Blogolda

Kövezzetek meg nyugodtan!

0

A szexuális zaklatásról és a viktimológiáról ír a jogász blogjában Dr. Sándor Zsuzsa jogász:

Jogász vagyok, nem tehetek róla. Arról persze igen, hogy jogász vagyok, csak arról nem, hogy sok mindent másként látok, mint a „normális” emberek.

Nagyon bátor tettnek tartottam Sárosdi Lilla első, második és talán még a harmadik megszólalását is.

Imponáló őszinteséggel tárta fel, mi történt vele 20 évvel ezelőtt. És vagy háromszor el is mondta, hogy nem akarja megnevezni azt, aki abuzálta, mert a jelenségre akarja felhívni a figyelmet. Nem értem, miért gondolta meg magát. Mi volt az indítéka akkor, amikor már nem a jelenség feltárása volt fontos számára, hanem Marton László megnevezése.

És most jöhet a kövezés, mert többen gondolják úgy, hogy helyesen tette, mint ahányan – talán velem együtt -, hogy nem. Megmondom, miért gondolom így. Számos beszámolóból kiderült, hogy hány másik rendező, filmes, sőt rendező-szakos főiskolás, énekkarvezető, „aranykezű” mérnökember követett el hasonló szeméremsértéseket. Mert jogilag ezeket a cselekedeteket így hívják. És maximum 2 évig terjedő szabadságvesztés jár érte. Nem életfogytiglani megszégyenítés.

Miért nem tudjuk például annak a másik férfinak a nevét, aki a fehér Mercédeszben ugyanolyan szeméremsértést követett el, mint Marton. Csak nem azért, mert ő nem egy olyan közismert ember, mint a főrendező? Pedig Sárosdi Lilla tudja ki ő, nem csak azért, mert anno be is mutatkozott neki, hanem azért, mert ő maga állította, hogy valaki most ismét megmondta az illető nevét. Akkor? Ő miért nem érdemli meg, hogy ugyanúgy szégyenpadra ültessék?

És vajon mi közöm van nekem és a világnak ahhoz, hogy milyen „pici löttyedt hímtagja” volt 20 évvel ezelőtt Martonnak? Ez is hozzátatozik egy – nem kétségesen – létező jelenség társadalmi megvitatásához? Nem inkább megalázó és a téma szempontjából totálisan érdektelen ízléstelenség?

Persze, ha Marton „életfogytiglani” elkövető, mert hogy jelentkeztek olyan sértettek is, akikkel szemben 5 éven belül követett el szeméremsértést, úgy más a helyzet. Ha velük szemben is olyan cselekményt követtek el, mint amilyenről Sárosdi Lilla számolt be (Btk.: „aki magát nemi vágyának felkeltése vagy kielégítése céljából más előtt szeméremsértő módon mutogatja, vétség miatt két évig terjedő szabadságvesztéssel büntetendő”), az ilyen magatartás közvádra üldözendő. Magyarán, ha a nyomozóhatóság a bűncselekmény megalapozott gyanúját észleli, hivatalból indít eljárást. Persze csak az elévülési időn belül. Ám ha a cselekmény „csak” abban nyilvánul meg, hogy az elkövető „mással szemben olyan szeméremsértő magatartást tanúsít, amely a sértett emberi méltóságát sérti”, – már pedig több sértett beszámolója erről szól (fogdosás, fogdosásra rábírás, stb.) – akkor az magánindítványra üldözendő és nem hivatalból. A magánindítványt pedig „attól a naptól számított harminc napon belül kell előterjeszteni, amelyen a magánindítványra jogosult a bűncselekmény elkövetőjének kilétéről tudomást szerzett.”

Lengyel Anna írta: „Érett demokráciában pedig már rég arról szólna minden második komment a színműs felfüggesztési követelés alatt, hogy emberek, az ügy már régesrég elévült! Milyen kivizsgálásról beszéltek?” Ő pedig „normális” ember, nem jogász. És mégis visszarettenti az a lincshangulat, ami most egyetlen ember ellen irányul.

Persze, mi, nők sem vagyunk egyformák. Sem 18 évesen, sem igazi felnőttként. Némelyikünk már 18 évesen is tudta, nem okos dolog beülni egy autóba, felmenni kettesben egy férfi lakására, mások talán nem. És ez nem áldozat hibáztatás! Én is úgy gondolom, hogy ez nem jogosítja fel a férfit arra, hogy visszaéljen a helyzettel.

Sokrétű ez a probléma, és álságosnak tartom, hogy egyesek legszívesebben megköveznék azokat, akik több szemszögből próbálják körüljárni a történteket.

Ezúttal két szempontot is felvetnék.

Én a gyerekeimet egészen kicsi koruktól arra neveltem – és ezzel bizonyosan nem voltam egyedül – hogy ne álljanak szóba idegenekkel, ne higgyék el, hogy én olyan emberrel üzenek nekik, akit ők nem ismernek, ne menjenek fel egyedül senki lakására, és ne higgyenek el bármit a felnőtteknek. Az egyik megfogadta az anyai intelmeket, a másiknak mázlija volt. De hogy ezek az intelmek a kisagyuk zugában nagyobb korukra is megmaradtak, abban biztos vagyok. Mint ahogy abban is – és ez bizony már a viktimológia területe – hogy a családnak, a gyerekkornak, a szülőkkel való kapcsolatnak jelentős szerepe van abban, hogy kiből lesz áldozat, vagy, hogy ha már áldozattá vált, miként tudja feldolgozni a vele történteket.

A viktimológia az a tudomány, amelyik azt állítja, hogy az áldozat személyisége, viselkedése, életkörülményei is hozzájárulnak a sérelmére elkövetett bűncselekményhez. És ez nem azt jelenti, hogy az áldozat „tehet arról”, hogy sértetté válik. Hiszen áldozattá válhat valaki a foglalkozása, vagy csupán a bőrszíne, vagy akár politikai nézetei miatt. Az áldozattá válás okainak felderítése ugyanolyan feladata egy társadalomnak, mint a bűnözés elleni küzdelem. Ezért is furcsállom azt a Facebook bejegyzést, melyet egy általam igazán nagyra becsült sértett tett közzé, nevezetesen, hogy mindazokat letiltja saját oldaláról, akik az áldozatok magatartásáról is szót ejtenek. A későbbi, hozzá nem méltó obszcén kiírásáról inkább már nem is szólok. Ami azoknak szól, akik nem ugyanazt és nem ugyanúgy gondolják, mint ő. Biztos vagyok benne, hogy egy igazi társadalmi vitának nem ez a módja.

Számos névvel, vagy név nélkül elmesélt történetből számomra az derült ki, hogy Marton – elfogadva igaznak a beszámolókat – a tekintélyét, pozícióját, az őt körülvevő áhítatos tiszteletet használta ki. Olyanoknál is, akik még csak nem is függtek tőle igazán, hiszen még főiskolások sem voltak, csupán a színházért rajongó fiatalok.

És ez a másik szempont, amit meggondolásra érdemesnek tartok. A feltétel nélküli rajongást, a mérhetetlen tekintélytiszteletet. Miért ájulunk el rögtön a „Nagyember” társaságában? Miért veszítjük el a józan ész kontrollját, csupán attól, hogy egy hírességgel hoz össze a szerencsénk, vagy inkább szerencsétlenségünk? Miért gondoljuk azt, hogy bármit el kell tűrnünk pusztán azért, mert az a másik „Valaki”? Ha ez a „Valaki” a kezünket odaszorítja magára, ahová mi nem akarjuk, miért nem húzzuk el és ülünk három sorral arrébb? Ki és mikor nevelte belénk a feltétel nélküli odaadást akkor is, ha észleljük, hogy a „Nagyember” ocsmányul viselkedik? És most már nem csak a konkrét esetekről beszélek. Azokról is, akik bármilyen sületlenséget, hazugságot elhisznek, ha azt az a bizonyos „imádott Valaki” mondja. Mert az élet más területein, például a politikában is a feltétel és kritika nélküli tekintélytisztelet áldozatai vagyunk. Nekem egy volt egyetemtársam (sajnos már nincs köztünk) egy profán, de kézenfekvő példával oldotta fel a félelmetes professzor előtti vizsgadrukkomat: „arra gondolj, hogy pont ugyanúgy nyög a WC-n szaráskor, mint te”.

Csutka István, a sokszor kitüntetett színművész, táncművész – szintén zaklatás áldozata – írta az alábbi sorokat: „Persze, nem kötelező partnernek lenni ezekben a helyzetekben, fel lehet állni és elmenni, már ha engedik az embert…, vagy van hozzá elég bátorsága és ereje… Sokan mások sem engedtek a nyomásnak, vagy szintén felléptek ellene, még akkor is, amikor tudták jól, ha ellenállnak a munkanélküli lét vár rájuk, vagy álmaik törnek apró darabokra.”

Azt viszont őszintén remélem, hogy Sárosdi Lilla legutóbbi megszólalása nem talál értő fülekre. Ő most már azt szeretné, hogy a szeméremsértés soha el nem évülő bűncselekmény legyen. Épp úgy, mint mondjuk a terrorcselekmény, a különös kegyetlenséggel elkövetett emberölés, vagy a háborús, és emberiesség elleni bűntettek, hogy csak néhányat említsek.

Lehettünk volna szabadok is

„Mindig azt mondják, hogy jövőre jobb lesz. Nem lehetne egyszer már most is jobb?” Ezt írtam ki néhány napja a Facebookra, és azt hittem, hogy vicceltem. Kiderült, hogy nem: nagyon is komoly volt, amit írtam.

Ezt onnan tudom, hogy többen komolyan vették. Például az az ismerősöm, aki kommentjében a következőket írta:

„Jövőre jobb lesz. Ha otthagyod a hisztériakeltő, hazug, kerítésemelő, „erkölcsi észtet” osztogató országot. Ezt elfelejtik hozzátenni. A magyarság a lélekben lakozik. Nem a testben, ami helyzetváltoztatásra képes mindaddig, amíg a mozgásszervi betegségek nem kerekednek felül. Ovi nem fog elmozdulni a székéről. A kerítést az ország húzza maga köré. És már nem fogja Európában senki sajnálni a magyarokat. Ez már régen nem ’45 és ’56. Lehettünk volna szabadok is…”

Elmenni, vagy itt maradni. Sokaknak ez nem kérdés, mert már döntöttek. Alig van olyan család, ahol ne lenne külföldön valamelyik gyerek. Nem kalandvágyból, mint azt a kormányhoz közeli megszólalók mondták eleinte, cinikusan. És nem is világot látni, tanulni, majd visszajönni, ahogyan azt választott vezetőink mostanság kommunikálják.

Mindenki nyugodjon le: a gyerekeink nem fognak visszajönni. Marad a Skype, az évenkénti – távolságtól függően – egyszeri, kétszeri láthatás. És lesznek unokák is, akik németül, angolul, olaszul, vagy éppen franciául beszélnek.

Integetni magyarul is tudnak majd a Skype-on.

De mi legyen velünk, akik másképp döntöttünk? Régebben én is szívesen vicceltem azzal, amivel mások is sokan: hogy kalandvágyból maradtunk itthon.

Most már ez nem vicc.

Idővel az ember nem tud, és nem is akar elmenni. Én itt vagyok itthon. Máshol is tudnék létezni – remélem, soha nem kényszerülök rá – de itt vannak a gyökereim.

Pejoratív értelemben is. Mert azok a gyökerek – gyk.: hatalomittas tahó, bunkó gazemberek – szintén a mieink. Ha nem is mi ültettük el őket annak idején, hogy antipatikus rohadékká növekedjenek, mi is benne voltunk, hogy most a nyakunkon lehetnek.

De a szó eredeti értelmében is itt vannak a gyökereink. Itt születtünk, itt tanultunk járni, írni, olvasni.

Ha muszáj lesz, – remélem, mégsem – akkor majd elmegyünk. Most még maradunk. Testben mindenképp. És lélekben is, ameddig lehet.

Az erőre szakosodottakról

0

A szexuális zaklatásról és az erőszakról ír nyilvános Facebook-posztjában Ferber Katalin író:

„Az elmúlt napokban szünet nélkül derülnek ki a nyilvánosság számára a szexuális zaklatás és erőszak elképesztő történetei.

Felesleges lenne elsorolni a kétkedők érveit, a szörnyülködők indulatos megnyilvánulásait, amihez hozzáfértem, azt elolvastam és rég lepett meg ennyire, mennyire hiányzik szinte minden megnyilvánulásból az egyik legfontosabb.

Engem a legkevésbé sem érdekel, mikor szólal meg az áldozat, tíz húsz vagy épp harminc évvel a vele megtörtént szörnyűség után. Az sem érdekel, hány ember van, aki együtt tud élni azzal, hogy saját döntése alapján elfogadta a szexuális “ajánlatot”, hogy így segítse saját szakmai előre jutását. Mindenesetre ez utóbbi (elképzelt, vagyis a nyilvánosság elé nem került) helyzet az, ami elgondolkodtat.

Én is nőnemű vagyok, három nappal a tizenhatodik születésnapom után két hímnemű megerőszakolt, a bíróság felmentette őket, hiszen nem volt az erőszakra megfelelő bizonyíték. Az a helyzet megértettette velem (erőszak) hogy nem kaphatok senkitől védelmet, kiállást, szolidaritást-utólag sem. Alig egy évvel később, amikor súlyos beteg lettem, az általam tisztelt és szeretett orvos az éjszakai ügyelet unalmas óráit próbálta izgalmasabbá tenni: ölbe vett, fogdosott, s csak az ellenállásom mentett meg az ennél még rosszabbtól. Harminc évvel volt idősebb nálam. Senkinek sem mondtam el, mert élénken emlékeztem arra hogy hányszor fenyegettek meg hamis tanúzás miatt a rendőrök amikor feljelentettem az engem megerőszakolókat. Ez az orvos gyógyított meg, hogyan fordulhattam volna ellene?

Évekkel később nőgyógyászati vizsgálaton kezdett el fogdosni egy alig hetvenéves orvos, szabályosan elmenekültem előle, de arra még volt ideje hogy utánam szóljon: fogja be a száját, egy szót se szóljon erről senkinek, mert ha fecseg, velem gyűlik meg a baja.

Eszembe sem jutott szólni, kinek is szóltam volna?

Senki nem nekem hitt, ezt még fiatal nőként megértettem, s a fenti helyzetek kivétel nélkül a hatalom gátlástalanságáról, a nőneműek, kiskorúak, azaz gyengék kiszolgáltatottságáról szólnak.

(Érdekes, bár tinédzserként sok barátommal csavarogtunk és buliztunk, ők mindig megvédtek engem az erőszakkal szemben, csak a rendőri erőszaktól nem tudtak megvédeni. Annak mindannyian a kiszolgáltatottjai voltunk.)

Ó de mindez oly régen volt, minek is erre gondolni ma már, amikor a törvény megbünteti az erőszakoskodókat?

Nem értem, hogy miért jut oly keveseknek eszébe hogy mindannyiunkat, férfiakat és nőket állandóan zaklatnak, s bizony verbálisan, visszaélve a pillanatnyi, a másiknak kiszolgáltatottnak tűnő helyzetünkkel, kényszerítenek, erőszakoskodnak velünk. Vannak köztük szép számmal akik maguk is valamikor erőszak áldozatai voltak. (Mielőtt ezt bárki felmentésként olvasná, ez nem az.)

Nem a szexuális erőszakról beszélek, hiszen sokféle aberráció, sokféle szexuális elfojtás, s még ki tudja mennyi minden más vezet ahhoz, hogy egy férfi (ritkábban egy nő) élve és visszaélve pozíciójával, saját testi kielégülését keresse az őt körülvevő nőneműek (vagy hímneműek) között, anélkül, hogy egy pillanatig is elgondolkodna azon, micsoda hazugság amit tesz, hiszen nem attól lesz valakiből jó szakember, hogy enged a szexuális közeledésnek.

Nem vesszük észre, de erőszakban élünk. Úgy élünk ebben, mint a bőrünkben. Márpedig, az ember már csak ilyen, külső és belső megerőszakolását (melyet például önmaga is elvégezhet, ha az adott helyzet rákényszeríti) továbbadja mindazoknak, akik pillanatnyilag szerinte gyengébb helyzetben vannak mint ő.

Nekem, túl a konkrét (színházi) ügyön a történetsorozatban az a legijesztőbb, hogy csak a szexuális erőszakról derült most ki (nem először) valami.

Továbbra is rejtve marad azonban a saját autonómiánk állandó megnyirbálása, erőszakos meggyalázása, a hétköznapi zsarolások rémséges kicsiny boltja, a kiszolgáltatottak gúnyolása, kinevetése, a szolidaritás és segítőkészség egyre fogyatkozó megnyilvánulásai.

Életem kétharmada Magyarországon zajlott. Gyűlölöm az erőszak minden formáját, tartalmától függetlenül. Erőszak hatására távoztam végleg az országból, mert annak idején azt akarták velem elhitetni, hogy a hazugság sokkal fontosabb (de legalább a hallgatás) mint a tények ismerete. Megfenyegettek. Nem vicceltek.

Évekig tartott az a folyamat, ami segített megérteni, hogy társadalmunk a kölcsönös és szinte szünet nélküli erőszakot tekinti a mindennapi érintkezés egyik elengedhetetlen eszközének.

Szabályok, normák, rendeletek –ezek a hivatkozások- vagy csak egy “mi így szoktuk” “nálunk ez az elfogadott”. Nyeli mindenki. Kevesen vannak, akik ellenállnak a verbális és más formájú erőszaknak. Talán azok, akiknek van választási lehetősége. Egyre kevesebben lesznek. Magamról tudom, hogy bármilyen, engem bármire kényszeríteni próbáló intézmény, személy, ugyanazt a reakciót váltja ki belőlem, függetlenül attól, hogy éppen melyik országban vagyok. A személyes szabadságomat védem, nem a titulusokat (nincs) és az emberi méltóságomat. Ezek azonban nem válthatók pénzre, karrierre, épp ellenkezőleg. Sajnos, s ezt némi nosztalgiával írom, ma már e szempontok (szabadság függetlenség személyes integritás) mindössze vacakolások, hisz élni kell, ha lehet, jól kell élni nem pedig túlélni a mindennapokat.

S végül, miközben felbukkan, egyre gyakrabban, hogy a molesztáló, befolyásával, hírnevével, hatalmával visszaélő nagyszerű művész, kiváló kolléga és segítőkészségéről sokszor ismert ember, azon gondolkozom, mekkora kárt okozott a generációmban sokunknak a megsokszorozódott szereprendszer elsajátítása, az egyetlen pillanat alatt történő szerepváltás, aztán megint és megint: minden erkölcsi, etikai megfontolást félre kellett tenni, a szerepváltásokhoz kellett alkalmazkodni. (Természetesen nem mindenki tett így, no volt is retorzió, széles skálán.)

Hány szerepből áll egyetlen ember?

Milyen értékrendet ad át tanítással az, aki visszaél a hatalmával?

Mennyire hiteles tanárként, rendezőként, kollégaként? Mennyire énazonos?

Ha az elmúlt évtizedeknek volt igazán jóvátehetetlen és visszafordíthatatlan rombolása, az éppen abban érhető tetten, hogy a szerepváltások kifejezetten kívánatosak, sőt, jutalomra érdemesnek bizonyultak.

S íme, most ennek egyetlen nyilvánosságra kerülő példájától háborodunk fel. Pedig…”

Az erőre szakosodottakrólAz elmúlt napokban szünet nélkül derülnek ki a nyilvánosság számára a szexuális zaklatás és…

Közzétette: Ferber Katalin – 2017. október 24.

A közmédia kérdez

Keményen, szemtől szembe, egyenesen, kertelés nélkül. Az sem baj, ha a riportalany megizzad. Az emberek tájékoztatása mindennél fontosabb.

– Miniszter úr, tudom, hogy kemény a kérdés, amit most fölteszek Önnek, de remélem, nem érti félre, ezért, ha megengedi, és persze, csak akkor, ha nem sértem meg, tehát akkor most venném magamnak a bátorságot, hogy a nézők nevében, a magyar embereket ugyanis érdekli…

– Kérdezzen nyugodtan, bátran, blablablabla, blablablabla, blablablabla, blablablabla, blablablabla, nekünk nincs takargatni valónk.

– Szóval, elnézést, ha elsőre barátságtalannak látszik a kérdés, tényleg igyekszem udvariasan fogalmazni, de azért Ön is beláthatja, hogy nem megkerülhető, amiről kérdezni szeretnék. Szóval: Ön tényleg annyira fantasztikusan zseniális, mint amilyennek én látom, vagy még ennél is sokkal nagyszerűbb? Ezt csak azért kérdezem, mert akivel csak beszélek, és higgye el, szoktam emberekkel találkozni, mind azt vetik a szememre, hogy én nem értékelem kellően az Ön szakmai és emberi nagyságát, amikor tömören csak úgy szoktam fogalmazni, baráti társaságban persze, hogy Ön és az Ön minisztériuma igen kiválóan végzik a dolgukat. Tényleg igazságtalannak érzi, amikor ennyire puritán és visszafogott módon fogalmaznak Önökkel kapcsolatban, vagy tudja a helyén kezelni az ilyen megfogalmazásokat?

– Az a helyzet, hogy blablablabla, blablablabla, blablablabla, blablablabla, blablablabla, erre a kérdésre akkor tudnék kimerítően…

– Értem én, és csak azért kérdezem mindezt, mert sokan azt mondják, mit mondják, kifejezetten gondolják, hogy amit Önök tesznek, pontosabban fogalmazva, véghez visznek, s mindezt természetesen nem Önös érdekből, hanem a nemzet felemelkedését szem előtt tartva, mert ha Önök, teszem azt, nem azt tennék, amit tesznek, akkor mi magyarok most szegényebbek lennénk egy sor illúzióval és reménnyel. Amire mostanság nagyobb szükségünk van, mint egy falat kenyérre. Tehát: Ön is ugyanúgy gondolja, ahogyan én, vagy esetleg még nálamnál is jóval alaposabban és szakszerűbben?

– Ami az elmúlt időszakot illeti, blablablabla, blablablabla, blablablabla, blablablabla, blablablabla, s most elsősorban a nemzetközi környezetre gondolok, blablablabla, blablablabla, blablablabla, blablablabla, blablablabla, nem utolsó sorban az Európai Unióra…

– Ezt értem, miniszter úr, és nem is szeretnék vitába szállni Önnel. De az ellenzék gyakran bírálja Önöket, azt állítván, hogy amit Önök képviselnek… nos inkább hagyjuk, mert tényleg szóra sem érdemes. Csúnyákat mondanak Önökre, de hát, Ön is tudja, milyenek ezek. Én nem gondolom, hogy igazuk van, ha ezt gondolnám, nem itt ülnék, és nem néznék ilyen bánatos bociszemekkel az ön tekintetébe, mint ahogyan most teszem. Onnan várva a választ, mit választ, eligazítást a jövőre nézve, hogy eloszlassa a jelennel kapcsolatos kételyeimet, amelyek persze nem az én kételyeim, mert én csak a mások kételyeit fogalmazom meg, és öntöm szalonképes formába. Az emberek ugyanis, ezt bizonyára Ön is tudja, nem mindig olyan árnyaltan, mondhatni, artikuláltan fogalmaznak Önökkel kapcsolatban, mint én. Szóval, csak azt akartam megkérdezni, hogy ha már most minden olyan jó, mint amilyen majd akkor lesz, amikor már nem olyan lesz, mint most, hanem még a mostaninál is sokkal jobb? Vagy ilyet még korai lenne kérdezni?

– Nem korai, és tekintettel arra, hogy blablablabla, blablablabla, blablablabla, blablablabla, blablablabla, bizonyos szempontból…

– Köszönöm, ez valóban őszinte szembenézés volt. Bele is borzongtam. És tényleg elnézést, ha netán kritikusabb voltam a kelleténél. De, Ön nyilván tudja, nekünk a sajtó munkásainak, de mondhatnám úgy is, hogy a tájékoztatás nagyköveteinek, nem csak az a dolgunk, hogy pártatlanok legyünk és kiegyensúlyozottak, de mindemellett még kérdeznünk is kell időnként. Nem azért, mintha kellemetlenkedni akarnánk, épp ellenkezőleg, de tetszik tudni, ez egy ilyen szakma, hogy nekünk, a sajtó robotosainak, úgy kell tennünk, mintha érdekelne bennünket az, amit Ön mondani méltóztatik. Úgyhogy, köszönöm, hogy minden igényt kielégítően válaszolt a kérdéseimre, s még egyszer, elnézést, de tényleg, és nagyon kérem, ne vegye zokon, ha netán túlságosan is bátorkodtam.

– Ugyan már, blablablabla, blablablabla, blablablabla, blablablabla, blablablabla, tényleg élveztem a kérdéseit. Legalább a nézők is láthatják, blablablabla, blablablabla, blablablabla, blablablabla, blablablabla, hogy mi nem térünk ki a problémák elől, nem menekülünk a felelősségtől…

– Akkor megnyugodtam, és ha nem bánja, lenne még egy utolsó kérdésem. Én tudom, amit Ön is tud, és velünk együtt még sokan, és remélem, egyre többen, mármint azt, hogy minden nagyon jó. De, és ezt most csak kérdezem, nehogy azt tessék hinni, hogy állítom, tehát, ha minden annyira jó, mint amennyire, de az is lehet, hogy még annál is sokkal jobb, akkor mitől van az, hogy mégsem érezzük, hogy nekünk milyen nagyon jó. Nem rólam van szó, mert nekem most nagyon jó, el nem mondhatom, hogy mennyire, itt ülni, szemben Önnel. Persze csak képletesen, dehogy ülök én szembe Önnel, ez csak egy kifejezés, remélem, nem tetszik félreérteni, én, nyilván tudja, mindig ugyanazon azon az oldalon ülök, mint Ön. De azért mégis megkérdezném, biztosan nem neheztel meg rám ezért, mert gondolom, nem tévedek nagyot, ha azt gondolom, hogy itt valami új és nagyszerű dolog van készülőben, ami talán már meg is született.

– Valóban, blablablabla, blablablabla, blablablabla, blablablabla, blablablabla, bár a helyzet ennél azért bonyolultabb, s ha lenne rá idő…

– Sajnos most nincs, mert a műsoridőnk végéhez értünk. Remélem, meg tudja nekem bocsátani, hogy néha talán túlságosan is előbújt belőlem a bennem bujkáló kisördög. De tudja, mi újságírók, különösen itt a közszolgálatban, már csak ilyenek vagyunk: kíváncsiak, néha egy kicsit szemtelenek, de azért alapvetően mindig jót akarunk.

– Blablablabla, blablablabla, blablablabla, blablablabla, blablablabla.

La fine del comedia?

0

Szögezzük le, a Fidesz itteni fiókjainak célja – immár a legfontosabbnak is – nem a kisebbségi jogvédelem, esélyegyenlőség, netán az egész ország boldogulása, hanem az orbáni illiberális demokrácia eszméinek terjesztése. Ez hozza össze Dragneat Kelemennel, és ez az alapja a két párt szövetségének.

A kormányválság az utóbbi átalakítások ellenére is egyre inkább folyamatossá válik, holott a parlamenti többség továbbra is meglenne hozzá, a háttérből Dragea ad Co által manipulált kormányok képtelenek igazgatni a közügyeket. A kormánytagok kommunikációját tekintve, melyek közül a pénzügyminiszter zavaros és értelmetlen, meg nem érvelt, illetve „alternatív tényekre” (a Trump szóvívője által elterjesztett „alternatív tény”, minden racionális definíció szerint nem más, mint hazugság, sőt pimasz és hegyke hazugság) alapozott szövege a legutolsó, a kvázi teljes inkompetenciát mutatják meg (a pénzügyminiszter minden megszólalását visszakozás követte, egyetlen „pajkos ötletét” sem lehetett kivitelezni – csak remélni lehet, hogy a jelenlegi mantráit is sikerül a miniszterelnöknek ad acta tenni – de a pártvezér embereként tovább rombolhat. A szólgalelkű demagógiát továbbra is az Olgutza /Vasilescu – munkaügyi miniszter/ emeli művészi rangra, eddig szinte egyetlen ígérete sem „jött be”). Az ilyen-olyan gyanús magánegyetemen szerzett diplomákkal, és csupán pártkarrierrel, illetve ilyenszerű tapasztalattal rendelkező, az árnyékban összeállított pártvezérhez hű csapat, nem képes megbírkózni azokkal a kihívásokkal, melyek naponta érik a kormányt, és minden bizonnyal csődbe fogják vinni az országot. Most ott tartunk, hogy miután szinte a teljes befektetési alapot fizetésekre költik (ezeknek a Darius /Vâlcov/ összes pénze sem elég), azzal együtt csődközelbe kerültek az adminisztratív egységek (és ez a helyes kifejezés, nem pedig az önkormányzatok, ahogy azt képmutató székelyföldi kiskirályok magukra utalva mondják, majd ugyanazzal a lendülettel, siránkozni kezdenek az önkormányzatiság hiányára utalva), az előljárók égig növelt fizetésének kifizetése után villanyszámlára sem tellik. Másfelől pedig a pénzügyminisztérium és csatolt részei még az Áfa behajtására is képtelenek, az adófizetés a mélyponton.

Még akkor is a csőd veszélye fenyeget, ha a kormányfő újra és újra megvívja a maga csatáját Dragnea és Tăriceanu pártvezérekkel, és sikerül eltávolítani a legkevésbé alkalmas pártkatonákat a kormányból, pontosabban a miniszterek közül, mert alsóbb polcokon a teleormáni és megsértődött liberális klientúra, köszöni megvan, és ott szabotálja a pozitív kezdeményezéseket, ahol éri, illetve ahol a pártvezér(ek) (hiszen itt már Tăriceanu is jócskán labdába rug), azt megkövetelik. Bevett szokás szerint kommunikációs deficitnek szokták nevezni, ekként mentegetni a szembetűnő inkompetenciát, mintha ugyanazok a miniszterek, akik megszólalva főtt kukák, csendben a jó kormányzás bajnokai le(het)nének. A káderpolitika (ismert, de ugyanolyan ocsmány, viszont divatos szóval HR) csődje, csak egyik összetevője a kormányválságnak és meglehet nem is a legfontosabb, bár minden bizonnyal a leglátványosabb.

Miért nem tud kormányozni a jelenlegi román parlamenti többség? Mindenekelőtt azért mert nincs víziója, amit elérni akar(t) az vagy törvénybe ütközik, vagy a még meglevő jó ízlést sérti, illetve csődöt alapoz meg, mindenesetre helyből irracionális, finanszírozhatatlan és amorális. Szemmel láthatóan mindkét eddigi PSD-ALDE kormány egyetlen makacs célja kormányon kívülről jött és a megvádolt pártvezérek fölmentését célozta, minden lehetséges (és lehetetlen) eszközzel. Az akció, az „illiberális demokrácia” bevezetésének, magyarán az (i)gazságszolgáltatás és különösképpen a DNA (a többi intézmény köztük az Alkotmánybíróság, a bíróságok stb., átpolitizálása járulékos veszteség) leállításának és kisajátításának másik oldala, pontosabban álcája. A nyakló nélküli fizetésemelés, illetve ígérgetés, és végül a befektetések szinte teljes beáldozása, a legutóbbi költségvetési korrekció alkalmával a paraván szerepét töltik be. (Olyan gátlástalanul magas fizetéseket szavaztattak meg maguknak polgármesterek és hivatalnokok, hogy az év utolsó hónapjaira pénz nélkül maradtak a hivatalok, és igen, nemcsak kormánypárti vezetésűek, hanem az ellenzékiek, vagy a félig-meddig ellenzéki rommagyar vezetésű hivatalok is.) Dragnea and Co stratégiája az volt, hogy miközben a lakosságot a (költségvetési/pénzügyi szempontból indokolatlan) megemelt fizetések és nyugdíjak ígéretével kápráztatja el (az emelés még akkor is manipulatív ígéret marad, ha más formában veszik vissza azt, amit már törvényesen megadtak. Ennek a módozatait keresik, különadókkal, a munkaadóktól a munkavállalókhoz átcsoportosított befizetésekkel, a benzin jövedéki adójának megnövelését követő inflációval stb., stb., jönnek a megszorítások.), „megoldja” a saját, és csatolt pártvezérek, ügyészségi/bírósági szakaszban levő vádjainak ügyét, kormányrendelettel, vagy törvénymódosításokkal. A rejtett, titokban tartani akart „kormányprojekt” kivitelezése viszont már január utolsó napjaiban zátonyra futott, elbukott az elnök, és azután a vox populi, az utcára nagy-nagy tömegekben kivonuló tiltakozók hangosan és nyomatékkal kifejezett akaratán. Azóta folyik az utóvédharc, az akkor visszavont kormányhatározatoknak, melyek a korrupció büntethetőségének enyhítését célozták, más formában való becsempészése törvénymódosítókba, további rendeletekbe, egyelőre, kevés sikerrel. Márpedig ez kormányprogramnak egyszerre túl kevés és túl sok. Téves számításokon alapul, az az arrogáns föltételezés, hogy a román társadalom a végtelenségig birka-, illetve szolgalelkű, hogy észre sem veszi a csalást és hogy csak a saját apró kis haszna, hasa érdekelné. Nem, a polgárok egyelőre mozgosíthatók közös ügyekért – ezt a téli tüntetések (kis külföldi és elnöki segédlettel) ország-világ előtt megmutatták –, a korrupció ellen (mely mára a legfontosabb problémává lépett elő a választók percepciójában, a korrupcióellenes harc pedig gazdaságot élénkítő jelenséggé), a demokratikus szabadságjogok megvédésére, és nem megvásárolhatók jövedelememelés ígéretével.

És miért megy a rommagyar politikum a csőd fele közelgő kormánnyal, miért a rossz pozicionálás? Szögezzük le, a Fidesz itteni fiókjainak célja – immár a legfontosabbnak is – nem a kisebbségi jogvédelem, esélyegyenlőség, netán az egész ország boldogulása, hanem az orbáni illiberális demokrácia eszméinek terjesztése. Ez hozza össze Dragneat Kelemennel, és ez az alapja a két párt szövetségének. Azért történhet meg, hogy annak ellenére, hogy a PSD-ALDE minden magyar kezdeményezést elmeszel, (aktuálisan a nyelvhasználati küszöb leszállítása bukott el, meg a március 15-ét hivatalos ünneppé nyílvánító kezdeményezés) a megkötött együttműködési szerződés – melyben a fiókszervezet csupán közvetítő, afféle politikai stróman, és valójába az egy Dragnea-Orbán paktum – marad. És a korrupcióellenes harc leállítása mellett (ha Márton Árpád, parlamenti képviselőn múlna a már elítélt korruptakat is szabadon kellene engedni, most éppen a 13-as kormányrendelet – mely több százezer ember tiltakozását váltotta ki a télen – igyekszik viszacsempészni egy tövénymódosítóval), ezért pozicionál az européer államfővel szemben, helyezkedik a legreakciósabb (köztük is kiemelkedő az ortodox fundamentalista alkotmánymódosítási kezdeményezés a család resztriktív definíciójával, amit az „erdélyi magyar” egyházvezetőkkel közösen követtek el), ugyanakkor legellentmondásosabb kezdeményezések mellé. Ha az itteni politika a magyarországi hatalom alárendeltjeként, önállóságát elveszítve, illetve feladva működik, elveszti kisebbséget képviselő képességét, olyan mutatványokra, ellentmondásos politikai kommunikációra (magyarán hazudozásra, kétszínűségre stb.) kényszerül, mely ideig-óráig szolgálja gazdáinak (reakciós) céljait, viszont távlatilag még azt is lenullázza, amit kisebbségpolitikai eredményként már egyszer elért. Az etnonacionalizmus, az alt-right populizmus, a protekcionizmus, a demokratikus rend fokozatos feladásának stb., (zsák)utcája, kisebbségi helyzetben, már rövid távon a falhoz vezet, és nagy lesz a koppanás.

Meggyőződésem, hogy előbb bukik meg a jelenlegi kormánytöbbség Dragneastól, bábkormányostól, mint a Fidesz Kelemen Hunor vezette fiókszervezete felmondaná a paktumot.

Magyari Nándor László

A kasszánál minden kiderül

Régebben a fodrászok voltak a titkaink tudói. Az egykor népszerű slágerben is megénekelt „fő hajszobrász”, Gedeon bácsi, nem csupán a nők bálványa volt, de a lelkek gyógyítója is egyben. Másodállásban pszichológus, családsegítő, lelki támasz.

Ma a bolti pénztárosok azok, akik minden tudnak rólunk. Naponta a színük elé járulunk, és némán, anélkül, hogy bármit mondanánk, feltárjuk előttük a legféltettebb titkainkat. Szavak nélkül is értenek mindent, tudják, hogyan élünk – jobban-e vagy rosszabbul, mint tegnap. Teszik a dolgukat, és talán végig sem gondolják, hogy mi, vásárlók, mekkora titkokat bízunk rájuk.

Látják, hogy mit vásárolunk, és mennyit, emlékeznek arra, hogy tavaly ilyenkor melyik tejből vásároltunk, milyen sajtra futotta, és mi volt a márkája a vajkrémnek, amelyet leemeltünk a polcról. Tudják, hogy milyen gyakran veszünk csokoládét, hány Túró Rudit kap a gyerekünk, és összeszorul a szívük, ha látják, hogy már nem 100 százalékos narancslevet iszunk, mint tavaly, hanem beérjük azzal, amelyikben kevesebb a gyümölcs.

Tudnak a sikereinkről és a kudarcainkról, örömünkről, bánatunkról. Ismernek bennünket, pedig még a nevünket sem tudják. Azt viszont igen, hogy hányan lehetünk a családban – ha máshonnan nem, hát onnan, hogy két zsömlét teszünk a pénztár előtti gumiszalagra, vagy tízet.

És ha nem mondjuk, akkor is tudják, mit jelent a számunkra, amikor ünnepség (és az ezzel együtt járó kiadás) van az iskolában: ballagás, érettségi bankett, diplomaosztás. Tudják, hogy ilyenkor azért teszünk a szokottnál kevesebbet a bevásárlókocsiba, mert kell a pénz ruhára, cipőre, tankönyvekre.

Gedeon bácsi még diskurált a hozzá betérő hölgyekkel – igaz, volt rá ideje, és a másik oldalon is volt ilyenre igény. Meghallgatta ügyes-bajos dolgaikat, udvariasan nevetett, ha vicces dolgot mondtak, szomorkodott helyettük is, ha erre volt szükség.

A mai Gedeon bácsik, a pénztárosok, nem szólnak semmit. Nem is férne bele a mindennapok rohanásába, meg aztán, mit is mondhatnánk nekik: ránk van írva minden, a ruhánkra, az arcunkra, de leginkább a bevásárló kosarunk tartalmára. Tudnak rólunk mindent, és nem mindig örülnek ennek.

Persze, a pénztáros is ember, ő is vásárol valahol. Saját munkahelyén a leggyakrabban, de titokban, amikor ott olcsóbb, néha a konkurenciánál. Mert felvágottat, kenyeret neki is vennie kell, és hozzánk hasonlóan, neki sem mindegy, hogy mi mennyibe kerül.

És abban a másik üzletben is van egy pénztáros, aki mindent tud róla. Hogy hogyan él, van-e munkája, hány gyereke lehet. A pénztárosok előtt semmi nem marad titokban, a kasszánál minden kiderül.

Orbán: 1956-ban Brüsszel a Soros-tervet hajtotta végre

Megszereztem Orbán Viktor október 23-i beszédét, amit vagy elmond a Terror Háza előtt, vagy nem. (Ez az időjárástól függ.) Nem lőném le a poént, ezért előjáróban csak a lényeget mondanám el: az 56-os magyar forradalmat leverő brüsszeli bürokraták a Soros-tervet hajtották végre.

1956-ban egy kis nép felemelte a fejét, és azt mondta: elég volt! Elég volt abból, hogy mindig Soros nevet a végén. (Fütty, fújjolás.)

Szóltak a magyarok a pesti srácoknak, hogy ne hagyják szó nélkül. És a pesti srácok nem haboztak: fegyvert ragadtak, hogy elűzzék a Soros-terv végrehajtására szerződtetett brüsszeli bürokratákat.

Mert a brüsszeli bürokraták idegeneket akartak a magyarok nyakába ültetni, Olyanokat, akik megmondják nekünk, hogy milyenek legyünk. Elveszik a munkánkat, nem tisztelik a kultúránkat, nem tartják be a törvényeinket.

Soros pénzelte a brüsszeli bürokratákat, mert az akarta, hogy hajtsák végre a tervét. A brüsszeli bürokraták pedig azt mondták: jól van Gyuri, elnyomjuk a magyarokat, de tudod, hogy Krisztus koporsóját sem őrizték ingyen. Adjál rá pénzt!

És akkor a Soros visszakérdezett: – Márta, meg akarod csinálni a filmedet?

– Meg, persze! – Mennyi kell hozzá? – 700 millió forint. – Jól, van, megkapod.

Pardon, ezt Andy Vajna filmmogul mondta a Mészáros Márta filmrendezőnek. (Derültség.)

Hol hagytam abba? Ja, a Soros. Hogy ő csak nevetett, mert neki a pénz nem számított. Volt neki, annyi, hogy Dunát lehetett volna vele rekeszteni.

És akkor a magyarok kivágták a magyar zászlóból a Soros fényképét. Mert gyűlölték azt az embert már akkor is. Tudták róla, hogy terve van neki, amivel ráveszi a brüsszeli bürokratákat, hogy elnyomják a magyarok szabadságvágyát. (Fújjolás.)

Ez még azelőtt volt, hogy a Gyurcsány kiment Brüsszelbe, hogy a brüsszeli bürokraták tankjaival térjen vissza Magyarországra. Kíméletlenül végrehajtotta a Soros tervet, a Soros meg ott nevetett a háttérben. Teli volt plakátolva az ország a Soros képével, hogy mindenki lássa, milyen az, amikor nevet. (Fújjolás.)

Jöttek Gyurcsánnyal a brüsszeli bürokraták, mert ők mindenütt ott vannak, amikor a magyaroknak ártani kell.

De a magyarok nem hagyták magukat. Fél évvel a forradalom leverése után, 1957. május elsején, negyedmillió fővárosi dolgozó vonult fel a brüsszeli bürokratákkal teli dísztribün előtt. (Fújjolás.)

Tapsoltak, énekeltek, a végén sört kaptak virslivel.

De a lelkük mélyén azóta is utálják a Sorost, meg a brüsszeli bürokratákat. Egyedül a sört, meg a virslit szeretik azóta is a magyarok. (A szónok kikacsint a hallgatóságra.)

Hát, dióhéjban, ez 1956 tanulsága. Még annyit tennék hozzá, hogy töltsék ki a nemzeti konzultáció kérdőíveit, és küldjék vissza a megadott határidőre. Mert nemcsak a határ, de a határidő is fontos. (A szónok nevet, a közönség soraiban derültség.)

Hadd tudják meg odakint Brüsszelországban, hogy mi nem engedünk a 48-ból!

Pontosabban, az 56-ból.

Bocs, a matekkal mindig hadilábon álltam. (Derültség, majd felszabadult nevetés.)

Versben az áldozathibáztatásról

Nem fűzök hozzá kommentárt, mert nem igényel.

Kis magyar áldozathibáztatóMegérdemelte. Tudhatta volna. Miért ült mellé? Miért állt szóba?Túl későn sétált. Túl rö…

Közzétette: Kárász Eszter – 2017. október 19.

Lévai Míra Júlia az orbáni vihogásról

0

A miniszterelnök jól láthatóan és hallhatóan vihogott, amikor közzé tette a „nagy örömhírt”: Magyarország történetében először nyugdíjprémium kerül kifizetésre (he-he-he-hi-hi) – mondta.

Ennél látványosabban nem is bizonyíthatta volna, hogy labilis, éretlen személyiség, aki bármikor visszaeshet a kamaszkori állapotába. Abba, amelyben az ember leginkább nevetgéléssel igyekszik feloldani a feszültségeit, amikor az erejét meghaladó feladat elé kerül.

A feladat pedig azért haladta meg az erejét, mert az ő feszültségei nem pusztán az autokrata családokban beszerezhető, szokványos kamaszkori állapotokból erednek, hanem abból is, hogy mindezeket még a saját aljasságaival és rendre megtetézi. Amivel valóban nem könnyű szembenézni, hiszen az aljasságok óhatatlanul bűntudatokkal járnak.

Bűntudat a pszichopatákat kivéve mindenkiben keletkezik, aki bűnt követ el, csak aztán van, aki ezt képes ügyesen elfojtani. Ő azonban nem volt képes erre, gyenge kis elfojtásokkal próbálkozhatott, mert a bűntudatai most bizony rendesen kibuktak belőle. Ráadásul nem is egy, hanem mindjárt kettő is.

Az egyik az lehetett, amely a lépését magát kísérte, és amely nem is csak a vihogásban, hanem már a mondata megfogalmazásában is jelentkezett, amikor önkéntelenül igyekezett eltitkolni, hogy ebben az intézkedésben ki is a cselekvő személy. Az ő megfogalmazása szerint ugyanis nem „az állam ad nyugdíjprémiumot” (mert olyan ügyesen menedzselte a gazdaságot, hogy a szokásos, kötelező emelés fölött még erre is telik), hanem a nyugdíjprémium „kerül rá” – mintegy csodás és spontán módon létrejött jelenségként – „a kifizetésre”, amely ezek szerint egy konkrét és kézzelfogható hely, a nyugdíjkiutalások környékén.

Ha netán majd valaki egyszer számon kérné rajtuk, hogy ugyan miért csak egy ajándékkal szúrták ki a nyugdíjasok szemét, miközben nem gondoskodnak a nyugdíjak folyamatos értékállóságáról (például a beépített emelésekkel), akkor nem is ő volt az, aki ezt levezényelte. Mária országában a dolgok maguktól kerülnek kifizetésre és nem konkrét állami emberek utalják át a pénzeket, konkrét gombok nyomogatásával, undorítóan prózai módon.

Ahogyan a saját manipulációi jelentőségével is tisztában van, és ez termelhette ki nála a kettes számú bűntudatot. Számomra egyértelmű, hogy halálpontosan tudja, mennyire erkölcstelen az egész kitalációja, és mekkora szemétség azért politizálni, hogy valaki ajándéknak hazudott juttatásokkal nyerje meg érzelmileg az anyagilag folyamatosan kifosztott nyugdíjasokat. Hogy ennek a súlya miért éppen most vágott bele, azt meg nem mondom, de abban egészen biztos vagyok, hogy a vihogása mögött ez is ott volt.

És bár eddig nemigen tett tanúbizonyságot arról, hogy létezik lelkiismerete, ez a vihogásban megtestesülő bűntudat-tolulás számomra mégis azt bizonyítja, amit eddig is gondoltam: ez az ember a gyanúk ellenére sem pszichopata, csupán egy erősen eltorzult, súlyosan paranoiás személyiség (ami persze súrolhat mindenféle elmebetegséget, de ez egy másik kérdés), hiszen pontosan tudja, hogy amit mond, az bizony számonkérhető lenne rajta. Ettől maga is zavarba jön, és meglátva a leleplezése lehetőségét – vihog.

Magánemberként természetesen mindenkit meg szoktam szánni, akit ilyen kínos helyzetbe hoz önmaga gyarlósága, és akin meglátszik, hogy ha csak egy pillanatra is, de rosszul kell éreznie magát a mélyben munkálkodó, elemi erejű lelkiismerete miatt. Minden ilyen és ehhez hasonló szenvedés részvétet is kelt bennem.

Állampolgárként azonban kikérem magamnak, hogy egy ilyen ember bármiféle, felelősségteljes viselkedést igénylő pozícióba kerüljön a Magyar Köztársaságban.

Egy miniszterelnök ne a szereplései feszültségétől jöjjön rá, hogy konfliktust okoznak benne a saját aljasságai, hanem még otthon vagy bármely segítője társaságában. Ne a mikrofon előtt vegye át a hatalmat fölötte a tudattalanja és késztesse őt látványos vihogásra, hanem ott, ahol ennek helye van: az analitikusa kemény díványán. Nekem ugyanis állampolgárként semmi közöm hozzá, hogy ő hol tart a személyisége kimunkálásában, nem lehetek sem a pszichológusa, sem semmiféle egyéb kezelője vagy tanácsadója. Ha pedig sehol nem tart, akkor mindenféle pályát választhat magának, csak épp a miniszterelnökit nem.

Az a helyzet, kedves Magyar Választópolgárok Okos Gyülekezete, hogy egy ötvenakárhány éves, miniszterelnököt játszó, éretlen, vihogó kamasz helyzetére semmiképp sem valamiféle pályaválasztási tanácsadás az adekvát megoldás. Hanem egy akkora seggberúgás, hogy zúgva szálljon, mint a győzelmi zászló.

Felőlem a repülésének íve akár a Seychelle-szigetekig is eltarthat, ez nekem eléggé mindegy, de jó lenne, ha a Tisztelt Magyarország népe felfogná végre, hogy kivel-mivel áll szemben. Mert ezúttal még én sem mentem föl ezt a népet azzal, hogy hiszen az államilag működtetett hírblokádok miatt nem értek el hozzá az információk a valóságról. Ez most mindenkihez elérhetett, akinek van szeme a látásra és van füle a hallásra.

A miniszterelnök mentális állapotának valóságát most nem titkolhatta el senki, milliók láthatták, ahogyan idétlenül vihog. Ezúttal tényleg csak azon múlik a helyzet felismerése, hogy képes-e mindenki dekódolni, pusztán a maga hétköznapi érzeteire hagyatkozva, hogy mit jelentenek az ilyen éretlen politikusi vihogások, és hová vezethet, ha ezt egy ország még sokáig tűri.

Forrás: Lévai Míra Júlia, Facebook

Minden, amit tudni akarsz Sorosról, de sosem merted megkérdezni!

0

Soros György gaztettei úgyszólván megszámlálhatatlanok. Ebből kifolyólag meg sem próbáljuk mindet megszámolni. Ami itt olvasható, az csupán egy szerény adalék, mondhatni, a jéghegy csúcsa.

  1. Melyik magyar miniszterelnök volt 1988 áprilisától a Soros Alapítvány pénzéből gründolt Közép-Európa Kutatócsoport munkatársa? Ki volt az, aki 1989 szeptemberétől az alapítvány ösztöndíjával az oxfordi Pembroke College-ben az angol liberális filozófia történetét tanulmányozta?
    Orbán Viktor (1), Kim Ir Szen (2), L. I. Brezsnyev (X).
  2. Melyik magyar politikus tanult Soros-ösztöndíjjal tanult az Oxfordi Egyetemen 1986–87-ben?
    Kun Béla (1), Szájer József (2), Zrínyi Miklós (X).
  3. Ki az a volt külügyi államtitkár, aki 1988–89-ben ösztöndíjasként politikaelméletet hallgatott az oxfordi St. Antony’s College-ban?
    Szűrös Mátyás (1), Németh Zsolt (2), Rákosi Mátyás (X).
  4. Orbán melyik korábbi főtanácsadója nyert hároméves kutatási ösztöndíjat a Soros Alapítványtól, hogy a magyar zsidóság XX. századi történelmét tanulmányozza ­1985-ben?
    Schmidt Mária (1), Schmitt Pál (2), V. I. Lenin (X).
  5. Ki az a jelenlegi parlamenti házelnök, aki 1987–1988 között Soros-ösztöndíjjal kutathatta a közép-európai társadalmi mozgalmakat?
    Nicolae Ceaușescu (1), Kövér László (2), Kim Ir Szen (X).
  6. Melyik magyar politikus volt hallgatója annak a részben Magyarországon, részben Angliában működő 6 hónapos menedzseriskolának, amelyet kifejezetten a Fidesz és az SZDSZ ifjú reménységei számára szerveztek?
    Gerő Ernő (1), Farkas Mihály (2), Deutsch Tamás (X).
  7. Melyik magyar kormányszóvivő tanult 1994 és 1995 között Soros-ösztöndíjjal Oxfordban a The Queen’s College-ban?
    Kovács Zoltán (1), Andrej Andrejevics Gromiko (2), Todor Zsivkov (X).

A helyes megfejtőket kisorsoljuk.

A Független Hírügynökség kiadásai meghaladják bevételeinket.
A pártoktól független újságírás egyre nehezebb helyzetben van Magyarországon.

A hagyományos finanszírozás modelleket nem csak a politika lehetetleníti el, de a társadalmi kihívások is.

A fuhu.hu fennmaradásához, hosszútávú működéséhez, szerkesztőségünk rászorul támogatásotokra.
Segítségetekkel lehetőség nyílik arra, hogy munkánkat továbbra is az eddig megszokott színvonalon végezhessük tovább.

Ide kattintva megtalálod bankszámlaszámunkat!