Azért ez így egyre kínosabb. Nem a történet szereplőinek, hanem nekünk, szurkolóknak. Akik nem Hosszú Katinka és Shane Tusup magánéletéről szeretnénk hallani egyre szaftosabb és egyre kevésbé ránk tartozó történeteket, hanem sikerekről, eredményekről. Világcsúcsokról, érmekről, megnyert versenyekről.
Most megint arról szólnak a hírek, hogy Hosszú Katinka és edző-férje, Shane Tusup befejezték. Katinka jelentette be a a Facebookon, hogy bár megpróbálták, nem sikerült rendezni a kapcsolatukat. Mással fog a jövőben készülni, nem azzal az emberrel, aki ma még férje és edzője egyben, s aki részese volt a sikereinek.
Nem sokkal ezután a férj – ugyancsak az interneten – közölte a nagyközönséggel, hogy Katinka megcsalta az edzőpartnerével. Húsvétkor mondta el neki, s bár utána úgy tűnt, rendezték a kapcsolatukat, a világ jelenlegi legjobb úszója most megint edzőpartnere oldalán találta meg a boldogságot.
Mi meg, magyar szurkolók, csak kapkodjuk a fejünket. Mi közünk van nekünk ehhez?
Ők nem súlytalan celebek, és ezért nem ahhoz szoktunk, hogy életük minden intimitását megosztják a nagyközönséggel. Sportemberek, akik letettek már valamit az asztalra. Nem is keveset. Világbajnoki címeket, olimpiai aranyakat, nyertek együtt, dicsőséget hoztak Magyarországnak.
Nem ezt vártuk tőlük, nem ilyen híreket akarunk hallani róluk.
Emlékszünk még a két évvel ezelőtti történetre? „Az édes Katinkát szeretnénk visszakapni.” Gyárfás Tamás mondta ezt, 2016 januárjában, akkor még a Magyar Úszó Szövetség elnökeként, miután a magyar úszósport legnagyobb csillaga, Hosszú Katinka látványosan összetépte a 12 millió forintos szerződését. Nem négyszemközt tette ezt, Gyárfás úr fülébe súgva a panaszait, ahogyan azt az úszóelnök elvárta volna, hanem a nagy nyilvánosság előtt, sajtótájékoztató keretében.
Ahogy Gyárfás Tamás ezt az egészet kezelte, abban, mint cseppben a tenger, egész Magyarország benne volt. Nemcsak a mostani, múltba néző, árvalányhajas, hátrafelé nyilazó, leharcolt eszmeiségű ország, hanem az elmúlt évtizedek mindegyik Magyarországa. Ez egy macsó-alapú társadalom, ahol a nőkről való vélekedésben Kövér László, Kovács Ákos és a hozzájuk hasonló eszmeiségű urak véleménye az iránytű.
Hosszú Katinkának igaza volt, hogy nem kussolt. Pedig, Kussországban ez a normális üzemmenet. Kussország ezt várja el katonáitól, nem csak most, hosszú évtizedek óta majdnem mindig.
Ebbe a képbe rondított bele Hosszú Katinka. Stílszerűen szólva: mások is belepisilnek a medencébe, de ő ezt mindenki szeme láttára, a trambulinról tette. És Gyárfás Tamás, meg mindenki, aki a magyar úszósport környékén ügyködött, az édes Katinkát szerette volna visszakapni. Azt a kedves kislányt, szófogadó nőt, engedelmes állampolgárt, aki nem beszél, nem háborog, hanem azt csinálja, amit mondanak neki.
Ezt gondoltuk, egészen a mostani magánéleti válság kirobbanásáig Hosszú Katinkáról. És ezt gondoljuk róla most is: hogy nemcsak hozzá és – ma még – férjéhez méltatlan mindez, hanem hozzánk is, akik szeretjük és szorítunk érte.
Drukkolunk neki, mert úgy éreztük, hogy ha ő ér először a célba, azzal egy kicsit mi is nyerünk.
És ebből a jussunkból nem engedünk. Mi is a régi Katinkát szeretnénk visszakapni. Nem arról akarunk hallani, hogy az olimpiai- és világbajnok kivel osztja meg az ágyát, hanem a versenyeken elért sikereiről.
Most meg egy budapesti konferencián virtuális vérfürdőt rendez a Fidesz a sajtó számára – az „elhatalmasodó kulturális öngyűlölet” meg a „cenzúra megállításának” hazug jelszavai alatt. Ez aztán Európa jövője…
Báró Eötvös József, az európai értékek kutatója és egyik legnagyobb magyarországi meghonosítója nyilván forgott a sírjában, amikor a mai budai hatalom főideológusainak meghívására a sötét szuprematista elveket hirdető extengerészgyalogos-exbankár-exfilmproducer-exhazugságmédiaguru, Donald Trump exkampányigazgató-exfőstratégája, az amerikai szélsőjobboldal gyűlöletgyárosa, Steve Bannon szónokolhatott a Batthyányi- és az Andrássy-kormány vallás- és közoktatásügyi miniszterének kézjegye előtt.
Európa jövője – ezzel a címmel szervezett kétnapos konferenciát a milliárdos-özvegy ex-holokausztkutató Schmidt Mária alapítványa Budapesten. Az ő díszszónokuk volt – méghozzá az “Eötvös József Előadás” címen kiemelt szekcióban – Donald Trump utolsó kampányigazgatója és azóta kirúgott főstratégája, aki az Orbán Viktorral is összekülönböző, ellenében saját pártot alapító, majd Amerikába menekülő Gorka Sebestyént is magával vitte a Fehér Házba (és akit azóta szintén kirúgtak).
A magyar közönség alig(ha) ismerheti ennek a gyűlöletgyárosnak a társadalmakat romboló „hathatós” tevékenységét. Hát most elhozták őt közibük, méghozzá közpénzből, hiszen a rendezvényt a Külgazdasági és Külügyminisztérium és a Századvég Alapítvány (értsd: Habony Árpád) támogatja.
Azazhogy elhozták az „amerikai Habonyt” – kizárólag a „megbízható” konferenciázók közé. Mert nem lehetett ám csak úgy, bárkinek meghallgatnia, lefotóznia ezt a magyar elvtársainak sikereit ünneplő gyűlöletgyárost!
Az online sajtóregisztrációt követően hat napig gondolkodtak a szervezők. Azt írták, „elbírálják a jelentkezést”. Normális helyeken nem „bírálgatnak” sajtóregisztrációt, legfeljebb ellenőriznek. Hat nap után, az esemény előtt kevesebb, mint 24 órával sikerült megküldeniük minden „ellenzéki” sajtó számára az egyenlevelet, miszerint „helyhiány miatt” nem engednek be. A várkerti helyszínre, ami egy 900 nm-es terem, ahol akár több mint 500 személy foglalhat helyet. Ráadásul a fotósok még ülőhelyet sem kértek maguknak.
„Cserébe” a szervezők nagy kegyesen biztosítottak mindenkit, hogy élőben nézhetjük a közvetítést az Interneten. Ez valóban így is volt délutánig, amíg csak olyan előadók hirdették a igét, mint Balog Zoltán, a most menesztett emberminiszter, vagy Orbán Balázs, a Miniszterelnökség ismeretlen államtitkára. Rájuk viszont kb. annyira volt kíváncsi az átlagos hírfogyasztó, mint a tavalyi hó által hátrahagyott lucsokra.
A nagyágyú este következett (volna) Steve Bannon személyében, de mire odáig jutott az internetes néző, azzal szembesülhetett, hogy „Jelenleg nincs közvetítés”: egyszerűen lekapcsolták az adást, amire a fenti, „sokat ígérő” állóképet „csodálva” várakoztunk.
Csak gratulálhatunk a szervezőknek. Valószínűleg ők a legjobb tanítványai Steve Bannonnak, minden szavát isszák, betartják, alkalmazzák…
A konferenciát ugyanis olyan jól hangzó, ám mélységesen hazug „kultúrharcos” szólamokkal harangozták be a szervezők, mint pl. ezek:
Megnyerhető-e az Európa testéért és lelkéért folytatott harc? Legyőzhető-e a cenzúra, a másként gondolkodók megbélyegzése, az elhatalmasodó európai kulturális öngyűlölet?
Nos, ha az ilyenek kezében összpontosul a kétharmados hatalom, akkor nem, nem győzhető le a cenzúra. Pontosan ők és amerikai kamarádjaik azok, akik a másként gondolkodók megbélyegzésére alapozzák aljas terveiket Amerika és Európa jövőjével kapcsolatban. Ők azok, akik semmilyen másként gondolkodást nem képesek elviselni – sem a Várkert Bazárban, sem az Országgyűlésben, sem a Fehér Házban, sem sehol. Mint fentebb jeleztük, Bannon annyira toxikus figura, hogy még az amerikai közbeszédet szándékosan elmocskosító, ötszáz nap alatt ötezer dokumentált hazugságot elnöki szájából kiköpő Trump is kénytelen volt elküldeni közvetlen közeléből. Ezért hirdeti most az igét világszerte.
Ha még netán nem háborodott volna fel eléggé a kedves olvasó, tudjuk fokozni. A Magyar Idők című, hűségesnél is talpnyalóbb kormánylap közzétett egy förmedvényt, amelyben a hatalom táskahordozói szokásos bicskanyitogató stílusukban ecsetelik, hogy ők bizony kitiltották az ellenzéki sajtót. A cikk szerzője úgy fogalmaz: „Nem nagyon hat meg a ballib picsogás. Nekik új még ez. Majd hozzászoknak. Ahogy mi is hozzászoktunk.” Mert hogy őt állítólag akkor tiltották ki eseményekről, amikor a „szoci-szadesz” volt kormányon. Természetesen ez is a szokásos, szándékosan hazug tömegbutítás: a „szoci-szadesz” időkben olyan újságírók voltak stratégiai posztokon, mint például Járai Judit Washingtonban, aki aztán minden, csak nem ballibsi. Minden eseményre beengedték, semmilyen „elbírálás” alá nem esett. Sőt, ugyanazokban a „ballibsi” időkben olyan keresztény jobboldali vezethette a Duna Televíziót, mint Cselényi László, aki még fel is szenteltette a stúdiókat.
Most meg egy budapesti konferencián virtuális vérfürdőt rendez a Fidesz a sajtó számára – az „elhatalmasodó kulturális öngyűlölet” meg a „cenzúra megállításának” hazug jelszavai alatt.
Ez aztán Európa jövője… Eötvös József meg foroghat a sírjában.
Jól emlékszem, 19 éves voltam, ültem a televízió előtt és lenyűgözve bámultam a televízióban a szöuli olimpia megnyitó ünnepségét, a legyezőtáncot, a sok csodás ruhát, a végtelenül fegyelmezett élőképeket.
Egy egzotikus országot láttam, kiejthetetlen szavakkal, sok panelházzal, kis facsemetékkel és széles sugárutakkal, rajtuk kizárólag általam ismeretlen márkájú, belföldi gépjárművek közlekedtek.
Soha, de soha nem gondoltam volna, akkor sem, korábban sem, hogy valaha több közöm lesz ehhez a helyhez, mint a saját szülőhazámhoz.
Pár éve épp itt voltam, mikor egyik kedvenc beszélgetős tv műsoromban a 88-as olimpia került szóba.
Ott elmondták, hogy akkor még Dél-Korea sokkal többet szeretett volna mutatni magáról, mint amire a tényleges lehetőségei futották volna, így például a hajléktalanokat föld alatti bázisokba szállították a rendezvény idejére, hogy a külföldiek ne lássák őket.
Azt is említették, hogy ez bizony szégyen még ma is, minden koreai szégyene, ugyanakkor ma már nincsenek hajléktalanok, vagyis persze, vannak, hiszen lehetetlen, hogy ne legyenek, de őket a szociális háló megfogja a teljes lecsúszástól.
Még ma is vannak idős nénik és bácsik, akik a kidobott papír, karton szemetet gyűjtik össze, eladják az átvevő helyen és abból fedezik a napi megélhetésüket, létező és elfogadott módja ez itt a szegénységnek.
Más idős emberek családi tragédia okán nevelik az unokáikat, s mikor azok egyetemre mennek, a nagy összegű tandíjat kifizetendő, bármilyen munkát elvégeznek.
Kedves rokonom ápolónő. Kemény hivatás az itt, már nyugdíj előtt áll nem sokkal. Segédápolóból lett az idők folyamán több egyetem és továbbképzés munka melletti elvégzése árán műtéti asszisztens, ma egy nagy, egyetemi kórház egyik legmagasabb pozícióját betöltő embere.
A szülei meghaltak mikor ő gyermek volt, idősebb fiú testvérét anyósom taníttatta ki, ő angol tanár lett, a középső fiú gimnázium után számviteli főiskolára ment, mert az olcsó volt, nyugdíjba már mint a jegybank fiókvezetője vonult. A következő két testvér lány volt, az ő taníttatásukra senkinek sem volt ereje, pénze. Szülők hiányában a sorsuk kegyetlen volt. Kettejük közül az idősebb az ápolónő, a fiatalabb, velem egyidős lenne, meghalt rákban, fiatalon, két kisgyereket hagyva árván, hirtelen és sokkolóan. Ő dietetikussá képezte magát.
Itt nem könnyű az élet, a munka nem valami, aminek az önmegvalósítás és a személyiségfejlesztés lenne az elsődleges célja, nem. A munka itt az élet, pénz, amiért ételt adnak a boltban, még ma is ezt jelenti elsősorban, bár ma már kétségtelen jelek mutatkoznak ennek a tendenciának a megváltozására.
A nénik és bácsik akik száz évesnek látszanak és kerekes kocsin húzzák a kartonokat, rajtam kívül senkit sem hatnak meg, dolgoznak, mert itt dolgozni kell ha az ember élni akar.
Ez a félsziget emberemlékezet óta túlzsúfolt, földje nem túl termékeny, rengeteg a hegy, a folyó, a tenger, sok volt az éhínség, a háború, nagyhatalmak játszótere.
A koreaiak sokat dolgoznak, keveset alszanak és nagyon szeretnek élni.
Napi tíz, tizenkét órányi munka után este, sötétedés után telve vannak a közparkok. Kerékpároznak, tollasoznak, sétálnak, pingpongoznak, nevetnek, hangosak és derűsek.
A kávézók is tömve, a kocsmák, bárok is. Ki, hogyan vezeti le a felgyülemlett feszültséget, egyénenként változó.
Hétvégén túráznak, hegyet másznak, a tengeren horgásznak vagy épp a kolostori magányban lelik kedvüket.
Hatalmas vízi élményparkok, vidámparkok, golf és teniszpályák szolgálják a megfáradt emberek pihenését, de ezek a helyek a társadalmi kapcsolatok építésére, ápolására is tökéletesek.
Az idén megrendezett téli olimpia már egy egészen más Koreát mutatott.
Magabiztos, stabil gazdaságot, kreatív embereket, fejlett infrastruktúrát, fantasztikus szervezést, hiszen abban ők mindig is élen jártak.
A két olimpiát elválasztó huszonegynéhány év alatt ez az ország rengeteget változott. Még az én generációm sem tudja egészen pontosan, hogyan kell szórakozni, de az eggyel fiatalabbak már igen. Ők azok, akik ha kell egyetem közben meggondolják magukat és valami egészen mást tanulnak, akiknek a munka már nem pusztán a mindennapi betevő de hivatás, öröm és élvezet is egyben, akik tudatosan azt a foglalatosságot keresik, amiben kiteljesedhetnek.
Kisebbek a családok, kevesebb a gyermek, kényelmes az élet, digitális a világ, megszűnőben a hagyományok széles tábora, egy új világ jön.
Nem tudom, vajon jobb lesz-e, mint ami eddig volt, de, hogy más, az biztos.
Mikor először itt jártam, a nénik megsimogatták a hajam, mert nem láttak még ilyen selymes, vékony szálút belőle, alig hitték, hogy igazi, a magasságom és egyéb méreteim sem voltak errefelé szokványosak, egy idő után egészen úgy éreztem magam, mint valami különleges jószág az állatkertben.
Ma, ha bemegyek a közértbe és mondjuk még sosem jártam ott, egy szempillantás alatt nyugtázzák, hogy külföldi vagyok, majd a világ legtermészetesebb módján kiszolgálnak, mint bárki mást. Senki sem bámul, senki sem bánt, igaz, engem itt soha nem bántottak.
Nyelvtudásom ha napvilágra kerül, azért még igen nagy elismerést vált ki belőlük, de a rózsaszín és kék hajammal sem tudok már polgárpukkasztani, azok az idők elmúltak, ez a világ színes egyéniségek színes palettája, ahol nekem is jut hely bőven.
2022-ben nem Orbán Viktor lesz Magyarország miniszterelnöke. Nem a ma ismert ellenzéki pártok, és nem is egy ma még ismeretlen erő taszítják majd le a trónról – Orbánt az övéi fosztják meg a hatalomtól. Azok, akik idővel felismerik, hogy a vezér meggyengült, már nem ura a saját akaratának, szellemi képességei fogytán, fizikai bajai egyre nyilvánvalóbbak, olyannyira, hogy már nagy nehézségek árán sem lehet titkolni az emberek elől.
Négy év múlva Magyarország már utolsó napjait éli az Európai Unióban. Az uniós országok addigra végképp megunják, hogy az új miniszterelnök elődje, Orbán Viktor és kormánya folyamatosan sértegeti őket. Hogy csak a pénzük kell a magyaroknak, de az nagyon. Elzárják a pénzcsapokat, vagy az utalásokat átláthatósághoz kötik. Akkor meg ugye, minek az Unió a magyaroknak? Az értékeit megvetjük, csak a pénzük kell, de pénzt máshonnan is tudunk szerezni. Igaz, drágábban, de ezt nem kötjük a nagyközönség orrára.
Négy év múlva tehát kifelé tartunk az Unióból, fél lábbal már kint is leszünk belőle. Nem ők ebrudálnak ki bennünket, bár nagyon nem is marasztalnak – mi magunk hagyjuk ott a közösséget. Önként és dalolva.
Népünnepélyek kísérik majd országszerte a kilépésünket szentesítő népszavazást. A magyarok kétharmada a kilépés mellett fog szavazni. (Délelőtt 11 órakor elromlik a szavazatszámláló rendszer és csak órák múltán áll helyre. A Nemzeti Választási Bizottság túlterhelésre hivatkozik.)
Ezzel egyidőben belépünk a KGST-be, melynek az első időkben két tagországa lesz: Oroszország és Magyarország és felépülnek az első magyar-azeri balta-összeszerelő üzemek.
Magyarország új miniszterelnöke egyre gyakrabban beszél majd az Orbán-korszak visszásságairól. Nem nevezi bűnnek őket, ahhoz még túl közeli a Kedves Vezető országlása, de a negatív jelenségeket azért már időnként megemlíti. Hogy csak duma volt az államadósság elleni harc, és szemfényvesztés a rezsicsökkentés. Rogán Antalról cikksorozat jelenik meg a Magyar Időkben, leleplezik, hogy mennyit keresett a letelepedési kötvényeken. Rogán Cili férje Azerbajdzsánban kér menedéket.
Magyarország új miniszterelnöke tudja, hogy a szabadrablás ideje lejárt, amit lehetett, már szétosztották egymás között, ettől kezdve már csak kisebb, finomabb lenyúlások lehetségesek. Felépült már minden stadion, alig győzték az urak üdvözlő beszédekkel.
Mostantól termelni is kellene valamit, de termelni csak akkor érdemes, ha a terméket el lehet adni. Belföldön, ha van vásárlóerő, vagy külföldön, ha van rá szándék, hogy megvegyék a magyar árut.
Lesz ellenzék is persze, nem túl jelentős lélekszámú, de szabad szellemű, egymással vitázó emberek és pártok sokasága. Ők maguk nem is erőltetik a saját létezésüket, de az új miniszterelnök ragaszkodik hozzá, hogy legyenek, beíratja az Alaptörvénybe, hogy ellenzéknek lennie kell, mert attól látszik demokratikusnak egy ország.
Meg különben is: szórakoztatja őt az ilyen.
Magyarország új miniszterelnöke még bátorítja is az ellenzéket, a vállukat lapogatja, időnként pénzzel segíti a létezésüket. Lám, engem még az ellenzék is szeret, mondja majd az új miniszterelnök, miközben a mellvédről integet az őt üdvözlő célzattal kivezényelt negyedmillió állampolgárnak.
Ilyen lesz Magyarország négy év múlva. Vagy, ahogy magunkat ismerem, még ennél is ilyenebb.
Ezen történelmi tényekről való (szándékos) hallgatás és félremagyarázás jól jellemzi a jelenleg kormányzó magyarországi elitet, akik a 40 éven át sulykolt „marxizmus-leninizmus” hazug tanaitól képtelenek megszabadulni, és napjainkban is szentírásként terjesztik azokat. Döbbenettel olvasom Schmidt Mária fő ideológus megnyilatkozását Marx 200. születésnapja alkalmából, amikor a lenini-sztálini diktatúrát Marx és Engels világraszóló nemes gondolataival próbálja egyenrangúnak beállítani.
„Fiam, jegyezd meg, a munkássors borzalmas”. Apám ezzel a figyelmeztetéssel indított el a nagybetűs életbe már a gimnáziumi évek alatt, és próbált „befolyásolni”, hogy szellemi munkát, szakmát válasszak. Az alapokat Marx (és Engels) művei és gondolatai adták. Náluk jelent meg először (és közérthetően) a kapitalizmus kritikája. A Kommunista Kiáltvány, majd a Tőke, mely kézzelfogható magyarázatot adott a kizsákmányoló és a kizsákmányolt kibékíthetetlen (antagonisztikus) ellentétére, kapcsolatára, mi több függőségére. Miszerint e két tábor (osztály = burzsoázia vs. proletáriátus) nem tud egymás nélkül élni, meglenni. Hiszen a kapitalista (a burzsoá), a pénz és a termelőeszköz birtokosa, semmit sem ér a munkás nélkül, aki helyette dolgozik, pontosabban a terméket (árut) állítja elő. Ez persze fordítva is igaz: a munkás sem ér semmit, ha nincs munkahelye és munkaeszköze, amivel bármilyen terméket előállíthat, amit aztán a tőkés pénzzé tesz, méghozzá olyan áron, hogy abból maga, családja és munkása is megélhessen. A probléma itt kezdődik: a létrejött haszon, azaz a profit elosztása. A marxi elmélet szerint ez igazságtalan, hiszen a megtermelt értékeknek és javaknak csak egy bizonyos hányada lesz az effektív dolgozóé (az alkalmazotté, a munkásé), magyarul: a munkás (alkalmazott) munkaerejét adja el, amiért nem kap annyit, hogy gondtalanul meg tudjon belőle élni. Igaz, a kapitalista élete sem gondtalan, hiszen a munkása által előállított terméket neki kell eladnia, vevőt találnia. Persze ez a 19. század közepén még nem jelentett problémát. A bajok csak később jöttek, amikor „telítődött a piac”.
Marx és Engels a várható problémákra azonban már három héttel az 1848-as európai forradalmak előtt (február 21-én) felhívták a figyelmet, a Kommunista Kiáltvány nevű pamfletben. Nem tudom, hányan olvasták valaha is ezt a „figyelmeztetést”, mely látnoki módon jelezte, hogy nagy baj lesz, ha ezzel a társadalmi problémával nem foglalkoznak. Nem forradalomra (gyilkolásra, pusztításra, pláne nem diktatúrára) szólít fel, hanem javaslatot tesz az elnyomottak összefogására, a fennálló kapitalista viszonyok megváltoztatására, a „világ proletárjai egyesüljetek” jelszóval. A két fiatal gondolkodónak – Marx (30) és Engels (28) – a Kommunista Kiáltvány megjelenésétől (1848) számítva közel 20 év kellett (1867), míg alátámasztották meglátásaikat A Tőke című műben, mely gyakorlatilag bemutatta az akkori világ országait, és mindenhol szinte ugyanazt a problémát: a munkások kiszolgáltatottságát, a dolgozó osztály borzalmas életkörülményét, amin mihamarabb változtatni kell(ene). Marx és Engels életük vége felé arra a következtetésre jutottak, hogy a két antagonisztikus társadalmi osztály (burzsoázia és proletáriátus) a feloldhatatlan ellentét ellenére békésen együtt tud majd élni egy osztálynélküli társadalomban, amit kommunizmusnak neveztek el. Amikor mindenki szükségletei szerint részesül a megtermelt javakból.
Erre született meg a ’70-es évek elején az a pesti vicc, miszerint egy fogadáson svédasztal volt, ahol a vendégek annyit vehettek, amennyit csak akartak. A szovjet delegátus vagy tíz sörösüveget markolt fel és nagy lelkesen vitt az asztalához, miközben a mellette lévő asztalnál ülő amerikai egyetlen sörösüvegből szürcsölgetett. A lelkes szovjet oda is szólt neki: ingyen van, annyit vehet, amennyit csak akar. Tudom, – volt az amerikai válasza -, de én csak annyit veszek, amennyi jól esik, és egy ültömben meg tudok inni. „Mint az állatok” – volt a szovjet lenéző reakciója.
Marxot a diktátor Leninnel azonosító jelenlegi magyar (magát jobboldalinak hazudó) politikai elit figyelmében ajánlom a Kommunista Kiáltvány legelejének újra olvasását, ahol ott áll:
„…Evégből a legkülönbözőbb nemzetiségű kommunisták összegyűltek Londonban, és papírra vetették a következő kiáltványt, amelyet angol, francia, német, olasz, flamand és dán nyelven tesznek közzé…”
A szovjet megszállás ideje (1945-1989) alatt erőltetett, leninista és sztálinista elemekkel meghamisított marxi és engelsi tanok, áltudományos eszmevilágán, a „marxizmus-leninizmus” emlőin felnőtt jelenlegi hazai kormányzó elit, igazán elgondolkozhatna azon, hogy az 1848-ban kiadott pamfletet az aláírók miért nem tették közzé oroszul is? Az sem tűnt fel a jelenlegi párt és kormány ideológusoknak, hogy a (szovjetmintájú) „kommunista” pártok kizárólag az első világháború befejezése (1918 novembere) után alakultak, azaz a lenini egypártrendszer (diktatúra) létrejötte után néhány hónapra. Tehát, Marx és Engels életében egyáltalán nem voltak „kommunista” pártok.
Vissza a 200 éve született Marxhoz és (Engels) nevéhez fűződő társadalmi kritikához, mely napjainkban is hatással van a fennálló társadalmi viszonyokra. A 19. században született marxi-engelsi elképzelés szerint a nagy forradalmi változás Nagy-Britanniában fog bekövetkezni, hiszen ott volt a kapitalizmus legjellemzőbb formája. Gondoljunk csak Madách halhatatlan történelmi áttekintésére, „Az ember tragédiája” utolsó színeire, különösen a 19. századra jellemző londoni színre, majd a 20. század diktatúráit megjósoló falanszter színre, és a 21. századra utaló eszkimó színre, mely az éghajlatváltozást és abból fakadóan a túlnépesedés problémáját vetíti előre. Mondhatni Madách is azok közé tartozott, akik a világ és a társadalom változását vizionálta.
A marxi és engelsi gondolatok jelentősen megmozgatták koruk (19. század) szellemét, és a század utolsó két évtizedére gombamódra elszaporodtak a munkás érdekvédelmi egyesületek, a szakszervezetek. A 20. század elejére létrejött egy erős szakszervezeti mozgalom, amire a „kapitalisták” is odafigyeltek, hol az állam rendőri erőszakával, hol pedig a munkaviszonyok és életkörülmények javításával. A második Szocialista Internacionálé tagjai a világ változó helyzetét, és benne a munkásság problémáit vitatták meg, és próbáltak közös, összehangolt akciókat szervezni. Két fontos akciójuk volt: a május elseje és a nemzetközi nőnap bevezetése, elfogadtatása. Miközben az iparilag fejlett európai országokban parlamenti tényező lett a szakszervezetek támogatottságát élvező, és a többpártrendszert elfogadó szociáldemokrata párt(ok).
Az első világháború kitörése azonban új kihívások elé állította a munkásmozgalmakat. Az első (komoly) lökést II. Vilmos német császár 1914. augusztus 4-i parlamenti beszéde adta, amikor valamennyi parlamenti pártot felszólította, hogy tegyék félre ellentéteiket és a győzelem érdekében támogassák a (német) császárságot. „Ich kenne keine Parteien mehr, Ich kenne nur Deutsche.” (Ezentúl nem ismerek pártokat, csak németeket). Ez a felszólítás elsősorban a szociáldemokratákra vonatkozott, hiszen a lényege: a háború támogatása, azaz sztrájkokkal ne zavarják meg, ne hátráltassák a hadsereg sikereit. A szociáldemokraták ezt elfogadták, habár a szélsőséges balszárny (a későbbi kommunisták, pl. Karl Liebknecht) ellenezte, mondván nem fizetnek hadikötvényt és a munkás-paraszt fiatalokat ne vigyék a vágóhídra. Ezt a háborúellenes hozzáállást Lenin később megváltoztatta, és minél több munkás-paraszt fiatal felfegyverzését javasolta, azzal a hátsó szándékkal, hogy a fegyverhez jutott munkásság azt munkaadóik, a kapitalisták, ellen fogják fordítani.
szeptemberben a semleges Svájcban (Berntől 9 kilométerre lévő Zimmerwald nevű községben) jöttek össze a második Szocialista Internacionálé tagjai, képviselői. Többek között Lenin is, mint az Oroszországi Szociáldemokrata Munkáspárt (száműzetésben élő) egyik képviselője. Igen, ekkor még egy pártban tömörültek a bolsevikok, mensevikek és eszerek. Az eszerek (SZR) a szociálforradalmárok, akiket Lenin proletárdiktatúrának nevezett egypártrendszere kiépítésében utoljára (1918) tiltott be, híveit megölette vagy elüldözte Szovjet-Oroszországból. Talán kevesen ismerik Fanny Kaplan nevét, aki egy cári hivatalnok elleni merényletben való részt vétel miatt életfogytiglani börtönbüntetését töltötte borzalmas körülmények között (naponta meztelenre vetkőztették és nyírfaággal ütlegelték). Csak az 1917-es februári forradalomkor helyezték szabadlábra. 1918 elején a Lenin vezette bolsevik párt szétkergette a nemzetgyűlést, valamint az összes politikai pártot betiltotta és megkötötte a breszt-litovszki békét. Ettől kezdve az eszer Kaplan árulónak tekintette Lenint és egy gyárlátogatást követően rálőtt a bolsevik párt első emberére. A helyszínen elfogták és három nap múlva (tárgyalás és bírósági ítélet nélkül!) kivégezték. Ezzel véget ért az októberi (bolsevik) forradalom (egyik) nagy vívmánya a halálbüntetés eltörlése. Ugyanakkor a bolsevik igazságszolgáltatás is megkérdőjelezhető, hiszen Fanny Kaplan életfogytiglani börtönbüntetése első 11 éve alatt szinte teljesen megvakult, ezért kérdéses, hogy valóban ő követte el a Lenin elleni merényletet.
Marx-szal és Engels-szel ellentétben Lenin Németországban látta a munkásság vezette forradalom bekövetkeztét, mivel a német ipar és gazdaság gyorsabban fejlődött, mint a hanyatlásnak indult brit gyarmatbirodalomé. Az orosz ipar helyzetét jól ismerve Lenin svájci száműzetésében még álmában sem gondolt egy oroszországi forradalomra, amit valójában nem a Marx és Engels által megjósolt burzsoá vs. proletár ellentét robbantott ki, hanem az éhínség, a sorozatos (súlyos) katonai vereségek, és a háborúellenesség. Nem véletlen, hogy az oroszországi forradalomról Lenin 1917 márciusában a svájci újságokból értesült.
Az 1915. szeptemberi Zimmerwaldi Konferencia sorsdöntő volt a munkásmozgalmak történetében, amit Marx és Engels életükben felvázolt. Az országokon, nemzeteken átívelő tőkés-proletár ellentétbe belépett egy új elem: a nemzeti érdek, a „haza mindenek előtt” elv. Ennek következtében a monarchiák megdöntése lett a fő cél, hogy a helyükbe lépő új (nemzet)államokban, köztársaságokban a munkásság méltó szerepet kapjon. A köztársaságok továbbra is többpártrendszerű parlamentáris alapon működtek volna. Ellentétben a Lenin által felvázolt (hamis) proletárdiktatúrával. Érdekességként: Marx egyszer használta a „proletárdiktatúra” szót, fogalmat, méghozzá az 1871-es párizsi kommünnel kapcsolatban.
Marx és Engels elméleti munkásságát nem lehet összehasonlítani, pláne azonosítani a Lenin-féle egypártrendszerű, diktatórikus szovjetrendszerrel. Hogy ez mennyire így van. Az UNESCO „A világ emlékezete programja” (Memory of the World Programme) 2013-ban felvette listájára Marx „Tőke” (Das Kapital) című művének eredeti példányát. Ehhez tudni kell, hogy ez az UNESCO program 1992-ben indult és célja a tagországokban fellelhető egyetemes értékkel bíró ritka dokumentumok, gyűjtemények azonosítása, megőrzése, és a széles körű megismertetése a Világörökséghez némileg hasonló „A világ emlékezete listán”. Ugyancsak megjegyzendő: A Tőke, alcíme: a politikai gazdaságtan kritikája. Tehát, Marx műve a kapitalista társadalom kritikája, nem pedig forradalmak szervezésének és kirobbantásának kézikönyve.
Ezen történelmi tényekről való (szándékos) hallgatás és félremagyarázás jól jellemzi a jelenleg kormányzó magyarországi elitet, akik a 40 éven át sulykolt „marxizmus-leninizmus” hazug tanaitól képtelenek megszabadulni, és napjainkban is szentírásként terjesztik azokat. Döbbenettel olvasom Schmidt Mária fő ideológus megnyilatkozását Marx 200. születésnapja alkalmából, amikor a lenini-sztálini diktatúrát Marx és Engels világraszóló nemes gondolataival próbálja egyenrangúnak beállítani.
Talán nem véletlen, hogy az idei Oscar-díjra a külföldi filmek kategóriájában „Az ifjú Marx” című német filmet is jelölték.
Első látásra Dél-Korea csodaszép ország. Tele magas, csipkés ormú heggyel, sziklás tengerparttal, csodálatos folyókkal, tavakkal és hatalmas városokkal. Félsziget. Ha nem lenne észak és dél két külön ország most, akkor szárazföldi szomszédja Kína és Oroszország lenne, így azonban Észak-Korea az. Ami praktikusan annyit tesz, hogy Dél-Korea szárazföldön nemigen közelíthető meg, és el sem hagyható, lévén az északi rezsim nem átjárható. Még a repülőgépek is elkerülik az észak-koreai légteret, Kínán keresztül érik el a déli repülőterek valamelyikét.
Piac Szöulban
Közel ötvenmillió ember lakja az országot, területe körülbelül megegyezik Magyarország területével. Nincsenek bányászható ásványok a föld mélyén vagy a tengerekben, a termőföld nem igazán jó minőségű és kevés, az ország hetven százaléka megművelésre alkalmatlan hegyvidék. A leleményes koreaiak az ilyen hegyek közti völgyekben termesztik a világ legjobb minőségű ginzeng gyökereit. Ennek a növénynek ez a sajátos, félárnyékos, párás mikroklíma tökéletesen megfelel, ami ott található.
Mindazonáltal az ország élelmiszerből megtermeli az önellátáshoz szükséges mennyiséget, ami ma már nem fontos szempont gazdaságilag, azonban abban az országban, ahol a mai nyolcvanévesek közül még számosan emlékeznek a felpuffadt hasú éhen holtak látványára gyermekkorukból, nos, ott ennek akkor is jelentősége van, ha a gyakorlatban már nincs.
Nem véletlen, hogy a koreai köszönés kevésbé formális módja az, hogy ettél-e már ma?
Az sem véletlen, hogy egy négyzetcentiméternyi termőföld sincs szabadon, mindenhová van valami ültetve, lehetőleg valami ehető.
Ha vendégségbe mégy, nem fordulhat elő, hogy ne kínáljanak étellel. Ha váratlanul érkezel, főznek. Az, hogy nem vagy éhes, nem kifogás. A koreaiak talán a világon a legjobban enni szeretnek, szeretetüket, megbecsülésüket is étellel képesek a leginkább kifejezni.
Hatalmas városokban él a lakosság döntő többsége, olyan nagyokban, hogy ha csak nem vagy otthon valamelyik amerikai metropoliszban, nehéz lesz még elképzelned is, mekkora kiterjedésű helyek ezek, úgy horizontálisan, mint vertikálisan. A belvárosban futó 16 sávos utak nem ritkák. Ezek kereszteződéseiben pedig még a legedzettebb autóvezető is figyel, mert mást nemigen tehet, ha élve szeretne átérni a túloldalra.
S. Lee
Metróhálózat több mint húsz vonallal, KTX, SRT, azaz a szupergyors vonatok, rendkívül jól szervezett és fejlett busz, vasút és közút hálózat az egész országban. Csodás autópálya-pihenők és persze annyi autópálya, hogy abban a kis országban igen gyakran frissített GPS nélkül nem is lehet, nem is érdemes kimenni közlekedni.
Koreában sok dologért nem kell fizetni, így a vízért sem.
Nem az otthoni, vezetékes vízre gondolok, azért kell természetesen, hanem étteremben, kávézóban, út szélén, autópálya-parkolóban a víz mindig ingyen van. A wc-használat is. A szemüvegtörlő is, az esernyőtartó műanyag tok is, és még ezer apró dolog, amit hamar megszoksz és természetessé válik, de amint kiteszed a lábad és visszajössz mondjuk Európába, ezen apróságok hiánya igen fájóvá válik, s lám igaz, csak akkor értékelünk bármit is, ha egyszer elveszítettük azt.
A koreai mindennapokat kezdetben az az érzés határozza meg, hogy nem ugyanabban a században élsz most, mint éltél pár hete Európában. Az ott egy digitális világ. Nemigen látni már kulcsos autót, lakást egyet sem. Kódokkal, ujjlenyomattal juthatsz be bárhová, beszélgetnek veled a gépek.
A lift elmondja, hogy hányadikon áll meg és adott esetben megköszöni, hogy vele utaztál.
A hűtőszekrény jelzi, ha nyitva felejtetted az ajtót, wifin megnézheted, mi van benne, ha épp a boltban vagy és nem jut eszedbe. Boltba sem muszáj menni, oda szórakozásból járunk, ugyanis elég egy telefon és máris hoznak mindent, de természetesen ez online is működik, percek kérdése, hogy megérkezzen a rendelt áru. Nyolcvanéves bácsik nézegetik a csupa képernyő okostelefonjaikat, meg sem fordul a fejükben, hogy ne tudnák kezelni, s épp ezért tudják.
A havi közös költséget utalhatod online is, de ha olyan régimódi csekkes vagy, mint mi, akkor rendelkezésedre áll egy automata, oda bedugod a csekket, másik lyukba a kártyád és kész, ki van fizetve.
Reggelig sorolhatnám, hogy az úttest magát mossa le, hogy minden autóban van elől, hátul rögzítő kamera baleset esetére, természetesen olyan tolatóradar. ami a jármű mind a 4 oldalát mutatja élőben, négyzethálóval jelezve az autód helyzetét, hogy
a rizsfőző beszél és olykor az erdő hangjait utánozza,
hogy pár napon belül elfelejted, mi az a készpénz és a koreai bankjegyekből legfeljebb az ötvenezrest tanulod majd meg, azt is azért, mert azon egy igen híres filozófusnő szerepel abból a középkorból, amelyben őseid még barbár hordákba tömörülve harcoltak más barbár hordákkal.
Azt hiszem, mindig lenne valami, amit kifelejtenék a felsorolásból, úgyhogy itt most félbe is hagyom.
Kigurulsz a digitális garázsból a digitális autóddal a digitális sorompón át az utcára, amelyik magát mossa, és ott guggol az idős néni a járdán, előtte méretes fólia és ő épp kipakolja a hatalmas, tűzvörös, húsos és roppant csípős paprikákat száradni a napra. Ott hagyja, majd visszaballag a házhoz, beüti a számkódot, köszön neki az ajtó, felmegy a beszélő liften a szintén kódolt lakásába és a paprikájához nem nyúl senki. Szezonban kerülgetjük a járdán találomra kiterített száradó növényeket, mert minden néni ott szárogatja őket. Ez valami olyasmi, ami a jövőben élő Koreának a múltból ott maradt szerves része.
Szöul éjszaka Forrás: Flickr / Philippe Teuwen
A víztisztító mű a legmodernebb, ami csak létezik. Tetején napelemek, benne digitalizált rendszer, ember van ugyan, de jóformán csak dísznek. A kertje parkosítva, mindenfelé törpeluc és vörös juhar, évelő és egynyári virágokkal váltakozva. Kisvártatva felfedezel 12, embernél is magasabb szobrot, az ázsiai horoszkóp 12 állatjegyét.
Máskor rendelsz valamit, vagy ajándékot kapsz, és
ha az egy kicsit is értékesebb az átlagnál, hernyóselyemből készült batyuban kapod,
ősi szokás szerint.
Automatizált, kémlelőlyukas krematóriumban hamvasztják el az elhunytakat, de előtte, egy egészen magával ragadó és fennkölt ceremónia során, hagyományos lenvászonba öltöztetik, meghatározott számú csomót kötve arra, az elhunyt tiszteletének jeleként, továbbá távol tartandó minden gonosz szellemet.
Ezt persze nézed, az egyébként szenzoros, digitálisan nyitható üvegfalon át.
Maga a ceremónia inkább egy tánc, egy ősi rítus, ami után jön az automatika, a kijelzőn leolvashatod hány perc múlva hamvad el végleg a test, majd kinyílik a fémkapu és te ismét egy üvegfalon át figyeled, ahogy fehér kesztyűs emberek, kimért, elegáns mozdulatokkal seprik a hamvakat egy fémhengerbe, amely majd a díszes urnába kerül, az pedig egy üvegszekrénybe, ami épp oly emeletes és dobozos szerkezetű, mint bármely lakóház. Úgy halunk, ahogy éltünk, legfeljebb eztán más lesz az ajtószám.
A háborús fenyegetettséget, ha benne élsz, nagyon hamar elfelejted. Kicsit furcsa, hogy a fejed felett repkedő helikopterek többnyire nem a rendőrség és nem a mentők kötelékébe tartoznak, hanem a hadsereg gépei. A vadászrepülők magasan járnak, nagyvárosok közelében nemigen hallani a hangjukat. Észak-Koreát showműsorokból és politikai beszélgetésekből ismered meg. Amit biztosan megjegyzel, az a Chinook dupla rotoros gépek egyedülálló hangja és látványa.
Korea az ellentétek földje, a múlt és a jövő találkozása. Jelene annyira gyors, hogy ha csak nem tudsz nagyon belefeledkezni a pillanatokba, észre sem veszed, hogy van.
Kövér László újságírókat, politikusokat tilt ki a parlamentből, az Index újságíróit nem engedik be a Kisvárda legutóbbi meccsére, most meg itt a legújabb: több portál munkatársai nem regisztrálhattak Steve Bannon előadására.
Meg tudja valaki magyarázni, hogy miért kell egy futballcsapatról jót írni? Egy előadásról, vagy egy parlamenti ülésről? Miért kell úgy írni, ahogyan a regnáló hatalom elvárja?
Számtalanszor leírtuk már, és most sem tudunk okosabbat: aki újságírókat akadályoz a munkában, kitilt meccsről, parlamentből, egy szélsőséges nézeteket valló (vagy bármilyen más) ember előadásáról, az a nyilvánosságot veszi semmibe. Aki nem engedi, hogy a sajtó tájékoztassa az embereket, az nem a sajtónak árt, hanem a nyilvánosságnak, és mint ilyen, még ennél is nagyobb gazemberségekre képes.
Ha ilyen történik, az akkor is baj lenne, ha a közmédia, melyre több mint 80 milliárd forintot költenek a magyar adófizetők, tisztességesen végezné a munkáját. Tájékoztatna arról, ami Magyarországon és a világban történik – pártatlanul, hitelesen, vagyis, magas szakmai színvonalon.
Erről, tudjuk, szó sincs. A közmédia nem a valóságot mutatja, hanem azt, amit a hatalmon lévők valóságnak szeretnének látni és láttatni.
Tudom, csak ábránd, de elképzelni azért lehet, hogy minden sajtómunkás, az összes szerkesztőség és kiadó, tiltakozó levelet ír Schmidt Máriának, amiért nem engedik be a nem kormánypárti sajtó munkatársait Steve Bannon előadására. Tiltakoznának a Kisvárda elnökénél, Seszták Miklósnál, amiért az Index újságírói nem nézhették meg a csapat legutóbbi mérkőzését. És Kövér László is kaphatna egy levelet, amelyben minden jelentős újságíró szervezet nevében közlik vele, hogy ő nem főnöke az újságíróknak és az általuk képviselt nyilvánosságnak, hanem alkalmazottja, ha úgy tetszik, szolgálója.
És ha ezekre a levelekre nem érkezne válasz, vagy olyan válasz érkezne, amely nem kompatibilis a demokratikus értékrenddel, akkor mindenkinek, aki magát újságírónak tartja, bojkottálnia kellene ezeket az eseményeket és embereket. Nem írni róluk sehol, nem mutatni őket egyetlen tévében sem.
És akkor egy idő után Kövér László, Seszták Miklós, vagy éppen Schmidt Mária azon venné észre magát, hogy hiába ír róluk a kormánypárt médiája, az majdnem olyan, mint nem írna róluk senki.
Tudom, ilyen nincs, és tudja ezt Orbán Viktortól Kövér Lászlón át Schmidt Máriáig mindenki. Ha úri kedvük úgy tartja, legközelebb is kitiltják azokat, akiknek a jelenléte nem kívánatos a számukra. De nem kell örülniük azoknak sem, akik ma még bemehetnek a parlamentbe, a Kisvárda meccsére, Steve Bannon előadására. Elég egy rossz szó, egy félreérthető képsor, vagy gondolat, és a ma még kedvezményezettek egy pillanat alatt a sötét oldalon találhatják magukat.
És ha megkérdezik, hogy miért, azt a választ kapják, hogy szűk volt a terem, nem fértek be. Ami magyarul azt jelenti: közöd?
Amíg az Orbán-éra tart ez nem is változhat, minden hatalommal rendelkező politikai szereplő kiszolgáltatott/elkötelezett, magyarán csicskás, ahonnan a zsé szivárog arrafele tekint, versengés csak az elérhető és tovább osztható pénzek mértékéért folyik, ahol is egyelőre toronymagasan a református egyház (a baráti püspök, és az ex-püspök) vezet.
Volt egy kezdeti idő, amikor még arról vitáztunk/vitázhattunk, hogy a rommagyar képviselet, jelesen az RMDSz, politikai párt vagy érdekvédelmi szervezet, mely nem annyira pártként, hanem inkább szövetségként, és kulturális, oktatási szerveződések gyűjtőszervezeteként működik, amint hivatalos bejegyzése szerint lennie kellene. Azután, ahogyan egyre nyilvánvalóbb lett, hogy a politikai elit kisajátítja, uralja és meghatározza a nevében még mindig szövetséget, történt egy kísérlet arra, hogy akkor politikai értelemben legyen egy plurális szövetségi rendszer, mely különféle politikai közösségeket, belső platformokat egyesít. A belső pluralizmus beindított folyamata elakadt – melynek betetőzése az ú.n. belső választások megszervezése lehetett volna (mondjuk olyan ‘96 magasságában volt ennek utoljára realitása) – a politikai elit farizeus magatartásán, mert nem bíztak a demokratikus folyamatban, mert kényelmesebb volt választások nélkül megtartani, sőt kiterjeszteni hatalmukat, stb. A közösség nagyrésze beletörődött(/beleszocializálódott) a pluralizmus hiányába[i], illetve akik a szövetségen kívül (Fidesz hátszéllel) próbálkoztak, elbukták a kísérletet. Úgyhogy mára maradt az egypártrendszer, melyet az “új/régi” vezetés átfazonírozott, és ma már a Fidesz itteni fiókpártjaként működtet (akárcsak a másik két pártkísérletecske). Az eredeti vita a szövetség jellegéről elhalt, van egy központi rommagyar párt, mely megszállta és kiszolgáltatta az összes többi hozzá kapcsolódó szerveződést, sajtót, civil szervezetet stb., stb. A klienteláris viszony alapja a párt redisztribúciós képessége, amivel elsősorban a Bukarestből szivárgó forrásokat újraosztja, és – igaz a klienteláris viszony ellenére csekély mértékben – a budapesti források fölött is rendelkezik, és klienteláris alapon tovább oszt.
A rövid történet fölemlítése azért fontos, mert keretet ad a jelenlegi rommagyar politikai történéseknek, nincs ma már az a naiv személy, különösen elemző, aki ne látná, hogy az egypártrendszer, mint afféle transzilvánikum kíséri közéletünket, és okoz nem egyszer problémát (mondanám kognitív disszonanciát, ha még hinni lehetne létezésében), amikor ideológiák alapján próbálnánk értelmezni/érteni a történéseket. “Az egypárt” retorikájában jobboldali/konzervatív, magatartásában pedig (PSD-s kapcsolódása okán) opportunista, és mindenekelőtt illiberális és alig-alig demokrata, és szinte mindenben reakciós/autokrata modelleket követ. (Ennek belátására érdemes figyelemmel követni a jogi különbizottágban ténykedő képviselőjének Márton Árpádnak ténykedését, politikai magatartását. Aki a reakciós és autokrata megoldások fő szószólója, olyan ásatag képviselőkkel egyetemben, akik szintén mindennemű jogi tapasztalat nélkül jönnek ásatag elképzelésekkel az igazságszolgáltatás, újabban meg a BT, putyini, illetve nacionálkommunista mintára való átszabására). Amíg az Orbán-éra tart ez nem is változhat, minden hatalommal rendelkező politikai szereplő kiszolgáltatott/elkötelezett, magyarán csicskás, ahonnan a zsé szivárog arrafele tekint, versengés csak az elérhető és tovább osztható pénzek mértékéért folyik, ahol is egyelőre toronymagasan a református egyház (a baráti püspök, és az ex-püspök) vezet.
A román belpolitika úgyszintén nagyon szűk teret enged a rommagyar pártok ténykedésének, amikor alaptémaként már évek óta a korrupció, illetve a korrupció-ellenességet jelöli meg, és ezzel együtt, a Fidesz itteni fiókpártjainak helyét a korrupció politikáját folytató PSD-ALDE mellett jelöli ki. Amíg a Fidesz politikai krédójának, értékválasztásának lényege úgy foglalható össze, hogy “Amit korrupciónak neveznek az gyakorlatilag a Fidesz legfőbb politikája” (apud. Lánczi András), addig a Fidesz itteni fiókpártjai kényszerűen vagy sem, de gyakorlatilag (de facto, a szó régebbi, szoros értelmében) a jelenlegi hatalom oldalán fognak állni. (Punktum, azaz ebben legalább következetesek, mert másként nem is tehetnek).
Viszont a korrupció-ellenes pólus, melyet román változatában az illiberális állam-ellenesség is jellemez, jó eséllyel legyőzheti a jelenlegi hatalmat. (Ezért gyakran manipulatív módon hol egyik, hol másik regisztertben próbálják rommagyar hangadók is kitámadni a korrupció-ellenes politikát, illetve legitimálni a fiókpárt védhetetlen álláspontját. A pártideológusok hol a jogállam védelmének tüntetik föl korrupció mellett elkötelezett álláspontjukat, hol azzal érvelnek, hogy illiberális államot akarnak, tehát a fékek és ellensúlyok rendszerét orosz-magyar mintára, le kell építeni. Érdekes, hogy ebben egy liberális alapelvnek, az ártatlanság vélelmének meg nem engedett kiterjesztését használják. Úgyhogy lassan már mindenki bűnös vagy legalábbis “pénál”, akit meg sem vádoltak, el sem ítéltek, de korrupció-ellenes, és az ártatlanság vélelme illet meg mindenkit, akit korrupcióval vádolnak, vagy akár már elítéltek, alap-, sőt föllebviteli fokon is[ii]). Potenciális győzelmének legkevesebb három pillére vázolható.
Egyfelől megtörtént az, amit a korrupció-kutatók máshol is tapasztaltak[iii], a korrupció-ellenesség összehozott különféle, és egymással azelőtt nem kommunikáló eliteket, és elkötelezett, valamint nyugatos, középosztálybeli csoportokat mobilizált az átláthatóság és elszámoltathatóság mellett[iv]. Az elmúlt két-három évben kialakult egy olyan hálózat (elsősorban web.2-es felületen), mely gyors mozgósítással, változatos jelszavakkal és tiltakozási formákkal képes megmozdulni, az utcára menni, az illiberális állam és a korrupt hatalmasok ellen.
Másfelől az államelnöknek – Klaus Johannisnak – sikerült a mozgalom élére állni, annak ellenére, hogy politikailag el nem kötelezettséget ír elő számára az alkotmány, az ellenállási mozgalom civil jellegére való hivatkozással (emlékszünk még, amikor ellátogatott a tüntetőkhöz kétszer is, és fogadta a “civilek” képviselőit stb.), ő a központi alakja (az “arca”) a mozgalomnak. Ugyanakkor Johannis nemcsak a korrupció visszanyesésén (vagy egyenesen kiírtásán) dolgozik, illetve érvel mellette, hanem a korrupció-ellenesség másik pólusának a szószólója is, vagyis a “jó kormányzás”-t sürgeti. (A hatékony korrupció-ellenes föllépés egy olyan skálán képzelhető el, mely egyfelől a korrupció felszámolását célozza, mondjuk a szigorú törvénykezés és az igazságszolgáltatás útján, másikon pedig a jó kormányzás (good governance) áll. Ez utóbbinak része az inklúzió, az átláthatóság és elszámoltathatóság intézményes garanciája és gyakorlati működtetése[v]).
Harmadrészt, a magyar politikai helyzet alapja (szinte az oroszhoz hasonlóan, de részben a lengyelé is ilyen), a parlamenti “kétharmad” és a centralizált – már-már egyszemélyes hatalom – ami, legalábbis egyelőre, Romániában nincs. (Ráadásul az autokrata hajlamú PSD elnök nem vehet részt közvetlen a kormányzatban, ezért a háttérből, strómanokkal kormányoztat, akik szinte hathavi rendszerességgel buknak, képtelenek mindenben követni a vezér utasításait). Ezért az orbáni magyar politika követése, az itteni fiókpártoknak az egyre láthatóbb fal fele való masírozása. Zsákutcában, fejjel a falnak haladnak, amikor azt játszák, hogy egy itteni “kétharmad” részei. Ha illiberális álmaik teljesülnének igencsak sanyarúra válna egész közösségünk helyzete, ha elbuknak a PSD-ALDE, pontosabban Dragnea and Co., ilyen irányú törekvései, akkor Kelemen and Co velük együtt buknak. Persze ez lenne a kisebbik rossz, de ez sem vidám kilátás.
Magyari Nándor László
[i] Mondandóm szempontjából fontos, hogy a politikai pluralizmus hiánya eleve a korrupció melegágya, hiszen a demokratikus többpártrendszer, ami a kormányzást illeti, kontroll-funkcióval bír. Előbb utóbb minden autokratikus rendszerben a korrupció oly mértékben eltéríti, illetve erodálja a kormányzást, hogy az bukáshoz vezet és feltárul az ilyen rendszerek kártékony – közérdeket sértő – jellege.
[ii] Készséggel elfogadom, hogy a transindex.ro véleménycikkének írója “csak” naiv és ezért eklektikus szövege még addig a felismerésig sem jut el, hogy elemző szempontból, a korrupciót és a korrupció ellenes politikákat egyszerre tekintik. Ugyanis, a korrupció olyan folyamat, melynek alakulását igencsak lényegesen befolyásolja az ellene folyó harc jellege, eszközei és intenzitása. És megfordítva a korrupcióval kapcsolatos diagnózis, annak dinamikája stb., meghatározza az ellene föllépők hasonló jellemzőit. Viszont Csoma Botond interjúja már egyértelműen a politikai elfogultság, az igazolhatalanul rossz politikai pozíció mentegetésének példája, amikor egy büntetett és állásából kitett volt titkosszolga kétségbeesett vagdalkozását tekinti “hiteles forrásnak”, csakhogy igazolja pártjának korrupciópártiságát. Viszont teljességgel hiteltelen, ahogyan egy korrupt és elítélt ex-titkosszolgával temeti a “jogállamot”.
[iii] Az ilyen mozgalmak a hatalom legitimitásának újfajta megkérdőjelezését tűzték zászlajukra, amivel szemben a választásokon szerzett többség nem áll meg. Az átláthatóság és elszámoltathatóság, a jó és hatékony kormányzás, olyan értékeknek tűnnek föl, melyek delegitimálják a korrupt hatalmat, még ha az választások nyomán alakult is ki. (lásd. Nugent, David Corruption Now and Then:managing Threats to the State in Twenthieth-Century Peru, In Current Antropology, 2018, Supplement).
[iv] Nem mellesleg az itteni civil társadalmi szerveződések hozzákapcsolódtak a globális falu hasonló mozgalmaihoz, a globális civil szféra szerveződéseihez, és ez különösen megerősíti pozícióikat.
[v] Igaza van Alina Mungiu-Pippidinek abban, hogy csak a két út egyidejű követése vezethet sikerre, sem a szigorú törvények és integráns ügyészség/bíróság, sem a “jó kormányzás”, önmagukban nem képesek féken tartani a korrupciót. Csak a kettő valamilyen arányú elegye lehet sikeres, amikor a közügyek magánérdekek szerinti fölhasználását nemcsak leleplezik, hanem az elszámoltathatóságot és korrektséget közérdekként tartják számon, mozgósítanak ezek mellett (lásd. Alina Mungiu-Pippidi, 2017, In Cautarea bunei guvernari. Cum au scapat alte tari de coruptie?, 15-41 pp.).
Úgy hullanak a CBA üzletek, mint az őszi legyek. Egymás után zárják be ezeket; most éppen a hűvösvölgyi, néhány éve felépített üzletük ment csődbe, és hatalmas plakátokon olvashatjuk, hogy „itt hamarosan Lidl üzlet nyílik”.
Hát ennyit ér a hatalmi erőszakoskodással kikényszerített, protekcionista gazdaságpolitika, amely – a nemzeti kormányzás örve alatt – adminisztratív eszközökkel próbál versenyelőnybe hozni rosszul teljesítő magyar piaci szereplőket.
Ám hiába a tisztességes verseny kiiktatása, a mindenféle állam által biztosított, indokolhatatlan kedvezmények, hiába a külföldi üzletláncok állami sanyargatása és üldözése, a #magyaremberek sem hülyék. Ha a gonosz multiknál olcsóbb és finomabb a kenyér, nagyobb a választék, jobb minőségű a tej és nem büdös a hús, akkor nemzetibüszkeség ide, nemzetielkötelezettség oda, ott fognak vásárolni. Így van ez a lepukkant külvárosokban éppen úgy, mint a legjobb módú kerületekben. A pénzéért mindenki a legjobbat akarja kapni, és ez felülírja a álhazaffyasság szempontjait.
Kiváltképp, mivel aki egy kicsit is odafigyel, az pontosan láthatja, hogy ez a nemzeti maszlaggal leöntött protekcionista gazdaságpolitika nem szolgál más célt, mint a haverok, a hatalom által kinevezett új burzsoázia érdemtelen helyzetbehozását, a teljesítmény helyett a lojalitási szempontok szerinti szelekciót a piacon. De a CBA sorozatos bukásai azt is jelzik, hogy hosszú távon ez a gazdaságpolitika kudarcra van ítélve. És ez nemcsak a kereskedelemre vagy az üzletláncokra vonatkozik, hanem az egész magyar gazdaságra.
A kormány politikai, lojalitási szempontok szerinti, a teljesítményelvet és a tisztességes versenyt kiiktató gazdaságpolitikája hosszabb távon összeomlásba vezeti a magyar gazdaságot. Ezt modellezi a CBA üzletek kudarca.
1980-ban lengyel gyerekeket táboroztattunk a Balatonnál. A Szolidaritás szakszervezet küldte és SZETA fogadta őket. Varsóban élő barátaink a leginkább rászorulókat keresték meg a mazowsei kerület három körzetéből. Elsősorban a sokgyerekes munkás és alkalmazott családokat, közülük is főleg azokat, akiket a független szakszervezet ajánlott.
A Szolidaritás varsói székházában heteken át falragaszok hirdették a magyarországi meghívást. A tluszczy és ostrówi körzetből gyári dolgozók és vasutas, Varsóból szobafestő, szak- és segédmunkás, irodai alkalmazott szülők gyerekeiből állt össze a csoport, amelyet Ferihegyen fogadtunk. A kékkúti táborozás közben a gyerekek több csoportban feljöttek Budapestre is, elmentek a lengyel templomba, és jót mulattak a Vidámparkban, Rajk Laci édesanyja, Rajk Lászlóné uzsonnára hívta őket és tolmács segítségével ki is kérdezte őket, nekem nem hagyta, hogy segítsek, valószínüleg túlságosan radikális antikommunistának vélt, bár ki tudja. (Nemsokkal később a csoport, Júlia asszony haláláról értesülve, koszorút küldött a ravatalára).
El lehet képzelni, hogy vendégeink mekkora feltűnést keltettek Kékkúton. Eleinte mindenki megbámulta Solidarnosc feliratú sapkáikat, tarisznyáikat, de aztán megszokták a kezdetben merésznek vélt viseletet, és a gyerekek is szívesen hagytak itt emlékbe egy-egy sapkát, trikót vagy jelvényt.
A helybéliek közül akadt, aki még emlékezett a világháború alatt itt elszállásolt lengyel menekültekre. El-eljöttek hozzánk a táborba, zöldséget és gyümölcsöt is hoztak és az emlékeikről beszéltek. A falu befogadta a gyerekeket, az idősebb emberek úgy mondták: “most megint vannak lengyeleink”.
Ám a magyar hatóságoknak egyáltalán nem tetszett ez a táborozás. Megakadályozni, úgy látszik, nem akarták, mert túlságosan látványos fellépés kellett volna hozzá, de az akkoriban játszott rabló-pandúr játékot nem bírták abbahagyni. Még erre a rövid időre sem. Reggelente újra meg újra rendőrök és tanácsi tisztviselők bukkantak fel a szállásunkon és először az üdülőhelyi adó befizetésére, másodjára pedig egészségügyi előírások megtartására figyelmeztettek, gyakorta ellenőriztek, ilyenkor összehívtak bennünket is meg a gyerekeket is.
Nyaranta a Balaton-part tele van rendőrökkel és gyakoriak az országúti ellenőrzések. De annyiszor valószínűleg egyetlen gépkocsit sem állítottak meg ezen a nyáron, mint a táborba élelmiszert szállító Zsigulit. Mindez, ha bosszantó is volt, könnyű volt elviselni.
Az utolsó napon megkértük a gyerekeket, írják le, mi tetszett Magyarországon és mi nem. A legtöbben a magyarok vendégszeretetét dicsérték. Elsbieta azt írta, “hogyha nem lenne Szolidaritás, soha nem utazhattam volna külföldre”. Jacek, a nagyfiúk hangadója azt is megírta, hogy a rendőrség viselkedését sehogy sem tudja megérteni: „Szerintem tízszer is lefényképeztek, talán azt hitték, hogy tolvaj vagyok”, majd hozzátette: „De a rossz dolgokról udvariasságból nem írok.”
A Független Hírügynökség kiadásai meghaladják bevételeinket.
A pártoktól független újságírás egyre nehezebb helyzetben van Magyarországon.
A hagyományos finanszírozás modelleket nem csak a politika lehetetleníti el, de a társadalmi kihívások is.
A fuhu.hu fennmaradásához, hosszútávú működéséhez, szerkesztőségünk rászorul támogatásotokra.
Segítségetekkel lehetőség nyílik arra, hogy munkánkat továbbra is az eddig megszokott színvonalon végezhessük tovább.
