Nagyon csendesen szeretném megkérdezni: különbözik-e Pócs János elfogadhatatlan cigányozása, sorosozása a Jobbik vezetőinek rasszista, antiszemita megnyilvánulásaitól?
Ha nem különbözik miért nem hallok egyetlen „mongyonle” hangot sem a Jobbik felé az ellenzék padsoraiból? Megértem én, hogy a Fidesz leváltásához szükség van az ő szavazóikra is, de ennek tudomásul vétele és elfogadása után ne oktassuk ki és ne követeljük a Fidesztől, hogy zárja ki és mondassa le azt az utolsó gazembert, miközben mi is ugyanilyen utolsó gazemberekkel vátvetve harcolunk a Fidesz ellen. Hallgassunk és vegyük nagyon csendben tudomásul, hogy a mi sz@runk is ugyanolyan büdös!
Nagyon csendes jegyzet
A jó kormányzás tapintatos titkai
Féltve őrzött titkai mindenkinek lehetnek, ezért a kívülálló kutakodása egy jól nevelt társadalomban illetlennek minősül. És azt is tudjuk, hogy nemcsak az egyéneknek, hanem egy kormányzatnak is lehetnek titkai, amelyeket főként a nemzetbiztonsági szempontok szoktak indokolni.
De azt végképp nem értem, hogy egy repülőgép utas-listájának nyilvánosságra hozatala milyen nemzetbiztonsági érdeket sérthet, tekintve, hogy az utasok között egy gyermek is helyet kapott, akinek titoktartása több, mint kétséges. Ismerve a gyerekszáj mindent kimondó őszinteségét erősen vitatható, hogy a titok továbbra is titok marad. De ha valami nem értünk, azt mindenképp be kell látnunk, hogy a halandó állampolgárnak nem is kell mindent értenie.
A fóti Gyermekváros jövője viszont még a kormányzattal szemben tapintatos és kellően mértékletes érdeklődésű állampolgárt is foglalkoztatja. De ez is titkos, s mivel ennek aligha lehet nemzetbiztonsági oka, ezért feltételezhetően az üzleti titok kategóriájába tartozhat. Az viszont elég nagy baj – mondhatnám: skandalum -, ha a Fóton élő gyermekek sorsa üzleti megfontolások szerint alakul. Ilyen jellegű transzakciónak csak a kárvallottjai lehetnek. Ámde ebben sem lehetünk biztosak, meg kell elégednünk azzal a jámbor bölcsességgel, hogy a jövő nem ismert eseményeket tartogat a mi számunkra is, miért lenne ez másként a Gyermekváros lakóinak jövőjét illetően. Bizalommal rá kell hagyatkoznunk a közismerten keresztény-nemzeti elkötelezettségű kormányzatunkra, amely akkor is, ott is gondoskodik rólunk, amikor és ahol mi nem vagyunk kellően informáltak, s így aztán igazi meglepetésként érhet a hatalom jótéteménye.
Ezért nem tudhatjuk – és ennek okát még én is értem! -, hogy hová rejtették előlünk az utóbbi két-három évben hozzánk érkező, mintegy hatvan-hetvenezer migránst. És ennek összefüggésében az is értető, hogy a magyar származású venezuelaiak érkezéséről is csak az ellenzék felelőtlen kutakodása nyomán tudhatunk. Mert minek fölöslegesen izgatni a magyar állampolgárt, aki egy szabadságharc hősének képzeli magát, sőt, a CÖF keresztes lovagjának, aki nemcsak a hazáját védelmezi, hanem a kereszténységet is a titkokhoz hívatlanul odatolakodó ellenzékkel és az országba betolakodni szándékozó idegenekkel szemben?
Az is természetes, hogy a titkok avatott ismerőjének, a kormányzatnak van lehetősége megmondani, hogy ki a magyar, ki a magyar származású, ki a kedvelt és ki az elutasítandó, a veszélyes migráns. (Az mindenképp veszélyes, aki nem tud letelepedési kötvényt venni!) És persze azt is az állampolgár és a kormány kölcsönös tapintata alapján kell értelmeznünk, hogy a közkedvelt szövetségesek közül ki lett áruló. Ezért kerül azonos platformra – egyéni tetszésüktől és merőben különböző szerepvállalásuktól függetlenül – Simicska, Pálinkás és Navracsics, hogy csak a legismertebbeket említsük.
S ha valaki valamit még mindig nem ért, annak majd a kormányzati propaganda korifeusai meg fogják magyarázni! Hiszen ezek a kétségtelenül széles látókörű emberek még azt is szemrebbenés nélkül be tudják bizonyítani, hogyha egy szervezetbe tartozunk és ez a szervezet felfüggeszti a tagsági jogainkat, az győzelem. Miért? Mert lehetett volna rosszabb is. Innen nézve a pofon már nem is pofon, hanem simogatás, sőt, ha jobban meggondoljuk, inkább biztató vállon veregetés. Mit lehet ezen nem érteni? Ha valaki mégsem, az magára vessen!
Másrészt: ki gondolhatja komolyan, hogy az állampolgárnak mindent meg kell tudnia és mindent meg kell értenie? Ha ilyen illúziókba ringatnánk magunkat, ideje kijózanodni. El kell olvasni az „Igenis, miniszter úr” című könyvet (Egy kabinetminiszter naplója), amely a tévelygőket útbaigazítja. Kiváltképp azokat az anyagi természetű visszaélések felkutatására szakosodott ellenzéki képviselőket, akik a korrupció eltitkolásával vádolják a kormányzatot. Idézzük:
„ – Azt akarja ezzel mondani – kérdeztem -, hogy a kormány politikája az, hogy hunyjunk szemet a korrupció fölött? – Szó sincs róla, miniszter úr! Még elgondolni is szörnyűség. Ez soha nem lehetne a kormány politikája! Legfeljebb a kormány gyakorlata.”
Az említett könyvben ennél egyetemesebb útmutatását is érdemes idézni:
„Bernard megkérdezte, mi a bajunk a nyílt kormányzással. Nem hittem a fülemnek. Arnold azt hitte, viccel… Arnold rendkívül világosan fejtette ki, hogy a nyílt kormányzás, fogalmi ellentmondás. Vagy nyitottak vagyunk – vagy kormányzunk. Bernard szerint egy demokratikus ország állampolgárainak joguk van tudni a dolgokról. Elmagyaráztuk neki, hogy valójában ahhoz van joguk, hogy ne tudjanak róluk. A tudás nem más, mint cinkosság és bűnrészesség. A tudatlanság bizonyos fokig méltóságot ad. (…) Arnold igen helyesen hozzáfűzte, hogy ha az emberek nem tudják, mit csinálsz, akkor azt sem tudják, mit csinálsz rosszul.”
Ebből az idézetből az is kiviláglik, amit a politikai elemzők sem értenek, hogy a kormányzatnak miért is van a tudatlanság méltóságát büszkén viselő, széles körű, rendíthetetlen hűségű és nyugodt lelkiismeretű szavazóbázisa…
Jutogpa a Várban, vagy ami belefér – Déli kávé Szele Tamással
Hogy ebbe a kávéba mi fér bele, azt könnyű megmondani: két cukor és egy kis tejszín. Hogy Bayer Zsoltba mi férne bele, azzal meg nem is érdemes foglalkozni, arról nem is szólva, mennyire nem volna ildomos: de hogy őszerinte mi fér be és mi nem a megengedhető dolgok közé, azon elmerenghetünk a kávégőzben.
Most jönne az adekvát kérdés, miszerint „miért foglalkozunk egyáltalán ezzel a figurával”? Erre az az adekvát válasz, hogy azért, mert van, cselekszik és a tettei érzékeny barométerként jelzik a kormány szándékait. (Hogy került az előző mondatba az „éter”?) Márpedig amíg ez a kormány vezeti Magyarországot, addig figyelemmel kell kísérnünk, mit tesz és mire készül. Könnyebb és főként kellemesebb volna ignorálni őket, csak mintha nem lennénk abban a helyzetben, hogy megtehessük.
No, de nézzük, mit jelez ez a mi érzékeny barométerünk, ez a finom légsúlymérő? Ez már nem is jelez a tegnapi vezércikkében, hanem egyenesen követel. Azt követeli, hogy a Fidesz rögvest és menten lépjen ki az Európai Néppártból, mert különben… mert különben szembekerül tulajdon alapelveivel. Igen, ez egy érdekes gondolat. Az ugyanis a helyzet, hogy az alapelvekkel való szembefordulás épp a Fidesznek okozza a legkevesebb gondot: bármely más politikai formáció, ideértve akár még a KDNP-t is, válságba kerülhetne emiatt, csak a Fidesznek nem okozhat problémát az ilyesmi. Története folyamán ugyanis pont ez fordult elő a legtöbbször, mondhatni monoton ismétlődés szemtanúi lehettünk. Láttuk, ahogy a valamikor liberális párt szembefordul a liberalizmussal, láttuk esküt tenni a pártelnököt, hogy ő a kisgazdákkal sosem lép koalícióra, aztán láttuk koalícióra lépni velük, láttuk Orbán Viktort orosz veszedelemről szónokolni és tányért nyalni Putyin asztalánál, láttuk, amint a muzulmán kultúrát dicséri és láttuk uszítani is ugyanezen kultúra ellen – szóval nem értem, miért jelentene elvi problémát még egy vagy akár negyvenkét pálfordulás?
Az alapelveket valószínűleg elrejtették egy barlangban, amit a „Tárulj, Szezám!” varázsige nyit, és negyven rabló vigyáz rájuk, hogy elő ne kerüljenek. De mit állít a magyar nyelv szépszavú mestere? Mármint túl azon, hogy idegbetegnek és becstelennek nevezi Szabó Timeát, mert ez nála csak stíluselem, része a könnyed, finom, franciás prózájának.
Brexit és Trianon
„Akárcsak a britek, a magyarok sem képesek szabadulni attól a birodalmi tudattól, ami a szigetország lakóinak valóságát több, mint két évszázadon keresztül meghatározta, magyar vonatkozásban pedig az 1867-1918 közötti évtizedekben virtuálisan érvényesült. Nekünk elég volt ez az ötven év, hogy képtelenek legyünk szembenézni a valósággal, akkor miért csodálkozunk azon, hogy a britek alig egy évszázad alatt sem voltak képesek megszabadulni több, mint kétszáz éves korábbi valóságos birodalmi létük nyomasztó hiányától?” – kezdi Ara-Kovács Attila Diplomáciai jegyzetét
Április 12. Dies irae: a harag – avagy az ítélet – napja; ekkor fog lecsapni a kemény brexit Nagy-Britanniára. Amikor e sorokat írom 11 nap választ el ettől, s nyilvánvalóan távolságtartóbban élem meg ezt az eseményt, mint azok, akiket a szigetországban közvetlenül érint. Néha belegondolom magam az ő helyzetükbe, s aztán azzal vigasztalom magam: nekünk, az unióban maradóknak valamelyest könnyebb lesz „azután”.
Nemrég az Európai Parlament egyik képviselőjét kérdeztem arról, hogy miként érinti Nagy-Britannia távozása az európai biztonságpolitikát, lévén, hogy mégis – hadi arzenálját és a fejlesztési potenciált tekintve – hadászatilag a kontinens legerősebb államáról van szó. A válasz kettős volt: egyrészt egyáltalán nem változik semmi, mert Nagy-Britannia továbbra is a NATO egyik oszlopa marad, s igen jó az együttműködés ezen a – vagyis katonai és hírszerzési – szinten.
Másrészt Nagy-Britannia távozása a döntéshozatali mechanizmus szempontjából csak használ a közös Európának, nemhogy gyengítené azt. És emlékeztetett az európai honatya két dologra: egyrészt, hogy ne feledjem, az orbáni különutas és Európa-ellenes politika mindig lelkes támogatókra talált a toryk és a UKIP körében, másrészt pedig az Európai Parlamentben valahányszor közös biztonságpolitikai javaslatok kerülte terítékre, többnyire a UKIP és a toryk ellene szavaztak és csöndben a brit munkáspárt is csatlakozott hozzájuk. Nagy-Britannia jelenléte az Európai Unióban egyre nagyobb tehertétel volt biztonságpolitikailag; de nem csak biztonságpolitikai szempontból – jegyezte meg kérdésemre adott választásban az európai képviselő.
A toryk – vagyis a konzervatívok – túlnyomó többsége soha sem kedvelte országa uniós tagságát, s bár mind a folyamatot elindító Cameron-kabinetben, mint Theresa May kabinetében többségben voltak és vannak az unió-pártiak, ám a hangos brexitpárti kisebbség gátlástalanságát az a tudat teszi hatékonnyá, hogy komoly külső erő áll mögöttük. De ma már legalább ilyen erőteljes, sőt feltehetően erőteljesebb azok tábora, akiket visszarettentett a brexit, szavuknak, akaratuknak még sincs olyan ereje, mint a kilépést támogatóknak. Vajon miért? – teszi fel a kérdést már 2016 júniusa óta a meglepett világ.
E kérdésre a válasz ugyan kevéssé kézenfekvő, mi magyarok azonban sokkal könnyebben megérthetjük a britek „miértjét”, mint bárki más. Mert akárcsak a britek, a magyarok sem képesek szabadulni attól a birodalmi tudattól, ami a szigetország lakóinak valóságát több, mint két évszázadon keresztül meghatározta, magyar vonatkozásban pedig az 1867-1918 közötti évtizedekben virtuálisan érvényesült. Nekünk elég volt ez az ötven év, hogy képtelenek legyünk szembenézni a valósággal, akkor miért csodálkozunk azon, hogy a britek alig egy évszázad alatt sem voltak képesek megszabadulni több, mint kétszáz éves korábbi valóságos birodalmi létük nyomasztó hiányától?
Ma egyre parttalanabb Magyarországon a kormány által felkorbácsolt Trianon-narratíva. De mit jelent a jelenben Trianon? Nézzünk mélyen a valóságban: Erdélyben él – nagylelkű becslés – 1,4 millió magyar és 7 millió román. És az arányok a Vajdaság, a Felvidék vagy Kárpátalja vonatkozásából még rosszabbak magyar szempontból. Ha ez így van, miről beszélünk? Miről beszél Orbán Viktor, amikor a következő szöveget írja ki a facebookra: „Nemzeti összetartozás napja. A jövőt magyar nyelven írják.”
A brexit és a trianonozás két különböző konzervatív politikai elit hajszálpontosan azonos reakciója önnön válságára, mely annak következménye, hogy képtelenek szabadulni a múlttól. A múltban élnek, s a múlt elvárásainak akarnak megfelelni. Ennek fényében nincs komikusabb, mint a magyar miniszterelnök szövege a jövőről szóló narratíva magyar nyelvezetéről. És persze nincs tragikusabb sem az egész társadalom szempontjából.
Látnunk kell: egyfajta önfelszámolás ez, a brit konzervatív világ oszlásnak-indulása. Ez az elit képtelen meghozni azokat az áldozatokat, melyekre a német konzervatívok képesek voltak, másfelől híján van olyan vezetőnek, mint Macron. Emiatt képes egész társadalmát a mélybe, a kilátástalanságba rántani – gátlástalanul. A britek esetében tizenegy napon belül ennek nyilvánvaló jeleit megtapasztalhatjuk – ha csak nem történik valami csoda. De Magyarországon ebből aligha fog okulni bárki is.
Kié a szélsőjobb? – Diplomáciai jegyzet
„Orbán Viktor nem, hogy megkötötte volna a Jobbik kezét, épp, hogy azoknak adott kifutási lehetőséget saját pártjában, a Fideszben, akik még a Jobbikon is túltesznek. Nem a kis párt simult be a nagy párt politikai közegébe, mint a németeknél, hanem a nagyobb – egyébként már a fogantatása óta is kevéssé demokratikus – Fidesz simult bele a szélsőjobbos világszemléletbe és politikai gyakorlatba.”
A Kuruc.infó nevű náci felületen a Jobbikból kivált a Mi Hazánk nevű ugyancsak náci szerveződés újrapublikált egy 1944-es cikket, melyet Szálasi majdani vallás- és közoktatási minisztere, a háborús bűnökért 1946-ban kivégzett Rajniss Ferenc jegyez. A Kuruc.infó részéről ez részben nyilvánvalóan olyan provokáció, mellyel a Jobbik által hátrahagyott szélsőjobboldaliakat akarja megszólítani, de azért ennél többről van szó.
Egykoron Helmut Kohl volt német kancellár, aki Orbán Viktorral bensőséges kapcsolatokat ápolt – nagy elődje, Konrad Adenauer politikáját hozva fel példaként – azt tanácsolta a fideszes politikusnak, hogy jobboldali táborát akkor tudja leginkább kontrollálni, ha nem tűr tőle jobbra álló erőt el a magyar politikai arénában. Ennek megfelelően a Jobbik létrejöttét követően – a pártalapítás 2003-ban történt – fokozatosan a Fidesz magáévá tette a náci frazeológiát, majd ideológiailag is magához vonzotta a teljes magyar szélsőjobbot. Így idővel kilökte a Jobbikot addigi biztos helyéről, annak vezérkara pedig képtelen volt mást csinálni, minthogy elkezdett a centrum felé menetelni, sok szélsőséges addigi hívét arra kényszerítve, hogy nagyobb tömegben a Fideszben találjanak új politikai otthont. Illetve később – egészen elenyésző mértékben – a Mi Hazánkban.
Orbán belga neonáci fiatalokkal – Tusnádfűrdö, 2018
Ám Orbán Viktor nem számolt azzal, hogy a németek ezt egészen másként csinálták. A CSU egykoron a legszélsőségesebb – a megszálló hatalmak által még tolerálható – nyugat-német pártnak számított; tagjai között ott voltak a bajor náci mozgalom magukat teljesen el nem lehetetlenítő tagjai és szimpatizánsai, és itt talált politikai otthonra a „határon túli” németek színe java, akiket a lengyelek kitelepítettek Sziléziából és Pomerániából, illetve a csehek a Szudéta-vidékről, s akiknek csak egy számított: az, hogy „mindent vissza”. A jelenség a magyar füleknek épp elég ismerős.
A CDU és a CSU együttműködése stabilnak bizonyult, egy 1976-os rövidke belső feszültséget leszámítva, amikor szétesett a szövetség, de aztán gyorsan ismét egymásra leltek. Már ez jól megmutatta, hogy a nagyobbik pártnak kellő ereje van, hogy befolyásolja, sőt meghatározza a CSU mozgását, s rákényszerítsen egy olyan politikát, amely ugyan befelé képes kielégíteni radikális jobboldali igényeket, kifelé és a nagypolitikában azonban szigorúan követi azt az utat, amit a CDU diktál. Később még nyilvánvalóbb lett, hogy a két párt politikájának különbségei merőben technikai vagy taktikai jellegűek.
Orbán Viktor ezzel szemben nem, hogy megkötötte volna a Jobbik kezét, épp, hogy azoknak adott kifutási lehetőséget saját pártjában, a Fideszben, akik még a Jobbikon is túltesznek. Nem a kis párt simult be a nagy párt politikai közegébe, hanem a nagyobb – egyébként már a fogantatása óta is kevéssé demokratikus – Fidesz simult bele a szélsőjobbos világszemléletbe és politikai gyakorlatba.
Hogy a közelmúltban a Mi Hazánk felütötte önnön náci fejét, tulajdonképpen alig számít valamit. Egy csekély számú kis csoport, nulla intellektualitással és ugyancsak nulla politikai érzékkel. Nem valószínű, hogy a Fidesznek megéri magához kötni őket, hisz nap-mind-nap Orbán háttere is hasonló üzeneteket küld a szélsőjobbra, mint ők. Nyírő József temetési cirkusza, Wass Albert és Döbrentei Kornél beemelése a nemzeti irodalmi panteonba, Szabadság-téri szobor, Horthy-reneszánsz, Trianon-kultusz és így tovább.
És annak sincs semmilyen esélye, hogy Orbán – most kivételesen eltérve Kohl tanácsától – a Mi Hazánkat egy olyan szélsőjobbos pártként mutassa fel a világnak, amihez képes a Fidesz „mégiscsak közelebb áll a centrumhoz”. Már csak azért sem, mert ez így nem igaz. Európában ma már mindenki tisztában van azzal, hogy Orbán, valahányszor szemét a Mi Hazánkra veti, mint tükörben önmagát és saját Fideszét látja viszont.
Ara-Kovács Attila
A pávatánc végórái
„Az elmúlt hónapok a néppárti vezetést megtanították rá, hogy Orbánnak egyetlen esélye van, hogy fenn maradjon Európa politikai térképén: ha őket támadja. Nyilvánvalóan ez a magyar politikus számára is egy kényszerpálya, de más esélye nincs, hogy e pályán mozogva fenntarthassa a nemzetközi látszatot és szolgálja pártja belpolitikai esélyeit” – így kezdi Diplomáciai jegyzetét Ara-Kovács Attila.
Orbán Viktor annyiszor emlegette azt, hogy lázadásának oka az Európai Néppárt „balratolódása” és javíthatatlan liberálissá válása, hogy ezzel tényleg megváltoztatta az előttünk álló európai választás belső tartalmát. Már most jól kivehető, hogy a kampánystratégiákat nem a jobb, bal, illetve a liberális oldal közötti ideológiai különbségek határozzák meg, hanem az integrációpárti, illetve a nemzetállami elsőbbséget hirdető szándékok összecsapása.
Ám annak dacára, hogy a március 20-ai „kiegyezés” az EPP és a Fidesz között arra a deklarált „fogadkozásra” épült, hogy az EPP nem kritizálja tovább Orbánt, Orbán pedig felhagy a pártcsalád politikai minősítésével és erkölcsi blamálásával, amint a miniszterelnök hazajött az EPP politikai gyűléséről, ott folytatta néppárti kollégái gyalázását, ahol pár nappal azt megelőzően abbahagyta.
A Fidesz és az EPP viszonyát illetően két merőben különböző, mégis egymást feltételező felvonás maradt még hátra: a március 20.-tól május 26-ig tartó szakasz, majd a május 26-ot követő körül-belül egy hónap, amikor is megtörténik a bizottsági elnök megválasztása. Véleményem szerint a most meginduló EPP-ellenes kampány megalapozza, kialakítja majd azt a helyzetet, hogy a Fidesz új európai parlamenti képviselői már ne szavazhassák be Manfred Webert az elnöki pozícióba. Az innen és onnan felhangzó Stürmer-jellegű átkozódások – legjobb példa erre Schmidt Mária legújabb tébolya – már ennek a pszichológiai előkészítését jelentik. Csakis egy ilyen újabb árulás adhat felhajtóerőt a Fidesz első emberének, hogy újrapozícionálja magát az uniós politikai térben.
Persze az EPP-ben nem kell tudni magyarul, hogy a fejleleményekkel mindenki tisztában legyen. Elég, ha elolvassa saját német, belga, francia, holland, osztrák stb. sajtóját – valamennyi az újabb EPP-ellenes magyar kampányról szól s emiatt tombol, vagy épp ironizál a néppártiak rovására. Az orbáni háborgó világképben tehát van egyrészt az EPP, a szocialisták S&D-je, a liberálisok ALDE-ja, valamint Macron mozgalma, másrészt meg ő maga. És ki még más?
„Mi egységesen Weber mögött állunk” – nyilatkozta Orbán. Majd meglátjuk…
Mostanában sokat írnak egy Róma-Budapest-Varsó tengelyről; ez végül is a V4 „tengelyből” nőtt szükségképpen ki, melynek ötlete gyorsabban kimúlt, mint amire bárki számíthatott volna. Milyen esélyei lehetnek egy újabb szerveződésnek?
Közelednek az őszi lengyel parlamenti választások és Orbán partnerének, Jarosław Kaczyńskinek az nem jók a lapjai. Minden jel arra mutat, hogy elveszíti a választást, de még ha talpon is marad, rendkívül meggyengül mai befolyása. Jól mutatták ezt a legutóbbi önkormányzati választások, melyek igencsak megtépázták Kaczyński pártját, a PiS-t.
Matteo Salvini ugyan – köszöni szépen – jól van, de a legutóbbi, március elején közzétett felmérések szerint pártja, az olasz Liga legfeljebb egy mandátummal gyarapíthatja jelenlétét az Európai Parlamentbe. Igaz, pártcsaládja, a Nemzetek és Szabadság Európája a jelenlegi 37 helyről 59 összmandátumot remélhet, ami jelentős, de nem végzetes növekedés. Még akkor sem, ha a Fidesz jelenleg 13-ra saccolt mandátumnövekedését is hozzáadjuk.
Miért nem? Azért mert ezzel nem válnak királycsinálókká. Még igazán blokkolni sem lesznek képesek a parlamenti munkát. Épp ellenkezőleg, inkább elsőszámú ellenfelévé és így célpontjaivá válnak a három nagy pártcsaládnak, melyeknek közös ereje – Macron pártját még nem is számítva – mintegy négyszáz lesz.
Túl pesszimista, merthogy inkább a rettegés szülte azt a feltételezést, hogy az Európa-szkeptikusok akár 233 helyet is elfoglalhatnak az Európai Parlamentben. Mert, ha ez be is következnék, ezek a közös hangot a legnagyobb igyekezettel sem tudnák megtalálni. Eszement törpék, akik együtt próbálnak óriásnak látszani, miközben csak bábeli zűrzavaruk nagy, s gyanakodva figyelik egymást – úgy, mint a Fidesz és a lengyel PiS, vagy a Fidesz és Salvini Ligája.
Orbánnal szöges ellentétben, például Salvini összes nyilatkozata azt türközi, hogy mozgalmát el sem tudja képzelni az Európai Unió eddig kialakult struktúráin kívül, vagy nélkül. Ezt nem is tehetné büntetlenül, hisz a Liga mögött Olaszország meghatározó ipari potenciálja is ott van, s pillanatok alatt hátat fordítanának neki – miként tették azt Berlusconival –, ha merő politikai ambícióból túl messzire menne.
Ám Orbán túl messzire ment, ezért útja vissza az EPP-be épp oly lehetetlen, mint az a helyzet, amibe manőverezte magát, s amit egyre kilátástalanabbá tesz, hogy most tovább folytatja a maga külön háborúját a néppárttal. Arra már aligha számíthat, hogy Manfred Weber elnézőbb lesz vele, ha megszavazza őt bizottsági elnöknek, mert az elmúlt hónapok a néppárti vezetést megtanították rá, hogy Orbánnak egyetlen esélye van, hogy fenn maradjon Európa politikai térképén: ha őket támadja. Nyilvánvalóan ez a magyar politikus számára is egy kényszerpálya, de más esélye nincs, hogy e pályán mozogva fenntarthassa a nemzetközi látszatot és szolgálja pártja belpolitikai esélyeit.
Hogy meddig, az ma már nem a magyar realitások függvénye. Egészen más a világ, mint volt 2016-ban, amikor az orbáni „illiberális demokrácia” szárnyalni kezdett.
Ekkor még sokan – főként persze a mellette kardoskodók – nagy fantáziát láttak a Brexitben. Ma viszont azt kell konstatálniuk, hogy a brit elit csak a rossz és a még rosszabb között választva, teljesen felszámolja önnön politikai valóságát.
Bár a Trump viselt dolgaival foglalkozó különleges ügyész, Robert Mueller nem tudott érdemi bizonyítékokat szerezni az elnök orosz kapcsolatit illetően, de közben oly mértékben megromlott az amerikai-orosz viszony, hogy Orbán különleges és mindenáron titkolni próbált kapcsolatai a putyini maffia-világgal ma sokkal inkább a figyelem középpontjában áll, mint eddig bármikor.
Csatlakozzon a választások után a Fidesz bármelyik európai pártcsaládhoz, „védő kart” nem, hogy nem fog a néppárt többé feléje nyújtani, sokkal inkább segíti majd azokat az erőket, amelyekkel ujjat húzni sohasem volt tanácsos.
Diplomáciai színjáték
Orbán Viktor ma a Zöld-foki szigetekre utazott, de nem egy kicsit kikapcsolódni, nyaralni – annak lett volna értelme -, hanem diplomáciai színjátékot folytatni.
A fontos partnerek már nem nagyon állnak szóba a magyar illiberális vezetővel, még Donald Trump sem fogadja a Fehér Házban, az Európai Unióban meg már teljesen leszerepelt, még a saját pártcsaládja is elhatárolódott tőle. Egyedül a szélsőjobboldalon népszerű.
Valamiért most mégis fel kell mutatni, hogy vannak még élő nemzetközi kapcsolatok, ezért aztán elutazott Praiába, a Zöld-foki Köztársaság fővárosába, ahová Szijjártó Péter is elkísérte. A kétnapos látogatás alatt fogadja őt Jorge Carlos Fonseca, a Zöld-foki Köztársaság elnöke, Jorge Pedro Maurício dos Santos, a helyi parlament elnöke és Ulisses Correia e Silva kormányfő is. Majd valami papírt is aláírnak.
A baj csak az, hogy a Zöld-foki Köztársaságnak szinte semmi gazdasági vagy diplomáciai jelentősége nincs Magyarország szempontjából. A szigetországot tíz vulkanikus eredetű sziget alkotja az Atlanti-óceánban, Afrika legnyugatibb pontjától, a Zöld-foktól 570 kilométerre nyugatra. Területe még Győr-Moson-Sopron megyénél is kisebb, a fővárosnak meg vagy 110 ezer lakosa van. Egyedül turisztikai célpontként lehet fontos.
Az is érdekes, hogy tegnap reggel még az volt a hír, Orbán ma a déli nyitás keretében Angolába utazik, de aztán ezt délután megcáfolták. Mondjuk Angola nagyobb és fontosabb ország, de valamiért mégsem jött össze a tervezett látogatás. Talán az angolai vezetők rájöttek, hogy kínos lenne a találka és lemondták? Ezt persze nem tudhatjuk, a lényeg, hogy Orbán talált egy másik afrikai országot.
A Szerjózsa minden iránya – Déli kávé Szele Tamással
Mindenekelőtt néhány szó elöljáróban. Míg kihozzák a kávémat. Nem, nem azért foglalkozom Novák Katalin államtitkár ügyeivel, mert különösebben bántani akarom, a sajtófigyelem nem utasítás vagy indulat kérdése. Aki meghatározó szerepet játszik a magyar politikában, azzal foglalkozni kell, vagy nem sajtó, amit írunk.
Ezt azért kellett megjegyeznem, mert korábbi dolgozataimra érkeztek olyan visszajelzések, miszerint „miért utálom én ezt a hölgyet?” Dehogy utálom, úgy vagyok vele, mint Petőfi a zordon kárpitosnak fenyvesekkel vadregényes lányával: nem utálom, csak nem szeretem, tán csodálom, mivel csodálatos dolgokat képes beszélni: a főnökével még inkább így vagyok. Legjobb lenne nem foglalkozni ezekkel az észkombájnokkal, csak sajnos ők vezetik az országot és ők bezzeg foglalkoznak mivelünk: szóval, megkerülhetetlenek. Nyugalom, ha ellenzéki oldalon beszélnek emeletes marhaságokat, azt is meg szoktam írni, nincs szabadjegye senkinek a hülyeségvonatra.
Miután ezt ilyen szépen megbeszéltük, térjünk a tárgyra: már megint mit nem mondott ez a magas állású hölgy? Mert államtitkár, és egyre nagyobb a befolyása a bel-, mi több, a külpolitikánkra is, üstökösként emelkedik a csillaga. Kérem, interjút adott a Magyar Hírlapnak. Ilyesformán – tekintve a Magyar Hírlap olvasottságát, és azt a tényt, hogy már évek óta nem auditálják ezt a sajtóterméket, nehogy kiderüljön róla, miszerint több példányból áll a remittendája, mint amennyit kiadtak belőle – magát az interjút nyugodtan tekinthetjük szigorúan titkosnak is, mert nem hinném, hogy tíznél több ember olvasta, a napos szerkesztőjüket és engem is beleértve, új lesz ez mindenkinek, kérem.
Az interjú címe az Európai Néppártra utal: „Szétköltöztünk, de még nem váltunk el”.
És ott van benne az a „még”. Most még nem, de nemsokára, kis türelmet kérünk, az ügyvéd oly lomha, a jogi hercehurca oly lassú, de nemsokára szabadon szárnyalunk hímes pillangóként mákvirágról mákvirágra!
„ A Helsinkiben elfogadott, alapvető értékekről szóló dokumentumokat mi is támogattuk, sőt, tartalmi kiegészítésekkel éltünk, amiket el is fogadtak. Ami a feltételeket illeti, nem érdemes ultimátumokról beszélni, nem vagyunk alá- és fölérendeltségi viszonyban egymással. Ezért is mondtuk ki, hogy akaratunkon kívül minket nem lehet felfüggeszteni vagy kizárni. Brüsszelben kölcsönösen adtunk egymásnak egy esélyt, hogy felmérjük, milyen perspektívát látunk a jövőre nézve. Nincs hivatalosan olyan lista, amit pontról pontra végig kellene venni. A csúcsjelöltünk feltételeiből a plakátkampány befejezése és a bocsánatkérés is teljesült. Ami a CEU-t illeti, nem tekintem olyan kérdésnek, ami a Néppárt és a Fidesz kapcsolatában sorsdöntő lenne, de ott is megvizsgáljuk a javaslatukat. Egyébként nem vizsgálóbizottság érkezik Magyarországra, amely hoz egy egyoldalú döntést, hanem párbeszédet fogunk folytatni. A helyzet olyan, mint egy házasságban, amikor a kapcsolat olyan pontra érkezik, hogy végig kell gondolni, hogyan tovább. Szétköltöztünk, de még nem váltunk el.”
Kérem, önnek kiváló a humora. Nem vizsgálóbizottság érkezik, mely ezért aztán nem is fog vizsgálódni, pláne nem fog jelentést írni – hanem akkor mi érkezik? Mentesített személyvonat, Sülysápról a hatos vágányra, vagányok között tessék vigyázni? Szó nincs itt kapcsolati válságról, pláne nincs szó egyenlő felek vitájáról: ha egy pókerpartiban nekem két kettesem van, az ellenfélnek négy ásza és egy királya, akkor mindenki kiröhög, ha a lapok bemutatása után azt mondom: „Osztozzunk meg a bankon egyenlően, hiszen mindketten kártyapartnerek vagyunk”. Ha még ragaszkodnék is az álláspontomhoz, mely felrúgja a játékszabályokat, úribb helyeken szólna a hatlövetű is. Egyenlő felek addig vagyunk, míg el nem kezdődik a játszma, legyen az kártya vagy politika, ahogy volt szavazás az ügyben, már van erősebb és gyengébb. Egerek vagyunk egy egyre idegesebb elefánt nyakában, és azt ordítjuk a fülébe, hogy nélkülünk nincs dübörgés.
Azt tehát látjuk, hogy a néppárti „Bölcsek Tanácsának” szerepét megpróbálják félremagyarázni. Rendben, nem is vártunk mást, de lesz magyar „Bölcsek Tanácsa” is, ami kész csoda, mármint, hogy találtak három bölcset berkeken belül, de lesz. Annak mi a dolga?
„Egyrészt segítenünk kell a néppárti „bölcsek tanácsát”, hogy végre tényeken alapuló állásfoglalás fogalmazódjon meg, ne a nyugati liberális médiából, hanem első kézből tájékozódjanak. Mi igyekszünk korrekt tájékoztatást nyújtani, de ez nem mindig egyszerű. A másik feladatunk ennél perspektivikusabb. Megnézzük, mire számíthatunk május után, várhatóan hogyan alakul át a politikai színtér. Egyelőre ez egy sokismeretlenes egyenlet. A kérdés az, melyik lesz az a politikai közösség, ahol a leginkább tudjuk képviselni a magyarok érdekeit, hol tudunk hűségesek maradni ahhoz, amire a magyar emberek minket felhatalmaztak, hol tudjuk garantálni a biztonságot, a családi értékeket, a keresztény kultúra képviseletét. Ez fogja meghatározni, hogy milyen politikai közösség tagjai leszünk.”
Édes hölgyek és drága urak. Azt én tudom, hogy maguk nem olvassák a nyugati médiát, mert nem szokásuk. Én viszont igen: ha egyszer a három néppárti bölcs eljön ide, Napkeletre körülnézni, az maguknak milliószor rosszabb lesz, nincs az a Patyomkin-falu, ami megakadályozná a valódi botrányt. Akkora itt már a szőnyeg alatt rejtegetett gyalázat és mocsok, hogy maga a szőnyeg is másfél méter magas és kerülgetni kell: a nyugati médiában ennek a százada sem kerül nyilvánosságra, naponta olvasom. Nem jelenik meg, terjedelem és valódi érdeklődés hiányában. De
ha korrekt lesz a tájékoztatás, maguknak annyi.
A perspektívákról: naná, hogy reménykedni méltóztatnak Orbán Viktor hagymázas víziójában az erős, talán Néppárt erősségű populista frakcióról, csak Európa többi országában még nem evett mindenki bolondgombát. Azt is értem, hogy ha ez nem sikerül, helyezkedni akarnak, előnyt kovácsolni a hátrányból, a győztesekhez csatlakozni: csakhogy ezt egy apróság megakadályozza. A Fidesznek fel van függesztve az összes Néppárton belüli joga. Így a kilépés joga is. Maguk most meg vannak kötözve és letéve egy sarokba, porosodni, míg a nagyfiúk lejátsszák a meccset. Még szurkolniuk sem szabad.
„Van olyan párt, amelyik jelenleg tőlünk jobbra áll, ugyanakkor helye lenne egy jobbközép, kereszténydemokrata politikai közösségben. Ugyanígy azt is meg kell nézni, hogy mennyi közös van bennünk és a Néppárt bal szélén lévő pártokban. Az olyan jelszavakat, mint a nemzet, haza, család és biztonság ma Európa számos országában az úgynevezett szélsőjobboldali erők birtokolják – miért hagytuk?”
Azért tetszettek hagyni, mert maguknak alapvetően
a szélsőjobboldalisággal semmi bajuk, sőt, nagyon hasznos kis eszköznek találják kampányok idején, nagy bizonyossággal hozza a voksokat egyes rétegek köréből: hogyne, a kolerát is felfoghatjuk úgy, hogy az csak egy másféle, reformált módja az emésztésnek.
Ha a szélsőjobb pártot befogadják, az nem egyéb, mint ennek a gyógyászati elvnek az alkalmazása. Hogy mindenki belepusztul? Az más kérdés, de az elv a lényeg. Azonban ugyanilyen hasznos kis eszköznek találták a liberalizmust is 1993-ig, csak akkor merőben pragmatikus okokból feladták volt: Magyarországon a politikai jobboldalon keletkezett épp hatalmi űr.
De nem baj, egyáltalán nem baj, hogy a mi napkeleti bölcseink egyike pont Novák Katalin. Bölcsnek ugyan nem mondanám, sőt: de kiváló műszer, mindig pontosan fogja mutatni a Fidesz pillanatnyi helyezkedését a politikai széljárás szerint.
Tökéletes szélkakas, jobbat nem is kívánhatnánk.
Most éppen élesen csikorog jó Budavár magas tornyán, ugyanis egyszerre akar mutatni mindenfelé.
A szélrózsa minden irányába, a biztonság kedvéért, mert ember nem tudja, Orbán a végén mit fog kitalálni.
Csak nehogy szélrózsa helyett Szerjózsa legyen ebből.
Miért sikertelen nemzet a magyar? Van-e kiút?
Évente 60-70 ezer kilométert autózom Magyarországon keresztbe-kasul; nem hiszem, hogy sokan lennének közöttünk, akik az utak, az árokpartok és épületek állapotától a boltokon, a benzinkutakon, a gyárakon és a szállodákon át a legkülönbözőbb rendű és rangú emberekig több közvetlen információval rendelkeznének az országról, mint én. Nagyon nem vagyok fideszes, de nagyon nem vagyok egy balos pártnak se a híve. Jól ismerem a Nyugatot és Közép-Kelet Európát, ahol korábban többet, de ma is még néhány hetet eltöltök évente munka kapcsán, emberekkel és gépekkel. Közben szegről-végről szakmám a történelem és a filozófia. A véleményem kiegyensúlyozott – és patrióta.
Esünk szét.
Megint miért? Mindig miért?
A magyar nemzet sikertelensége legkésőbb a klasszicizmusunk és a felvilágosodás óta – kétszázötven éve – a patrióta magyar értelmiség legfontosabb témája. Sokan sokféle magyarázatot találtak már a kérdésre, többen bele is őrültek, rengetegen itt hagyták az országot, legalább ennyien az életüket adták érte vagy az áldozatává váltak. A nemzetről való folyamatos önáltatás és hazudozás közepette a nemzetről való igazság kergetése Berzsenyitől Széchenyin át Esterházyig a színvonal ismérve is. Alul a zagy, felül – a fájdalmas élveboncolásban – a keserű igazság.
Az igazságkeresés hitelét kétségtelenül rombolta a XX. században az igazságot nélkülöző agresszió az öröklött tehetetlenség ellen a bolsevikok oldaláról, amelyet sajnos a mai progresszivista szemlélet részben tovább éltet. De az utóbbiak elutasítása csak a zagy szemében indokolja a nemzeti romantikát és kritikátlanságot; csak a zagy véli úgy, hogy a hazaszeretet ismérve a nemzeti dicsőség magasztalása egy nemzet füstölgő romjain. Márpedig a romok romok, a füst füst, a mélyben munkáló ismeretlen erőkkel való szembenézés változatlan. [*]
Nem akarok és nem tudok organikus magyarázatot adni itt mindenre, erre részben itt van a blogom eddigi csaknem 1400 bejegyzése és itt van megannyi írás jó néhány színvonalas magyar értelmiségi tollából. Inkább sorolom a romlás hátterének darabjait, amiről jóval kevesebb vita van a populáris nyilvánosságban (a mozifilmeken, a TV-ben, a szépirodalomban, az iskolákban, vitaklubokban stb.), mint a magyar gőggel lenézett Amerikában a saját – még mindig – feldolgozásra váró nemzeti traumáikról.
Ismeretlen témák…
Ilyen – a nagy nyilvánosságban hajmeresztően ismeretlennek számító, feldolgozatlan, de mitikus, torz formájukban a kultúránkat meghatározó – darabok a magyar etnicizmus, a nemzeti gőg és a nemzeti sérelmek dinamikája, a nemzeti nagyság tévképzetei, a magyar nemzeti szocializmus, a nemzet és a modernizáció konfliktusai, a polgárosodás és a hazafiság elkülönbözése és ellentétbe kerülése, Trianon és Auschwitz összefüggései, az egykori nemzetiségeink látószöge, kommunizmus és zsidóság, a magyar történeti mitológia, az elmaradt polgárosodás ismérvei, a kapitalizmus és a jólét viszonya, a liberális demokrácia, a szabadság és az államiasság konfliktusai, az az adófizetés és a polgári erkölcs stb., stb. Ezek jórészt ismeretlen témák a magyar nyilvánosság említett és nem említett fórumain, ezekről és más alapvető kérdésekről semmiféle alapos vita nincs, ami előre vihetné a közös dolgainkat, a zagy széndioxidot és ként dob fel, életünk tavai haldoklanak, mert nem bírják már tovább a beléjük folyó mérget és a vízforgás hiányát.
Akinek van szeme, látja: ami jó történik, az nagy nagy többségben magántőkéből jön létre; a közszolgáltatásaink ezzel szemben gyorsulva romlanak, az állam nevében bűnözők élősködnek a nemzet testén aljas módon legitimálva a tolvajlást Európa kétségkívül rosszul menedzselt problémáival és a zagynak nincs tudása a jelenségek szétszálazásához. Mivel a lényegi kérdések feldolgozatlanok, a kormány és ellenzéke egyformán rombolja a nyilvánosságot, amit egy hatalmas pöcegödörnek látnak, amelyet – azt gondolják – folyamatosan megtölteni hivatottak az ürülékükkel, az előbbi jórészt számításból, az utóbbi jórészt tudatlanságból dolgozik a nép további romlásán, miközben a magyarok fogynak a határainkon belül, a több évszázados áthúzódó problémáinkra nincs szem és fül, azt hisszük, meg lehet úszni a velük való szembenézést, ha még egyszer nemzetet akarunk látni a füstölgő romok helyén. Nem lehet. Hányszor kell még bebizonyítania a sorsnak, hogy zagyon nem lehet várat építeni?
A címben feltett második kérdésre, hogy mi a megoldás: nem tudom.
Van-e kiút? Nem látok. Annak a zagynak kellene – a puszta számaránya miatt – a kiút felé vennie az irányt, amely a minőségénél fogva képtelen erre. Addig pedig, amíg ez a csoda be nem következik, az erkölcstelenség marad. A rombolás marad.
[*] Az egyik utolsó érv a nemzeti kritikátlanságtól, hogy „már az is csoda, hogy megmaradtunk”, ez is a nagyszerűségünket bizonyítja. Kérem, ugyan miért? Objektíven nézve Magyarország (a Magyar Királyság) a XIV. században élte a fénykorát és máig tartóan folyamatosan veszítette el a befolyását, a legnagyobb időre a függetlenségét, a gazdasági és katonai erejét, a kulturális befolyását, majd a területe nagy részét (amikor nem mellesleg nyugati politikai döntés volt az is, hogy a románok és a cseh-szlovákok nem foglalhatták és számolhatták fel egészen), ma pedig roppant bölcsen a Nyugat ellen harcol, ahova mindig is igyekezett.
Eközben államok alig tűntek el Európában, inkább létrejöttek, nem kevés éppen a mi nemzetiségeinkből vagy azokkal egyesülve, ami éppen nem a kivételes erőnket bizonyítja, hanem a relatív erőtlenségünket. A konzisztens erőtlenségünket. Ezt nemzeti nagyságnak hazudni az okok keresése helyett: cinikus, aljas és nemzetellenes. Mindenkor mindenhova ellenséget vizionálni, majd önsajnálatba és önsorsrontásba menekülni hatékony politika helyett felveti a nemzeti értelem teljes megbomlásának gyanúját..
Márki-Zay mozgalma kifulladóban – az ok
A szimpatikus Márki-Zay Péter (MZP) heroikus küzdelme saját városában a Fidesszel nagyobb sikerekkel kecsegtet, mint az országos szereplése. Ennek – az országos sikerek elmaradásának – világos okai vannak, amiken nem érdemes meglepődni. MZP-nek meg kellett volna oldania egy kollektív cselekvési problémát, amit az ellenzék sok éve nem tud megoldani: ti. az egységes fellépést valamilyen formában (a nagyobb kollektív haszon érdekében).
MZP célja, hogy elérje a pártok visszalépését egyetlen pártonkívüli jelölt javára a különböző választásokon, a lényegét illetően sem különbözik a korábbi elgondolásoktól, pl. attól, hogy hogy a pártok elosszák egymás között, kinek a jelöltje mögé állnak be, vagy hogy egységes listán indulnak, vagy hogy nem indulnak. Ezek mind ugyanannak a kollektív cselekvési problémának a különböző megmutatkozásai, ami ez: hogyan tudnak cselekvők a saját (vélt vagy valós) közvetlen érdekeik ellenében egy közösségi stratégiát előnyben részesíteni, ha ennek beláthatóan nagyobb a hozzájárulása a közjóhoz (magasabb kollektív haszonnal járhat), de nem okvetlenül növeli a szereplők egyéni hasznát és/vagy a hozzá vezető út (az implementáció) bizonytalan.
A kollektív cselekvési problémák megoldásához mindenekelőtt arra a meggyőződésre van szükség, hogy az ennek eredményeként beláthatóan előálló kollektív (politikai) haszon valamiért kívánatosabb lehet (a probléma megoldásához) elegendő számú cselekvő számára. Elvileg ezt jelentené a mi esetünkben annak a belátása, hogy az Orbán-rendszer elegendő szereplő (párt) szervezeti érdekét, ezen belül elegendő kritikus döntéshozójának személyes érdekét sérti jobban, mint a rezsim pusztulása. MZP eddigi kudarca arra világított csak rá, amire az eddigi „összefogósdik”: a pártok által elérhető kollektív haszon (és azon belül az egyes pártokra és vezetőkre jutó haszon) nem elég nagy ahhoz, hogy legyőzze a szervezeti és egyéni szereplőknek a status quóhoz fűzött személyes érdekét (a status quo hasznosságát).
A személyes érdekek a kollektív cselekvés ellen szólnak
Még ha be is látják ezek a szereplők a rezsim károsságát akár az országra, akár – adott esetben – a pártjaikra, a személyes érdekek (jelesül a titkolt és nyilvános juttatások, ideértve a magas országgyűlési képviselői díjazásokat, önkormányzati bulikat, közvetett közbeszerzési érdekeltségeket, informális kapcsolati hálókat stb.) a kollektív cselekvés ellen szólnak. (Hozzátartozik ehhez, hogy ezt a döntésüket a szereplők politikai – nem pedig erkölcsi – döntésként élik meg.)
MZP akkor tudott volna segíteni ezen a helyzeten, ha felismeri a kollektív cselekvési problémát és különleges motivációt tudott volna tenni a megoldás mögé – méghozzá háromféle módon: akár a rezsimhez fűződő párt- és pártvezetői érdekek hiábavalóságának beláttatásával, akár annak biztosításával, hogy ezek a szereplők növelni tudják a hasznukat a rezsim bukásával, akár kellően hatékony politizálással közvetlenül a szavazókra hatva -, és ez kritikus számú ellenzéki szereplőt lendített volna a kollektívan optimális megoldás felé. De a három lehetőségből egyet sem tudott és nagy valószínűséggel már nem is tud felmutatni. (Röviden és némileg leegyszerűsítve: nem tudott új bizalmi centrumot létrehozni maga körül.) Ha viszont így van, MZP és a mozgalma csak tovább bonyolítja a komplex ellenzéki struktúrát és valójában a NER stabilitását erősíti. Mivel még nem akarom (magamban) lezárni az MZP-fejezetet, ezzel a cikkel szerettem volna ráirányítani a figyelmet a kollektív cselekvési probléma jelentésére ebben a helyzetben.
Végül a korábbi cikkeimre reflektálva meg kell erősítenem: a rezsim bukásának kiváltó oka a gazdasági és külpolitikai környezet változása lesz, nem a belső ellenzéke, illetve minél színvonalasabb ellenzéki konfiguráció lesz elérhető abban a pillanatban, annál jobb lesz az országnak. Ezért az új ellenzéki politikusok és mozgalmak célja elsősorban az ellenzék tisztulása és felkészülése kell hogy legyen, amiben MZP-nek viszont fontos szerepe lehet. Az összefogósdinak semmi értelme, a kiszorítósdinak és az ellenzéken belüli pozíciószerzésnek annál több.
