ő ezen kicsit mérges lett, elmagyarázta, hogy az nem úgy van, onnan az egyetlen kitörési lehetőség a tanulás, máskülönben egy életen keresztül építgetheti a kapcsolatot a sarkon élő Sanyi bácsival kerítésen keresztül. A „parasztgyereknek tanulni kell”, mert a szülő nem tudja a költségtérítéses egyetemet kifizetni.

Akkor értettem meg, hogy még most is, még az egész ország amortizációjának csúcsán is, mekkora különbségek vannak országon belül is a gyerekek lehetőségeiben, és hány értelmes, okos ember lesz közmunkás csak azért, mert éppen rosszkor kamaszodott, vagy akkor ivott apuka a legtöbbet, amikor neki teljesítenie kellett volna az iskolában. És az egyházi fenntartás nem ördögtől való, annak is megvan a maga helye az oktatási palettán, tehát soha nem az egész rossz, de, mint már írtam az ördög a részletekben lakik. Sok gyerek például pont az egyházi fenntartó okán jut el életében egyszer a Balatonra, vagy nyári táborba, esetleg a fővárosba, de akár külföldre is.

Mindazonáltal egyet akkor sem értek, és ez már térségfüggetlen kérdés. Nem értem a szülőket. Nem értem, hogy miért nem törődnek a gyermekeikkel, hogy miért nem állnak össze, és hoznak létre közösen olyan délutáni iskolát, vagy inkább klubot, bármit, ahol megtanítanák a gyerekeket arra, ami szükséges, és amire az iskola most nem, vagy helytelenül tanít. Megértem, hogy nem lehet jelenleg sokat tenni Magyarországért, megértem, hogy ez a tehetetlenség fáj. Azt nem értem, hogy azt a keveset, amit viszont lehetne, és kéne is tenni, azt sokan miért nem teszik a gyermekük, a saját gyermekük érdekében, mi az, ami fontosabb lehet náluk?

Másféle tanévnyitó

  1. Utálatos dolog a tanévkezdés. Tart még a nyár, csak a szünidőnek van vége, sok helyen kényelmetlen ünneplőbe kell bújniuk a gyerekeknek, és álmosító szónoklatokat hallgatniuk, hogy már az első nap elmenjen a kedvük az egésztől. Még utálatosabbá teszi az iskolai tanévnyitókat, ha a tömegoszlató hatású beszédeket mindenféle rendű-rangú politikusok követik el, és – ahogyan a fideszesek ezt gyakran teszik – nagy- és kisurak keverik össze az iskolai eseményeket a kampányrendezvényekkel. Pedig politikai beszédeknek és politikusoknak semmi keresnivalójuk az iskolákban.

Politikusoknak nem az iskolában, hanem az iskolával van dolguk – feltéve, hogy céljaik és vágyaik nem merülnek ki saját hatalmuk és vagyonuk gyarapításában, hanem közük van ennek az országnak a jövőjéhez. Mi egy igazságos, gyarapodó és modern Magyarországért politizálunk, és az idevezető úton iránymutatásnak vesszük Szent-Györgyi Albert szavait:

„olyan lesz a jövő, amilyen a ma iskolája”.

Ha a Nobel-díjas tudós mondata igaz – márpedig igaz! -, akkor van oka az aggodalomra mindenkinek, akinek számít Magyarország jövője. Leginkább a szülőknek, akik országszerte több mint egymillió magyar gyereket kísérnek el az iskoláig. Szülőként mi is osztozunk minden anya és apa álmában, hogy gyerekeink többre vigyék, mint mi magunk. Az iskoláknak ezt a közös szülői álmot kell szolgálniuk. De ma ezt nem szolgálják, hanem akadályozzák.

Rendes (és unalmas) tanévnyitóhoz méltóan hosszan sorolhatnánk adatokat a magyar iskolák helyzetéről. Hogy miközben az európai országokhoz képest bántóan keveset költ a magyar állam az oktatásra, addig a magyar szülők kétharmada érzi anyagi megterhelésnek a tanévkezdést. Hogy

a középiskolai tanárok fizetését tekintve az uniós tagállamok közül Magyarország hátulról a harmadik,

általános iskolai szinten hátulról a negyedikek vagyunk a 28-ból. Hogy miközben a túlterhelt tanuló és tanár egy évben több száz órával többet tölt az általános- és középiskolában, mint Európa más országaiban, addig a matematika, szövegértés és természettudomány mellett a problémamegoldás terén is rosszul teljesítenek a hazai diákok. Ráadásul a számok elképesztő egyenlőtlenségeket mutatnak: a kevésbé tehetősek esély nélkül maradnak.

De az adatoknál is világosabban fogalmazza meg a mai iskola legnagyobb baját, sőt bűnét Vekerdy Tamás: a magyar iskola kritikus gondolkodók helyett engedelmes alattvalókat akar nevelni, ezzel pedig szembemegy a világtrenddel. Tegyük hozzá: szembemegy a magyar gyerekek érvényesülésének vágyával, szembemegy a szülők álmával, vagyis szembemegy Magyarország jövőjével. Ezért nem túlzás Vekerdy Tamás fogalmazása: ez nemzetellenes bűn.

Nem lehet kétségünk,

ezt a nemzetellenes bűnt a kormány követi el a gyerekekkel és szüleikkel szemben

– szintén Vekerdy szavaival –, „a legfőbb hadúr parancsára”.

A kormányfő naftalinszagú, avítt világképét és önös hatalmi érdekét kényszeríti rá a magyar iskolarendszerre. Mert neki a legfőbb ellenfele a kritikus gondolkodásra, önálló érvényesülésre képes polgár, érdeke pedig az államnak kiszolgáltatott, engedelmes alattvalók tömege. Emiatt évente több tízezer magyar fiatalt kényszerít bele a közmunka – foglalkoztatást helyettesítő támogatás – alkalmi munka körforgásába. Emiatt mennek külföldre a legjobban teljesítő diákjaink, emiatt menekül, aki teheti az állami iskolákból a magániskolákba, és emiatt mindennapos tapasztalás és sok adattal alátámasztható tény, hogy az iskola nemhogy felszámolná, inkább felerősíti az otthonról hozott hátrányokat. A szemünk láttára, nap nap után vesztegetik el ennek az országnak a jövőjét.

Azok a gyerekek, akik most kezdik az iskolát, valamikor 2030 körül kezdenek majd el dolgozni, és ötven-hatvan évet is aktívan tölthetnek a munkaerőpiacon. A tudomány és a technológia fejlődési ütemét tekintve egy ekkora időtáv hatalmas változásokat fog hozni. Gyermekeinknek egy olyan világban kell majd helytállniuk, ahol folyamatos alkalmazkodásra és a változás képességére lesz szükségük. Állítólag Orbán Viktor is olvasta a világ egyik kedvenc jövőbe látó történészének, Yuval Noah Hararinak a könyveit. Ha olvasta is, meg nem értette, hiszen Harari is világossá teszi: a ma diákjainak jövőbeni érvényesüléséhez nem az évszámok bemagolására, nem is valamiféle nemzetieskedő hagymázra, hanem a „négy K”-ra van szükség, úgy mint

kommunikáció, kollaboráció (vagyis az együttműködés képessége), kritikus gondolkodás és kreativitás.

Olyan iskolarendszer szolgálja a magyar diákok és ennek az országnak is a jövőjét, amelyik nem kizárólag a XX. századi ismereteket sulykolja, hanem XXI. századi tudást is képes adni. A magyar kormány viszont azt hiszi, ha hatalmi érdekben fogant kultúrharcból épít szellemi kerítést az ország köré, akkor letagadhatja, elhazudhatja a jövő kihívásait. Mi abban hiszünk, a jövő elől nem elbújtatni kell a magyar fiatalokat, hanem fel kell rá készíteni őket. Míg a kormány oktatásért is felelős minisztere „a magyarság spirituális és szakrális” oktatását tartja fontosnak, mi inkább azt, hogy minden magyar diák kapjon megfelelő nyelvoktatást és modern tudást informatikából.

„Az oktatási rendszernek biztosítania kell, hogy a gyerekek és fiatalok képessé váljanak az emberiség által felhalmozott tudás megismerésére és alkotó alkalmazására, a nemzeti és nemzetiségi hagyományok ápolására” – így is összefoglalhatjuk, mit gondolunk mi a magyar iskolák feladatának. Ez egy idézet, az Oktatási Minimum című dokumentum kezdődik ezzel mondattal. Az a dokumentum, amit a választási kampány idején, februárban írtak alá oktatási szakmai és civil szervezetek, érdekképviseletek és az ellenzéki pártok közösen. Tartozunk azzal, hogy megküzdjünk a magyar iskolarendszer legfontosabb szereplőinek közös akaratáért, az Oktatási Minimumban foglalt elvek és programpontok megvalósításáért. Hogy negyedével csökkenjen a diákok óraszáma, hogy kisebbek legyenek az osztálylétszámok; hogy a gyerekek megtanuljanak tanulni az iskolában, hogy mindenki számára lehetőség legyen az érettségi megszerzése, hogy a tanároknak visszaadjuk a tanszabadságot, emeljük a bérüket, és 7-8 évente kapjanak egy pihenőévet. Hogy az első diploma ingyenes legyen, és eltöröljük a tandíj-adósságokat. Mindezt annak érdekében, hogy kizárólag egy-egy gyerek személyes képessége, tehetsége és szorgalma határozza meg, mi lesz belőle felnőttként. Hogy a gyerekek továbbtanulási útját ne lakóhelye, bőrszíne, családjának szociális helyzete, vagy éppen olyan íróasztal mögötti döntéshozók határozzák meg, akik amúgy már rég kimenekítették a gyereküket az állami rendszerből.

Tisztában vagyunk vele, hogy a hatalmi kevélységben tobzódó kormányról és kormányfőről lepereg bármiféle szakmaiság. Elmúltak már azok idők, amikor a Fidesz oktatáspolitikusa, bizonyos Pokorni Zoltán még így beszélhetett: „Ha valaki oktatáspolitikusként körbenéz az időben, és találkozik a tekintete Klebelsberg Kunóéval, akkor ne felejtse el, hogy ez csak egy ok miatt lehet: azért, mert Klebelsberg Kunó nem visszafele nézett, hanem előre.”

Ez a Fidesz, ez a kormány, ez a miniszterelnök visszafelé néz, nem előre,

ezért már Pokornira sem hallgat, nemhogy az ellenzékre, sem semmilyen észérvre.

Ezért a magyar gyerekek jövője szempontjából kulcsfontosságú változáshoz újjá kell szerveznünk az együttműködést azok között, akik az Oktatási Minimum programját megalkották és elfogadták. Nem a közös fotózkodás, vagy a hangzatos sajtóközlemények reményében, hanem akár csöndben, de mindenképpen a közös célokon nyugvó egymás iránti bizalommal. Annak érdekében, hogy mihamarabb legyen olyan tanévnyitó Magyarországon, ami lehet bár utálatos esemény, de minden anya és minden apa szorongás nélkül engedhesse el a gyerekei kezét az iskola kapujában, mert biztos lehet benne: ott olyan tudást kapnak, ami lehetőséget teremt számukra, hogy többre vigyék, messzebbre jussanak, mint a szüleik.

Szerző: Tóth Bertalan, MSZP-elnök és Karácsony Gergely a Párbeszéd társelnöke

David B. Cornstein: Magyarországon minden nagyon jó

Az új amerikai nagykövet szerint Magyarországon minden nagyon szép, minden nagyon jó és ezért ő mindennel nagyon meg van elégedve. David B. Cornstein a Szombat zsidó politikai és kulturális folyóiratnak adott interjút, ott mondta el, hogy Magyarországon csupa boldog és elégedett emberrel találkozott. Szerinte az országban vallás-, szólás- és sajtószabadság van, ha bármelyik sérülne, akkor ő biztosan felszólalna ez ellen.

Mint mondta, eddigi tapasztalataival rendkívül elégedett, pedig sok emberrel találkozott, de senki sem panaszkodott. A NGO-vezetők (a nem kormányzati szervezeteket, azaz, a civileket kell érteni ez alatt) nem panaszkodtak arra, hogy zaklatná őket a hatalom, és a vallási,  valamint világi vezetők sem mondták neki, hogy „ez vagy az rossz, szörnyű, kérem, lépjen közbe, segítsen”.

David B. Cornstein szerint még a rabbik is jól érzik magukat, legalábbis abban az értelemben, hogy egyik rabbi sem mondta neki, hogy „itt rémes dolgok vannak, itt olyan antiszemitizmus van, hogy szörnyű”.

Mielőtt azt gondolnánk, hogy David B. Cornstein amerikai nagykövet csupa krónikus hazudozóval találkozott, és a velük folytatott beszélgetésekből vonta le ezeket a következtetéseket, gondoljuk végig, hogy David B. Cornstein miként juthatott az általa említett megállapításokra.

Lehet, hogy egyszerűen csak rosszul kérdezett. A rabbiktól például azt kérdezte, hogy az elmúlt években hány zsinagógát gyújtottak fel és hány zsidó származású magyart deportáltak Magyarországról idegenrendészeti eljárás keretében. Erre mondhatták neki a magkérdezett rabbik, hogy egyet sem, vagyis, eszük ágában sem volt azt válaszolni, hogy „itt rémes dolgok vannak, itt olyan antiszemitizmus van, hogy szörnyű”.

Az NGO-vezetőktől pedig feltehetőleg azt kérdezhette a magyarországi helyzettel elégedett amerikai nagykövet, hogy elmúlt néhány évben hány civil szervezet vezetőjét börtönözték be, hányat lőttek le a nyílt utcán, otthonában, vagy a hivatalában. Miután a válasz nyilván nemleges volt, egyértelmű, hogy David B. Cornstein nem azt a választ kapta, hogy „ez vagy az rossz, szörnyű, kérem, lépjen közbe, segítsen.”

David B. Cornstein az üzleti élet vezetőivel is egyeztetett, és állítása szerint közülük senki nem panaszkodott korrupcióra. Ez is nagyon életszerű, feltéve, hogy az amerikai nagykövet azt kérdezte a vele találkozó gazdasági vezérektől: készül-e a közeli jövőben tönkremenni, esetleg öngyilkosságot elkövetni, vagy, teszem azt, felrobbantani a saját gyárát, amiért Magyarországon eddig soha nem látott méreteket öltött a korrupció?

Nyilván erre is nemleges válasz érkezett, amiből David B. Cornstein helyében mi is azt a következtetést vonnánk le, hogy Magyarországon nincs korrupció, különben az üzleti élet vezetői tele lennének az ezzel kapcsolatos panaszokkal.

David B. Cornstein minden jel szerint jó nagykövete Donald Trump amerikai elnöknek. Nem biztos, hogy más amerikai elnöknek is jó nagykövete lenne, sőt, feltételezhető, hogy más amerikai elnök regnálása esetén nem is lehetne nagykövet.

Azért még David B, Cornsteinnek is van hová fejlődnie. A magyarországi viszonyokról áradozó nyilatkozatában ugyanis kritikusan szólt az orosz függőségről, valamint megemlítette azt is, hogy a magyar kormánynak alá kellene írnia a megállapodást a CEU-ról, mert az nem az USA, hanem Magyarország érdeke.

Még időben szólunk, nehogy baja essék David B. Cornstein amerikai nagykövet úrnak: ezt a két utóbbi megjegyzést nem ártana újból átgondolni.

FRISS HÍREK

A Független Hírügynökség kiadásai meghaladják bevételeinket.
A pártoktól független újságírás egyre nehezebb helyzetben van Magyarországon.

A hagyományos finanszírozás modelleket nem csak a politika lehetetleníti el, de a társadalmi kihívások is.

A fuhu.hu fennmaradásához, hosszútávú működéséhez, szerkesztőségünk rászorul támogatásotokra.
Segítségetekkel lehetőség nyílik arra, hogy munkánkat továbbra is az eddig megszokott színvonalon végezhessük tovább.

Ide kattintva megtalálod bankszámlaszámunkat!

NÉPSZERŰ HÍREK