„Ha valaki elmegy az orvoshoz, és azt mondja, hogy: „egy hangot hallok a fejemben”, akkor valószínűleg elmegyógyászhoz irányítják. A helyzet az, hogy gyakorlatilag mindenki folyamatosan hall ilyen hangot a fejében: ez az önkéntelen gondolkodási folyamat, amelyről nem is tudod, hogy hatalmadban áll megállítani. Szünet nélküli monológok és dialógusok peregnek benned. Valószínűleg találkoztál már olyan „őrült” emberrel az utcán, aki megállás nélkül beszél magához. Nos, ez nem sokban különbözik attól, amit te és más „normális” emberek tesznek. A különbség csupán annyi, hogy ezt te nem hangosan teszed. A hang megjegyzéseket tesz, elmélkedik, ítélkezik, összehasonlít, panaszkodik, tetszést és nemtetszést fejez ki stb. A hang nem feltétlenül alkalmazkodik ahhoz a helyzethez, amelyben éppen vagy: előfordul, hogy a közeli vagy a távoli múltat eleveníti föl, olykor lehetséges jövőbeli helyzeteket próbál ki vagy képzel el. Utóbbi esetben többnyire rosszra forduló, kellemetlen jövőképeket vetít eléd: ezt nevezzük aggódásnak. A hangsáv mellé olykor vizuális megjelenítés, „mentális mozi” is társul. De még ha meg is felel a hang az adott helyzetnek, akkor is múltként értelmezi azt. Azért, mert a hang a kondicionált – beidegzett, reflexekben működő – elmédhez tartozik, ami teljes múltad és kollektív kulturális örökséged végterméke. A jelent így a múlt szemüvegén keresztül látod és értékeled, és szükségszerűen teljesen torz képet alakítasz ki róla. A hang nemritkán az illető legnagyobb ellensége. Sok ember él a fejében inkvizítorral, aki folyamatosan kínozza, támadja és bünteti őt, s megfosztja életerejétől. Tömérdek nyomorúságnak, boldogtalanságnak, sőt betegségnek is valójában ez az oka!”
Márpedig dönteni köll
„A politikai korrupció az általános erkölcstelenségnek csak az egyik oldala; az erkölcsi érzék mai színvonalát nem egyszerűen egyes korrupt egyének erkölcsisége határozza meg. A magasabb rendű erkölcstelenség az (…) elit szerves ismérve; a tömegtársadalom jellegzetes vonása pedig, hogy ebbe az erkölcstelenségbe beletörődik.” (C.W. Mills, 1956)
A román és benne a rommagyar politikában is „helyzet van” és ezzel a közhelyszerű kifejezéssel (ugyan mikor nincs a politikában helyzet?) arra utalok, hogy az uralkodó PSD-ALDE pártkoalíció formálisan is elveszítette képviselőházi többségét, hogy egy jól előkészített és idejében benyújtott bizalmatlansági indítványnak reális esélye van arra, hogy többségi szavazatot gyűjtsön, és hogy el lehessen zavarni az elhiteltelenedett kormányt. Ennek folytán pedig a Fidesz itteni fiókpártjai a mérleg nyelve szerepbe csúsznak, mint ismeretes jelenleg egy „különös paktum”, melyet a leginkább egy félig-meddig titkos „hamis realizmus” szószólói (Bibó), illetve „az őrület realistái”(Mills), egy paranoid, alternatív valóság építgetői és hívői hoztak létre és akadozva ugyan, de működtettek ezidáig. És ne feledjük, hogy ezt nem is elsősorban – legalábbis remélhetően nem – saját döntésként, hanem budapesti nyomásra (és más, a Weltanschauungra való hivatkozással) követték és követik el.
Nos, most hosszú távra eldőlhet, hogy elég bátrak-e és van-e kellő mértékű önállóságuk még a politikai mainstream tagjainak ahhoz, hogy váltsanak; hogy felmondják az amúgy ki tudja milyen titkokon és félreértett küldetésen alapuló egyezségeket, és a morálisan megtámogatott ráció, de a fő koalíciós párt rommagyar szavazók körében mérhető népszerűtlenségén alapuló döntést hozni. A kérdés úgy is újrafogalmazható, hogy van-e elég demokrata a rommagyar politikai elitben, aki egy ilyen sarkalatos kérdést a jó, a távlatos, a morálisan is tartható irányba döntsön el, vagy becsődöl az a demokratikus kezdemény is, mely eddig többé-kevésbé – és főként a politikai nyugat nyomására, igazodási kényszerből, stb. – még létezett? És hadd tegyek itt egy kis kitérőt a demokrata, és vele szemben a populista-demagóg vezetői típus jellemzéséről, hogy jobban megérthessük a döntéshelyzetet és a várható forgatókönyveket.
A demokrata és ekként felelős vezető nem fél az értő és értelmes közösségre építeni, őt igyekszik megszólítani, diskurzusával megcélzott közösségének központi szereplőjeként tekinteni rá, még akkor is, ha ilyen közösségek mindenkor kisebbségét jelentik az össztársadalomnak. A demokrata szemében a morális személyiség, az „átlagpolgár”, akit megszólít, érti azokat a dolgokat, melyek első látásra akár bonyolultaknak is tűnnek, de legalábbis képes gyorsan és hatékonyan tájékozódni, valamint megkülönböztetni az álságos információt, a fake newst a valóstól; a demokrata az értelmes és tájékozott, sőt kulturált embert, annak morális tartását, viselkedési éthoszát célozza meg, még akkor is, ha tudja, egy (szavazói) kisebbséghez szól.
Arra törekszik, hogy ezt a kisebbséget tegye uralkodóvá, hogy maga is terjessze az öntudatos polgár, a civil társadalom, a kulturált társadalom morális erejének eszményét, amire azután demokratikus társadalmat lehet fölépíteni és folyamatosan újratermelni. A tartásos, integráns és a ráció, valamint a kulturáltsággal megtámogatott, tájékozott, kritikus és gondolkodó „kisebbséget”, mint egyszerű, sőt hanyagolható, szavazói kisebbséget – a középszer nevében – kiseperni a politikai mezőnyből, mondván, hogy a többség nem ilyen, populista és demagóg eljárás.
Márpedig a populista önmagában is gyanúsan szövegel, hiszen, amikor megalkotja a „nép” fogalmát – bár paradox módon valóban az ignoráns többséget helyezi közepébe – a legkevésbé értő és értelmes, valamint tájékozott, polgárokhoz igazítja üzeneteit. És ezzel máris a demokratikus folyamatot gyengíti, az autokrácia valamely formája fele viszi el a politikai kultúrát, a közbeszédet és magát a politikai diskurzusok rendjét. A populista elit valójában mélységesen lenézi népét, ignoránsnak, tudatlannak véli, és ezzel egyúttal el is téríti a képviseleti demokrácia lényegét, azt, hogy a közjót képviselje a mainstream, mégpedig a racionális, az értő és értelmes, valamint morális nép nevében, és számonkérhető módon.
A demokrata „nem fél” a más véleményűektől (Bibót parafrazálva), sőt attól sem, hogy egy megalapozott, racionális, tényeken alapuló és főként morálisan érvényes álláspont nevében, másik hatalomtól nem rettegve hozzon döntést. S, mint köztudott, a szavazói elvárások, vagy ha úgy tetszik más összefüggésben, populista politika megalapozására használt rommagyar többségi álláspont, most a PSD-ALDE-től való elválást támogatná. Nem kétséges, hogy kevés nálunk felé a demokrata, talán, ha valamiféle „demokraták nélküli demokrácia” a hatalmi elit tudatos és belátó ténykedése pótolhatja ezt. Ezért a paktumot fölmondani félni nem kell, sőt jó lesz, ugyanis Dragnea és társai egyre inkább az illiberalizmus, és azzal karöltve a ceausizmus irányába menetelnek. Nem én mondom, hogy egyre világosabb: Románia nemzeti projektje néhány bűnöző fölmentésében merül ki. A rommagyarságnak erről le kellene válni, még akkor is, ha a budapesti pénzen hízlalt „a magasabb rendű erkölcstelenségnek” elkötelezett politikai klientúra budapesti pozíciói kerülnének veszélybe. Ha másért nem azért, mert a morális meggondolásokat gyakran a gyakorlati haszon, a közvetlen érdek elé kell helyeznie annak, aki hatalmat gyakorol, mert demokrácia (értsd liberális, azaz valódi) másképpen nem építhető.
A magasabb rendű erkölcstelenség és strukturális felelőtlenség, mely a politikai elitet időről-időre elkapja – néha bal, illetve jobboldali diktatúrák formájában, most éppen az alt right és a jobboldali populizmus formájában – azt akadályozza meg, hogy tanulni tudjunk történelmünkből. Márpedig az antidemokrácia bármely formájának útján eddig semmiféle pozitív nemzeti, vagy más projekt ki nem kerekedett, viszont nagyravágyó nemzetek és közösségek tűntek el – örökre vagy időszakosan – a történelem süllyesztőjében.
Tartok tőle, hogy a kocka el van vetve, a rommagyar politikai elit lejtőn van és képtelen lesz visszatérni a demokrácia ösvényére, kimondani viszont, hogy rossz úton jár, hogy vesztére/vesztünkre tesz, kötelesség. Dragnea and Co, és a budapesti illiberalizmus harcában elveszni cseppet sem dicsőség: most tévedni több mint bűn, végzetes politikai hiba.
Magyari Nándor László
Orbán Viktor és az ő szabályai – Ivo Mijnssen elemzése a konzervatív Neue Zürcher Zeitung hasábjain
Orbán Viktor saját szabályai szerint játszik: a kontinens keleti részén növeli országa súlyát, de szembemegy a szövetségeseivel, kétes új barátokkal veszi körül magát, és látszólag ellentmondásokba bonyolódik – írta terjedelmes elemzésében Ivo Mijnssen, a tekintélyes konzervatív liberális lap Kelet-Európával, a Balkánnal és a Baltikummal foglalkozó szerkesztője.
Ám Orbán, a budapesti erős ember világos számítást követ, hogy a lehető legnagyobb figyelmet irányítsa országára. Ebben a magyar diaszpórára, a lojális sajtóra és az Oroszországhoz való közelségre épít. Magyarország, nehéz történelme ellenére, 1989-ben főnyeremény volt Európának – írta a szerző. Szólt Trianonról, és arról, hogy az ország a második világháborúban is a vesztesek oldalán állt. A szomszédos országokban élő, nagy magyar kisebbségek még mindig érzékeny téma, de Budapest a kilencvenes években szerződéseket kötött ezekkel az országokkal, és ezekben lemondott a területi igényekről, és a kapcsolatok az időnkénti feszültségek ellenére szolidak.
Konfliktus Ukrajnával
Ezért is volt váratlan az Ukrajnával az ottani oktatási törvény módosítása miatt kitört konfliktus. A szerző ismertette a történteket, és megállapította: Ukrajna az EU nyomására engedményeket tett az uniós tagállamok számára, de Budapest továbbra is konfrontációra tör. A részletek ismertetése után a szerző rámutatott: Európa-politikai szempontból érthetetlen, de a belpolitikában kifizetődő, hogy Magyarország tovább élezi a konfliktust. Budapest több mint egymillió (kettős) magyar állampolgárságot adott ki, és a diaszpóra 95 százalékban a Fideszre szavazott.
Emellett a kisebbségek védelme jól illeszkedik a nemzeti szuverenitás koncepciójába, amelynek Orbán mindent alárendel, és ide tartozik az elhatárolódás Brüsszeltől is. Magyarország az ellenfelének tekinti Brüsszelt a 2015-ös menekültválság óta. A külpolitikában pusztító, hogy Budapest akadályozza Ukrajna közeledését a Nyugathoz, különösen, mivel Szijjártó Péter külügyminiszter az orosz propagandisták nyelvezetét használja. Az Ukrajna körüli viszály a Kelet és Nyugat közötti, Orbán vádjegyévé vált kötéltánc-mutatvány része.
Közeledés Moszkvához
A Moszkvához való közelséget részben kézzel fogható érdekek magyarázzák, amelyek középpontjában a Paksi Atomerőmű bővítése áll. Ám a geopolitikai kiéleződés idején fokozódik Budapest bukásának veszélye. Magyarország maga választotta az európai és nyugati táborhoz tartozást, de egyre fokozódó mértékben strapálja ezt a kapcsolatot. Bizalmatlanságot kelt Orbán sok találkozója Putyinnal, a gazdasági és a katonai együttműködés, és a magyarországi illiberális demokrácia és Putyin rezsimje közötti hasonlatosságok sora. Néhány uniós tagállamban Orbán ugyan jó pontokat szerez migrációs politikájával, de saját pártcsaládjában is egyre hevesebben vitatják.
Az Egyesült Államok – ahol az elnök rokonszenvezik Orbán nacionalizmusával –, a korábbinál kevésbé szigeteli el Magyarországot, részben mert Washington attól tart, hogy ezzel az oroszok karjaiba taszítaná Budapestet, de az amerikai-magyar közeledés elmaradt, nem utolsó sorban a CEU elűzése, valamint orosz fegyverkereskedők kiadásának megtagadása miatt. „Ám úgy tűnik, a küldetéstudatos kisállamnak meggyőződése, hogy ideológiai kisugárzása majd elfedi külpolitikájának ellenmondásait – alighanem ezért fogadta be Orbán Nikola Gruevskit is, és a döntés mellett felhozott érvek eddig legfeljebb fejcsóválást váltanak ki” – írta a szerző.
Állami pénzen ügyködő vállalkozók
Rámutatott: Orbán regionális politikája saját logikáját követi, a kormányhoz közelálló vállalkozók nagy pénzeket fektettek például macedóniai sajtóorgánumokba, amelyek Gruevski pártját támogatják, és mindez Budapest régiós terjeszkedési politikájának része, amely mind a szomszédos, mind a balkáni államokban nyomon követhető. Ezzel a módszerrel a magyar állam csak közvetve lép fel, de a szükséges tőke nagyrészt az államtól van. A külpolitika felerősítése szócsövek révén innovatív és sikeres, és sikerrel járhat Orbán számára Macedóniában is. Visszakerülhetnek a hatalomba a nacionalisták, akik Orbán lekötelezettjei. Magyarország hatalmi politikája érdekében jelentős károkat kényszerül tudomásul venni. Budapest csökkenti az EU egyébként is jelentősen romlott alakító képességét a térségben.
Orbán a viszályokat tüzeli
Ez nem csak Magyarország hibája, hanem a nagyobb tagállamok politikai akarata is hiányzik e tekintetben. Orbán azonban a viszályokat tüzeli ahelyett, hogy a közösségeket erősítené az újra labilisabbá vált kontinensen. „Orbán a szövetségesekkel szembeni megosztó és elhatároló politikájával egyrészt egy történelmileg kifejlődött, eltúlzott nacionalizmus reflexeit szolgálja ki. Másrészt nyílt obstrukciójával fékezi az EU-n belül meglévő törekvéseket az egyre szorosabb unióra. Harmadszor: a magyar külpolitika afféle bebiztosítás egy olyan majdani Európára való tekintettel, amely az EU összeomlása, vagy jelentős meggyengülése nyomán alakulhat ki: a nacionalista, bezárkózó államok laza szövetségére, amelynek tagjai az egyre hűvösebb világpolitikai klímában ad hoc lennének kénytelenek megválasztani partnereiket.
„Nagy kérdés, hogy az elszigetelt, magukra utalt államok világa a mai helyzetnél jobban szolgálná-e a csöpp Magyarország érdekeit” – mutatott rá az elemzés.
Ford.: Ara-Kovács Attila
Adventi makáma
Hűvös idők jönnek, szép szavaiddal takarózom: kökény fölény, fa som, a cornus mas és madárberkenye sikít, sárgaságban virít az irigy világ, rím-kín gyötör, lám még egy hatökör, őszi publikációk, hulló hallucinációk, szavak temetője, betűsírokkal. Gyász vászonom már átkozom, szétfolyt festék és esték, színekben ragacsos emlék, amiről álmodom. Világító soraidban egymást ölelő fények a lányok és fiúk, lámpás hasukon gyöngyöző színekben szétterül a vágy s tobzódó hullámainak terjedéséből már nincs kiút, hisz nem is izzó adja a fényt s meleget hanem az ágy. Bőr felvételek nyúzva merevítve, sózva, hengerelve, szűcs kezeiben kifeszítve, kevés szőr malőr, fiatal még előretör, de neki ráncai varrva, élte dobozába összekaparva, eltelt idő fényképei. Én mégsem körözlek te nő, elmúlt időben eltűnő, régi fényképeid sem mutogatom férfitársaimnak az úton, pedig hogy falnák szemeikkel s mit tennének kezeikkel ó tudom én, azóta, hogy eltűntél!
Sárga csillag fenn az égen, arra kérlek téged szépen, kis-göncölön, gyerekszekéren, röpítsd felénk, angyal képben. Cinege cipőcskékben topogó szép szavaid, csilingelnek dér úrfi gyémánt rímolló száraiban s olvasóidnak díszruhás fáid állnak őrt! Itt előttem már elhangzott annyi óda, hogy nekem ily szép skorpióra, köszöntő hely alig maradt, csak e pár szó, mi hozzád szaladt… Angyalszárnyakkal festett légies képeiddel töröm össze mai valóságunk rám nehezedő, otromba, mázsás köveit. Minden figura ott volt kezének ujjaiban s ahogy csodavonalai életre keltek rajzaiban, csak ámultunk s bámultunk mindannyian! Aki a verselés virtusát úgy ismeri, azt költeménye élteti, olvasója koldusként kéri még, adjon neki sok muzsát az ég! Sötét felhők között szivárvány, ott lakik a verses királylány, szeme fénye tünemény, benne egy-egy költemény.
Aki gyermeknek, vagy róla, fát és rímeket farag s néki szép színes dalokat énekel, attól idegen minden hívság meg harag s a jótól semmi nem téríti el, írj bátran, csak írj, ilyen a világ, mint egy letört fenyőfa ág, reccs és nincs tovább… Amíg az ember fia fiatal, mit neki egy zivatar, aztán, ahogy felnőtté válik, sikít, ha kicsit megázik! Ha te lennél a mikulás, én meg a mikulásnéni, egy gyereknek sem kellene többé félni, puttonyunkban barátság csokik és mosoly sütemények, meg rosszat elűző kacagó ének hirdetné nekik, szép ez az élet! A földi hívságokkal teli cirkuszporond felett, a lelkek szótlan kötéltáncosok, esendő némaságuk le és fel emelkedett, alattuk álom-angyal vánkosok, védik és őrzik épségüket, amikor angyal ír az angyalokról és verset énekel, napfény fakad a borulatról és bánatot éget el. A vers is fest s aki nem rest, felfedezi majd színeit, a vers is muzsikál, írója dirigál, így toborozva híveit.
A fény remény költemény sötétben botorkálót vezet, bánat szkafanderében az öröm felé hunyorgó szemek felett világosodik már s kitör a kacagás. A hajnal tincs a hajadból, meg Arany és Kölcsey, a hajnal otrombaság nélküli még napfelkelte előtt, rigófütty és deres határ, arc smink nélkül, friss bánatnélküliség, kávézacc kis és nagy dolog, a hajnal újrakezdés, hang egy hangulatban veretett vers verés, a hajnal a nap kezdete benned s ahogy leírtad már bennem is…. Ringató, andalító és mámorító, fölkavar, megfog és csábító, hátadon jóleső bizsergés, mint gyújtózsinór sistergés, végigfut a dallam pedig nem is akartam, mégis mily jól esett! Tíz sor adventi reményvirág szirmait bontja felénk, befogadó az egész világ, mert a békét oltja belénk, az első adventi vasárnapon éjjel szentek muzsikáltak s angyalok kopogtak be az ablakon, jó tündérek hárfákon játszanak, uralkodva a békés álmokon, a csend meg a rend idebent éjjelre elszendereg, míg hempergő álmod összekuszálja verselő rímes életed.
Egy csillag fény átsuhan a kozmoszon, és megpihen egy piciny föld-lyukon, hol verset szül épp egy földi lény, neve legyen hát költemény! Mondják egyesek, snassz a vers, elhunyt a szó, férfi embernek a rímfaragás mire való? Mások írnak, jön belőlük a szó, mint a vízfolyás, soraikban ott vibrál minden látomás. Nem nő, vagy férfi ír ilyenkor, hanem ember, áldja meg őket az adventi december, forog a ringlispil s a virtuális világ verbális körhintája elröpít, a szellem hullámvasútja szoftver virág, melyet a hardver cirkusz leszakít s, hogy mi lesz, ha meghalunk? Ami volt születésünk előtt, ki fog emlékezni arra már… Ameddig élünk, táncolunk, nem kímélve tettet és erőt. Aztán lesz, ami lesz, vár ami vár… A halál jön, de a vers marad s az lesz majd az igazi feltámadás!
Spinoza, a kárpótlás
Nincs mese! Rák ellenes barackmagot hirdető, zsidó kurvák seggéről szavaló panziós költő, kormánytisztviselők, ötös párttagkönyves eszement tollnokok, pasaparkos cselédtartó ficsúrok, mangalica telepes falubéli kiválasztottak, horthystanosztalgiázók, gyöngytyúkvadászó magyarságtudatot tömjénezők kezében az ország irányítása és vagyonának jó része is.
Mi meg csak nézünk, mint a moziban, mi az alattvalók. Sokan közülünk el is hagynak bennünket, dilemmájukban azt a megoldást választva, hogy külhonban keresnek menedéket az itthoni helyzetből.
Volt már ilyen. Bartók Béla mondta annak idején:” Ha valaki itt marad, holott elmehetne, ezzel hallgatólag beleegyezik mindabba, ami itt történik, mondhatják. Viszont azt is lehetne mondani, bármilyen kátyúba kerül is az ország szekere, mindenkinek otthon kell maradnia és segíteni a dolgokon tőle telhetőleg. Csak az a kérdés, van-e belátható időn belül remény arra, hogy eredményes segítőmunkát lehet elérni.” No, komment!
Jobb híján Spinoza jutott eszembe, aki a hasznosság keresésének az útját jelöli ki számunkra, hogy el tudjuk sajátítani az előzőekben feltett kérdésekre adandó választ, azaz a jó eléréséhez vezető utat. „Minél inkább törekszik valaki arra és minél inkább képes rá, hogy a számára hasznosat keresse, vagyis létét fenntartsa, annál több erényt mondhat magáénak”, azaz annál közelebb kerül a jóhoz.
Álláspontja szerint mindezek eléréséhez, a lélek és akaraterő, valamint az azokhoz kapcsolódó nemes lelkűség is hozzátartozik. A lélekerő lényege abban van, hogy minden kedvetlen, szomorú, a sorscsapás által okozott dolgot fel kell dolgoznia a léleknek ahhoz, hogy megerősödjön. Az akaraterő pedig nem más, mint az a vágy, mely által minden ember arra törekszik, hogy létét az értelem törvénye szerint, annak alárendelve támogassa. A nemes lelkűség pedig annyit jelent, hogy az ember felebarátait ugyancsak az értelem törvényeinek alárendelve támogassa és azokhoz így baráti kapcsolatokat építsen ki.
Magyarán szólva, viselni és raktározni kell a bennünket ért rosszat, hogy erősödjünk
Közösségi oldalakra vetítve is fel lehet ismerni nagy bizonyossággal azt, hogy mi a jó és mi a rossz. Sokáig nem tudja titkolni senki a benne rejlő rosszat, vagy a jót, legtöbbször mindkettőt. Csak olvasni kell a beírtakat, cikkeket és hozzászólásokat.
Minél többet írt valaki, annál könnyebb felismerni benne a jót, vagy a rosszat, függetlenül attól, hogy játékos huncutság, vagy valódi őszinteség szándéka diktálta a szerző mondanivalóját. Csak akaraterő kell hozzá, no meg az értelem, az egészséges, ép értelem. Utána már a nemes lelkűség jön magától, a belátással, megértéssel együtt. Hát ezeket a gondolatokat hoztam most elő Spinoza kapcsán a jóról, hogy az olvasók építkezzenek belőle, felhasználva a leírtakat tanulságul.
A Spinoza színház elemzi a mai helyzetet
Aki pedig manapsági helyzetelemzésekre vágyik, annak ajánlom a Spinoza színház műsorát. A Dob utcai kikapcsolódás kárpótolhat mindenkit a mostani hétköznapok stresszes igénybevétele okozta fáradalmakért. Akár Bach Szilvia kabaréját, akár a Kripli Marit tekinti meg. Meg is ebédelhetsz itt kedvedre, egy jóízűt fogyaszthatsz például az Őrségi lencsegulyás és a Tengeri halfilé sokmagvas bundában sütve dresszinges kevert zöldsaláta menüből, olcsón, tisztességes adagokkal. Jó étvágyat mindezekhez! Spinoza nevében is köszönöm, hogy volt türelmed ismét olvasni engem…
Boldog Karácsonyt – válasz helyett, avagy azért orbántalmainkról is essék szó
„De talán mégsem a hazugság az, ami miatt annyira fölháborító lesz az uriz, a sokmilliós Porsche, a kormánynak a Várba költözése (szolgáltató állam?), a gyerek nevére íratott ingatlanok, a „széles körű családi összefogás”. Hanem inkább a gőg. Az arrogancia, a dölyf és pökhend. Ezek mint a demokrácia ellentettje. Nem beszélünk meg semmit senkivel, önmagunkkal sem, tesszük, mert tehetjük, meg vagyunk választva kétharmaddal, akinek nem tetszik, nyalja ki a seggünk. Ha megengedjük. A nemzeti konzultáció után. Előtt. Alatt. Szabad ország vagyunk, ahogy akarni tetszenek.” (Esterházy Péter)
De mik azok az orbántalmak?
Súlyos, ragályos betegség tüneteinek összessége. Fizikai és lelki sérüléseket okozó fertőző jelenségek halmaza, melyek lappangási ideje változó, szövődményeit csak műtéti úton lehetséges megszüntetni. Más megközelítésben az illiberális államépítés ragályos bántalmait nevezzük összefoglalva orbántalomnak. Sokan elkapták már. Nehezen gyógyítható.
Azt mondta a 168 órában (07. 29.) Schilling Árpád: „Ha nincsenek bátor és független szellemi erők, akkor csak az ostoba megalkuvás marad. Érdemes végignézni a Fidesz szellemi holdudvarán, illetve ami abból maradt: szolgalelkűség, sötétség és arrogancia.” Íme egy-kettő mutatóba.
A pirospont popsik és a piros lámpák fényében kell vizsgálni azokat, akik hivatalból sikítanak, amikor bárhol a világban rálépnek egy magyar lábára. Balla György képviselő is, aki az áhítattól tátott szájjal figyeli a parlamentben főnöke bármely megnyilvánulását, immár az ötödik ciklusban. Vagy akár Tapolczai Gergely, aki a kétes hírű Farkas Flórián mellett a parlamentben féloldalasan ülve is azt demonstrálja, hogy ő aztán nem azonosul szomszédjával, igaz még csak a második ciklusban.
Garancsi, az már más tészta. Aki haver, az haver. Akik nem csak a pápát tojják le nagy ívben, de még az UNESCO Világörökségi Bizottságát is, amely nem tetszését nyilvánította a Fővárosi Közgyűlés tavaly decemberi döntése miatt, mivel hozzájárult, hogy 120 méteres toronyház épüljön a XI. kerületben, írja a Népszava. A beruházást egyébként Garancsi István cége, a Property Market Zrt. hajtja végre. A pénzszállítást, meg egyéb gazdasági nyalánkságokat vele kapcsolatban most inkább hagyjuk, repülőjével együtt.
Orbán meg a két lábon járó arrogáns dölyfösség, aki úgy beszél erről az országról, mintha az a háztájija lenne, így aztán szolgalelkű vazallusairól is gondoskodik rendesen. A párbeszéd gyilkos, gyűlöletet és megosztottságot hozó jelenlegi kormányfő, hálás a neki hűségesekhez. És természetesen, kimutatva foga fehérjét, azért is elkövet mindent, hogy a hálátlanokat megbüntesse. Legyen szó akár a Népszabadságról, vagy az MDF-ről, netán a CEU-ról, vagy akár Kishantosról. Egyéb természetes, vagy jogi személyeket most szándékosan nem említek, három cikkben sem férnének el.
Orbán személyi döntései egyébként is kiverik a biztosítékot minden normális embernél, tisztelet a kivételnek. Itt van példának okáért Naffának, hazánknak az Egyesült Arab Emirátusba mafla módon történt nagyköveti kinevezése. Zaid Naffa egyébként is kapcsolatban volt az idén januárban, Libanonban elhunyt, korábban magyar állampolgárságért is folyamodó 76 éves Pharaonnal. Naffa hazai sorsát ebből a pár mondatos interjúból tudjuk valamicskét nyomon követni, és megállapítani azt, hogy lám-lám a kapcsolati tőke hova vezet, ha jókor van az ember jó helyen. Fordítsd le bátran a net segítségével, ha nem értenéd a szöveget. A macedónt most inkább hagyjuk, a baltás azerivel együtt, oldja ezt meg az EU, ha zavarja!
A lényeg persze Orbán szerint a migráció, az, hogy a muszlimokkal nem szabad szolidárisnak lenni, mert azok a kultúránkat veszélyeztetik. Hogy Naffa és Pharaon muszlim volt-e, arra nem tenném le a nagy esküt, de, hogy nem magyar származásúak voltak, az hótziher! És különben is miért zavarnák éppen azok a kultúránkat, akik személyes anyagi gyarapodásunkhoz maguk is hozzájárulnak! Hűsi napok jönnek, és bármi jöhet még. Ami eddig volt, az még semmi. Hiszen ő is megmondta. A nagyúr szerint ugyanis „A durva, alpári, bunkó megnyilvánulásokkal szemben eddig higgadtan és kulturáltan, európai stílusban adtuk meg a választ”, képzelje el hát mindenki, hogy mi jöhet akkor még ezután!
Boldog Karácsonyt!
Magyarország, múltidőben
A szégyen közös, bár a felelősség nem egyforma. Valamilyen szinten azonban mind tehetünk arról, hogy olyan lett ez az ország, amit, ha nem a mienk lenne, messzire elkerülnénk.
A politikusok, az őket kiszolgáló lakájmédia: bűnösök. Különösen a közmédia azon sajtómunkásai, akik szakmányban hazudnak, hamisítanak, torzítanak. Eltüntetnek tüntetést, bármit, amiről azt hiszik, hogy veszélyes lehet rájuk nézve.
Bűnösök azok is, akik hittek az egymillió új munkahelyben, hittek a szabadságharcnak elnevezett ámokfutás ezernyi hazugságában. Abban, hogy senkit nem hagynak az út szélén. (Ha elfogyott Ön előtt az út, lépjen rá egy másikra.)
Hittek benne lojalitásból, vagy mert tényleg hinni akartak. Sokan egyszerűen butaságból. Mert elszoktak attól, hogy az agy nem azért van, hogy kitöltse a koponyát, hanem gondolkodásra is használható. De ez sem mentség, legföljebb magyarázat.
Még azoknak is van felelősségük, akik szóltak. Mert nem mondtuk elégszer, és nem a kellő hangerővel. És nem győződtünk meg arról, hogy a hangunk eljut-e azokhoz, akinek szántuk.
Talán nem is elég érthetően.
Hibáztak azok is, akik abban bíztak, hogy Európában ezt nem lehet megtenni. Mert most más időket élünk, mint akkor, amikor cudar idők jártak. Akkor is azt hitték, azok, akikkel akkor is megtették.
A világra nem szabad számítani. Európa a saját gondjaival küzd, és Amerikát sem különösebben érdekli, hogy a kontinens közepén egy zsebdiktátor kicsiny, ám mindenre képes csapatával túszul ejtett egy országot. Hogy egy kis európai állam fura ura jószerivel azt tesz a polgáraival, amit akar. Agyonadóztatja őket, ha ahhoz van kedve, lenyúlja a megtakarításaikat, kiszolgáltatottá, védtelenné teszi őket.
Gyűlöletet kelt, uszít, fröcsög.
Megvédi az embereket önmaguktól. A hatalom szemében ugyanis mi hülyék vagyunk. Ezért érezteti velünk, hogy a gondoskodó (és helyettünk) gondolkodó állam híján kárt tennénk magunkban. Mert még annyi sütnivalónk sincs, hogy tudjuk, nekünk mi a jó.
Az ország nagy része még mindig nem fogta fel, hogy jogfosztottá vált. Hogy nem sztrájkolhat, nem szólhat, ha sérelem érte. Nem népszavazhat, csak akkor, ha a kormány ezt akarja.
A hatalom ma mindent megtehet, mert sokan azt gondolták, hogy a politika úri huncutság, a „nagyok” dolga. És mert hagytuk, tényleg az lett: uraknak való vidék.
22 mondat Magyarországról
Nem szeretjük Orbán rendszerét, de képesek vagyunk együtt élni vele.
Tudjuk, hogy milyen ez a rendszer: csalásra, lopásra, hazugságra épül.
A rendszer is tudja rólunk, hogy milyenek vagyunk.
Ismer bennünket, hisz ő is belőlünk való.
Mi teremtettük, a saját gyönyörűségünkre.
A mi virágunk, mi szakajtottuk, most meg szagolhatjuk napestig.
A rendszer megtűr bennünket, mert mi is elviseljük őt.
Nem kívánja, hogy szeressük, még csak úgy sem kell tennünk, mintha kedvelnénk.
Neki az is elég, ha nem látványosan utáljuk, beéri azzal, ha nem megyünk ki túl sokan, és túl gyakran az utcára.
Kiegyeztünk ezzel a világgal: addig jó, míg Orbán él.
Ő úgy tesz, mintha elhinné, amit mi hazudunk, mi pedig azt játsszuk, hogy elhisszük, amit ő hazudik.
Ez a Nemzeti Együttműködés Rendszere, ki lett találva jól: aki nem lop egyszerre, nem kap rétet estére.
Ránk épül ez a rendszer, mert tudja, hogy ránk lehet építeni.
Megbízhatóak vagyunk, fásultak, nem lázadók.
Az előző átkosban sem volt erre mentség, legföljebb magyarázat: az oroszok strázsáltak felettünk.
Most nincs szükségünk smasszerekre, magunk vagyunk a saját kápóink.
Körbekerítettük magunkat, még jóval azelőtt, hogy kerítés épült volna a határon.
Megszoktuk Orbánt, és nem lázadunk ellene.
Megvetjük és lenézzük.
Megvett minket, ezért megvet és lenéz bennünket.
A morgás joga megmaradt – ha jut mellé pörkölt és uborka, miénk itt a világ.
Ne zavarjátok köreinket, köszönjük, megvagyunk.
Kibékülni a hétköznapokban kell
Szóval december 1-je, ahogyan azt ma ünneplik, nem a mi ünnepünk, de azért tiszteletben tarthatjuk, és akkor járunk el helyesen, ha nem kapcsolunk hozzá, olyan, a populista politikai diskurzust szolgáló képeket és attitűdöket, melyek nem oda tartoznak. Senkitől nem lehet eltagadni, hogy nemzeti ünnepet jelöljön ki és azt megünnepelje, ez önmagában nem irányul mások ellen, a román éppúgy nem, mint a magyar, szerb, szlovák, vagy lengyel.
Az már úgy szokott lenni, hogy az ember a szülinapját “szerettei körében”, pezsgővel, vagy anélkül szokta megünnepelni, ritkán megy a szomszéd haragosához, éppen aznap megbékülni.
És persze hasonlóan minden analógiához – hogy stílusosan mondjam – a nemzeti ünnepek, olyanok, mint a családi ünnepek és évfordulók, ezek sem a kibékülésről szólnak, de sokkal inkább a győzelemről, valami rendkívüli megvalósításról. Van, ahol a családias hangulat, a meghittség és nem a grandomán külsőségek adják az ünnep lényegét, mint ahogy pl. Finnországban egy ultramodern könyvtár felavatása a századik nemzeti évforduló ünnepének központi mozzanata. Ja, és a könyvtár kulcsrakész, használható, látogatható, sőt múltat és jövőt egybefonó, szemben a “nemzeti katedrális”-nak mondott épületmonstrummal Bukarestben, mely múltba révedő giccstorzó, egyelőre “fölszentelt” építőtelep. Szákrámentum a kőművesállványon, félig aranyozott, félig csupasz és mindenestől giccses épített milliő, óriási és ezzel távol áll a máramarosi kis fatemplomok csöndes és semmiben sem hivalkodó meghittségétől, éppen, mint Makó Jeruzsálemtől. Ettől már csak egy fokkal nevetségesebb a fölnagyított “hármas facebook” jel, mely Gyulafehérvárt “ékesíti” a centenáriumtól kezdődően, ami leginkább egy antiműemléknek néz ki, és azt üzeni: “ne is nézzetek ide, itt a semmi helye van”. Persze, még ezek is jobbak, vagy legalábbis kevesebb történelemhamisítással van átitatva, mint a pesti, jogosan kontesztált, turulos.
Más kérdés, hogy mi magyarok azon ritka népek közé tartozunk, akik elbukott forradalmakat, elvesztett csatákat és kivégzéseket tudunk évente megünnepelni: ez a mi extravaganciánk. Minden esetre március idusán mi sem azzal vagyunk elfoglalva, hogy szomszéd népekkel kötendő béke hírét közvetítsük, vagy kerekasztalbeszélgetéseket tartsunk a megbékélésről. Inkább igyekszünk sajátosságunkat/magyarságunkat, történetünket, teljesítményeinket, együvétartozásunkat éltetni. Ha még inkább átéljük az ünnepet, akkor alapító mítoszokat igyekszünk újraélni, “azokat az időket“, amelyekben nemzetünk hősei “először” követték el azokat a tetteket, melyek a profán időn kívüliek, és azóta is meghatározóak közösségi életünkben. Hát így van ezzel más is.
Ezért úgy érzem, hogy téves koncepció – elhibázott diagnózis és prognózis – alapján asszociálta először a rommagyar mainstream politika, a tavaly ősztől kezdődően, a román centenárium évét a “kötelező nacionalista” megnyilvánulásokkal, melyek ellenünk irányulnának és politikai kommunikációs meggondolásból (sic!), indított útjára egy azt ellensúlyozandó projektet. Kelemen Hunor jelölte ki elsőként az irányvonalat, abból kiindulva, hogy az idei év olyan lesz, amikor magyarellenes nacionalista támadások várhatók (“neki politikusként el kell viselnie a támadásokat, de félő, hogy olyan magyarellenes hangulatot teremtenek, amit nem tudnak kezelni”), másrészt meg a kibékülés témát hozzákapcsolta az évfordulóhoz, amiből egyelőre semmi sem lett. Szóval sem eltúlzott nacionalista gesztusok nem történtek, ami volt az a megszokott trendeken belül maradt, sőt – különösen a politikai/közéleti vitákat tekintve – a románság (nemzet-e még/már egyáltalán? Fölépült-e már az a nemzetállam, melyről oly sokat ábrándoztak, de amelynek még körvonalai is ködbe vésznek, mint félkész katedrális tornyai? Van-e elég kötőanyag, vagy Kőműves Kelemen/Mester Manole legendája, mind ismétlődik itt?) – megosztottabb, mint ‘89 után bármikor, ezért nincs “igazi ünnep” sem.
Sem Kelemen Hunor, sem a Fidesz itteni fiókpártjai nem gondolták komolyan azt a kommunikációs fogást sem, hogy – elvben a gyulafehérvári nagygyűlésen 1918-ban elfogadott kisebbségpolitikai “ígéretekre” alapozva, melyekről Szilágyi N. Sándor joggal veti föl, hogy nem is igazán “ígéretek” – a centenáriumi év a román-magyar megbékélésről szóljon. Azzal a leütéssel, hogy itt román nacionalista kirohanásokra kell számítani, és ezzel azt üzenve, hogy de ők, mármint a Fidesz fiókpártjai, aztán megvédik a rommagyarságot (ami populista politikai húzásnak még éppen elmegy, gyakorlati haszna viszont nulla), valójában elejét vették mindenféle megbékélést célzó párbeszédnek. Ha ilyesmire készültek volna, először is alkalmat keresnek a párbeszédre, olyan fórumot, mely erre alkalmas, de egyáltalán, legalább jelezték volna a “román félnek”, de minden esetre a többségnek és annak a hatalomnak, melyhez a fő pártot parlamenti együttműködési paktum köt, hogy ez a szándékuk. Minden bizonnyal nem is tették viszont elindítottak egy projektet, “Ezer év Erdélyben száz év Romániában” címmel, mely éppen hogy a történelmi elsőbbség, a ius soli, elvére utal és nem az esetleges megbékélési alapot mutatja föl. Egy ilyen tervnek – mondjuk az Adenauer-De Gaulle nevével fémjelzett 1963-as francia-német megbékélési egyezményhez hasonlóan – nem a múltbeli sérelmek fölsorolására, hanem a jövőbeni közös tervek vázolására kellene, hogy hangsúlyt fektessen. Ezzel szemben indult egy új többé-kevésbé történeti portál és elkészült három része egy jó és hasznos – helyenként és egyes történészek megszólalásában informatív és eredeti is – történeti dokumentumfilmnek, mely viszont csak a magyar szempontot követi (azért még hiánypotló!) és a párhuzamos román-magyar historiográfiai valóságot tükrözi. (Gondolom sok rázós rész fog még következni, hiszen még csak a “kicsi magyarvilág”-nál tart a történeti vázlat, és kicsit úgy számol be a negyvenes évekről, mintha háború és annak borzalmai nem is lettek volna, csak árvalányhajas, kakastollas, “jó magyarvilág”).
Azután meggyőzik a magyarországi politikai mainstreamet, hogy támogasson egy magyar-román megbékélést, vagy legalábbis indítson el egy diplomáciai támogatottságú folyamatot, ezirányban. Magyarán az, hogy a jelenlegi magyar és román hatalom egyetérteni látszik az illiberalizmusban, a Romániába is begyűrűző EU-ellenességben és az idegengyűlöletben, nemhogy nem a jó irány, hanem a viszonyok további megromlását készíti elő. A román nemzeti ünnep meg nem ünneplése, legalább a diplomáciai szokásrend és a jószomszédi, közös EU és NATO-tagsági szolidaritást jelölő minimális szinten, eltávolít mindenféle megbékéléstől. Való igaz, hogy Magyarországnak és nekünk erdélyi magyaroknak sincs ünnepelnivalónk az impériumváltás századik évfordulóján. De – ahogyan azt ismét csak Szilágyi N. Sándor fejti ki, egy román portálon megjelent esszéjében ajánlja – elkezdhettünk volna arról beszélni, hogy az ünnepet nem román nemzeti ünnepnek, hanem “Románia ünnepének” kellene nevezni. Így talán minden nem román nemzetiségű állampolgár – ugyan különféleképpen, vagy más más hőfokon, de – inkább magáénak érezhetné az ünnepet.
Szóval december 1-je, ahogyan azt ma ünneplik, nem a mi ünnepünk, de azért tiszteletben tarthatjuk, és akkor járunk el helyesen, ha nem kapcsolunk hozzá, olyan, a populista politikai diskurzust szolgáló képeket és attitűdöket, melyek nem oda tartoznak. Senkitől nem lehet eltagadni, hogy nemzeti ünnepet jelöljön ki és azt megünnepelje, ez önmagában nem irányul mások ellen, a román éppúgy nem, mint a magyar, szerb, szlovák, vagy lengyel. Ha meg megbékélni akarunk, akkor viszont ne a nemzeti ünnepnapon böstörögjünk, hanem a hétköznapokban építkezzünk, keressük a közös pontokat, amire jövő épülhet, és erősítsük azokat a szálakat, melynek révén egy nagyobb egységbe tömörülve – és az EU ilyen egység lenne, legalábbis szándéka szerint – közös jövőt képzelhetünk és azután tehetünk érte. Azután meg kimondható, hogy “La multi ani!”, nem von ez le semmit magyarságunkból, de hozzátesz európaiságunkhoz.
Magyari Nándor László
A hazugság ára
Igen, kedves barátaim, a hazugságnak ára van. Ára van, mert akik ismerték az igazságot, ismerték a bajt, akik tehettek volna, hogy időben orvosolják a saját maguk által elkövetett hibákat, felelős kormányzás és cselekvés helyett hazudoztak, hamisítottak és csaltak, csak ki ne derüljön, milyen állapotba sodorták az országot. A hazugság ára ott van a kilátástalan itthoni helyzet miatt külföldre készülő fiatal lemondásában, s ott van a nyugdíjak megkurtításával szembe néző idős emberek csalódottságában is. Igen, a hazugság ára ott van az elmaradó nyaralásban, az egyre soványabb ebédekben, az egyre ócskább és foltosabb ruhákban.
Ha nem fékezzük meg a kormányt a szociális vívmányok szétverésében, akkor nem lesz megállás. A mai szociális válság újabb és újabb családokat, nyugdíjasokat és dolgozókat ránt majd magával. Lássuk be, hogy ez a kormány szociálisan érzéketlen, és azokat a szociális értékeket, vívmányokat, amelyeket a magyar emberek hosszú évtizedeken át felépítettek, és a rendszerváltás viharai közepette is átmentettek, most kész esztelen módon lerombolni.
Szociálisan rombolják le Magyarországot, módszeresen verik szét a szociális biztonságot, a szociális ellátást. Módszeresen széttépik a szociális hálót, és ez sokkal nagyobb bűn, mint bármi, amit eddig tettek. A szociális biztonság, amely szolidaritásra épül, az ország egyik legfontosabb összetartó ereje. Ezt szaggatják most szét, és ebből volt elég.
Elég volt a rombolásból. Mindannyian tudjuk, hiszen ismerjük magunkat. A magyar ember nem szeret asztalt borogatni. Mi, magyarok nem egy könnyen veszítjük el a fejünket. Meg tudjuk várni, amíg betelik a pohár. Hát most betelt. Hiába a hatalom lekezelő, kioktató pökhendisége. A cukormázban úszó ígéretek garmadája. Hiába az őket szolgáló bértollnokok hada, a teljes állami gépezet. Hiába a számolatlanul sorakozó pénzeszsákok. Mindez ma már hiába, akinek van füle, hallhatja a föld alatti vízáramok hangját.
Elég volt, hogy a beteg embereket, a súlyos sérülteket ellátás helyett ide-oda küldözgessék az országban. Elég volt az elszegényedésből, hogy az emberek milliószám nem tudják hó végén kifizetni a számláikat. Elég volt abból, hogy a kormány nem veszi ember számba az időseket, a betegeket, a diákokat, a rászorulókat. Elég volt a kíméletlenségből, az érzéketlenségből, elég volt abból, hogy egyre nehezebb megélni, miközben egyre többet dolgoznak az emberek.
Elég volt, hogy egyre kevesebb jut azoknak, akik gürcölnek, gyereket nevelnek, egymásról gondoskodnak, becsülettel próbálnak fennmaradni, miközben egyre több jut a léhűtőknek, a hazudozó milliárdos szélhámosoknak, az állam védelmét élvező ügyeskedőknek. Elég volt abból, hogy mindent elvesznek, amiért az emberek megdolgoztak, és mindent eladnak, ami az emberek közös vagyona. Elég volt abból, hogy egy kiváltságos csoport agyalágyultnak nézi az embereket, és azt vágja a képükbe, nem jár nektek semmi. Gondoskodjatok magatokról, és fizessetek többet és többet. Elég volt abból, hogy az emberek mindig rosszul járnak, miközben a hatalmon lévők egyre több luxust, egyre nagyobb gazdagságot, egyre több kiváltságot szereznek maguknak.
Részletek Orbán Viktornak az őszödi beszéd évfordulóján elmondott beszédéből. Elhangzott a 2007. szeptember 18-i Fidesz-gyűlésen.
