Featured

Orbán Viktor miniszterelnök eheti strasbourgi felszólalását, valamint elsősorban az azt követő vitát és hozzászólásokat sokan és sokféleképpen csócsálták már az elmúlt napokban; a kormánymédia egyik televíziócsatornájának híradója (!) egy „sokat látott szakértővel” még Magyar Péter sliccéig is lehajolt a rogáni propaganda-célok elérésre érdekében.

Ez utóbbi egyébként vitán felül álló módon a rendszerváltás utáni médiatörténelem egyik legelképesztőbb tartalmú és legszánalmasabb munkája volt; bár látva a szorgalmat és a férfiasság-vizslató színvonalat, lehet, hogy lesz ennél is lejjebb még itt a nagy pánikhangulatban.

A Fidesz miniszterelnöke kapott hideget és meleget egyaránt az Európai Parlament strasbourgi plenáris ülésén, a legnagyobb meglepetést azonban leginkább az Európai Bizottság elnöke, Ursula von der Leyen okozta, aki nem tapasztalt nyíltsággal és határozottsággal kritizálta az Orbán-kormány politikáját. Gyorsan tegyük hozzá, hogy abban a magyar kormányfőnek valóban van igazsága, hogy az Európai Bizottság feladata nem a nettó politikai „csihi-puhi” megvívása valamely tagállami kormánnyal, hanem az Unió egyfajta döntés-előkészítő, végrehajtó, döntéshozó, ellenőrző és képviseleti szerveként őrködni a szerződések felett és jogszabályokat kezdeményezni, illetve azokat becikkelyezni. Ebbe az „őrködésbe” persze sok minden belefér – például a jogállamiság harcos megóvása -, de a lecsupaszított politikai-ideológiai harcok terepe valóban más kellene, hogy legyen.

Politikai szemtanúként annyit azért gyorsan hozzáteszek, hogy az az Orbán Viktor kéri számon az írott és íratlan európai szabályok betűhelyes betartását az Európai Bizottság elnökén, aki uszító plakátkampányok főszereplőjeként szerepelteti ugyanezt a személyt, vállaltan szembe megy a szabályokkal, tudatosan felrúgja azokat és sportot űz abból, hogy a jogerős kötelezettségeit sem hajlandó betartani. Vagyis, mielőtt valaki csalást kiált, nem ártana előtte legalább eldobni a saját kezében lévő cinkelt kártyákat.

Mai vasárnapi levelemben Orbán strasbourgi beszédének méltatlanul félretolt kijelentéseivel és vállalásaival szeretnék röviden foglalkozni, mert a bulvárzaj elvitte róla a fókuszt, pedig érdemes odafigyelni egyes pontokra. Kezdhetném azzal – némi malíciával -, hogy ha nem tudnám ki a magyar kormányfő és mit tett ezzel az országgal az elmúlt bő másfél évtizedben, akkor könnyen szaladna ki a számon: milyen jókat mond, mennyire konstruktív és milyen igaza van.

Mindezt csak az rontja el, hogy közelről láttam és látom a politikai folyamatokat, a kormányzati döntéseket és szándékokat, aminek eredményeként az ember még azt is gyanakodva hallgatja, ha a NER bármely vezetője „jó reggelt” kíván valakinek. És épp ez a mély hiteltelenség az, ami a Fidesz politikáját illetően már az adott esetben tényleg érdemi, figyelemre méltó és jogos javaslatokat is automatikusan narancsutálati címkével látja el.

Orbán a strasbourgi plenáris ülésen szerintem nagyon helyesen tette újra asztalra az Európai Unió versenyképességének kérdését és fújt „ébresztőt” többek között Mario Draghi jelentésére hivatkozva. Orbán a volt olasz miniszterelnök vaskos és az EU állapotáról súlyos megállapításokat megfogalmazó jelentésére támaszkodva sorolta a problémákat és szorgalmazta többek között a november elején esedékes informális csúcson egy versenyképességi paktum elfogadását.

Szögezzük le, mert fontos: Orbánnak ebben igaza van.

Politikai szemtanúként azonban rá kell mutatnom arra is, hogy

a Draghi-jelentés nemcsak a problémákat sorolta, de megoldási javaslatokat is tett, amelyek azonban nagyrészt totálisan szembe mennek mindazzal, amit a Fidesz gondol az európai közösség jövőjéről és működéséről.

Draghi például közös uniós hitelfelvételt szorgalmaz, aminek már csak az említésekor is tüzet hánynak a fideszes vezetők; kiemelte, hogy csökkenteni kell (feltehetően az orosz energiahordozóktól való) függőségünket, ami a jelenlegi magyar kormánynak szuverenitási-gazdasági-semlegességi-elvi kérdés; de Draghi azt is hangsúlyosan leírta, hogy az EU versenyképességének legnagyobb kerékkötője az, hogy bizonyos tagállamok különutas játékot játszanak, nemzeti vétókat emelnek, ezzel gátolva a közös előre haladást.

Vajon ki(k)ről lehet szó?

Erről érdekes módon a Fidesz miniszterelnöke már nem tett említést. Az is ide tartozik, hogy Orbán nagyon helyesen szorgalmazza a versenyképességi paktum elfogadását, azonban ez nem az ő forradalmi mesterterve, hanem az általa plakátokon becsmérelt Ursula von der Leyen munkatervének egyik – sok más, hasonlóképp kölcsönvett – fontos vállalása.

Vagyis, Orbán olyat szorgalmazott és adott el saját ötletként, ami nem az övé, de tudhatóan zsebben van már.

Mondjuk, ez ügyes. Kicsit sumák, de ügyes.

Orbán arról is beszélt – ismét csak mintha von der Leyen munkatervéből idézne -, hogy Európában az illegális migráció miatt nőtt az antiszemitizmus, a nők elleni erőszak és a homofóbia. A sok tekintetben igaz megállapítás mellett azonban sajnálatos módon önkritikusan azt nem tette hozzá, hogy nemrég azért mondott le egy fideszes EP-képviselő, mert ittasan bántalmazott egy nőt, a melegekről szóló könyveket pedig az általa vezetett kormány döntése nyomán fóliázzák be Európa közepén.

Orbán arról is beszélt, hogy folytatni kell az EU bővítését, furcsa mód azt azonban már nem fejtette ki, hogy miért akar újabb tagállamokat felvenni egy olyan közösségbe, amely szerinte mára szétesett és nincs jövője. De arról sem ejtett szót, hogy az elmúlt öt évben épp a Fidesz-kormány által delegált uniós biztos felelt a bővítéspolitikáért – ezek alapján az ő álláspontja szerint is vitatható eredményességgel.

Ami viszont mindenképpen érdemi felvetés és erre valóban szánjuk néhány komolyabb mondatot: az a schengeni rendszer helyzete és kezelése. Orbán azt javasolta, hogy az euróövezeti csúcstalálkozók mintájára vezessék be „a schengeni csúcsok rendszerét”, amely egyszerre hasznos és előremutató ötlet, ráadásul egy olyan javaslat, amelyet szinte bizonyosan nem fognak más tagállamok ellenezni, vagyis egy újabb okosan bezsákolható eredmény. De a kommunikációs sikernél is több van ebben a javaslatban: teljesen jogos és szükséges felvetés, hogy a recsegő-ropogó schengeni rendszer működtetése, illetve bővítése központosítottabb és megemelt szintet igényel.

Az EU egyik legértékesebb eredménye a (belső) határok nélküliség, ezért pedig megéri folyamatos erőfeszítéseket tenni.

Persze, tegyük hozzá, hogyha ezt komolyan is gondolják a Fidesz-kormányban, akkor sürgősen újra kellene gondolni például az embercsempészek tömeges szabadon engedését. Orbán ugyanis nem kicsit csúsztatott, amikor „kitoloncolásról” beszélt az esetükben, mert valójában olyan „reintegrációs őrizetbe” helyezik ezeket a bűnözőket, ami Magyarország határain belüli szabadon engedést jelent annak pontos kontrollálása nélkül, hogy az illetők végül melyik irányba hagyják el az országot – esetleg a belső határok nélküli nyugat felé -, vagy tényleg elhagyják-e egyáltalán. A Belügyminisztérium korábban maga ismerte el, hogy ezt nem követik nyomon. De, ha a Fidesz komolyan gondolja a schengeni rendszer koordináltabb működtetését, akkor az olyan piti, szájkaratés fenyegetésekkel is ideje felhagyni, mint az illegális migránsok Brüsszelbe buszoztatása, mert valamelyik szándék ezesetben nettó hazugság.

Az is helyes javaslat Orbán részéről, hogy Bulgária és Románia mielőbb – lehetőség szerint még az év vége előtt – teljeskörűen csatlakozzon a schengeni térséghez, ez Magyarország számára is jelentős könnyítéseket hozhatna. (Halkan teszem hozzá, ez is vastagon szerepel az Európai Bizottság régi-új elnökének közzétett munkatervében) Itt is van azonban egy meglehetősen nagy elefánt a schengeni porcelánboltban, amiről a Fidesz elnöke elfelejtett szót ejteni a parlamenti beszédében. Románia és Bulgária teljeskörű schengeni csatlakozását ugyanis épp az az Ausztria blokkolja, amelyet Orbánék legújabb szélsőjobboldali szövetségesei és frakciótársai, a Szabadságpárt politikusai vezetnek. Ha a magyar miniszterelnök komolyan gondolja a javaslatát, akkor az elnöklésével zajló uniós félévben még gyorsan átmehetne Bécsbe, hogy erről meggyőzze harcostársait. Mondjuk a szabadságpártiak egyik feltétele a teljeskörű csatlakozás támogatásához, hogy Románia és Bulgária fogadjon be szír és afgán menekülteket; Orbánék pedig betonba öntötték álláspontjukat azzal kapcsolatban, hogy minden tagállamnak joga van magának eldönteni, hogy kikkel és hogyan akar együtt élni. Önsakk-matt?

A magyar uniós elnökség egy nagyszerű és megtisztelő lehetőség, amivel élni kellene, illetve kellett volna. Tényleg kiváló diplomaták dolgoztak hosszú hónapokon át ennek az elnökségi félévnek az előkészítésén, ezt a munkát pedig könnyedén tönkretette az a provokatív, „békemissziónak” hazudott körút, amelyet Orbán már az elnökségi kitűzővel tett meg mindenféle felhatalmazás és egyeztetés nélkül. (Ennyit arról megint, hogy ki tartja be a szabályokat és ki nem) Ebben a félévben a komoly szakmai sikerekre kellett volna inkább koncentrálni, ezzel is megmutathattuk volna Magyarország igazi, szebbik arcát. Sajnálatos, hogy ehelyett egyelőre nem az együttműködés és a progresszív előrehaladás eredményeitől hangos a magyar elnökség, hanem inkább egységromboló vitáktól és pitiáner személyeskedésektől. Orbán a strasbourgi vitában számonkérte az európai politikusokat, hogy az elnökség programjának szakmai vitája helyett miért „politikai intifádát” tartottak – de azt már elfelejti: ő maga indult eleve úgy Strasbourgba egy közösségi posztja szerint, hogy indulhat a „csihi-puhi”. Ilyen egy „békepárti utcai harcos”.

Politikai szemtanúként azt gondolom:

a magyar kormányfő strasbourgi programbeszédében és a magyar uniós elnökség programjában is vannak olyan szakmai ügyek, javaslatok, amelyek jóval több figyelmet és támogatást érdemelnek, mint amelyet a jelenlegi politikai klímában kapnak. Persze, ehhez az sem árt, ha a Fidesz politikai gépezete is néha feljebb tekint Magyar Péter sliccénél.