Kedves Máté Bence!
„Saját büszke barbárjai által kirabolt ország”
„Odáig jutottatok, hogy a betlehemi gyermekgyilkosságot, vagy a fitos orrúak deportálását ugyanúgy szó nélkül megszavaznátok, mint akármelyik szánalmas salátatörvényt. Tán fel sem riadnátok közben” – írta az MTA kicsontozásáról az Akadémiai Dolgozók Fórumának tagja, Szabó András Péter történész. Szerinte ezúttal nem idegen hódítók, hanem saját büszke barbárjai által kirabolt és letiport ország lettünk.
Múlt héten szavazta meg a parlament fideszes többsége a Magyar Tudományos Akadémia kutatóhálózatát tőlük elvevő, az irányítás kormányzati kézbe adó törvényt. A tiltakozásokat szervező Akadémia Dolgozók Fórumának történész tagja tette közzé írását a Facebookon a történtekről és azok következményeiről. Ahogyan egy kommentár szól, „szörnyűséget ilyen gyönyörűen és szelíden leírva még nem láttam”.
Rettenetes jogszabály-saláta
Napok óta vívódom, hogy mit is írhatnék arról a gyalázatról, ami 2019. július 2-án a magyar tudománnyal történt. Egy hatvan fős, jobb híján néma jelenlétével tüntető csoport részeként én is ott voltam a Parlamentben, amikor a kormánypárti többség az esedékes szavazási szeánsz keretében, az igen gombok unott és magabiztos lenyomásával elfogadta „A kutatás, fejlesztés és innovációs rendszer intézményrendszerének és finanszírozásának átalakításához szükséges egyes törvények módosításáról” címét és tartalmát tekintve is rettenetes jogszabály-salátát. Feledhetetlen élmény volt látni,
hogyan működik a NER országgyűlése a sosemvolt magyar világbirodalom cifra palotájában,
a maga padlóhoz csavarozott karzatszékeivel, agyonfegyelmezett ellenzékével, az okostelefonból, számítógépből, vagy napi sajtóból épp csak a gombnyomás fél másodpercére feleszmélő kormánypárti honatyáival. Bizony, ha nem szólalt volna meg mindig időben a kikiáltó érces igenje, az ébrenlétnek ezek a ritka percei is elmaradtak volna. Olyan emberek döntöttek rólunk és a magyar tudomány jövőjéről, akik jobbára ott sem voltak.
Kisszerűség és felszívódott gerinc
Vajon ebben a rendszerben minden tragédia ilyen kisszerű? Vajon a döntés hordereje tényleg nem indokolta, hogy a törvényjavaslatot benyújtó miniszter, Palkovics László, a Magyar Tudományos Akadémia harminc ezüstpénznél láthatóan többre ácsingózó, bűntudattól sem gyötört Júdása jelen legyen? Vajon népünk bölcs vezére és igazmondó juhásza miért döntött a távolmaradás mellett, átengedve a nyáj jelképes vezetését Észak megzabolázójának, a hős Szarvasvadásznak? Vajon az előbb kocsonyává puhult, majd felszívódott gerinc helyén érezni lehet még valami halvány viszketést? És végül miért van az, hogy a Tisztelt Háznak a döntés szent pillanataiban olyan hangja van, mint egy beregi birkahodálynak nyírás idején?
A bölcsek köve?
De akármilyen szörnyű is volt ez a perc, minden borzalma eltörpül majd a döntés hosszútávú káros hatásai mellett. Mert mi mástól is lehetne hatékonyabb a jövőben a kutatóintézet hálózat (pontosabban fogalmazva: az a kevés, ami megmarad belőle a „párhuzamosságok felszámolása” és a „racionalizálás” nyomán), mint egy teljhatalommal rendelkező Irányító Testülettől vagy a vizek felett lebegő Nemzeti Tudománypolitikai Tanácstól? És minek nekünk a régi, jól bejáratott idegrendszer, a maga ósdi dúcaival, amikor a bürokrácia növeszt majd helyette új, kezesebb idegpályákat?
Minek az a kicsi kopott koponya, benne durcás komenista agyvelőnkkel, ha kapunk helyette szép új vízfejet?
Hiszen tudjuk mind, hogy a Tankerületi Igazgatóságok és Szakképzési Centrumok felállítása óta a magyar iskolák új aranykorba léptek, hogy friss szellő zavart el egünkről minden sötét felleget. Hogy az állami tankönyv a jó tankönyv, mozaikot meg rendeljenek a léha római patríciusok. Hogy a Katasztrófavédelmi Főigazgatóság a tűzoltó boldogságának záloga, és hogy nincs olyan egyetemi szenátus, amely ne hajtaná örömmel egy erőskezű kancellár jármába nyakát. Csak két kósza gondolat nyugtalanít. Vajon lehetséges az, hogy pártunk és kormányunk (szabad választásokon kapott széles körű felhatalmazásából ihletet merítve) tényleg megtalálta a bölcsek kövét, a mindig és mindenhol alkalmazható univerzális megoldóképletet? És miért van, hogy azok a nemzeti színű szalagokkal teleaggatott közösségi épületek, amelyeket büszke turáni fajtánk emel, mindig egy piramisra emlékeztetnek? (Természetesen egy európai és demokratikus piramisra.)
…vagy a Kárpátok géniuszai
De félre minden gúnnyal, hiszen a magyar történelem, sőt az Európai Unió legsikeresebb politikai konstrukciójáról beszélünk, a nemzet élcsapatáról. Ők azok, akik tényleg mindenkinél mindent jobban tudnak. Ők a Kárpátok igazi géniuszai. Tanulniuk sem kell hozzá: megnyálazott ujjukat a levegőbe tartva csalhatatlan ösztönnel mutatják meg a dolgozó népnek a haladás útját. Lehet szó egészségügyről, oktatásról, tudományról, hitről, ők ismerik a receptet. Jobban amputálnak, mint akármely sebész. Tudják, hogy a természetes kiválasztódásnak nem csak a természetfilmekben, de a magyar kórházakban is megvan a maga helye. Hogy a digitális tábla a statisztikáknak szebb ékköve, mint holmi húgynak becézett szövegértési teszt, és latin szótár nélkül is tisztában vannak azzal, hogy a pedagógus szó valójában rabszolgát jelent.
Színről-színre látják, hogy mit érdemes kutatni és mit nem,
és hogy az intézeti számítógép ventilátora csak akkor duruzsolja el a Krasznahorka büszke várát, ha közbeszerzéssel vásárolták, természetesen a megfelelő cégtől. Végül azt is jól tudják, hogy Ferenc pápa és Soros György egy kétfejű sárkány, aki csak arra vár, hogy Szent Mihály arkangyal a mellébe mélyessze ormótlan körmeneti keresztjét.
Lássuk be, hogy nemzetünknek sosem voltak még ilyen elhivatott és eltökélt istápjai. Ők az aranyemberek, hiszen
minden, amihez érnek, arannyá változik… valamelyikük zsebében.
Mert, ahogy azt a Szentírás mondja: „méltó a munkás az ő bérére.” És ugyan ki is várná el egy mai pelikántól, hogy saját torkát feltépve vére hullatásával gyarapítsa a következő nemzedéket. Miért is ne juthatnának az új földesurak is a mennyek országába? Miért ne ügethetnének át a NER zsírunkon hízott tevéi a tű fokán?
A hatalomért való hatalom
Most már félre a tréfával is, mert ami történik, az végtelenül szomorú. Hiszen olyan vezetőink vannak, akik már fel sem fogják, hogy nem a dédelgetett, hétvégi tréningeken egységgé kovácsolt és teljes engedelmességre szoktatott politikai alakulatuknak kell sikeresnek lennie, hanem az országnak. Hogy a hatalomért való hatalom a pokol előszobája, és hogy
nincs az a helyes intézkedés vagy jó cselekedet, amely bocsánatot adhatna a szabadság elorzására, az ország nagy részének szellemi-fizikai jobbágysorba vetésére.
Az akadémiai intézményhálózat elleni támadás a társadalmi autonómiák elleni kereszteshadjárat egyik utolsó eleme volt. Arra gondoltatok már, hogy a határon túl hogyan követelhet valaki autonómiát, ha a maga portáján ilyesmit nem tűr meg? Megér nektek ennyit az, hogy mindenhonnan levehessétek a sápot, és hogy senki ne tarthasson elétek tükröt? Történelmi léptékű bűnökkel történelmi esélyt tékozoltatok el, a bűntudat leghalványabb csírája nélkül. Ültök a tökéletes öltönyötökben, nyomogatjátok a gombot, kiürítve elméteket, teljesítve minden parancsot. Odáig jutottatok, hogy a betlehemi gyermekgyilkosságot, vagy a fitos orrúak deportálását ugyanúgy szó nélkül megszavaznátok, mint akármelyik szánalmas salátatörvényt. Tán fel sem riadnátok közben.
Hol a határ?
Gondolkoztatok már azon, hogy hol van a határ? És azon töprengtetek, hogy mi lesz, ha a Nemzeti Együttműködés Rendszere, ez a magát Szent Mihálynak álcázó fenevad egyszer kimúlik? (Mert minden rendszernek vége lesz egyszer.) Hány esztendeig kell majd utána királyvízbe áztatni a nemzet eszméjét, hogy ismét tiszta fényben ragyoghasson? Mikor válhat majd a kereszténység/ keresztyénség a politika alázatos szolgálóleányából ismét igaz hitté? Legalább a halálos ágyatokon felfogjátok majd, hogy mit tettetek, hogy pontosan azzá váltatok, amit a legjobban gyűlöltetek? De ez utóbbi a ti gondotok lesz,
nekünk pedig megmarad ez a kicsi, ezúttal nem idegen hódítók, hanem saját büszke barbárjai által kirabolt és letiport ország, a maga atomjaira hullott, alázatossá butított társadalmával, az újjáépítés terhes kötelességével.
Addig pedig a mélységes szomorúság jut nekünk, a jó dolgok elmúlásának tudata. Történészként, akadémiai dolgozóként sem fogalmazhatok pontosabban, mint a népdal, hiszen ami velünk történt, az történik itt mindenkivel: „Fekete a holló, gyászt visel magáért, én is gyászt viselek, szép Magyarországért.”
Foszlányaim XV.
dzsúdó
nekem ez az egyik kedvenc sportom. mármint a lélektani dzsúdó. hitem szerint nem támadok, csak kiteszem a lélektani kezemet vagy lábamat, ha nekem rohansz. és ha a földet érés után lehiggadsz és megkérdezed, most mi a fax, akkor megmosom a lélektani fejedet. és mivel ezzel föléd helyeztem magam, saját csapdámba esem. úgyhogy már ketten ülünk a földön. és ekkor felajánlom neked a békepipát és hogy itt a kezem, kimászhatunk együtt a lét aktuális verméből. aztán persze meglehet, hogy utána te erre, én amarra… de remélhetőleg könnyű lélekkel.
A hét vicce
Sajtóhírek szerint a korrupciós ügyeket vizsgáló bizottság egyik alelnökének Deutsch Tamást, míg a jogállamisági ügyekkel foglalkozó alapjogi bizottság egyik alelnökének Hidvéghi Balázst jelölték.
No comment…
Foszlányaim XIV.
Megváltó hideg ásványvízért megyek a közeli élelmiszerboltba. Negyvenes apa jön alig kamaszodó fiával.
Az apán póló, mellén Kitartás felirattal. Nem csak magyarul, valamilyen általam nem ismert nyelven… ékírással.
Fián is póló, simán csak NIKE. Magam elé engedtem őket.
Kár volt.
Az apa hátán ” ne a Dunához, a Dunába veletek…” jelmondat és persze karvalyorrú alakok, na meg turul, meg árpádsávos nagy Mo…
Valahogy nem is vagyok olyan szomjas… kibírom… csak azt srácot sajnálom a NIKE pólóban.
Üdvtörténet
Kaiszareai Euszebiosz neves Egyháztörténetében számol be arról a csodás égi jelről, amely a 312. október 28-án lezajlott Milvius-hídi csata előtti éjszakán jelent meg Konstantin álmában: a császár egy nagy keresztet látott az égen feltűnni, az alábbi lángbetűs felirattal: τούτω νίκα, latinul: in hoc signo vinces, azaz “E jelben győzni fogsz!”
És másnap Konstantin valóban tönkreverte nagy ellenfelét, Maxentiust.
Győzelmével elérte, hogy ő lett a teljes Nyugatrómai Birodalom császára, s a korábbiakban még üldözött kereszténység az ő császársága alatt kezdte meg világtörténelmi diadalútját.
A keresztény Euszebiosz nem seggnyalásból írta meg a császárnak és a kereszt jelének a történetét, hanem a csatát üdvtörténeti keretbe ágyazva szólt a kereszténység e világi győzelméről.
Nem úgy, mint a remek Deutsch Tamás, akinek agykapacitása fordított arányban áll azzal a hatalmas nyelvcsapásszámmal, amellyel főnökének hátfelét buzgólkodik illetni. Deutsch felvázolván a Fidesz üdvtörténetét, annak a szilárd meggyőződésének adott hangot, hogy Orbán Viktor 1989. június 16-án, Nagy Imre újratemetésén elmondott beszédének “ugyanakkora a jelentősége, mint Petőfi Nemzeti dalának a maga korában.”
Deutsch komparatisztikai történelemszemléletének (is) hála, végre épülni, épülgetni kezdett a várva várt fideszes üdvtörténet.
Én most nem mennék bele a megannyi zavaró részletbe, de ha már ilyen nagy történeti és üdvtörténeti távlatokban gondolkodik hazánk teoretikus géniusza, akkor mondjuk már meg neki, hogy a két történet kimenetele némileg divergálni látszik. Petőfi ugyanis nem maga hívta be az orosz seregeket, hogy aztán Segesvárnál az orosz-kozák dzsidások végezzenek vele.
Orbánról viszont tudjuk, hogy valamilyen megfontolásból maga hívta vissza az oroszokat és vált nyájas szállásadójukká.
Orbán “segesvári” ütközetének pontos helye és ideje még nem ismert – ezt még a nagy stratéga és üdvtörténet-gyártó Deutsch sem tudhatja -, de abban biztosak lehetünk, hogy előbb-utóbb bekövetkezik. Aztán jöhet a kazánkirály vagy a Petőfi Irodalmi Múzeum!
Üdvtörténetileg bizonyára hatalmasak a távlatok Magyarország előtt, történelmileg azonban – úgy tűnik – jó ideje csak segesvári csaták egymást követő sokasága.
És a XXI. században bandukolva Petőfit persze nem unom (aki megírta – példának okáért – A helység kalapácsát, azt nem is lehet), de annál inkább unom az errefelé folytonosan újratermelődő zsarnoki ánuszokat, a szűnni képtelen ánusznyalókat és a segesvári csatákat.
Gábor György
Választást nyertek
Az elfideszesedett (a kifejezést az elkövetkezőkben konkrét tartalommal fogom kitölteni, mert ez adja a keretét, a rommagyar politikának) rommagyar politika betáplált és előrelátható kudarcainak kora köszöntött ránk, mely kiterjedt az összes olyan témára, melybe a politikai mainstream belekeveredett. Mondom belekeveredett – mert a rommagyar pártok kezdeményezőkészsége, napirend-kijelölő képessége mára lenullázódott –, mint kocsmai verekedésbe szokás: valahogyan.
A Fidesz-fiókpárt(ok) (rövidítve: FfP) sikeresen túszul ejtette/ték, azzal együtt zsugorodó közönségüket, viszont formális legitimitásuk, de facto hiteltelenségük miatt, nem önálló politikai színpadot, hanem a túszejtő és a túszul ejtettek köré húzott falak közötti zárt teret hozott létre. Ebben az egyre szűkebb körben, a politikai homokozó kulisszái között, körbe-körbe futkosva próbálják a róka fogta csuka meséjét eljátszani, szembekötött, fül- és orrbefogott nézőik épülésére, egyre inkább saját maguknak. Abszurd közjáték, melyhez az értelmiség jórésze is “adja a nevét”, már úgy értem főként mély hallgatással, az egyéni különalkuk ideig-óráig védelmet nyújtó ketreceinek elfogadásával, zsoldosokként. A kép kiegészül a kommentariátussal, a hasznos idiótákkal, akik “ingyen, s bérmentve”, rögeszméik hajkurászásának élményéért, rezonálnak populista szólamokra, kitöltve, főként a szájbert. Szóval csupa móka, s kacagás, vagy legalábbis tragikomédia, melynek vesztesei leszünk mindahányan és nem utóbb, mint előbb.
Öt rövid felvonásban igyekszem megragadni a közjáték lényegét:
1. Választást nyertek
2. Vásárhely jobban teljesít
3. Temetőt győztek
4. Félfordulattal maradtak a PéSzéDével
5. Zsoldosok és hasznos idióták, mint rezonátorok
Választást nyertek
A nagyobbik rommagyar FfP, az EP választások “nagy nyertese”, de érdemes többes szám harmadik személyben fogalmazni, mert közösségi haszon csak nagyon áttételesen, majd, ha … alapon, egyszer majd…, és ha minden igaz, lesz. Minden esetre lett két EP-mandátum, bár mint bizonyítani próbálom, megfizethetetlen áron, egyelőre hitelben, és csupán a hitelezők pillanatnyi zavarának köszönhetően – Dragnea börtönben, Orbán az európai politika partvonalain kívül hadonászik – a kamatos kamat még nem látszik, de a behajtó-fiúk előbb-utóbb megjelennek a színen, és az adósnak fizetnie kell, még a gazdaságinál is keményebb, politikai-korrupciós piac szabályai szerint.
A FfP két helyről Bukarestből és Budapestről is kölcsön kért, hogy túszul ejthesse választóit, illetve bianko mandátumot szerezzen két képviselőjének, viszont a kölcsön rövid lejáratú, magas kamatozású, és lényegében vazallusi, kétszeresen kiszolgáltatott, helyzetbe hozza a kölcsönkérőt. A maffia-szabályok, melyek a politikai korrupció világát szabályozzák kegyetlen törvények, és két típusból állnak, egyfelől kölcsönök, le- és elköteleződések hálózatát termelik, ahol az erősebb – a keresztapa és hadnagyai – vazallusi pozícióba szorítják a kölcsönkérőt, másrészt az egész akció elrejtésére kitalált vendetta szabályai érvényesek. És a politika, különösen a médiapolitizálás korában, nehezen bír „titkot tartani”, a korrupt akció elrejtésére való igyekezet, a befektetett energia, többe fájhat, mint maga az egész akció megszervezése, a vásárló kiszolgáltatottá, politikai értelemben zsarolhatóvá válik. Ez pedig gúzsba köti, tehetetlenné teszi a tartozót, megalázó és abszurd helyzetekbe hozza, rossz éjszakákat és rémálmokat szül.
Nem csak egyszerű szépséghiba, hogy a) párton kívüliek szavazatainak megvásárlásával sikerült a bravúr; és, hogy b) az így elnyert formális legitimitást nem sikerül (nem sikerülhet) reális, azaz köznapi értelemben vett bizalommal, feltölteni; az igazi botrány az, hogy a szavazatvásárlással egy időben c) az eltúlzott és az EP-ben egészen nyilvánvalóan teljesíthetetlen kampányígéretek és etnonacionalista propagandaszövegek tévútra vitték a domináns politikai diskurzusokat. Úgy pozicionálták az FfP-t, hogy abból a helyből képtelenség reális problémákat fölvetni és megoldani, sőt még a business as usual-hoz, a köznapi politikai menetrendhez visszatérni is problematikus.
a) A jéghegy láthatatlan része
Tényként tudható, hogy az FfP gyanús ügyletek és befolyások nyomán, olyan plusz szavazatokat kapott, melyek nem pártbeliektől, vagy „jegyzett és közismert” párttámogatóktól, hanem alkalmi szavazatbiztosoktól, megfigyelőktől és családtagjaiktól, vagy az általuk így-úgy meggyőzött másoktól származnak. Ez elsősorban azokban a megyékben/körzetekben föltűnő, ahol sem helyi szervezet nem működik, sem rommagyar szavazók nem élnek és ahol a szervezet mégis szavazási megfigyelőket, számlálóbiztosokat állított, akiket – közpénzből – megfizettek szolgálataikért, és akik azután az FfP-re szavaztak. (Ez ugyanúgy megtörténhetett, olyan megyék körzeteiben is, ahol más régiókban vagy településeken van FfP, illetve magyar szavazó, csak ott kevésbé föltűnő, hogy szín-román településeken is átszavaztak). Cseles és nem szabványos, mondhatni kreatív módszer a szabályok kijátszására, hiszen – elvben legalábbis – nehezen bizonyítható, mert ugye mindenki szavazhat mindenkire és az sem bűn, ha egymást valahogyan meggyőzik az emberek arról, hogy átszavazzanak horribile dictu, egy másik etnikai pártra adják le voksukat, csakhogy. Egyfelől a hatalmon levő párttal való összejátszás – aki tulajdonképpen és legalábbis helyi szinten megszervezte az ügyletet, arra hajlamos átszavazókat szerzett, akik napidíjért (esetleg egyéb juttatásért) cserében az FfP-re szavazott – igen könnyen leleplezhető. Különösen ott sebezhető a dolog, ha az átszavazóknak, mondjuk fényképpel, vagy egyéb trükkel, bizonyítaniuk is kellett, hogyan voksoltak, mert az már egyértelmű szabálysértés volt. Egyébként a telefonos beszélgetések és egyéb kommunikációs hálózatokon való üzengetések, akárcsak a júdáspénzek, nyomot hagynak, az ügyletek kideríthetők, a korrupció leleplezhető és a korruptak felelősségre vonhatóak, ez nem technikai, csak politikai akarat kérdése. Mindenesetre a szavazatvásárlás önmagában kikezdi a demokratikus egyenlő, titkos és szabad akaraton alapuló választások eszméjét, de hát azt tudtuk eddig is, hogy demokraták nélküli demokráciát „építeni/működtetni”, fából vaskarika. Még nagyobb a torzító hatás, a választási jogok csorbulása, ha a FfP a megvásárolt szavazatokkal jutott be az EP-be, érte el a bűvös 5%-ot. És a megalapozott feltételezések szerint ez is megtörtént, mert ugyan a Kárpátokon kívüli mintegy harmincezer szavazatra reflektált egyáltalán a párt – hol cinikusan, hülyének nézve közönségét, hol tudálékosan de szintúgy –, miközben erdélyi, bánsági, partiumi megyékben éppen úgy megeshetett, a szavazatvétel, mint Teleormányban.
Márpedig, ha ez kiderül, ha a worst case scenario következik be, ha újra kell osztani a két illegálisan szerzett mandátumot, akkor a botrány Európa-szintűre terebélyesedik és menthetetlenül elássa, hosszú-hosszú időre sarokba állítja az FfP-t és korrupt segítőit is. Logikusan következik tehát, hogy a szavazás kivizsgálására létrehozott parlamenti bizottság, illetve a feljelentések nyomán, növekedni fog az FfP-re nehezedő nyomás, illetve a leleplezéssel való fenyegetés már a kamat, a korrupciós zsarolás, a visszafizetésre tett fölszólítás első köre.
b) Harminc aranyért, cserébe
Rossz üzletet kötött az FfP saját – amúgy túszul ejtett – szavazóival is, amikor végérvényesen az etnonacionalista populizmus útjára lépett a kampányban, mert olyan ígéreteket sejtetett, melyeket betartani képtelenség. Minden kampány sajátja az ígérgetés, de jó, ha azokat mértékkel teszik, ha többé-kevésbé beválthatók, és nem csupán hiú reményeket keltőek. A kampány etno-nacionalista üzeneteinek következményére alább, és egy másik felvonásban reflektálok, itt hadd említsem a Minority SafePackre való ráépítését a kampány „racionálisabbnak tűnő” oldalának. Ezzel kétségtelen, hogy azt a benyomást keltették, azt ígérték, magyarán, hogy a közeljövőben – a két mandátum lejárta előtt, akár – európai szintű kisebbségvédelmi szabályozást fognak kieszközölni. Ez a dolog két sebből is vérzik, egyfelől ilyen szinte biztosan nem lesz, azaz nem lesz EU-s kisebbségi jogok szabályozása, még az alapszerződés módosításának esetén sem, mert belátható történelmi és geopolitikai politikák tekintetében sem, azaz kétszeresen nem lehet konszenzust kialakítani körülötte. Másfelől pedig ha valami csoda folytán létrejönne egy ilyen konszenzuális szabályozás, az olyan általános szinten és ugyanakkor, olyan alacsony küszöbértékekkel lenne képes kialakulni, ami nem szolgálná még a rommagyar kisebbség érdekeit sem, sőt. Alapot adna arra, hogy lecsökkentsék még a meglevő, nehezen kiharcolt és működő nyelvjogi megvalósításokat is. Probléma az is, hogy a két most megválasztott képviselő semmiféle konkrétumot nem fog tudni fölmutatni ezen a téren sem, igaz hogy számonkérésük se lehetséges, viszont köznapi értelemben vett legitimitásuk is problematikus marad.
c) Nackó másik nackó szemét…
Legnagyobb gond viszont, hogy az FfP a kampányban egyértelműen úgy pozicionált, hogy az etnonacionalista és populista térfélre szorult, az sem mentség, hogy nem önként, hanem budapesti nyomásra tette. Márpedig arról a helyről egyetlen kisebbségi jog sem védhető, vagy pláné nem kiterjeszthető. Nem itt a helye megmutatnom, hogy az úzvölgyi eset mennyiben az allegóriája a téves pozicionálásnak, viszont egyértelmű: a kisebbségi nacionalizmus, mindenkor vesztes a többségivel szemben. Ahol mindkét fél az idegengyűlöletre, a történelmi sérelmekre, az etnonacionalista diskurzusokra hivatkozva politizál ott konfliktus, sőt adott esetben nem csak verbális, hanem reális agresszió fog bekövetkezni és nem a viszonyok pacifikálása, nem közös célok megvalósítása. Márpedig a rommagyar politikai mainstream ezt a kártyát játssza, ezt sugallja Orbán, és egyfajta „népi nyomás” is, amit maguk keltenek populista diskurzusaikkal, érzelmekre és történelmi sérelmekre épülő üzeneteikkel és akcióikkal, decivilizációs eljárásaikkal.
Szóval egyfelől a PéSzéDé minden nép- és demokráciaellenes kezdeményezés támogatására veszi rá az FfP-t, a leleplezéssel fenyegetve/zsarolva. Másfelől meg az etnonacionalista illiberális nyomás, mely Orbántól indul, gettóba zárja, ahelyett, hogy megnyitná a rommagyar politikai mezőnyt, és ezzel a kudarc garantálható. Még az is hátra van, hogy Orbán, akkor fog „valamit kérni”, amikor kiderül, hogy pártját kizárják az EPP-ből és akkor majd kényszerből követniük kell őt, a most mandátumot szerzett képviselőknek valamely ásatag, EU-ellenes, szélsőjobbos frakcióba. A helyzet – megjósolhatóan – fokozódni fog, mint majd következő epizódban ki is fejtem.
Regis vagy Regi – Egy betű, de mekkora különbség
Nem szeretnék más tollával ékeskedni, nem vagyok Fidesz megválasztotta ál(!)amférfi, vagyis nem plagizálok, ezért fontosnak tartom jelezni, hogy az alábbiakra egy igen kedves barátom, kiváló tudós fő, Gyorgy Karsai hívta fel a figyelmemet, hogy aztán már ketten röhögjünk és szörnyülködjünk.
Az a nagy helyzet, hogy miközben a nap 24 órájában azt hallgathatjuk felböfögni, hogy nemzet, kereszténység, keresztényvédelem, s miközben a konzervatív (bruhaha, még hogy konzervatív, bruhahahaha!) egyeduralom lerombolja, felszántja és sóval behinti a magyar tudományos intézményrendszert, szétveri a kultúrát, páros lábbal tapossa az oktatási rendszert, éljen az indoktrináció, obskúrus ősdilettánsok döntenek tudományról és kultúráról, kézből lakmároztatott, hatalomhű intézményekkel népesítik be az országot, a saját képükre és hasonlatosságukra, ezalatt fusiban legyártották a 2011. évi CCII. törvényt Magyarország címerének és zászlajának használatáról, valamint állami kitüntetéseiről, amelynek 2. melléklete az állami kitüntetések leírásáról intézkedik. A Magyar Szent István Rend rendjele egy aranyszegélyű, zöld zománcozású, hullámos talpú kereszt. És innen idézem a törvény szövegét: „A kereszt hátlapja fehér középmedalionjában a Rendnek nevet adó első magyar királyra vonatkozó felirat szerepel arany betűkkel: SANCTO/STEPHANO/REGIS/APOSTOLICO.
Hát így. Nem nagy ügy, de a NER ócskaságáról, a NER bajnokainak tudatlanságáról és határtalan cinizmusáról mindent elárul. Ugyanis a latin mondat egyszerűen hibás. Rossz. Röhejes. Értelmetlen. A latinul tanuló nebulóra ilyenkor osztályismétlés vár. A törvény alkotói akár az interneten is utánanézhettek volna, egy laza kattintással, de nagy ívben tettek rá, ők úgyis mindent tudnak.
Hát finoman szólva egy lófaszt! A lopáson és az egymásnak való falazáson kívül úgyszólván semmit sem tudnak. Ugyanis helyesen így nézett volna ki a mondat: SANCTO/STEPHANO/REGI/APOSTOLICO
Rex, regis = király. Tehát a genitivus: regis, a dativus: regi.
És akkor most elárulok valamit: nem genitivus, ahogy voltak szívesek megalkotni, hanem dativus. Genitivusban értelmetlen hülyeség, dativusban pont az, aminek lennie kell(ett volna).
Egyszerű ez, ha valaki tudna közöttük latinul (csak mondom, a latin a kereszténység egyik szent nyelve), ám bonyolult és totál baromság sül ki belőle, ha nincs közöttük egy sem, aki képes lenne ezzel a feladattal megbirkózni.
Tudom, látszólag apróság, van ennél ezerszer nagyobb gondunk, bajunk, de én mégis gigantikusnak tartom. Jelkép, szimbólum, amely mindent elárul erről a NER-ről, annak kiszolgálóiról és megannyi csatlósáról. Eljön majd az idő, amikor ezt a parányi jelképet meg kell ismertetni az újabb nemzedékekkel, hogy megértsék a megérthetetlent: magát a NER-t.
Ha lesz még egyáltalán valaki, aki ezt tanítani lesz képes. Mert ha rajtuk múlik, nem lesz addigra már senki.
Amúgy a Magyar Szent István-rendet többen is megkapták, köztük Erdő Péter bíboros, teológus, kánonjogász, egyetemi tanár, az MTA rendes tagja, az Esztergom-Budapest főegyházmegye érseke.
A többi néma csend.
Egy utaslealázó csúcsbeszólás lett a MÁV pünkösdi „királysága”!
Egy egész ország népét döfte szíven a hír, hogy a dicséretes szakmai igyekezet és látványos előkészületek ellenére már az első nyári hosszú hétvégén sikerült a MÁV-nak ismét talpfáig rombolnia már-már visszaerősödni látszó egykori hírnevét. A vasút Titanic-ját (kései pályára állított nyári balatoni járatok) megint úgy indította jéghegynek a MÁV, hogy nem gondoskodott elég mentőcsónakról és nem dobott mentőmellényt az utasainak, de persze a „tanuljál meg úszni, b… meg!” üzenetet utólag azért mindenkinek kipostázta.
Az eredmény: a peronokon és a közlekedőkben ismét egymás hegyén-hátán összezsúfolódó, embertelen körülmények között tömeges állva utazásra kényszerített embertömeg és utasdráma az ünnepi balatoni járatokon, utólagos MÁV-szóvivői kioktatással megszégyenített gyermekes családok, nyugdíjasok, stb.
Én magam erősen szimpatizálok a jelenlegi MÁV-menedzsment személyi állományával és törekvéseivel, de mivel az egyik idős családtagom is érintett volt a dologban, minden vasútbaráti elfogódottságom ellenére kötelező most nyilvánossá tennem a MÁV felé utazásjobbító szigorú szakmai meglátásaimat.
Először is a sikeresebb hazai turizmushoz vezető út váltóőreként szeretném megvilágítani a MÁV kulcsszerepét és egyetemleges felelősségét abban, hogy
1. a turisztikailag kiemelt nyári hónapokban a vasút nem szimplán csak embereket szállít A-ból B-be, hanem a nemzeti turizmusirányítás stratégiai szolgáltatóparnereként nyaranta értelemszerűen ő maga is turizmusban utazik.
2. legnagyobb közösségi közlekedésünk közszolgáltatójaként mint olyan, a vasút is a turisztikai élménylánc része.
3. a MÁV szolgáltatásainak mindenkori színvonala határozza meg, hogy (vas)utazásomat milyen minőségű turisztikai élménnyé alakítom, és hogy számomra már az utazás (közlekedés) is az élmény része legyen, mi több: állami tulajdonú vállalatként kötelessége és feladata arról gondoskodni (az új turizmuspolitikai célokkal összhangban), hogy célzottan turisztikai indíttatású utazásomat az élmény részévé tegye.
4. a MÁV az ilyen, vagy hasonló kisiklásaival, félresikerült cselekedeteivel negatív közösségi élményeket gyárt a turizmushoz.
5. ha a MÁV negatív közösségi élményeket gyárt a turizmushoz, az ellentétes az állam turizmusstratégia céljaival és a kormányzati akarattal.
6. következésképpen a MÁV e pillanatban teljesen szemberobog a kormányzat turizmusfejlesztési direktíváival.
Igen ám, de amikor a MÁV az esetre reagálva olyat nyilatkozik, hogy a vasúttársaság bizony mindent megtett, felkészült a nagy utasforgalomra, összes létező szerelvényét, minden működőképes vagonját munkába állította, akkor kirobban az ember fejéből a nagy harci kérdőjel: miért is nincs biztosítva az állami fenntartó és a központi büdzsé részéről a MÁV zavartalan, problémamentes nyári működéséhez a rendszerből hiányzó pénz, paripa, fegyver?
Márpedig ha nem közlekedésszervezési ökörhibák sorozata, hanem eszköztelenség miatt heringeztette Budapest és a Balaton között az utasokat a vasút, akkor ezt a felelősséget csípőből át kell dobni a tulajdonos állam, a kormányzati fenntartó vállaira. Annál is inkább, mert a MÁV jelenleg is sok olyan tartalék személyvagont és motorvonatot rejteget parkolópályán, amik felújítását az előző időszakban elhanyagolták, és azt a jelenlegi vezetésnek kellene a semmiből működésbiztossá alakíttatnia.
Hozzáértők szerint 65 darab korszerű, légkondicionált távolsági kocsi áll műszaki hiba és/vagy lejárt hatósági engedély miatt félreállítva. A 30 évnél fiatalabb regionális, illetve elővárosi járművek közül pedig 48 darab nem vesz részt a forgalomban, annak ellenére, hogy számos vasútvonalon kizárólag ennél öregebb, végletekig elavult szerelvények közlekednek.
Halaszthatatlannak tartják, hogy a vasúttársaság gondoskodjon az adott esetben évek óta tárolóvágányon pusztuló személykocsik felújításáról, és újból forgalomba állítsa azokat, amin keresztül sok régi, alacsonyabb komfortot biztosító járművet kiválthat.
Ezen járművek műszaki modernizációjának pénzügyi forrássigénye ma értelemszerűen meghaladja a MÁV lehetőségeit, de ha sürgős állami beavatkozással az ilyen vagonok csak egy része visszahelyezhető lenne a forgalomba, az egycsapásra megoldaná a problémás nyári járatok kibővítését.
Az ehhez vezető egyetlen út bizonyára az, ha a médiában is kínos politikai kérdést generálunk a nyári balatoni horrorvonatozásokból és a MÁV gazdátlanság miatt elhanyagolt kudarcos szerepléséből. Vagy mégsem?
És még mielőtt – jobb híján – én venném át a MÁV marketingjét, mondjuk ki bátran: Nem megoldás, hogy az utazási igények pontos megismeréséhez nyaranta brutális emberkísérleteket végez a MÁV, miként az sem, hogy mi vasúthasználó magyarok időről-időre új MÁV-menedzsmenttel kísérletezgessünk a vasút sínretételéhez.
A másik körbejárandó alapkérdés a pünkösdi krízishelyzetre reagáló MÁV kommunikációs tévelygése, a médiának adott válaszok szakmai helytelensége.
A MÁV-szóvivő Biber Anett bajtársnő szerint: „az az utas döntése, hogy állva vállalja-e az utazást, vagy inkább egy másik vonatot választ, ahol komfortosabban tud utazni és le tud ülni…”.
Egy ilyen súlyú ad-hoc utasdöntést azonban jelen állás szerint nemhogy segítőleg alátámasztana, hanem egyenesen ellehetetlenít a MÁV. Ugyanis egyfelől a vasút legendás megbízhatatlansága és rendkívül rossz társadalmi hírneve miatt az embereknek utasként tapasztalati úton nincs bizalma abban, hogy egy esetleges későbbi/korábbi vonattal elkerülhető lehet az ilyen embertelen túlzsúfoltság, másrészt a MÁV sem ad a helyszínen olyan irányú rapid tájékoztatást, amivel az utasait megbízhatóan átirányítaná egy másik járatra, ahol szerinte garantáltan elkerülhető a káosz.
Azt is hozzáfűzte még, hogy
az állva utazás teljesen biztonságos és semmi nem tiltja…
A lehető legszerencsétlenebb válasz volt ez most a MÁV-tól, hiszen adóforintjainkból fényesített stratégiai közszolgáltatóként a MÁV teljes ügyfélkommunikációjának az utasérdek (biztonság, kényelem, bánásmód, megbízhatóság, stb.) kell hogy álljon a középpontjában, ennélfogva a MÁV soha nem kommunikálhat úgy, mintha számára az utas egy ellenérdekelt fél lenne, nem pediglen tevékenységének legfőbb alanya és célja, utazási igényeinek minőségi kiszolgálója.
Különösen nem tálalhat ilyet a MÁV cinizmusba mártva. Aki ilyet nyilatkozik, vagy másokkal mondat ki, az sem a marketingszakma ökölszabályaival, sem saját rendszerének működési abnormalitásaival nincs tisztában. Végzetes szakmai hiba, ha egy efféle krízishelyzetben már tisztes magyarázkodásra sem futva, az utasra hárítjuk át a felelősséget.
Ha pedig mindezek tudatában mégis szándékosan teszünk ilyen kijelentéseket, tudnunk kell, hogy ez a fajta kommunikációs trógerkodás a magyar társadalom és a MÁV kényszeres érdekkapcsolatában nem lehet életképes.
Hogy miért? Mert a MÁV-val szembeni közelégedetlenséget ma már az általános közharag táplálja. Ugye ezerszám lehetne sorolni, hogy mi mindennel szolgált rá erre a vasút? Tudjuk, ismerjük…
De mindezek ellenére is fontos, hogy a Magyar Államvasutak – amint az a nevéből is következik – a mindenkori értékelvű nemzetérzés, az itthon otthon vagyunk komfortérzés, ezzel együtt a végre sínre tett hazai turizmus közszolgáltatói arculatának alakítója, utasmágnesező hívókürtje is legyen.
Mégis a hazai köztudatban a legtöbbek számára a MÁV már rég nem hívó-, hanem szitokszó. Nem hívogat, egyenesen taszít. Zavaró szégyenfolt a nemzeti büszkeség arculatán, a közösségi közlekedés bebábozódott szégyene. Közbizalom helyett széleskörű társadalmi bizalmatlanság övezi, ami nem feloldódni, hanem fokozódni látszik az ilyen szakmaiatlan kiköpések hatására.
Fenti alapvetések figyelembevételével tehát megállapítható, hogy
1. a magyar vasút kommunikációja egy rendkívül csúszós pálya és kényes ütközési terület, amin a házi marketing most nagyot padlózott.
2. ez a legtöbbet szidott, ezáltal legkommunikációigényesebb nemzeti közszolgáltatásunk.
3. a kommunikáció is a mindenkori MÁV-szolgáltatások része kell legyen mostantól.
4. ha az elvégzett munka (szolgáltatás) mellé nem tesszük oda a tökéletes kommunikációt, akkor bizony csak félmunkát végeztünk.
5. a piackövető változások menedzselése csakis fokozott kommunikációs aktivitás mellett lehetséges.
Ezt felismerve kell a MÁV csúcsmenedzsmentjének holnap reggel felébredve azt kiáltania:
Ne hagyjuk, hogy ilyen eseti krízishelyzetekben a média pozicionálja helyettünk a MÁV-ot! Tömeges utaspanaszokon alapuló médiahírre pedig azonnali sajtóközlemény legyen a válasz! De ha ez sem elég, akkor hát kezdeményezzük a téma társadalmasítását, kibeszélős-elemző TV- és rádióműsorokba, sajtóinterjúkba tolva bele és világítva meg a társadalmi megértést elősegítő pontos helyzetkép mi magunk általi kialakítását. Ahol majd érthetően elfogjuk mondani:
Nyáron mi is turizmusban utazunk. A tömegturizmus az mindig tömeggel jár. A tömeg pedig gyakorta kellemetlenségekkel. A MÁV nem a kellemetlenségekben érdekelt, hanem abban, hogy mindenkit hazahozzon. De ha mindenki egyszerre utazik, az problémák tömegét okozhatja. És ha minden vonatunk helyjegyes lenne – előre kiszámítható utaslétszámmal – akkor sem lehetne maradéktalanul felkészülni minden dömpingszerű utazási hullámra.
Mert a Balatonnál két úr határozza meg a mindenkori, folyamatosan változó (hiszen tudjuk, mert mérjük) utazási tendenciákat: az utas és az időjárás.
Ezek mozgását külön-külön is nehéz lekövetni, együttesen még inkább – szinte lehetetlen szakmai feladat. És ez persze a vasút szezonális működésére is kihat. A legjobban előkészített és kivitelezett forgatókönyv mellett is okozhat előre nem kiszámítható nehézségeket. Mert nem mi határozzuk meg, hogy milyen legyen a nyár állandóan változó balatoni időjárása és a magyar tengerre vágyók körében az ott tartózkodások ciklusa.
És hogy egy-egy járat esetében természetesen még így is előfordulhat, hogy a szezonális utasszám olykor megugorja a pillanatnyi bővítési lehetőségeinket, mivel a vasúti közlekedésszervezés az egy rendkívül kötött műfaj, de még ennek ellenére is csak egyetlen dolog létezik, ami nálunk is rugalmasabb: a kaucsuk.
Ugyanakkor tudjuk, hogy a MÁV mindennapi munkája során sok hátrányt és előítéletet kell még leküzdenünk, és hogy a nyári fürdőturizmus számára kiemelt, szezonális idősávban méginkább felerősödhetnek a rendszerhibák, de ugyanakkor a bevezetett, új szolgáltatásaink előnyei is számottevően felértékelődnek az elégedett utazóközönség körében.
Tudassuk, hogy nálunk senki nem látja át és kezeli jobban a nyári vonatozások problémakörét. Az ezzel kapcsolatos problémákat pedig nem mi gerjesztjük, hanem a rapszodikus, nehezen tervezhető és kiszámítható szezonális körülmények. Következésképpen így a vasút sem a probléma, hanem a mindenkori megoldás része kíván lenni.
Balatoni és tengermelléki menetrendünk és az azt övező szolgáltatások soha nem látott gazdag kínálata is egyértelműen tükrözi, hogy a MÁV-nál 2019-ben minden eddiginél körültekintőbb és utasbarátabb módon készültünk fel a nyári szezonra.
És ha mindezt meggyőzően kifejtettük és megértettük, akkor válhat előítéletek és fenntartások nélkül befogadóvá a magyar társadalom a szezon legerősebb utazási üzenetére:
„HÍV A VASÚT – VÁR A NYÁR!”
Máté József
Puzsér a „jólmegmondóember”
Facebook: Karácsony Gergely friss Index-interjúját egyetlen nagy levegővétellel hazudozza végig. Álljon itt néhány szemelvény a legarcpirítóbb pillanatokból:
„Kár, hogy Robi mégsem indul, pedig szerintem minden feltételét teljesítettük, de egy ideje látszik már, elfogyott a hátországa, inkább kihátrál a küzdelemből.” Íme: ilyen folyékonyan hazudik egy szociopata. Karácsony Gergely szemérmetlenül az újságíró arcába vágja, hogy teljesültek a feltételeim, holott negyven órányi tárgyalást ült végig velem együtt, így jól tudja, hogy nem teljesültek. Lehet online szavazni az előválasztáson? Nem: személyes regisztráció szükséges. Pedig az elektronikus szavazás lehetősége volt a feltételem – s ez csak egy példa a sok közül.
„Azt gondoltam én is – és ez akceptálható kérés volt –, hogy nem lehetek egyszerre MSZP-Párbeszéd listavezető és közben egy pártszövetség – benne a DK-val és a Szolidaritással – főpolgármester-jelöltje. Tehát én tartottam magam a megállapodásunkhoz. […] Nekem a legnagyobb fájdalmam, hogy a barátom, a legkiválóbb EP-képviselő, Jávor Benedek nem folytathatja.” Ilyen egy igaz barát: a DK támogatásának fejében simán otthagyta az MSZP-Párbeszéd listát.
„Vissza fogunk szerezni a budapestiek számára azokból a magánvagyonokból, amelyek a NER-elit luxusvilláiban, medencés házaiban rejlenek. Hogy mindenki értse, miről van szó, nevezzük ezt Tiborcz-adónak. […] A koncepció kész, főpolgármesterként a Tiborcz-adóval fogunk visszavenni abból, amit a fideszes oligarchák elvettek a budapestiektől.” Íme a legsötétebb populizmus: Gyurcsány Ferenc szerint Karácsony Gergely túlságosan is a kompromisszumok robotosa – és már jön is a Tiborcz-adó: elszámoltatás és igazságszolgáltatás helyett adó. Mellesleg jelzem, hogy adó kivetése kerületi hatáskör, a főpolgármesternek nincs joga hozzá. S ha már itt tartunk: Zuglóban – ahol Karácsony Gergelynek joga is volna kivetni – vajon van Tiborcz-adó? Hát persze, hogy nincs.
„Orbán Viktor egy önmagáért kiálló várossal és a városért kiálló főpolgármesterrel találja majd szembe magát. Hiszek a nyilvánosság erejében.” Ez valami új: amikor Karácsony Gergely Fidesz-MSZP háttéralkut fedezett Zuglóban, még nem hitt a nyilvánosság erejében – Ács Dánielnek és a 444-nek kellett az ügy részleteit nyilvánosságra hoznia. A zuglói polgármester beérte azzal, hogy tartózkodjon a saját előterjesztésétől.
„Ki kell lúgozni a Fideszt mindenhonnan és akkor senkinek nem jut eszébe velük háttéralkut kötni.” Vajon Karácsony Gergely ilyenkor a tartótisztjére, a szocialisták budapesti elnökére, Molnár Zsoltra is gondol, ő ugyanis köztudottan Fidesz-ügynök?
„Aláírnám azt a rendeletet, amely előírja a nemek közötti béregyenlőséget Budapesten, vagyis hogy ugyanazért a munkáért egy nő nem kereshet kevesebbet a férfiaknál.” Egyrészt jelzem, hogy az önkormányzatoknál bértáblák vannak – ezeken nincs szorzó a férfiaknak. Ha pedig Karácsony Gergely azt tapasztalja, hogy egy nő kevesebbet keres pusztán mert nő, akkor javaslom, hogy azonnal tegyen feljelentést, hiszen ezt jelenleg is törvény tiltja. Ehhez egyáltalán nem kell leváltania Tarlós Istvánt: cselekedjen állampolgárként, és ne azzal kampányoljon, hogy majd akkor intézkedik a törvénysértések ellen, ha főpolgármesterré választják.