Vélemény

Déli kávé Szele Tamással – Camerata Hungarica

Kérem, most nem a komolyzenei együttesről lesz szó, hanem – hogy kicsit kerékbe törjük egy szójátékkal a latin nyelvet – a bekamerázott Magyarországról. Már a Parlament előtt van a törvényjavaslat, ami lehetővé teszi, hogy az ország összes térfigyelő kamerájának összes felvétele egy nagy, közös adatbázisba kerüljön.

Baj ez?

Nagy baj.

Miért?

Épp néhány nappal ezelőtt írtunk a Kínát most már minden pontján behálózó megfigyelőhálózatról, az élet minden pillanatát ellenőrző és értékelő állampolgári pontrendszerről, a totális kontrollról, amit európai ember képtelen volna elviselni: nos, ez a kamerarendszer már nem egy lépés az ehhez vezető úton, hanem egy ilyen rendszer lényeges eleme. A többi elem kidolgozása nem lesz egyszerű, de mindenképpen – olcsóbb lesz. Az egész hóbelevancban a legdrágább a kamerák kihelyezése mindenfelé.

Emlékszem, a Szabadság téri aktív tiltakozás napjaiban egyszer tüntetés után – én tudósítani voltam ott – beültünk páran a téren álló kis kerthelyiségbe sörözni. Állt mellettünk egy lámpaoszlop, rajta legalább öt kamera, négy puskamikrofon, keretantenna, egyáltalán, amit csak műszakilag el lehet képzelni – és egyszer csak megjött két rendőr, elkezdték leszerelni a technikát. Barátságosan odaszóltunk:

– Jó napot kívánunk, minek tetszik leszerelni, holnap nem fog kelleni?
– Dehogynem, szerelhetjük is majd vissza… de tudják, leltárban van, addig nehogy ellopja valaki!

Ez alig pár éve volt, azóta sokat fejlődtünk, például a kamerákat magasra szerelik, és így nem lehet őket ellopni. Mármost elég sok térfigyelő kamera van ebben az országban, körülbelül olyan 35 ezer, ezek egész nap működnek, minden felvételük kötelezően bekerülne a nagy, közös adatbázisba…

Hát mekkora lenne az az adatbázis?

Az bizony a tegnap nyilvánosságra került adatok alapján folyamatosan 25 ezer terabájtnyi megfigyelési adatot kezelne, és egyelőre – a településeknél megjelenő, megsaccolhatatlan összegű további helyi költség nélkül – ötven milliárd forintba kerülne. Közpénzből.

Lesz az száz is, urak, ha jobban megnézitek, de így mulat egy magyar kormány, főleg, ha még kukkoló is. És hogyan használnák ezt a hatalmas rendszert?

A tervezet arról szól, hogy az adatokhoz közvetlenül, egy alkalmazáson át férnének hozzá a jogosult szervezetek. Így azok, akik feltöltik a képeket, megszűnnének adatkezelőnek lenni, mert nem tudnák, hogy egy másik szervezet mikor és miért kéri le a képeiket. Ugyanakkor a központi gyűjtőhely sem lenne adatkezelő, csak adatfeldolgozó. Ezzel viszont nem lenne olyan gazdája ennek a hatalmas képtömegnek, akit jogsértés esetén felelősségre lehetne vonni.

Jogilag minimum aggályos a dolog

Nem is csoda, hogy a Nemzeti Adatvédelmi és Információszabadság Hatóság élén Péterfalvi Attila adatvédelmi biztossal nagyon tiltakozik a rendszer ellen:

„A rendelkezésre álló információkból egy központosított, országos kiterjedésű, totális képi megfigyelőrendszer létrehozásának terve rajzolódik ki, amelynek nem lesz az adatkezelés jogszerűségéért felelősségre vonható adatkezelője, ugyanakkor a tervezett szabályozás elnagyolt felhasználású felhatalmazást adna a törvényben kijelölt szervezetek számára.” – írja a hivatal levele.

További aggályok is felmerülnek: elsősorban az, hogy a törvényjavaslat szövege szerint ezt a behemótot főként nem bűnüldözésre, hanem bűnmegelőzésre kívánják használni. Hogy ez miért gond? Kérem, ha egy megtörtént bűncselekményről készített felvételt elemeznek, az jó és helyes, hiszen megkönnyíti a bűnüldözők munkáját. Használták is ezeket a felvételeket a közelmúltban a körúti robbantó utáni nyomozásban, jól is tették. Azonban ha bűnmegelőzés céljából használják, akkor mindenkiről előre gyűjtenek adatokat, tömegesen, általában, különös ok nélkül, és az bizony még alaptörvény-ellenes is.

Egyszerűsítve: ha betörik az ablak az iskolai sportpálya mellett, a térfigyelő kamera felvételéből utólag meg lehet mondani, hogy a focizó huszonkét srác közül melyik törte be a labdával, Pistike vagy Jancsika. De ha bűnmegelőző figyelés folyik, akkor még a mérkőzés előtt elkezdik figyelni mind a huszonkét játékost, ahol csak megfordulnak, mert ki tudja, nem fogja-e valamelyik betörni az ablakot?

És aki nem is tagja egyik csapatnak sem, azt is lehet, sőt kell figyelni preventív célokkal, mert még beléphet, aki nem focizik, az is elkezdheti, szóval gyakorlatilag minden és mindenki állandó és jogtalan megfigyeléséről van szó.

Nem lesz többet magánélet?

Sőt. Külön jogtalan volna nem egyszerűen állandóan figyelni mindenkit és begyűjteni a felvételeket, hanem azokat biometrikusan elemezni is! Arról van ugyanis szó, hogy ha Pistike iskolába megy, mondjuk két kerülettel odébb, akkor őt egy csomó kamera látja. Az egyik látószögébe belép, a másikét elhagyja, és ez így megy végig. A kamera csak egy eszköz, nem tudja, kit, mit rögzít, ahhoz ember kéne, aki a felvételeket egyesítve utólag összevágja Pistike útját otthonról az iskoláig, de az is több óra munka lenne. Azonban, ha biometriai, arcfelismerő rendszert használunk, akkor elég kijelölni a megfigyelt orcáját, és akár utólag, akár élőben végigkövetheti a központban kukkoló tiszt az útját, ha akarja, egész nap is.

Ez nyilván azt jelentené, hogy nincs többet magánélet, de közélet sem. Ha valaki elkezdi csípni a rendszer szemét, azt naponta megbüntetik, mondjuk mert nem a zebrán ment át, vagy esetleg jegy nélkül utazott a trolin. Vagy bármiért. Lehetne erre mondani, hogy „be kell tartani minden szabályt és nem lesz baj”, csak olyan ember nem született még, aki erre képes volna. Olyan videovágó program viszont született már, ami azt is mozgóképre teszi, ami soha meg nem történt.

Egyszóval, nagy disznóság készülődik minálunk

Szerencsére vannak némely gondok a megvalósításával.

Egyrészt: a kamerarendszer hatalmas. Nem nagy: hatalmas. Csak rendőrségi térfigyelő kamerából van négyezer, ehhez jönnének még a bankok, bankautomaták, parkolók, magáncégek, magánszemélyek kamerái, az önkormányzatok, közterület-felügyeletek saját hálózatai, biztosítócégek eszközei, szóval meglehet, még kevés is az a becsült harmincötezer kamera és a huszonötezer terrabájtnyi adat. Ennek a kezelése nem csak jogi, hanem technikai szempontból is problémás: ehhez sem ember, sem testület nem elég.

Ehhez mesterséges intelligencia kell. Ami vagy jól működik, vagy nem: a példaképünkként szolgáló nagy Kínában is volt már példa meghibásodásra, és Dong Mingzhu ningpói esetét csak azért ismerjük pontosan, mert a tévedés áldozata történetesen milliomos – arról nincsenek adataink, hány névtelen és kevésbé tehetős ember arcát ismeri félre az folyamatos fejlesztés alatt álló kínai rendszer és MI. Amelyet különben csak mérhetetlenül drágán lehetne beszerezni, és mai állapotában, mint említettem, nem tökéletes – sőt, valószínűleg soha nem is lesz az, mert a neurális hálókra épülő mesterséges intelligencia nem fejleszthető korlátlanul.

A titkosszolgák sem örülnek

Másrészt: ha hiszik, ha nem ennek a rendszernek a legkevésbé az aktív titkosszolgák örülnek. Magyarországon ma ugyanis nem egy polgári titkosszolgálat működik, mint azt a közvélekedés tudni véli, á, dehogy is! Hivatalosan is legalább öt dolgozik, a valóságban lesz az félhivatalosan több is. A lista tehát távolról sem teljes, de ismereteink szerint a Nemzeti Nyomozó Iroda, az Alkotmányvédelmi Hivatal, az Információs Hivatal, a Katonai Nemzetbiztonsági Szolgálat, és a TEK is a saját információs függetlenségéért harcol, őrzi a területét és ellenáll a hazai társszolgálatok behatolási kísérleteinek: azt csak a legnaivabbak képzelik, hogy létezik egységes magyar hírszerzés és elhárítás, vagy hogy Kövér László és Pintér Sándor beleláthatnak egymás kártyáiba, mert összetartják őket a közös elvek.

Abszurd tehát, de tény, hogy maguk a gumitalpúak is ellenségei ennek a mindent és mindenkit látó kamerarendszernek.

Azt természetesen senki sem gondolja komolyan, hogy az Adatvédelmi Hatóság vagy a jogvédők érvei számítanának ebben a helyzetben – ha zátonyra fut a vállalkozás, annak inkább lesznek anyagi, technikai és titkosszolgálati okai.

Ha pedig megvalósul mégis a Camerata Hungarica, a bekamerázott Magyarország, akkor mindenkinek melegen ajánlom, hogy tessék folyamatosan mosolyogni.

Ugyanis folyamatosan fényképeznek majd.

Az tényleg dicséret, ha Trumphoz hasonlítják Orbánt?

Chuck Norris találkozott Orbán Viktorral, aki arra panaszkodott a legendás színésznek, hogy a róla szóló kommentek 90 százaléka negatív, mivel a liberálisok utálják. Chuck Norris erre azzal vigasztalta, hogy olyan, mint Trump. Nem ő az első, aki szerint a magyar kormányfő az amerikai elnökre hasonlít, csak ő a többséggel ellentétben ezt dicséretnek szánta.

Chuck Norris ugyanis lelkes republikánus és Donald Trump támogatója. Azt tehát egyértelműen bóknak szánta, hogy Orbán Viktor olyan, mint Trump.

A magyar politikusok és értelmiségiek közül már jóval korábban sokan hasonlították a magyar miniszterelnököt az amerikai elnökhöz, ám ezt szinte mind bírálatként, vagy egyenesen vészhírként mondták. Sőt, a hasonlóság a külföldi sajtónak is feltűnt, a Financial Times például már tavaly év végén arról írt, hogy az összeesküvés elméletek bekerültek a politika fő sodrába, többek között Orbánnak és Trumpnak „köszönhetően”. A vezető brit gazdasági lap szerint ez igazából 2015-ben kezdődött a sorosozással és a migránsozással, hiszen az utóbbi lett aztán Trump választási kampányának is a vezető témája.

Mind Trump, mind Orbán mestere annak, hogy egészen mást mondjon, mint amit tesz.

Én itt most a magyar vélemények közül példaként Bokros Lajos csaknem egy évvel ezelőtti megjegyzéseit idézném, mert nagyon találónak érzem őket.

Ő egyebek között azt hangsúlyozta, hogy mind Trump, mind Orbán mestere annak, hogy egészen mást mondjon, mint amit tesz. Mindkét populista politikus intézkedései a szuper-gazdagoknak kedveznek, miközben szónoklataik a feldühödött és elégedetlen kisembert szólítják meg. Ennek érdekében nem törődnek az igazsággal, a tényeket elferdítik, néha nyíltan tagadják, a valóságot pedig igyekeznek hamis hírnek (fake news) beállítani.

Visszaélnek a hivatali hatalmukkal a személyes anyagi előnyszerzés céljából. Gátlástalanul ontják az állami, vagyis a közpénzt a saját lábon álló családnak és az oligarcha haveroknak. A jogállami intézmények ezt persze megnehezítik, ezért azokat folyamatosan támadják, aláássák azok tekintélyét és működését. A jogállam, a liberális demokrácia az ellenségük, ezért megpróbálják felszámolni.

A nemzetközi kapcsolatokat is hasonlóan kezelik, felfogásuk szerint az egyik állam ugyanannyit nyer, mint amennyit a másik veszít. Kölcsönösen előnyös együttműködés helyett tehát legyen harc, kooperáció helyett konfliktus.

A legfontosabb különbség, hogy Trump nem olyan „sikeres”, mint Orbán, ő még nem tudta felszámolni, csak gyengíteni a liberális demokráciát Amerikában, ahol azért még működik a fékek és ellesúlyok rendszere.

A populizmus sikere, erősödése persze nem hungarikum és nem is amerikai sajátosság, a világ számos országában erősödik és veszélyezteti a demokráciát, Olaszországtól kezdve Brazíliáig.

Liliputiak az óriás sajtó és médiabirodalomban

A habonyizált gajdicsolók törpe mivoltához kétség már nem férhet, karmester vezérükkel együtt liliputiak maradnak már az idő végezetéig fineszes politikájuk miatt, ami nem más, mint a hatalom szeretetéből fakadó cselekedetek sorozata. Ravaszságuk, fortélyosságuk, agyafúrtságuk is ezek gyakorlatából áll, ahelyett, hogy azokat néha legalább a szeretet hatalmának szolgálatába állítanák!

Keresztény alapok

A szellemi kisnövésűek eszmei mondanivalójának lényege ebben a kormányközeli lapban megjelentek alapján foglalható össze: „a jobboldalon óriási előrelépés és integráció van, a médiumok fenntarthatósága erősödik, nincsen létbizonytalanság, a cégek nem vesznek ki profitot, a bevételeket visszaforgatják a médiumokba … biztosítani kell a helyi és országos sajtótermékek stabil és külföldi befolyástól mentes működését, képviselve a keresztény-nemzeti értékrendet.”

Nemzeti elkötelezettség, polgári értékrend

Hapci, a gázszerelőből átképzett milliárdos hungarikum, Kuka, a terrorház madamja, Morgó az MNB alapítványok szülőjének leszármazottja, Tudor, az egykori koronaőr és társai, mint jobboldali médiatulajdonosok a nonprofit Közép-Európai Sajtó és Média Alapítványnak ajándékozták lapjaikat.

Az Alapítvány tájékoztatása szerint a Közép-Európai Sajtó és Média Alapítvány idén ősszel többek között azzal a céllal kezdte meg működését, hogy a magyar írott sajtókultúra fennmaradását segítse. „Meggyőződésünk szerint ez egyszerre szolgálja az olvasók érdekeit és a polgári értékrend képviseletét” – olvasható a holding kommünikéjében.

Mert a nemzeti elkötelezettség és a polgári értékrend lám így is megnyilvánult: „Eleged van az egyetemen zajló, kéretlen baloldali politizálásból az órákon? Úgy érzed, véleménye és igaza egyedül a liberális oktatódnak lehet? Ha igen, írd meg nekünk a velemeny@888.hu e-mail-címre és megfelelő forrásvédelem keretein belül közzétesszük a történetedet.”

Az óriás

További jelentős akvizíciókat hajtott végre a médiapiacon a Mészáros Lőrinc tulajdonában lévő Talentis Group Zrt., miután a társaság megvásárolta a Magyar Idők kiadóját, és közvetett tulajdonába került a Lapcom, az Inform Média, valamint a Mezőgazda Lap- és Könyvkiadó vállalat – közölték. Az MTI azt írja, az újabb médiafelvásárlásokkal Mészáros Lőrinc célja, hogy a Talentis Group alatt egyesített médiaérdekeltségeit a Közép-Európai Sajtó és Média Alapítványnak adományozza.

Az alapítványhoz újabb felajánlások érkeztek, az OPUS PRESS Zrt., ECHO HUNGARIA TV Zrt. és a Magyar Idők Kft., továbbá a New Wave Media Group Kft. és a Magyar Idők Kft. tulajdonosai felajánlották az érintett médiaszolgáltatókat és tulajdonukban lévő médiumokat az alapítvány számára.

Az Alapítvány Alapító okiratának Preambuluma

„…az időszaki sajtó szabad nemzetnél hivatva van, hogy legyen óramutató a nemzet életében; legyen hajnalcsillaga a világosság napjának; legyen a jelennek izzadó munkása, mely a jövendőt előkészíti, legyen élesztő fuvalma a rejtekben csillámló szellemszikrának; legyen őre a jogszerűségnek, reményhorga a szenvedőnek, a bűnnek ostora, a szerény érdem koszorúzója; legyen zászló, mely körül szellemi tábort üssenek, kiket egyenlő elvek vezetnek, kiknek szívökben egyenlő érzelem ég.”

/Kossuth Lajos – Pesti Hírlap, 1844. június 30./

Szégyen

a törpék idézetválasztása, amelynek éppen az ellenkezőjét valósítják meg, nemcsak eddigi politikájukkal, de ezzel a Közép-Európai Sajtó és Média Alapítvány létrehozásával is. Mert a megfelelő idézet tényszerűen az alábbi lett volna: „Amely percben Magyarországon akadna ember, aki urává akarna lennie e nemzetnek, aki bármely hatalmat mástól, mint e nemzet képviselői testület kezéből akarna venni, azon emberre, uraim, vigyázzanak önök, az egész nép, és soha semmi esetben ne tűrjék, ne engedjék azt, hogy e nemzet felett más határozhasson valaki, mint e nemzet maga.” (Debrecen, 1849. április 14. Kossuth beszéde a képviselőházban)

Kósa, az egység kovácsa

Ha így folytatja, Kósa Lajosnak, a Fidesz sokféle pozícióban kipróbált – és mindenütt gyorsan lecserélt – harcosának elévülhetetlen érdemei lehetnek az ellenzéki egység összekovácsolásában. Már amennyiben a most benyújtott, „rabszolgatörvény” címen elhíresült törvényjavaslatát átverik a parlamenten.

Kósa Lajos, és a rabszolgatörvény javaslatát vele együtt jegyző, de az üléstől távol maradó Szatmáry Kristóf, számíthatott arra, hogy hideget-meleget kapnak a másik oldaltól, mégis felvállalták, hogy a nevüket adják egy már lejárt szavatosságú kezdeményezéshez.

Mindkettőjük tekintélyét alaposan megtépázták már a politikai melléfogásaik, sok vesztenivalójuk nem maradt.

Csak emlékeztetőül: 2017 tavaszán a kormány – ugyancsak képviselői előterjesztésre – már megpróbálta elfogadtatni a parlamenttel, a mostanival csaknem szó szerint egyező javaslatot, de akkor már a bizottsági vitában a fideszes képviselők is szembefordultak ezzel. A közelgő választások bírták őket jobb belátásra, állították a szocialisták, és megjósolták, hogy a választások után újra előveszik majd az ügyet. A fideszesek ezerrel tagadtak, mégis így történt.

A kormánypárt politikai tanácsadói jól gondolták, hogy mintegy három évvel a következő parlamenti választások előtt, most alkalmas lehet az időpont a Munka törvénykönyvének tervezett módosítására. Egy várható, országos felháborodást követően, könnyebb lesz a kármentés. Nem kellett nagy jóstehetség ahhoz, hogy egy ilyen javaslat az ellenzéki pártokat közös platformra sodorja, de

ismerve a másik oldal széttagoltságát, számíthattak arra is a kormány oldalon, talán nem lesz tartós az együttműködésük.

Már a vitában elhangzott felszólalások is sejtették, hogy a túlmunkakeret évi 400 órára bővítéséhez egyetlen ellenzéki párt sem adja majd a nevét. Az estébe nyúló vitában többek között az MSZP-s Harangozó Tamás azt mondta: ezzel a javaslattal a magyar kormány a magyar dolgozókat eladta a német multiknak és az itthoni oligarcháknak, és szerinte katasztrofális helyzetet teremthet, ha a dolgozók maradék hétvégéjét is elrabolják. Párttársa, Varga László szerint a törvény megszavazása és kihirdetése esetén az ellenzéki pártok összefogva meg fogják találni azokat a demokratikus eszközöket, amelyek „jobb belátásra térítik majd a kormányt”. Tordai Bence, a Párbeszéd országgyűlési képviselője úgy fogalmazott: egyértelművé vált, hogy a Fidesz a német ipart szolgálja ki és nem a magyar munkavállalók érdekeit. Szél Bernadett szerint – Orbán kedvenc kifejezésével élve – a kormány azoknak a munkavállalóknak ad egy tockost, akik itthon maradnak. A jobbikos Varga-Damm Andrea tovább ment: 2006-ban Budapestet ennél sokkal kevesebbért gyújtották fel, és egy ilyen javaslat benyújtása esetén egy demokratikus országban tömegek lennének az utcán.

A szakszervezetek is alighanem erre az álláspontra jutottak.

A Magyar Szakszervezeti Szövetség (MASzSz) december 8-ra utcára hívja a tagjait,

jelezte a szövetség elnöke. Egyelőre csupán a demonstrációról született döntés, majd ezt követően fognak tárgyalni a munkahelyi tisztségviselőikkel az ellenállás és tiltakozás más módjairól is: figyelmeztető sztrájkok vagy egyéb megmozdulások jöhetnek, nyilatkozta a szervezet elnöke.

A különféle internetes fórumokon is mozgolódás tapasztalható, vannak, akik a javaslat mögött álló gyárak ipari parkjainak körbezárását, országos sztrájkot és tüntetések megszervezését pedzegetik.

„Egy jó nagy sztrájkot kellene csinálni, amilyen meg nem volt! Így is rabszolgák vagyunk!” –írta valaki a vasasok honlapjára. A Magyar Vegyipari, Energiaipari és Rokon Szakmákban Dolgozók Szakszervezeti Szövetsége (VDSZ) egyenesen egy gumigyárba küldené a javaslatot benyújtó képviselőket, hogy ott néhány feszített műszakot dolgozzanak végig olyan munkakörülmények között, mint amilyet most ők javasolnak.

Ha az ellenzéki pártok és a szakszervezetek egymásra találnak, valóban könnyen elszabadulhatnak az indulatok,

s akkor a jóval szigorúbbra hangolt gyülekezési törvény sem tudja majd megakadályozni, hogy ne kerüljön sor olyan rendbontó akciókra, amelyekről a jobbikos képviselő asszony is vizionált. Igaz, 2006-ban a Fidesz biztatta utcai randalírozásra a híveit, de a jobbikos szónokok vitték a tévé székháza elé a gyújtogatástól sem visszariadó elégedetlenkedőket.

Aligha valószínű, hogy a kormány tanácsadói nem számoltak a szakszervezetek felháborodásával, és azzal a veszélyes helyzettel, ha azok egy platformra kerülnek a politikai pártokkal. Úgy tűnik, ennek a méregfogát próbálták kihúzni már szeptemberben, amikor feltehetően belső körökben már tárgyaltak a Kósa-féle javaslat benyújtásáról.

A napokban napvilágra került az a hír, miszerint a kormány szeptemberben 100-100 millió forintot utalt annak a hat legnagyobb érdekvédelmi szervezetnek,

amelyek 2012-ben megállapodást kötöttek a Kormány Állandó Konzultációs Fórumának (VKF) létrehozásáról. A tervezett törvénymódosítás ellen most viszont a LIGA Szakszervezetek és a Munkástanácsok Országos Szakszervezete (MOSZ), valamint a Magyar Szakszervezeti Szövetség (MASzSz) is tiltakozik. A dolog pikantériája, hogy a tervezett túlóra- és munkaidőkeret-emelés ellen szót emelő nagyobb szakszervezetek tagjai a VKF-nek, ahol elvileg partneri viszonyban vannak a kormánnyal, de a jelek szerint ott mégsem értesítették őket előre a munkavállalóknak hátrányos törvénymódosításról.

Elegendő lesz-e 100 millió forint lecsillapítani a szakszervezetek háborgását? Júdáspénzt kaptak a kormánytól a behódolásuk fejében?

Ha annak szánták, nehezen képzelhető el, hogy a kormány komolyan venné a szakszervezetek tiltakozását, és arra sem mernék nagyobb téttel fogadni, hogy ebben az esetben a szakszervezetek – néhány felháborodott közleményen túl – bármit tennének a jogszabály elfogadása ellen. Ha mégis meggondolnák magukat, és élére állnának az elégedetlenségnek,

ha ők lennének a kovászai egy nagy tüntetéssorozatnak, majd egy esetleges országos sztrájknak, akkor jelentősen javíthatnának az elmúlt években igencsak megkopott tekintélyükön.

Ha az ellenzéki pártokkal is tartósan megtalálnák a közös hangot, akkor egy komoly erőt képviselő nemzeti összefogás születhetne a jelenleg regnáló kormányzattal szemben.

Miután tegnap este Lezsák alelnök megunta az ellenzéki felszólalók szemrehányásait, nemes egyszerűséggel belefojtotta a szót a hozzászólásra várakozó további felszólalóba. Ekkor a pártok egységesen felálltak és kivonultak a teremből. Magukra hagyták a kormánypárti sorokban árválkodó négy-öt fideszest, vitassák meg egymás között a kiemelt beruházások gyorsításáról és a honvédelmi alkalmazottak jogállásáról szóló többi javaslatot.

Amire eddig egyetlen ellenzéki, demokratikus politikai erő sem volt képes, az lám, könnyen sikerülhet Kósa Lajosnak.

Déli kávé Szele Tamással – A sajtó ostora

Méghozzá a független sajtóé, természetesen, nem a kormánymédiáé. Arról van szó, kérem, hogy a kormány kezében lévő számtalan sajtótermék – de főként vezérhajóik, a Magyar Idők, a 888 és leginkább az Origo – utóbbi időben rendes napi rovatot szentelnek a kormánytól (és más erőktől is) független médiumok pocskondiázásának. Ez meglepő, és logikátlan is.

Valamikori mesterem, Szücs Gábor, a Kurír volt főszerkesztője az első médiaháború egyik elfajult sajtóvitája után hatalmi szóval tiltotta meg az egymásnak válaszolgatós cikkcsatákat, valami olyasmit mondott, hogy a hírlap a hírről kell szóljon, nem a másik lapról. Amiben maradéktalanul igaza is volt, annyira, hogy a független sajtó máig többnyire válasz nélkül hagyja a kormánylapok rágalmait – hiszen nem ez a dolgunk, nem ezért vagyunk.

Hanem, kérem, ami sok, az sok.

Tegnap alkalmam volt beleolvasni az Origo egyik különösen elfajult szösszenetébe, melyet szokásuktól eltérően szignált is a szerzője. Bizonyos Bordács Bálint. Az írás tartalmának elemzésétől visszatart a jó ízlés és az úri modor, legyen róla elég annyi, hogy a Magyar Idők és a 888 munkatársai rendszeresen használnak a Facebookon, kommunikáció közben olyan kifejezéseket, amikről minden, akár csak közepesen is tapasztalt felhasználó tudja, hogy a rendszer automatikusan tilt értük – aztán körberohannak a kormánymédiában, mint szegény, „kicenzúrázott” áldozatok.

Kérem. Ne tessék négybetűs szavakat használni, melyek polgártársaink szexuális irányultságára utalnak, és nem lesz tiltás. De nekik kapóra jönnek ezek az intézkedések a Google és a Facebook elleni kormánykampányban: pillanatnyilag ott tartunk, hogy ha valamelyiküket legközelebb pár napra letiltják, elrendelik a nemzeti gyászt és félárbocra eresztik a Kossuth téren is a lobogót. Mert ez nagyobb tragédia az ő propaganda-világukban, mint Muhipuszta, Mohács, Nagymajtény, Világos és a Don-kanyar együtt.

Ez az ő játékuk, nem is új dolog, része a propagandagépezetüknek – de a szerző neve mosolyra késztetett. Bordács úrnak ugyanis van előélete. Nem is akármilyen.

Korábban egy szintén szignált írásban – bár a stílus alapján erősen valószínűsíthető, hogy a többi médiaharcos anyag nagy részét is ő követi el – az Átlátszót vádolta azzal, hogy méregdrága technikát és minimum titkosszolgálati eszközöket használnak munkájuk során, amit kizárólag Soros György anyagi támogatásából engedhetnek meg maguknak. ()

Ez mondanom sem kell, tiszta szamárság, ahogy az a feltételezés is, miszerint a világméretű Facebookot magyar liberális körök irányítanák – nagyobb az annál, kérem, jóval. Bordács mester ezzel az írásával tanújelét adta annak, hogy fogalma sincs a sajtószakmáról.

Ez a világ egyik legszebb mestersége, ha jól csinálják, lehet művészet is – de bizony szó szerint rengeteg munkával jár. Az írásokban felhasznált információk többnyire teljesen nyilvános forrásokból származnak, csak éppen szét vannak szórva, össze kell őket gyűjtögetni, mint ősember a bogyókat, nyolc-tíz óra után jön össze annyi, hogy abból egy óra munkával írjunk valamit. Ha nem államtitokról van szó, majdnem minden elérhető, más kérdés, mennyit kell keresni.

Bordács méregdrága fényképezőgépeket vizionált – ezek többnyire mindenkinek a saját gépei, és nem drágábbak pár tízezer forintnál – az állami vezetők műholdas követését (amit, ha ismerjük a járművüket, ingyen biztosít a Flightradar nevű oldal bárkinek), milliós drónokat, holott munkára alkalmas drónt kapni akár harmincezerért is. Az a nagy, hosszan lebegő drón, amit sokan tetszettek már látni tüntetések során, a Katasztrófavédelemé, azzal a tömeget számolják, na az kerül mostanság hatszázezer rénusi forintokba, pedig az profi és rendvédelmi testület számára is alkalmas. Szó nincs milliókról.

Hát rendben van, azt már látjuk, hogy Bordács mester kissé el van kényeztetve, a szabad piacon, ahol magunk vesszük a munkaeszközeink többségét is, éhen halna, és a stílus sem az erőssége.

De hát mégis, ki ez az ember?
Hol tanulta a szakmát?
Kitől?

Tessenek megkapaszkodni: sehol és senkitől.

Merészen ívelő pályaíve egy disznótornak köszönhető.
Mégpedig egy wellness-disznótornak, amit a Fidelitas rendezett, 2016 februárjában.
Akármi is légyen az a wellness-disznótor.

A kedélyesen induló lakoma nem kis verekedésbe torkollt, de most átadnám a szót a 444-nek, ahol 2017. szeptember ötödikén beszámoltak arról, hogy a független sajtó emez ostora az Origo munkatársává avanzsált.

„Az Origo impresszuma két remek emberrel bővült, a belpol rovatot gyarapítja Bordács Bálint, akit megvertek a Fidelitas disznóvágásán és Both Hunor, a Fidelitas 13. választókerületi képviselőjelöltje – írja a Sziauram mikroblog.

És valóban. Bordács Bálint volt az egyik áldozat 2016. telén, amikor a Fidesz ifjúsági szervezetének Füzesgyarmaton tartott disznóvágásán olyan brutális, törött sörösüvegekkel súlyosbított verekedés tört ki két frakció 3-4 tagja között, hogy az ügyben rendőrségi nyomozás is indult, Kerékgyártó Gábor volt budapesti elnök pedig nyilvánosan bocsánatot kért, majd kilépett a szervezetből. Bordácsot egy volt budapesti elnök embereként verte meg a másik volt budapesti elnök, miután elhangzott a híressé vált

„Na itt van a pénz, leszopsz ennyiért?” – kérdés.”

Forrásaink – nyilvános forrásaink! – szerint a disznóvágáson Kerékgyártó Gábor, Lehoczki Ádám és Bordács Bálint kezdett dulakodni, utóbbi kettő meg is sérült a verekedésben.

Hát, akkor ott mégsem szimplán megverték Bordács urat, hanem sajtómunkássá ütötték.

Mondjuk tanulhatta is volna a szakmát ez a magas erkölcsiségű tollnok, az kevésbé fájdalmas, viszont igaz, hogy sokkal fárasztóbb.

Persze, nem lehetne felróni egy ilyen ifjúkori tévedést, elfajult mulatozást senkinek sem jó szívvel, ha az illető nem épp a konzervatív értékek legfőbb pilléreként osztaná az észt. Meg, ha értene is kicsit a szakmához, lenne némi tehetsége…

És legfőképp: ha a szorgalmasan és alaposan dolgozó valódi újságírókkal nem kötekedne nap, mint nap.

Kérem, ebből az a tanulság, hogy sajtómunkást ki lehet nevezni, de tehetséget nem tud adni néki a kincstár.

Az hiányzik emberünknek, az fáj néki oly nagyon.

Mármint, hogy másnak van.

De örüljünk. Ha azt vesszük, a botrányos verekedés után fájdalomdíjként operaénekesnek is kinevezhették volna.

Újságírónak sem alkalmas – képzelhető, milyen lenne hőstenornak.

Gondolatok a könyvtárban

Meg a könyvtárról. Egészen pontosan a kőszegszerdahelyiről. Ahol a szellem napvilága lakozik. Meg még bizonnyal sok egyéb. Álláshirdetést láttam, édeset, elképzeltem egy gyenge rózsát… elbámészkodtam, s rám esett mint nagy darab kő, a valóság. Konkrétan arról van szó, hogy csodálatos hely lehet az a könyvtár.

Csodálatos, mereng az ember, mélázik, mint egy Vörösmarty tette a maga keserű hangulatában, és őt a kőszegszerdahelyi önkormányzat is sokat forgathatja, mert kétlik, hogy ment-e a világ a könyvek által elébb. Náluk mást is kell tudnia a bibliotéka kezelőjének. De hát lássuk azt a bizonyos álláshirdetést

Kőszegszerdahely Község Önkormányzata 

a „Közalkalmazottak jogállásáról szóló” 1992. évi XXXIII. törvény 20/A.  Alapján pályázatot hirdet Kőszegszerdahely Község Önkormányzata

intézményi takarító, kisegítő és könyvtáros

munkakör betöltésére. A közalkalmazotti jogviszony időtartama:
határozatlan idejű közalkalmazotti jogviszony

Foglalkoztatás jellege:
Teljes munkaidő

A munkavégzés helye:
Vas megye, 9725 Kőszegszerdahely, a község közigazgatási területe .

A munkakörbe tartozó, illetve a vezetői megbízással járó lényeges feladatok:
Az önkormányzati ingatlanok (Közösségi Ház, Polgármesteri Iroda, orvosi rendelők, várók, ravatalozó) takarítása, kézbesítési feladatok ellátása a község teljes területén, a községi könyvtárosi feladatok ellátása.

Illetmény és juttatások:

Az illetmény megállapítására és a juttatásokra a „Közalkalmazottak jogállásáról szóló” 1992. évi XXXIII. törvény rendelkezései az irányadók.

Pályázati feltételek:

  • 8 általános,
  • Felhasználói szintű MS Office (irodai alkalmazások)
  • Felhasználói szintű internetes alkalmazások
  • A közalkalmazottak jogállásáról szóló 1992. évi XXXIII. törvényben előírtak szerint.

A pályázat elbírálásánál előnyt jelent:

  • B kategóriás jogosítvány
  • helyismeret

Elvárt kompetenciák:

  • Jó szintű környezethigiéniás igényesség,
  • Kiváló szintű titoktartás, diszkréció

A munkakör legkorábban a pályázatok elbírálását követően azonnal betölthető.
A pályázat benyújtásának határideje: 2018. december 11.

Hát, ez bizony az aminek látszik. Intézményi takarító, kisegítő és könyvtáros, így, egy személyben, valamint esetleg csizmadia és kéjgáz. All in one – értem én, hogy össze akarták vonni az udvaros és a hivatalszolga munkakörét, kicsi a település, szegény az önkormányzat, de a könyvtáros mit keres ebben az álláshalmazati jelenségben? Az is annyit ér, amennyije van, vagyis semmije, mint a takarítónak és a kisegítőnek? Mert a honi könyvtárosok között nem dúl a dőzsölés oly káros vétke, túlzás lenne állítani, hogy a Karib-tenger vagy akár csak az Adria tele volna a magyar vidéki bibliotékák őreinek yachtjaival, márpedig a jelek arra mutatnak: azok a senkik akik ma valakik lettek, csak ezt tisztelik.

Elképzelem a jelenetet:

– Annuska, kiadná nekem a Vörösmarty-összest? Dolgozatra készül a gyerek!

– Mindjárt adom, aranyoskám, csak előbb kipucolom a mosdót, tegnap megint banketteztek a méltóságos polgármester úrék, tiszta dzsuva az egész!

Tudjuk: a helyzet valójában ennél is rosszabb. A vidéki könyvtárosok, sőt, művelődési ház-igazgatók nagy része úgynevezett „kulturális közmunkásként” dolgozott, legalábbis idén nyárig, ami azt jelenti, hogy amikor bevezették, az illető, korábban közalkalmazotti állományban lévő munkatársaknak felmondtak, majd kevesebb pénzért, közmunkásként szerződtették ugyanőket vissza. Még gyakoribb volt, hogy más diplomával rendelkező pályakezdőket vettek fel kulturális közmunkásnak, a fiatalok abban reménykedtek, hogy státusba kerülnek.

Tehát a könyvtárosok már eddig sem a könyvtárosi bért kapták, hanem a kulturális közmunkásokét, ami bruttó 110 ezer forint volt. Hanem idén nyáron sok ezrüket elbocsátották, és már csak „normál” közmunkát kaphatnak, aminek a bére bruttó 81 ezer, nettó 54 ezer forint. Valamint jó esetben – mikor van – árokásásból áll.

Ehhez az országos nyomorúsághoz képest ugyan még az a csoda, hogy Kőszegszerdahelyen felvesznek könyvtárost – habár mondjuk, mint látjuk, mosdópucolással és kifutóskodással kombinálva.

De mégis: könyvtárost.

Ami azt jelenti, hogy van könyvtár, sőt, talán még lesz is, hiszen foglalkozni kell vele. Habár egészen pontosan addig lesz, míg eszébe nem jut valakinek, hogy bálás butikot vagy inkább mennyiségi poharazót nyisson a helyiségben, mert ezek a beruházások messze favorizáltabbak akár önkormányzati szinten is – jövedelmező voltuk miatt – mint a voltaképpen passzív fogyasztó bibliotéka, ami csak a pénzt viszi.

Sőt, érdekes intézmény is lehet, én ugyanis eddig nagyon kevés olyan könyvtárban jártam, ahol szükséges lett volna a titoktartás és a diszkréció: talán a Vatikán levéltára lehet ilyen, vagy a KGB irattára, máshol azért az intézmény lényege az, hogy nyilvános, a köz javát szolgálja.

Kiműveli az emberfőket, habár, amint látom, nem nagy sikerrel.

Ugyanis ezt az álláshirdetést is megfogalmazta valaki, erről az állásról is határozott másvalaki, és az ő gyermekkorukban még egészen bizonyosan volt könyvtár, de amint látjuk, annak látogatása nem tett rájuk mély hatást.

Ha ugyan látogatták. Erre nem tennék szent esküvést.

Összegezve: szép és művelt országban élünk, mely méltán lehet büszke irodalmára, költészetére, alkotó értelmiségére.

De vezetőivel – bármely szinten is vezessenek, Országháztól önkormányzatig – már kevésbé dicsekedhet.

Hogy visszatérjünk Vörösmartyra:

„Ment-e
A könyvek által a világ elébb?”

A világ ment. Csak mi nem.

Mi maradtunk, itt a magyar Ugaron.

„Csönd van. A dudva, a muhar,
A gaz lehúz, altat, befed
S egy kacagó szél suhan el
A nagy Ugar felett.”

Jaj, bocsánat, ez már Ady, akinek jövőre kultúrpolitikai okokból elmarad a centenáriuma, államtitkári határozat alapján most már máskor halt meg.

Hogy mikor, azt majd megtudjuk a Magyar Közlönyből.

De legalább nem kell Ady-megemlékezést tartani a kőszegszerdahelyi könyvtárban.

Országrontó nemzetvesztés

Majd a történelem, az utókor ítélete fogja eldönteni azt, hogy kiket terhel mindezért a felelősség. De az már ma is látható, tapasztalható és tudható, hogy Orbán Viktor és politikája, az őket támogatókkal együtt, vastagon benne vannak abban a körben, akiknek mindezt köszönhetjük.

Lapozgatom az elmúlt évek Orbán-beszédeit, boncolgatva egy-egy mondatát, és eltűnődöm, vajon kijelentései mennyire járultak hozzá az ország több részre szakadásához, amelyhez hasonló társadalmilag a török idők óta nem volt Magyarországon. Populista, felfuvalkodott, pökhendi jobboldal az egyik oldalon, erőtlen, talaját vesztett bal a másikon, önazonosságukat kereső civil szerveződések veszik őket körül.

„Tisztelt Hölgyeim és Uraim, a régi többség azért is foszlott szét, mert képviselői arrogánsak és kioktatóak… Tisztelt Hölgyeim és Uraim! Arrogáns, nincs egyeztetés, semmilyen szakmai kör véleményét nem hallgatják meg, mindenhez jobban értenek, mindent jobban tudnak…”, hangzott el 2007. január 27-én a budapesti Marcibányi Téri Művelődési Központban, a Jövőnk vitasorozat első záró konferenciáján. Mintha tudta volna előre, hogy ők milyenek lesznek majd világraszóló győzelmük után.

„Mi arról szeretnénk Önökkel tanácskozni, mit is jelent ez a szolgálat, mármint az egyház szolgálata Magyarországnak, mit jelent a Kárpát-medencében élő minden magyar embernek. A kiindulópontunk talán mindannyiunk számára világos, de azért hadd szögezzem le: mi értjük, hogy az egyház nem kér, hanem ad, és a mi dolgunk, a törvényhozók és kormányzók dolga az, hogy megteremtsük ehhez a szükséges feltételeket. Hogy ne gördítsünk akadályokat e szolgálat elé, úgy gondoltuk, hogy erről az akadálymentesítésről érdemes tanácskozni”, szól az írás 2008. április 2-án, „Az ország lelke és az egyház” című konferencián. Aztán mi lett a vége? Ők mondták meg, ki egyház s ki nem!

„…nagy közös cél volt az Európai Unió létrehozása, s a kommunista diktatúrák bukása után ilyen nagy cél lett Európa újraegyesítése, majd az Unió bővítése. Az újraegyesítés megtörtént, és a bővítés is lassan a befejezéséhez közeledik, és ezért büszkén – mi, akik az európai gondolat hívei vagyunk, és az Európai Néppárt fönntartó erőit képviseljük – elmondhatjuk, hogy az európai nemzetek között sohasem volt olyan kiterjedt és szerves az együttműködés, mint éppen ma. És bátran mondhatjuk azt, hogy a történelem során még sohasem jártunk ennyire közel ahhoz, amit közös Európának nevezünk…”,- mondta a kormányfő 2010. március 4-én az Európai Néppárt európai parlamenti (EP) frakciója vezetésének „Munkahelyteremtés és növekedés” című ülésén, Budapesten. Persze akkor még, a választásokat megelőző egy hónapban, nem lett volna illendő „gyarmatoskodni”, sem csiki-csukit játszani Brüsszellel, vidéki kócerájozásról nem is beszélve.

Végezetül tájékozódási pontként: „mi úgy fogjuk föl a mi munkánkat, mármint a magyar kormányzat munkáját, hogy nekünk ezt a posztkommunista korszakot kell lezárnunk. Ezért ilyen sűrű, izgalmas az, ami mögöttünk van. Mert mi nem egyszerűen elkezdtünk egy korábbi kormány helyett kormányozni, hanem egy más történelmi küldetéssel kezdtünk el kormányozni. Alkotmányt kellett írni, kétharmados törvényeket kellett átalakítani, az igazságügyet kellett átalakítani, láthatják Önök azt a munkát, ami Magyarországon zajlik.…”, hangzott el 2011. november 17-én, a Magyar Diaszpóra Tanács alakuló ülésén.

Hát itt van a kutya elásva. Baloldalt kiiktatni, kisgazdák és MIÉP, meg MDF bedarálva, Jobbik szétzüllesztve, aztán jöhetett 2014-2018. Egypártrendszer, központosított állam, kinevezett csókos vezetők, a köz- és igazságszolgáltatásban, hosszú távra biztosított hatalom. Nemzeti egységről papolni úgy, hogy közben megosztják a nemzetet, csak azért, hogy uralkodásukat meghosszabbítsák, ez ám a nem semmi politikai manőver! Így győzte le aztán a hatalom szeretete végleg a szeretet hatalmát! Korrupció a nemzeti burzsoázia megalapozásában, illiberális államépítés keresztényi alapokon!

Másképpen szólva országrontás lett az egészből, nem pedig közös Európa! Kellett hozzá nyolc esztendő. Ne hagyjuk! Álljunk ellent szavazatainkkal 2019-ben, ha már eddig nem sikerült! Mert különben jön a valódi nemzetvesztés végleges megosztással egyesítés és szuverenitás helyett!

A véleményrendőrség fekete kocsijában

Az idősebbek között még mindig vannak olyanok, akiket kiver az izzadtság, ha a kora reggeli órákban megszólal náluk az ajtócsengő. Meglehet, pusztán valamelyik szomszéd áll az ajtó előtt, de mielőtt kinyitná, kinéz a függöny mögül az utcára, nem áll-e járó motorral a kapujuk előtt egy fekete autó. Ma még legfeljebb a hajnali razziákkal a kábítószer-dílereket macerálják, őket rángatják ki az ágyból egy szál gatyában a nyakig beöltözött, üvöltő kommandósok. A véleményrendőrség lefüggönyözött, fekete autói egyelőre csak az interneten gyűjtik be áldozataikat.

Ám akit „elvisznek”, a kipécézett, másként gondolkodó értelmiségieket, aztán odavetik a szélsőjobb megszállott vérbírói elé. Mert egyre gyakrabban tűnek fel az interneten a szellemi „vérbíróságok”, amelyek érdemleges tárgyalás, a felek meghallgatása nélkül hozzák meg ítéleteiket.

Aki eléjük kerül, az mind elvetemült balliberális, hazaáruló, aki mellesleg nem titkolva szolgálja Soros migrációs tervét, amellyel a magyarság nemzeti sírját készíti elő.

Ez a módszer sajnos korábban sem volt idegen a hazai politikai közélettől. A két világháború között, a Horthy-korszakban, is szívesen címkézték a gondolkodókat. A 20-as, 30-as évekből már magában hordozta azokat a konfliktusokat, amelyek napjainkban is felszínre kerülnek. Az igazi kérdés akkor úgy fogalmazódott meg, hogy milyen módon lehet újra talpra állni, hogyan lehet felzárkózni a Nyugathoz, Európához úgy, hogy közben megőrizzük nemzeti identitásunkat és szuverenitásunkat? A kérdésre népi és urbánus írók, értelmiségiek, közéleti szereplők próbáltak választ adni. Az egyik oldalon állt Illyés Gyula, Németh László, Féja Géza, Veres Péter, a másik oldalon többek között Ignotus, Zsolt Béla, Hatvani Dániel, Fejtő Ferenc, és még lehetne folytatni a sort mindkét oldalon. A vita meghatározó személyiségei valójában egyetértettek az Európához tartozás, a polgári társadalom kiépítésének fontosságában, ám a hogyan s miként kérdéseiben alapvető és kibékíthetetlen világszemléleti különbség választotta el őket.

A két gondolkodásmód között szinte lehetetlen volt az átjárás, aki belekerült egyik vagy másik csoportba, a bélyeget mindig magán viselte.

Ebben 1945 után a demokratikusnak indult, majd a Rákosi-féle diktatúrába átcsapó politikai rendszer sem hozott változást. Voltak a munkás-paraszt hatalmat műveikkel, írásaikkal támogató értelmiségiek, és a rendszer ellenségei, akik egy csipetnyit is másként látták a világot. Aki az előbbi csoportba sorolódott, mindenféle előnyöket, támogatást élvezett, aki a másikba, azt jó esetben megtűrte, vagy akár be is tiltotta a kultúrát kézben tartó politika.

Joggal hihettük, hogy az 1990-es rendszerváltozás majd segít visszabillenteni ezt a végletesen igazságtalan szembenállást, és

a demokrácia egyben magával hozza a gondolkodás szabadságát is.

Reméltük, hogy a vélemények különbözősége majd egészséges vitákat generálhat, amely új fejezetet nyit a magyar irodalom, a társadalomtudományok, a politikai vitakultúra fejlődésében. Hogy – a kínai hasonlattal éljünk – majd minálunk valóban virágozhat száz virág.

De ezúttal sem így történt. 2010 után, amikor a társadalom irányítása egymás után három alkalommal is egy politikai erő túl hatalmába került, a hatalom csúcsain felébredtek a régi reflexek. Előbb a gazdaság, azután a pénzvilág, majd végül a kultúra irányításának kizárólagosságát is magáénak akarta tudni.

Saját művészeti és kulturális ideológiájának emelt Akadémiát, kisajátította a művészetek anyagi támogatását, a mecenatúra feltétele a politikai hűség lett ismét.

Az étvágyat nagyon nehéz csillapítani. Ahhoz, hogy egy keresztény-konzervatív politikai kurzus ideológiai falakat emelhessen a maga védelmére, onnan ki kellett zárnia a liberális gondolatokat. El kell érnie, hogy a közoktatástól a főiskolákon át az egyetemekig lehetőleg csak a maga vallotta ideológia nézeteket hirdessék a katedrákról, mert aki mást tanít, más világnézetet oktat a diákjainak, az a rendszer alapjait támadja. A szabad gondolkodás magvait veti el, s azokból ki tudja, később, valamikor, mi csirázik majd ki.

Alighanem néhány hónappal ezelőtt született meg újra a kormányzati ideológiát szolgáló „véleményrendőrség”, amikor az egyik, korábban tekintélyesnek mondott gazdasági hetilap, jobboldali politikusok ideológiai befolyása alá került. Ott jelent meg az első olyan lista, amelyen a szerkesztők név szerint összeszedték azokat a másként gondolkodó írókat, művészeket, publicistákat, akiket a jelenlegi korszak fő ellenségének kikiáltott Soros György bérencének bélyegeztek. Aztán következtek a kormánypárti internetes média vazallusai, azok a portálok, ahol újabb és újabb listák jelentek meg.

A legutóbb

egy blog-oldal pécézte ki magának azokat az egyetemi oktatókat, akiknek a személyén keresztül a „posztkommunista baloldal, a SZDSZ-es értelmiség és a Soros György által pénzelt civilek kéz a kézben tartják szorításukban a hazai felsőoktatási szférát.”

És azt is kifogásolja – idézem – „Az Állampolgári Jogok Országgyűlési Biztosának Hivatala is hatékonyan szintetizálja a hazai Soros-világot és a tudományos szférát, miközben az Eötvös Károly Intézet igazgatója remekül ötvözi az egyetemi és a közéleti tevékenységet. Az EKINT igazgatója által szerkesztett, és a szervezet által támogatott könyvet pedig az ELTE ÁJK hivatalos könyvesboltjában is kézbe veheti az érdeklődő joghallgató.”

A szellemi fertőzés viharos gyorsasággal terjed. A véleményrendőrség mind több területre küldi el a maga „fekete autóit”. Ma még csak a jogászokat oktató professzorokat citálja a szellemi vérbírák elé.

Azoknak a nevét munkahelyét, titulusát teszi közzé, azokat listázza, akik veszik maguknak a bátorságot, hogy valamelyik egyetem katedráján emberi jogokról, jogbiztonságról beszéljenek,

a hallgatókban megpróbálják felébreszteni a szolidaritás gondolatát, az elesetek, a hajléktalanok megsegítését, a szociális háló lyukait tanulmányozzák. Akik részt vesznek a Helsinki Bizottság, vagy a Társaság a Szabadságjogokért és a Másság Alapítvány munkájában. Holnap talán az irodalom tanárok következnek, akik más írókat tartanak fontosnak, mint a kurzus ideológusai, aztán a történelem tanárai kerülhetnek pellengérre, ha nem a két világháború közötti évek dzsentrivilágát, irredenta történelemfelfogását tartják követendő mintának.

Ha majd elhallgatnak a múzsák, ha majd kizárólag nemzeti, melankolikus darabokat játszanak a színházak, ha csakis egyen gondolatokat szabad majd az iskolások fejébe táplálni, ha majd munka nélkül maradnak a véleményrendőrök… akkor újra eljön majd egy „szép, új világ”.

Embercsempészet állami támogatással

A magyar diplomácia lejáratása. A világ szégyene. Példa nélküli embercsempészet állami támogatással.

Macedóniáról, az ott zajló eseményekről, az elmúlt években nem túl sokat közölt a hazai média. Mintha az Orbán Viktorral kapcsolatos eseményekre annyira odafigyelő ellenzéki média és közösségi oldalak elfelejtették volna időnként tájékoztatni olvasóikat a macedóniai korrupcióról, mely állítólag egy húron pendül az orbánival. A legmeglepőbb számomra a napokban kirobbant szöktetési botrány hazai tálalása volt. Hiteles magyarázatok még mindig akadozva, nagyon lassan érik el az érdeklődőt. Az első hazai jelentések (magyar ellenzéki körök) arról tájékoztattak, hogy „a volt macedón kormányfő egy köztörvényes bűnöző, aki törvénytelenül jutott egy több százezer eurós páncélozott Mercedes-hez, és ezért két év börtönre ítélték, de annak letöltése elől Magyarországra szökött.” Valójában ez a „köztörvényes bűnöző” megbélyegzés gondolkoztatott el. Vajon mekkora lehet Macedóniában a korrupció, ha egy miniszterelnök tíz évi kormányzás alatt („csak”) egy páncélozott Mercit tudott eltulajdonítani? Egyáltalán miért egyenlő az „eltulajdonítás” (a lopás) a korrupcióval? A (magyar) wikipédia szerint:

„… A korrupció (a latin corruptĭo, romlás, rontás szóból) olyan törvénybe vagy közerkölcsbe ütköző cselekedet, amely során valaki pénzért vagy más juttatásért vagy juttatásra való kilátásért cserébe jogosulatlan előnyhöz juttat másokat. Attól függően, hogy milyen pozícióban van az előnyhöz juttató, beszélhetünk például politikai, közigazgatási, orvosi, rendőri, katonai vagy gazdasági korrupcióról.

A politikai, gazdasági stb. korrupciónak egyöntetűen elfogadott definíciója nincsen, mint ahogy a korruptnak tekintett tevékenység határai is kultúráról kultúrára és korszakról korszakra változnak. Egyes definíciós kísérletek a közérdek vagy a társadalmi feladat fogalmán alapulnak, mások a piaci folyamatok elnyomásán.

Ezzel szemben az egyes államok büntetőjoga ismeri, pontosan meghatározza és büntetni rendeli a korrupciós bűncselekményeket. Igen gyakori eset, hogy a sajtóban politikai korrupciónak nevezett cselekmény jogilag nem minősül korrupciós bűncselekménynek….”

Nem tudom miért, de Magyarországon összemossák a korrupciót a populizmussal. Pontosabban, minden, ami rossz azért Orbán a felelős. A világban szinte ismeretlen ez a magyarországi (nevezhetjük „baloldali”?) felfogás. Egy populista politikus, politikai program azon alapszik, hogy megnyerje a többséget (a népet). Ezért olyan programot hirdet meg, ami sokaknak tetszik, azaz „népszerű” (populáris), miközben megvalósíthatatlan. A magyar wikipédia szerint:

„……A populizmus a politikai ideológia egyik ága, latin eredetű szó, jelentése: népszerű. A nép többségi akaratával összhangban tett erőfeszítések – esetlegesen a választók bizalmának megszerzéséért, gyakran kivitelezhetetlen ígéretekkel operáló irányzat. A populizmus bizonyos nézetek szerint a népet egy, kizárólag a saját érdekeit szemei előtt tartó (szűk) hatalmi elit elnyomásban tartja, megfosztja a hatalomba való beleszólástól, ennélfogva a populisták elsőszámú célja a gazdasági, politikai és egyéb (köz)intézmények „visszahódítása” az „elittől” a „népnek”. A populizmus politikai fogalom, lényegét tekintve: mesebeszéd. A populizmus megtévesztés, megvalósíthatatlan ígérethalmaz hangoztatása, olyan szöveg, amit szívesen hallanak a választók, de a – többnyire hataloméhes – politikusok nem veszik komolyan, választási kampányfogásnak tekintik. A populizmus árát a félrevezetett választók fizetik meg…..”

Orbán sajátos rendszere is (részben) ezen alapul. Borzasztóan ismeri a magyar néplelket. Minden megnyilvánulása erre utal. Tettei már nem. Azt mondja, amit a nép hallani akar. A nép pedig nem arról híres, hogy (megválasztott) vezetője szavában kételkedjék. Közben elhatározta, hogy a hatalmat nem csak megszerzi, de meg is tartja. Visszagondolva, ez vezeti Orbánt a (Fidesz) pártalapítás óta. A politikában való feltűnése első percétől látható volt, hogy (Gyurcsányhoz hasonlóan) szélhámos. Orbán az önjelölt „jobboldali”, Gyurcsány pedig az önjelölt „szociáldemokrata”. A valóságban egyiknek sincs kapitalista múltja, élettapasztalata, honnan is lenne? Mindketten a Kádár-korszak szülöttei. Úgy, ahogy az ország lakosságának többsége sem élt soha kapitalizmusban, pláne nem demokráciában. Ez az egész hazai helyzet rákfenéje, amitől 30 éve nem sikerült megszabadulni.

Közben Orbán rájött, hogy hatalmát (erőszakmentesen!) csak úgy tudja fenntartani, ha gazdasági függőséget teremt. Ez különben nem új, hiszen ez mozgatta a proletárdiktatúrának nevezett hatalmi rendszert is. Ott az ideológiához való (párt)„hűség” volt a létalap. A párttagság és a velejáró privilégiumok (kiváltságok) adták a nyomorból való kitörés lehetőségét. Ezt váltotta fel a vezetőhöz való hűség, aminek jutalma a „közbeszerzés”. Az állami beruházásokat, azaz az állam (pontosabban az adófizetők) pénzét csak kormány- és párthű személyek, cégek kaphatják. Valóban, milyen találó (és mosoly fakasztó) ez a „köz-beszerzés” fogalom, jelző.

Vissza Macedóniához! Vajon hányan ismerik Magyarországon ennek a balkáni országnak az újkori történetét, különös tekintettel a hazai „baloldalra”?

A balkáni háborúk (1912-13) valamint az első világháború idején három királyság (görög, bolgár és szerb) osztozott ezen a területen, ami addig az Oszmán Birodalom része volt, és a többségében szláv nyelvű macedónok bolgároknak vallották magukat. Területének északi része 1912-15 között Vardar Macedónia néven a szerb királyság része volt, ahonnan elüldözték a bolgár szerzeteseket és tanítókat, valamint megkezdődött a „szerbesítés” (ahogy ezt a hazai „magyarosítás” korszakából ismerjük)

Közben kialakult egy pro-bolgár jobboldali „forradalmi” mozgalom (IMRO), mely Németország és Olaszország védelme alatt képzelte az ország további sorsát. Ezzel egy idővel létrejött egy baloldali IMRO is, melyben a bolgár kommunista párt is aktív volt, olyannyira, hogy még az első világháború kitörése előtt egy „szovjet Macedónia” megteremtésén gondolkoztak a szerb királyság területén.

Az újabb fordulat 1941-ben következett be, amikor Magyarország, mint náci szövetséges, megszállta az egykori Délvidéket. Bulgária pedig megszállta Macedóniát, Kelet-Szerbiát és Koszovót. Macedónia északnyugati része a fasiszta olasz királyság fennhatósága alá került. A bolgár hadsereget örömmel fogadta a helyi lakosság, miközben megállapodás született, hogy a német, olasz és magyar hatóságok szabadon engedik a mintegy 12.000 macedóniai jugoszláv hadifoglyot.

A második világháború éveinek krónikája igen bonyolult, talán a legjellemzőbb a macedóniai zsidók sorsa. Amíg a történelembe úgy vonult be Bulgária, hogy ellenállt a náciknak, és a megszállt Bolgár Királyság 48.000 zsidó állampolgára közül egyetlenegyet sem engedett deportálni, addig a Bulgária által megszállt Macedóniában szinte valamennyit (7.000) legyilkolták, illetve haláltáborba hurcolták. Ennek oka: a macedón zsidókat nem tekintették bolgár állampolgárnak. (lásd magyar pandanját: Kamjanec-Pogyilszkij (cirill betűkkel Кам’янець-Подільський, lengyelül Kamieniec Podolski, oroszul: Kamenyec-podolszkij)

Macedónia 1945 után a Jugoszláv Köztársaság szövetségi állama lett. 1991-ben Jugoszlávia szétesése idején vált önálló állammá, vette fel a Macedón Köztársaság nevet, melyet elsőnek Bulgária ismert el. 1993-ban elnyerte ENSZ tagságát. Közben az EGK (Európai Gazdasági Közösség) országai is elismerték a macedón államot. Egyedül Görögország nem volt hajlandó erre. Névváltoztatást követelt, és beígérte, hogy ameddig ez nem következik be, addig blokkolni fogja Macedónia felvételét az EU-ba és a NATO-ba egyaránt.

1999-ben (koszovói háború) Macedónia a koszovói albánok ezreit vette fel, mint menekülteket és látta el. 2005-ben az EU-tagság hivatalos jelöltje lett. A 2006-os parlamenti választáson győztek a kereszténydemokraták, a szociáldemokraták ellenzékbe kényszerültek. A törvényesen megválasztott miniszterelnök Nikola Gruevszki 2016-ig volt kormányon.

Tehát, a 2015-ös menekültválság idején is Nikola Gruevszki irányította az országot, aki (Orbánhoz hasonlóan) nehezen tudott megbirkózni a kialakult helyzettel. A probléma oka Görögország volt, ahol gazdasági nehézségekre (államcsőd) hivatkozva nem voltak hajlandók regisztrálni a Törökország felől, a tengeren, érkező – elsősorban szíriai – menekülteket. Megjegyzendő, hogy néhány kilométer választja el a görög szigeteket a török szárazföldtől. Lásd Lesbos = Ayvalik 36,66 km.

Igazából ez volt az akkor kezdődött menekültválság kirobbantója. Törökország (Erdogán) felismerte, hogy a nála felgyülemlett mintegy 3-4 millió menekültet Görögországon keresztül rá lehet szabadítani az EU-ra, amiért az Unió évtizedek óta nem hajlandó tagjai sorában felvenni Törökországot. Ankara már 1963-ban az EKG tagja akart lenni. 1961 óta csak a németek voltak hajlandók vendégmunkásként befogadni a törököket (a muszlimokat). Mindig találtak valami kifogást, elsősorban az emberi jogok terén, hogy elhalasszák a felvételt. Egyes (német) politikusok meg is jegyezték, hogy 80 millió muszlimra nincs szüksége az Európai Közösségnek. A 2015-ös menekültáradat megfékezésére végül Merkel találta meg a megoldást, EU-török szerződést kötött, melynek értelmében néhány milliárd euró fejében Erdogán leállította a tömeges „elvándorlást”. Orbán belföldre szánt propagandája azonban továbbra is azt harsogja, hogy a határzár tartja távol a tömegeket, elvégre a muszlimokkal való riogatás remekül illeszkedik a külső (liberális) erőkre mutogató gyűlöletkeltésre.

A német sajtó már 2015 őszén jelezte, hogy meg kell szüntetni a „Balkán útvonalat” (Balkanroute), azaz vissza kell küldeni a dél-szláv háború idején elmenekülteket. Hiszen, miközben a szíriai menekültek tömege közeledett Németország felé, a volt Jugoszlávia területe már nem volt háborús övezet. Az menekültek visszatérhettek otthonukba. A valódi probléma ekkor kezdődött: hogyan lehet a relatív jóléthez szokott menekültet visszaküldeni a gazdaságilag sokkal gyengébb hazájába? Különben a mai napig nincs megoldva Koszovó helyzete, ahol pl. az euró a hivatalos pénz, és a volt jugoszláv tagköztársaságokból bárki vízum nélkül érkezhet max. 3 hónapi tartózkodásra az EU-ba. Egy müncheni szálloda macedón portása mesélte, hogy mennyire rossz a gazdasági helyzet, hogy 350 euró egy havi bér, a munkanélküli segély 250 euró, ezekből nem lehet megélni. Déli szomszédjuk, a görögök, megzsarolták őket: az egykori jugoszláv tagköztársaságnak a Macedón Köztársaság nevéhez sohasem járulnak hozzá, és megakadályozzák az EU-ba és a NATO-ba való felvételüket. Nagyon szomorú volt, látszott az arcán, hogy az Észak-Macedónia elnevezés nem tetszik neki, de legyen, ha ez a feltétele a gazdasági fellendülésnek, amit Merkel nemrég tett látogatásakor is megerősített. Igaz, a névváltoztatási népszavazás kudarcba fulladt, de nagyon bíznak a németekben, hogy hozzá segítik őket az EU-tagsághoz.

Idén (2018) május 23-án (tehát, ellentétben a magyar médiával, nem most, novemberben!) jelentette a BBC,  hogy egy skopje-i bíróság két év börtönre ítélte a korábbi macedón miniszterelnököt. A BBC jelentése szerint 2012-ben történt a hatalommal való visszaélés, amikor Gruevski egy „közbeszerzési pályázat”-ról (tender) döntő bizottság egyik tagját befolyásolta azzal, hogy egy bizonyos autókereskedőt nevezzenek meg győztesnek, aki a miniszterelnök kívánságának megfelelő gépkocsit (páncélozott Mercedes) szállít majd, és aminek fejében Gruevski pénzt fogadott el a kereskedőtől. A vádhoz az ügyészség egy titokban felvett hanganyagot használt fel, amit a bíróság hitelesnek fogadott le.

Gruevski lemondását 2016-ban egy óriási lehallgatási botrány előzte meg. Nyilvánosságra került, hogy mintegy 20.000 személyt hallgattak le titokban a miniszterelnök emberei. A botrány utcára vitte az embereket, és állandó tüntetések (összecsapások) voltak Gruevski hívei és ellenfelei között. Kb. egy évvel később a miniszterelnök lemondott, és az előrehozott választáson a jelenlegi miniszterelnök, a szociáldemokrata Zoran Zaev győzött.

Az ugyanaznapi (május 23.) Reuters jelentés szerint ez volt az első ítélet Gruevski hat vádpontos korrupciós ügyében. A vádpontokat egy 2015-ös EU megállapodás alapján kinevezett különleges ügyész állította össze. Gruevski lemondása, távozása és új választások kiírása ugyancsak ennek az EU-s megállapodásnak volt a része. Az EU akkor lépett közbe, amikor elszaporodtak a politikai zavargások és az ellenzéki pártok azzal vádolták Gruevskit és a belsőelhárítás főnökét, hogy több mint 20.000 embert hallgattak le.

SZER (RFE/RL) május 23-i, tehát ugyanaznapi, jelentésében azt is megemlíti, hogy Gruevski nem volt jelen a tárgyaláson, ill. az ítélethirdetésen, és (esetleges fellebbezéséig) továbbra is szabadlábon maradhat. A SZER tudósítása megjegyzi, hogy a bíróság hiteles bizonyítéknak fogadta el a megvesztegetésről készült titkos hangfelvételeket, azzal, hogy azok nyilvánosságra hozatala közérdek.

Az új választásokhoz vezető nagyméretű (20 ezer embert érintő) lehallgatási botrányt a Gruevski kormány tagadta, és külföldi ügynökökre fogta.

Vajon ezek az információk (2018. május 23.) mikor jutottak el hazai (ellenzéki) médiához, mikor olvashattunk róluk először?

Úgy látom, a hazai ellenzék sem érti a menekült jog „finomságait”, amit Orbán nagyon ügyesen alkalmazott. A menedékjogot a genfi konvenció, illetve annak aláírása teszi kötelezővé az aláíró országok számára. Tessék csak visszaemlékezni 1989-re! Magyarország csak akkor írta alá, amikor hirtelen megjelentek a falurombolás áldozatai, a Ceaușescu rendszere elől menekülő román állampolgárok, elsősorban magyarok, akiknek befogadását az akkori szovjetrendszer nem engedte meg. Elvégre a szocialista országokban nincs üldözés, pláne politikai üldözés. A keményvalutára éhes magyar vezetés viszont úgy ítélte meg, ha aláírjuk ezt az egyezményt, akkor nemcsak a menekültek befogadásának adunk nemzetközi hátteret, hanem az ENSZ-en keresztül „fejpénzt” (dollármilliókat) is kapunk a menekültek megsegítésére hivatott nemzetközi szervezettől (Az ENSZ minden egyes menekült után fizet a napi ellátásra.) A genfi konvenció aláírása mindezt biztosította. Nem kellett sok, hogy erről az NDK-s „szamizdatosok” is értesüljenek, hogy a magyar hatóságok nem küldhetik vissza a Balaton mellett kempingező keletnémeteket, amennyiben azok hazájukban politikai menekültnek, üldözöttnek tekintik magukat. Ennek megfelelően tárgyaltak a magyarok (Horn külügyminiszter) a nyugatnémetekkel és a keletnémetekkel.

A politikai menedékkérők után az ENSZ nem fizet „fejpénzt”, és annak megadása minden ország és kormány saját hatáskörébe tartozik. Azt fogad be, akit akar, akit szerinte üldöznek, vagy politikai nézetével egyetért, azonosul. Ezért Orbánt tettéért nem lehet felelősségre vonni. Emlékeztetőül néhány közismert eset, ill. név, pl. Bettino Craxi vagy Carles Puigdemont, akinek példája rácáfol a kormánypárti hülyeségre, miszerint Gruevski szabadon közlekedhet a világban, különösen az EU-ban. A magyar igazságügyi miniszter nagyot téved!

Aki ellen nemzetközi elfogató parancs van, azt bárhol elkaphatják és kiadhatják. Ez ellen csak a menekültet befogadó ország adhat védelmet.

Viszont, sokkal komolyabb és nagyobb probléma, és nemzetközileg is elítélendő az állami szöktetés. Különös tekintettel ebbe bevonni a külügyet, a magyar diplomáciát. Jó időre elvesztettük a bizalmat, a nemzetközi diplomáciában. Elsőre ’56 jutott az eszembe, amikor mentőautókban szállítottak fegyvereket. Aztán, belegondoltam, hogy a jelenlegi államvezetés ezzel a jogellenes, aljas akciójával ugyanolyan bűnözővé vált, mint a kábítószer-, fegyver- vagy embercsempész. Tettükkel példa nélküli precedenst állítottak, miszerint ellenőrzés nélkül bármit és bárkit országokon keresztül lehet szállítani a diplomácia égisze alatt. Ez pedig a civilizált világban megengedhetetlen! A többi ország tudta nélkül így fel- és kihasználni a diplomáciai védelmet, becstelen dolog! Arról nem is szólva, hogy ezentúl nincs biztonságban senki, akit az orbáni Magyarország el akar fogni, némítani bárhol legyen a világban! Csodálom, hogy ez ellen az akció ellen még senki sem emelte fel a szavát.

Ilyen az, amikor egy rabbi a házmesterportálra téved

Nyilatkozott a 888-nak Köves Slomó, az Egységes Magyarországi Izraelita Hitközség vezető rabija. Köves Slomó az a rabbi, aki a legutóbbi választási kampányban – mint utóbb magyarázkodta -, önhibáján kívül Hollik István fideszes képviselő választási szórólapján szerepelt. És ugyancsak ő az a rabbi, aki más zsidó szervezetek vezetőivel ellentétben felvállalta a Sorsok Háza projektet, mely a magyar államnak a vészkorszak idején viselt felelősségét lenne hivatott a lehető legkisebb mértékűre csökkenteni.

A történet másik szereplője a 888. internetes portál, amely korábban azzal vált ismertté, hogy az egyik volt szocialista pártelnök feleségét szexuális segédeszközként ajánlotta a kifinomult ízléssel megáldott, nyilván keresztény és konzervatív értékeket valló olvasótábor figyelmébe. Ez a 888 nevű portál amúgy a napokban arra bíztatta az egyetemi ifjúságot, hogy jelentsék fel azokat a tanáraikat, akik nem a NER szellemiségétől vezérelve tartják előadásaikat, és liberális eszméket terjesztenek.

Jól egymásra találtak: a fideszes zsidó és a feljelentésre, mások rendőrkézre adására mindig kapható házmester.

Kizárt dolog, hogy a kormány rabbija, Köves Slomó ne tudott volna a 888 általunk is ismertetett csínyeiről. Már ezért is el kellett volna tekintenie, hogy szóba álljon G. Fodor Gábor portáljával, de hát valamiért nem tartotta fontosnak, hogy visszautasítsa az interjút, de lehet úgy is fogalmazni, hogy fontosnak tartotta, hogy a portálnak nyilatkozzon.

Ízlések és pofonok különbözők, nem vagyunk egyformák. Vannak, akik undorodnak a besúgóktól, ha másért nem, mert a vészkorszak embertelenségeire emlékeztetik őket. Köves Slomó túllépett ezen aggályain, és mindent elmondott, amit a Habony-média eme zászlóshajója hallani akart. Például azt, hogy az antiszemitizmus ma egyre inkább a baloldalon jelentkezik, mert a baloldali lapok bírálják Izraelt. Köves Slomó itt úgy tett, mintha nem tudná, mi a különbség az antiszemitizmus és Izrael mai, Netanjahu által politikájának bírálata között. A kormány kiválasztott rabbija játssza a hülyét, mintha nem lenne a számára is a napnál világosabb, hogy Benjamin Netanjahu nem egyenlő Izraellel (még kevésbé a zsidósággal) – mint ahogyan Orbán Viktor sem egyenlő  Magyarországgal, és amikor az Európai Unió illetékes testületei a magyar miniszterelnököt kritizálják, akkor nem a magyar embereket bántják, hanem Orbán Viktort.

Köves Slomó egyetlen szót sem veszteget a valódi antiszemitákra – azokra, akik ma Magyarországon Horthy szobrokat avatnak, a Hitlert imádó Wass Albert verseit dicsőítik. A kormány kiválasztott rabbija úgy tesz, mintha nem tudná, hogy az, amit a 888 és hasonló szellemiségű társai művelnek, finoman fogalmazva is, nem más, mint házmestertempó. Írhatnánk ennél konkrétabban is, hogy mire gondolunk, de nem szeretünk fölöslegesen bíróságra járni, enélkül is tudja mindenki, hogy mit gondolunk a 888-ról és arról, aki nyilatkozóként szóba áll velük.

FRISS HÍREK

A Független Hírügynökség kiadásai meghaladják bevételeinket.
A pártoktól független újságírás egyre nehezebb helyzetben van Magyarországon.

A hagyományos finanszírozás modelleket nem csak a politika lehetetleníti el, de a társadalmi kihívások is.

A fuhu.hu fennmaradásához, hosszútávú működéséhez, szerkesztőségünk rászorul támogatásotokra.
Segítségetekkel lehetőség nyílik arra, hogy munkánkat továbbra is az eddig megszokott színvonalon végezhessük tovább.

Ide kattintva megtalálod bankszámlaszámunkat!

NÉPSZERŰ HÍREK