Blogles Archives Page 35 of 41 › Független Hírügynökség

Magyar nő, kétgyerekes, negyvenes, meztelen

FüHü

-

2017-10-29

Magyar nő, kétgyerekes, negyvenes, meztelen

Az a sok középkorú néző, főként a férfiak, akik most hirtelen mind elkezdtek érteni a színházhoz és azon belül is rájöttek az alternatív színház ízére elképesztő test és nőgyalázó jelzőkre ragadtatják magukat amikor egy negyvenes, két gyereket szült nőt látnak maguk előtt meztelenül.

A szimbolikus jelentést nem veszik, de felhorgadnak azon, hogy egy nőt meztelenül kelljen nézniük akkor, ha az nem revü-tökéletes. Be is indul a verbális testgyalázás. Vajon ki állítja, hogy nem ugyanezeket a jelzőket gondolják a hozzájuk tartozó nőkre is, akik szintén elmúltak negyven, és szültek néhány gyereket?

Azt mondják az a különbség, hogy az egyik nem vetkőzik le csak nekik, a másik meg mindenki előtt. Holott ez nem különbség, hiszen ők látják mind a kettőt. A saját különbejáratút és a közszemlére tettet is.

Rendre azt szokták meg, hogy minősítsék, osztályozzák, jelzőkkel megalázzák az eléjük táruló női testet. Ha szépnek látják cuppogjanak, ha nem szépnek akkor verbálisan agyonverjék, Ne jöjjünk itt most azzal a dumával, hogy egymáshoz öregedő szeretet, meg azzal, hogy a cirmos mellét külön. Mert az a pasi, aki nem átall undorító jelzőket aggatni egy általa először látott, középkorú, közép-európai, meztelen nőre csak azért, mert az nem fog neki csípőre tett kézzel visszadumálni, azt tényleg csak ez tartja vissza otthon.

Az, hogy az ismeretlent megszégyenítheti és kénytelen is, mert halálosan megijedt tőle. Az idő pusztítását látja, amivel nem akar szembenézni. Inkább a társán sem akarja látni, csak önmagán ne kelljen. Ezért hat rá sokkolóan a hirtelen rátört alternatív színházi izgalom. Ezért szégyenít, hogy eltartsa magától, mert felmetélné az ereit ha őrá is érvényes lenne ez az egész. Káromkodik, szidalmaz, undorodik és retteg, mert felismeri a kétségbeesését ami az előszobai nagytükre előtt szokott rátörni, amikor a régi teste helyett ezt a megváltozott újat szemléli.

Nézik az új nézők a Lúzert, férfiak és nők is, olyanok, akik évtizedek óta semmilyen színházban sem voltak soha. Nem értenek az egészből egy árva szót sem, de mégis üvöltve kérik ki maguknak. A mű íme eljutott a valódi közönségéhez. Nem a kirafinált értelmiséghez aki összekacsint, hanem az izomból reagálókhoz akik zsigerből őrjöngenek, és akikhez talán sose jutott volna el különben.

Tessék, megnyílt a valódi nemzeti színház, csak folyvást-folyvást, esernyőt, botot a nézőtérre vinni tilos!

Szerző: Sándor Erzsi, Facebook

A média-pitbull nem engedi el Marton Lászlót

FüHü

-

2017-10-29

2

A média-pitbull nem engedi el Marton Lászlót

Nem kellett ahhoz különösebb jós-tehetség, hogy előre látni lehessen, mennyire vakvágányra fut, kontraproduktívvá válik, elbulvárosodik és peep-showá válik a Marton-ügy.

Éppen az történik, ami eddig minden hasonló esetben történt nálunk itt, Magyarországon. A közvélemény a bitófa alá állít egy bűnöst, (bízzunk benne, hogy csak) verbálisan kivégzi, majd mintha bármi megoldódott volna, leporolja a kezét-száját és továbblép.

Ez történt a tanítványait molesztáló szerzetes, a rábízott kisgyermekeket abuzáló táborvezető, a diákokat molesztáló tanár vagy kollégiumvezető, a sportolókat erőszakoló úszóedző esetében is. Ők személy szerint lelepleződtek, megszégyenültek, elnyerték méltó erkölcsi és esetenként jogi büntetésüket, életük, karrierjük kettétört, a média begyűjtötte a megfelelő számú kattintást, vagy a kiemelkedő nézettséget, a közvélemény pedig némi szőrnyűlködés és „vérszagra gyűlés” után túllépett az eseten. A kormánypropaganda gépezet pedig, amelyet nem neveznék sajtónak, ebből is politikai hasznot próbál húzni a legaljasabb eszközökkel; ezt is a baloldal és a liberálisok nyakába próbálja varrni, miközben mindannyian tudjuk, hogy a szexuális erőszaknak nincs politikai orientációja, és talán legfrekventáltabb terepe éppen a cölibátus dogmájától szabadulni képtelen katolikus egyház.

Amúgy pedig nők elleni erőszakkal összefüggő bántalmazási ügye eddig csak kormánypárti politikusnak volt. Csak éppen a nem kormánypárti média, bármennyi probléma van is vele, odáig még soha nem züllött, hogy egy ilyen abúzusból politikai ügyet kreáljon. Mindenesetre – a nyilvános térben ható erők együttműködésének eredményeképpen – ezeknek az ügyeknek a kapcsán éppen az nem történik meg soha, aminek pedig meg kellene történnie, ami hozzásegíthetné ezt a társadalmat, hogy túllépve félfeudális, elnyomó, az erővel visszaélő, a zsarnokot támogató általános attitűdökön, közelebb kerüljön egy igazságosabb, emancipáltabb, a gyengéket és kisebbségeket emberi jogaikban egyenjogúsító szemlélet elsajátításához.

Hogy egy-egy ilyen történetnek ne a szenzációhajhászás, a kukkolás, egy-egy szakma megbélyegzése, az önmutogatás és a fensőbbséges igazságosztás legyen a végeredménye, hanem annak megértése, hogy milyen társadalmi struktúrák, a közmentalitás és közgondolkodás milyen patriarchális-feudalisztikus vonásai vezetnek oda, hogy ma Magyarországon a nők közel fele vallja be, hogy élete során több alkalommal is átélt szexuális molesztálást, erőszakot, (és ez nem a ténylegesen abúzált nők aránya, hanem csak azoké, akik ezt bevallják), hogy a lakosság 70 százaléka úgy gondolja, hogy a gyermekek elleni „nevelési célzatú” testi erőszak elfogadható, és ugyanígy véli a gyerekek közel fele is. Hogy a gyerekekkel szembeni bántalmazásoknak mindössze 5 százaléka derül ki, hogy Magyarországon minden nap meghal egy nő a családon belüli erőszak áldozataként.

És a sor vég nélkül folytatható. Nemcsak Magyarországon, hanem a fejlett világban is. Most derült ki, hogy az Európai Parlamentben is csaknem mindennapos a nők molesztálása, abúzálása és egymás után tudjuk meg Svédországról, Angliáról, az Egyesült Államokról és a többi országról, hogy ez a probléma mindenhol élő és agyonhallgatott, csak amikor kitör egy botrány, akkor lovagol néhány napig ezen a média, aztán ugyanúgy a szemétbe kerül, mint az összes többi 2-3 napos szenzáció.

És mivel meg sem próbálunk a dolgok mélyére hatolni, hanem a nyilvánosságban csaknem mindenki a felszínt kapargatja és igazságot oszt, a végeredmény káros és elkeserítő. Már a 10. Marton-féle abúzálás részletes leírását olvashatjuk az internetes médiában, jól lehet szerintem Sárosdi Lilla esete önmagában elég volt ahhoz, hogy megértsük, miről van szó. Persze szükség volt más áldozatokra, hogy igazolják SL állítását, de az esetek részletes leírása már csak peep-show. Számomra minősíthetetlen a kritikus, Fáy Miklós megnyilvánulása, aki mindenféle hallomásokra hivatkozva vádolja Eszenyi Enikőt. Taszít, amikor a bocsánatkérés mikéntjét is elő akarják írni a vádlottnak. És persze rosszul vagyok az inkvizítori-purifikátori dühtől, amely ráadásul egyértelműen – és lehet, hogy nem is véletlenül – abba az irányba tolja az ügyet, mintha itt Marton László lenne az egyetlen abúzáló és nem egy társadalmi jelenségről beszélnénk.

Most, hogy erről több szó esik, a saját környezetemben jószerivel nem találkoztam nővel, akit ne ért volna abúzus – és itt nem az utcai beszólásokra gondolok, jól lehet azok is tudnak borzalmasan megalázóak, bántalmazóak lenni. És miközben nem vitatom, hogy a művész világban látszólag többet engednek meg maguknak az emberek, biztos vagyok benne, hogy ugyanez történik a médiában, a politikában, a felsőoktatásban és mindenhol, ahol az egyik embernek – akár sorsdöntő – hatalma lehet a másik felett. (Apropo’s, mind a mai napig nem hallottunk arról a meggyilkolt prostituáltról, akinek az akkori hírek szerint a mobilján fontos politikusok telefonszáma volt, és a mobil valamint a notesza a gyilkosság pillanatában eltűnt. Ahogyan csak szórványos megjegyzéseket hallhatunk a politikusok számára fenntartott nyilvánosházakról is).

Arról pedig, hogy mennyire taszítanak az eseményeket bagatellizáló, áldozathibáztató, szerecsenmosdató megjegyzések talán szólnom sem kell.

Most oda jutottunk, hogy a média, mint a pitbull kutya nem engedi el Marton Lászlót, jól lehet az ő történetéhez már jó ideje nincs mit hozzátenni. Mintha mindenkinek az lenne az érdeke, hogy azt a benyomást keltse, hogy itt mindössze egyetlen ember beteg személyiségéről. nem pedig egy beteg társadalmi berendezkedés egy megnyilvánulásáról van szó. De abban is biztos vagyok, hogy ebből a történetből – éppen kezelési módja miatt – minden érintett, sajnos maga Sárosdi Lilla is áldozatként fog kikerülni. Mindebből a média és közvélemény számára mindössze annyi fog megmaradni, hogy mindenki ízlése szerint Marton áldozata vagy tönkretevőjeként fogja emlegetni. Pedig nyilván nem ez volt a célja.

És – ne legyen igazam -, de attól tartok, áldozatként fog kikerülni a Vígszínház közössége és a szabadság egyik utolsó szigeteként még mind a mai napig létező fővárosi színházi élet. Pedig ezt valójában senki nem szeretné, akinek még fontos a szabadság és a szabad művészet.

Szerző: Vásárhelyi Mária, Facebook

Kishantos a Vígszínházban

FüHü

-

2017-10-28

0

A magyar bohózat most éppen ott tart, hogy kirúgták Marton Lászlót a Vígszínházból.
Még nem tépkedik ki képeit a lapok archívumaiból (vannak még ilyenek?), még nem nyilvánították munkáit a judeoplutokrata bolsevik ízlés deviáns megnyilatkozásainak, ez még nem a nácizmus, ez még csak a Kristallnacht.

A sok szemforgató nyaller szolidaritásról pofázik, miközben prejudikál, bíróvá tolja fel magát egy zavaros ügyben.

Megtagadják a legminimálisabb együttérzést is a korszakos magyar rendezőtől, aki nélkül a Vígszínház soha nem lett volna, és már soha nem is lesz az, ami volt – nem lesz európai színházi műhely.

Helyette lesz még egy magyarkodó dalitársulattal több, igazodva Orbán Viktor legendásan kifinomult izléséhez, melyet jól példáz a Nemzeti Színház Honthy Hanna kiskalapját idéző épülete, meg a Budai Vár átalakítása – Ferenc József szellemében.

Nem irigylem Eszenyi Enikőt, kétségkívül nehéz helyzetben, egyúttal súlyos tévedésben is van, azt hiszi, gerince árán megúszhatja a dolgot, majd éppen ő kimarad a jóból.
Hát téved, nézze meg Gyárfás sorsát és töprengjen el azon, hogy rendelkezik-e hasonló beágyazottsággal a nemzetközi színházi szakmában, vagy mellette is csak olyan módon állnak majd ki, mint ő tette, teszi Martonnal.

Ha ő olvassa fel az ítéletet, az nem fog számára egérutat nyitni, legfeljebb kap majd egy asztalt Szili Katalin asztalával szemben, nézegethetik majd egymást.

A módszer ismert.

Ha valakinek a helye kell, először meg kell vádolni köztörvényes bűncselekménnyel, vagy érzékeltetni kell, hogy akár ez is lehet a vádból, majd le kell ülni a pálya szélére és figyelni a vergődő áldozatot, akit aztán már önállóan tépnek darabokra a magukat ünneplő, fennkölt eszmeiségű, de nem túl értelmes piranhák.

Marton László is tévedett, mert azt hitte, hogy megússza azzal, hogy bocsánatot kér azért, ha valakit sértett volna a közeledése, ami soha nem csapott át erőszakba.
Ha valaki nem akarta tűrni, módja volt nemet mondani, Marton nem tett semmit, hogy ezért bosszút álljon, vagy pályáján ellehetetlenítse a fiatal nőt, merthogy ma már csupa-csupa tizenhat évesről, meg gimnazistról folyik a lotyogás, jóllehet az „áldozatok” egy része a (kiheréletlen) kecskével is megtiszteltette volna magát egy nyúlfarknyi szerepért.
Az érintett nők közül a botrán kirobbantóján kívül egyetlen vállalta a nevét, ő is azt nyilatkozta, hogy a rendező közeledését nem élte meg zaklatásként, és ez szerintem a normális álláspont, hiszen holnap Schilling Árpád is sorra kerülhet, ha szétrugdalja az előszobában a cipőjét, vagy túlzottan beleéli magát valamelyik helyzetgyakorlatba.
Végülis még egy színházban sem könnyű szétválogatni a szerepeket: Hölgyem, felpróbálnám Önt férfiként, vagy meg szeretném pocséklani főrendezőként…
Ezt mindig az adott szituáció dönti el, és ezt utólag, évek múltán eldönteni reménytelen.

Marton László helyében perelnék, a sok nevetlen hősnő vállalja a nevét, aztán bizonyítsa azt, hogy állítása nyilvánosságra hozatalához érdeke fűződik, majd magát a szituációt, merthogy a bizonyítási teher azon van, aki állít valamit.
És most már van konkrét anyagi sérelem is, azt is lehet követelni a kissé már molyrágta művésznőkön.

Nem kell velük a bulvárban vitázni, nem kell azzal törődni, mit mndanak – mondjanak, amit akarnak.

De akkor bizonyítsák is.

Lehet a korabeli BMW hátsó ülésén egyik szemünkkel az előttünk térdelő csúnyáját, másikkal a Nemzeti Nagycirkuszt nézegetni, aztán jöhet a nagyhalál, a sértett szűz zokogásával egybekötve.

És még csak meztelenre se kell vetkőzni hozzá, itt a rendezőt nem Schillingnek, hanem Orbánnak hívják, vagy Habonynak, esetleg másnak – etikátlan selejtember mindig akad.

Ez az ügy iskolapéldája annak, hogy miként lehet egy rendes hajtóvadászatot megszervezni.
Miközben az erdőt akarjuk megszerezni, előtte el kell lehetetleníteni lakóit.
Most éppen a Szent István körúton találjuk Kishantost, javában folyik a permetezés glialkával, meg a termő parcellák felszántása – a majdani tulajdonos már a kapun belül van.
Nálunk a tehetséges gázszerelő leszármazottai is tehetségesek, és ez így van színházi körökben is…

Rettenetes elnézni, ahogy becsületben megőszült művészek és művésznők rettegve szlalomoznak az Orbán-rendszer sziklái között, próbálva őrizgetni egzisztenciájukat és emberi tartásuk roncsait.

Na, ez az, ami velejéig erkölcstelen és embertelen a diktatúrában, a fortélyos félelem és a jellemtelenség üli torát.

Ha azt érzik, hogy az áldozat fél, ezek addig ütik, míg mozog.
Ha viszont számukra is van kockázat, akkor azért van, hogy meghátrálnak, csak ehhez meg kell tanulni, hogy legalább akkor ne rettegjünk, mikor már nincs vesztenivalónk.
Lehet, hogy Marton bepróbálkozott néhány nőnél az elmúlt években, hetvenöt éves, ideje éppen volt rá.

Az élet már csak ilyen, a nő metakommunikációja alapján a férfi kezdeményez, aztán a nő – függően menstruációs ciklusa fázisától – dönt: vagy belemegy a kalandba, vagy visszautasítja a delikvenst, mert éppen fogékony állapotában inkább a havi fix fizetést abszolváló színházi asztalost tartja jobb választásnak leendő gyermeke szempontjából.
Az ember bonyolult szerkezet, emellett olyan, mint a Trabant – megy, de maga sem tudja miért és hova…

Drukkolok, hogy Marton Lászlónak megjöjjön a bátorsága, felszívja magát és nekimenjen üldözőinek.

Sajnos erre kevés az esély, emberek milliói estek áldozatul annak a tévedésnek, hogy ha ellenállás nélkül engednek a zsarnokoknak, akkor megúszhatják.

Soha.

Viszont ez a társadalom már nagybeteg, itt a kutyafalka mentalitása érvényesül – a falka sebesült tagját széttépik a többiek.

Sajnálom azokat is, akik magukat demokratáknak hiszik, miközben éppen kiszolgálják a hatalmat, a zsarnokságot.

Nem elég hőbörögni ugyanis valami elvont, szép eszme nevében, néha gondolkodni is kellene.

Álom…

P.S: Még mielőtt rázendítene a kórus a „kövezzük meg!” tradicionális nótájára, tájékoztatásul elmondanám, hogy ez a poszt nem Marton Lászlóról, hanem a szolidaritás hiányáról és a majdan bekövetkező mélységes csalódásokról szól.
És kérem, ha lehet, ne engem méltassatok, én többé-kevésbé elégedett vagyok magammal és nem hiszem, hogy ebből az állapotomból ki tudnátok billenteni…

Forrás: Pupu blogja.

Az erőre szakosodottakról

FüHü

-

2017-10-25

0

A szexuális zaklatásról és az erőszakról ír nyilvános Facebook-posztjában Ferber Katalin író:

„Az elmúlt napokban szünet nélkül derülnek ki a nyilvánosság számára a szexuális zaklatás és erőszak elképesztő történetei.

Felesleges lenne elsorolni a kétkedők érveit, a szörnyülködők indulatos megnyilvánulásait, amihez hozzáfértem, azt elolvastam és rég lepett meg ennyire, mennyire hiányzik szinte minden megnyilvánulásból az egyik legfontosabb.

Engem a legkevésbé sem érdekel, mikor szólal meg az áldozat, tíz húsz vagy épp harminc évvel a vele megtörtént szörnyűség után. Az sem érdekel, hány ember van, aki együtt tud élni azzal, hogy saját döntése alapján elfogadta a szexuális “ajánlatot”, hogy így segítse saját szakmai előre jutását. Mindenesetre ez utóbbi (elképzelt, vagyis a nyilvánosság elé nem került) helyzet az, ami elgondolkodtat.

Én is nőnemű vagyok, három nappal a tizenhatodik születésnapom után két hímnemű megerőszakolt, a bíróság felmentette őket, hiszen nem volt az erőszakra megfelelő bizonyíték. Az a helyzet megértettette velem (erőszak) hogy nem kaphatok senkitől védelmet, kiállást, szolidaritást-utólag sem. Alig egy évvel később, amikor súlyos beteg lettem, az általam tisztelt és szeretett orvos az éjszakai ügyelet unalmas óráit próbálta izgalmasabbá tenni: ölbe vett, fogdosott, s csak az ellenállásom mentett meg az ennél még rosszabbtól. Harminc évvel volt idősebb nálam. Senkinek sem mondtam el, mert élénken emlékeztem arra hogy hányszor fenyegettek meg hamis tanúzás miatt a rendőrök amikor feljelentettem az engem megerőszakolókat. Ez az orvos gyógyított meg, hogyan fordulhattam volna ellene?

Évekkel később nőgyógyászati vizsgálaton kezdett el fogdosni egy alig hetvenéves orvos, szabályosan elmenekültem előle, de arra még volt ideje hogy utánam szóljon: fogja be a száját, egy szót se szóljon erről senkinek, mert ha fecseg, velem gyűlik meg a baja.

Eszembe sem jutott szólni, kinek is szóltam volna?

Senki nem nekem hitt, ezt még fiatal nőként megértettem, s a fenti helyzetek kivétel nélkül a hatalom gátlástalanságáról, a nőneműek, kiskorúak, azaz gyengék kiszolgáltatottságáról szólnak.

(Érdekes, bár tinédzserként sok barátommal csavarogtunk és buliztunk, ők mindig megvédtek engem az erőszakkal szemben, csak a rendőri erőszaktól nem tudtak megvédeni. Annak mindannyian a kiszolgáltatottjai voltunk.)

Ó de mindez oly régen volt, minek is erre gondolni ma már, amikor a törvény megbünteti az erőszakoskodókat?

Nem értem, hogy miért jut oly keveseknek eszébe hogy mindannyiunkat, férfiakat és nőket állandóan zaklatnak, s bizony verbálisan, visszaélve a pillanatnyi, a másiknak kiszolgáltatottnak tűnő helyzetünkkel, kényszerítenek, erőszakoskodnak velünk. Vannak köztük szép számmal akik maguk is valamikor erőszak áldozatai voltak. (Mielőtt ezt bárki felmentésként olvasná, ez nem az.)

Nem a szexuális erőszakról beszélek, hiszen sokféle aberráció, sokféle szexuális elfojtás, s még ki tudja mennyi minden más vezet ahhoz, hogy egy férfi (ritkábban egy nő) élve és visszaélve pozíciójával, saját testi kielégülését keresse az őt körülvevő nőneműek (vagy hímneműek) között, anélkül, hogy egy pillanatig is elgondolkodna azon, micsoda hazugság amit tesz, hiszen nem attól lesz valakiből jó szakember, hogy enged a szexuális közeledésnek.

Nem vesszük észre, de erőszakban élünk. Úgy élünk ebben, mint a bőrünkben. Márpedig, az ember már csak ilyen, külső és belső megerőszakolását (melyet például önmaga is elvégezhet, ha az adott helyzet rákényszeríti) továbbadja mindazoknak, akik pillanatnyilag szerinte gyengébb helyzetben vannak mint ő.

Nekem, túl a konkrét (színházi) ügyön a történetsorozatban az a legijesztőbb, hogy csak a szexuális erőszakról derült most ki (nem először) valami.

Továbbra is rejtve marad azonban a saját autonómiánk állandó megnyirbálása, erőszakos meggyalázása, a hétköznapi zsarolások rémséges kicsiny boltja, a kiszolgáltatottak gúnyolása, kinevetése, a szolidaritás és segítőkészség egyre fogyatkozó megnyilvánulásai.

Életem kétharmada Magyarországon zajlott. Gyűlölöm az erőszak minden formáját, tartalmától függetlenül. Erőszak hatására távoztam végleg az országból, mert annak idején azt akarták velem elhitetni, hogy a hazugság sokkal fontosabb (de legalább a hallgatás) mint a tények ismerete. Megfenyegettek. Nem vicceltek.

Évekig tartott az a folyamat, ami segített megérteni, hogy társadalmunk a kölcsönös és szinte szünet nélküli erőszakot tekinti a mindennapi érintkezés egyik elengedhetetlen eszközének.

Szabályok, normák, rendeletek –ezek a hivatkozások- vagy csak egy “mi így szoktuk” “nálunk ez az elfogadott”. Nyeli mindenki. Kevesen vannak, akik ellenállnak a verbális és más formájú erőszaknak. Talán azok, akiknek van választási lehetősége. Egyre kevesebben lesznek. Magamról tudom, hogy bármilyen, engem bármire kényszeríteni próbáló intézmény, személy, ugyanazt a reakciót váltja ki belőlem, függetlenül attól, hogy éppen melyik országban vagyok. A személyes szabadságomat védem, nem a titulusokat (nincs) és az emberi méltóságomat. Ezek azonban nem válthatók pénzre, karrierre, épp ellenkezőleg. Sajnos, s ezt némi nosztalgiával írom, ma már e szempontok (szabadság függetlenség személyes integritás) mindössze vacakolások, hisz élni kell, ha lehet, jól kell élni nem pedig túlélni a mindennapokat.

S végül, miközben felbukkan, egyre gyakrabban, hogy a molesztáló, befolyásával, hírnevével, hatalmával visszaélő nagyszerű művész, kiváló kolléga és segítőkészségéről sokszor ismert ember, azon gondolkozom, mekkora kárt okozott a generációmban sokunknak a megsokszorozódott szereprendszer elsajátítása, az egyetlen pillanat alatt történő szerepváltás, aztán megint és megint: minden erkölcsi, etikai megfontolást félre kellett tenni, a szerepváltásokhoz kellett alkalmazkodni. (Természetesen nem mindenki tett így, no volt is retorzió, széles skálán.)

Hány szerepből áll egyetlen ember?

Milyen értékrendet ad át tanítással az, aki visszaél a hatalmával?

Mennyire hiteles tanárként, rendezőként, kollégaként? Mennyire énazonos?

Ha az elmúlt évtizedeknek volt igazán jóvátehetetlen és visszafordíthatatlan rombolása, az éppen abban érhető tetten, hogy a szerepváltások kifejezetten kívánatosak, sőt, jutalomra érdemesnek bizonyultak.

S íme, most ennek egyetlen nyilvánosságra kerülő példájától háborodunk fel. Pedig…”

Az erőre szakosodottakrólAz elmúlt napokban szünet nélkül derülnek ki a nyilvánosság számára a szexuális zaklatás és…

Közzétette: Ferber Katalin – 2017. október 24.

La fine del comedia?

FüHü

-

2017-10-24

0

Szögezzük le, a Fidesz itteni fiókjainak célja – immár a legfontosabbnak is – nem a kisebbségi jogvédelem, esélyegyenlőség, netán az egész ország boldogulása, hanem az orbáni illiberális demokrácia eszméinek terjesztése. Ez hozza össze Dragneat Kelemennel, és ez az alapja a két párt szövetségének.

A kormányválság az utóbbi átalakítások ellenére is egyre inkább folyamatossá válik, holott a parlamenti többség továbbra is meglenne hozzá, a háttérből Dragea ad Co által manipulált kormányok képtelenek igazgatni a közügyeket. A kormánytagok kommunikációját tekintve, melyek közül a pénzügyminiszter zavaros és értelmetlen, meg nem érvelt, illetve „alternatív tényekre” (a Trump szóvívője által elterjesztett „alternatív tény”, minden racionális definíció szerint nem más, mint hazugság, sőt pimasz és hegyke hazugság) alapozott szövege a legutolsó, a kvázi teljes inkompetenciát mutatják meg (a pénzügyminiszter minden megszólalását visszakozás követte, egyetlen „pajkos ötletét” sem lehetett kivitelezni – csak remélni lehet, hogy a jelenlegi mantráit is sikerül a miniszterelnöknek ad acta tenni – de a pártvezér embereként tovább rombolhat. A szólgalelkű demagógiát továbbra is az Olgutza /Vasilescu – munkaügyi miniszter/ emeli művészi rangra, eddig szinte egyetlen ígérete sem „jött be”). Az ilyen-olyan gyanús magánegyetemen szerzett diplomákkal, és csupán pártkarrierrel, illetve ilyenszerű tapasztalattal rendelkező, az árnyékban összeállított pártvezérhez hű csapat, nem képes megbírkózni azokkal a kihívásokkal, melyek naponta érik a kormányt, és minden bizonnyal csődbe fogják vinni az országot. Most ott tartunk, hogy miután szinte a teljes befektetési alapot fizetésekre költik (ezeknek a Darius /Vâlcov/ összes pénze sem elég), azzal együtt csődközelbe kerültek az adminisztratív egységek (és ez a helyes kifejezés, nem pedig az önkormányzatok, ahogy azt képmutató székelyföldi kiskirályok magukra utalva mondják, majd ugyanazzal a lendülettel, siránkozni kezdenek az önkormányzatiság hiányára utalva), az előljárók égig növelt fizetésének kifizetése után villanyszámlára sem tellik. Másfelől pedig a pénzügyminisztérium és csatolt részei még az Áfa behajtására is képtelenek, az adófizetés a mélyponton.

Még akkor is a csőd veszélye fenyeget, ha a kormányfő újra és újra megvívja a maga csatáját Dragnea és Tăriceanu pártvezérekkel, és sikerül eltávolítani a legkevésbé alkalmas pártkatonákat a kormányból, pontosabban a miniszterek közül, mert alsóbb polcokon a teleormáni és megsértődött liberális klientúra, köszöni megvan, és ott szabotálja a pozitív kezdeményezéseket, ahol éri, illetve ahol a pártvezér(ek) (hiszen itt már Tăriceanu is jócskán labdába rug), azt megkövetelik. Bevett szokás szerint kommunikációs deficitnek szokták nevezni, ekként mentegetni a szembetűnő inkompetenciát, mintha ugyanazok a miniszterek, akik megszólalva főtt kukák, csendben a jó kormányzás bajnokai le(het)nének. A káderpolitika (ismert, de ugyanolyan ocsmány, viszont divatos szóval HR) csődje, csak egyik összetevője a kormányválságnak és meglehet nem is a legfontosabb, bár minden bizonnyal a leglátványosabb.

Miért nem tud kormányozni a jelenlegi román parlamenti többség? Mindenekelőtt azért mert nincs víziója, amit elérni akar(t) az vagy törvénybe ütközik, vagy a még meglevő jó ízlést sérti, illetve csődöt alapoz meg, mindenesetre helyből irracionális, finanszírozhatatlan és amorális. Szemmel láthatóan mindkét eddigi PSD-ALDE kormány egyetlen makacs célja kormányon kívülről jött és a megvádolt pártvezérek fölmentését célozta, minden lehetséges (és lehetetlen) eszközzel. Az akció, az „illiberális demokrácia” bevezetésének, magyarán az (i)gazságszolgáltatás és különösképpen a DNA (a többi intézmény köztük az Alkotmánybíróság, a bíróságok stb., átpolitizálása járulékos veszteség) leállításának és kisajátításának másik oldala, pontosabban álcája. A nyakló nélküli fizetésemelés, illetve ígérgetés, és végül a befektetések szinte teljes beáldozása, a legutóbbi költségvetési korrekció alkalmával a paraván szerepét töltik be. (Olyan gátlástalanul magas fizetéseket szavaztattak meg maguknak polgármesterek és hivatalnokok, hogy az év utolsó hónapjaira pénz nélkül maradtak a hivatalok, és igen, nemcsak kormánypárti vezetésűek, hanem az ellenzékiek, vagy a félig-meddig ellenzéki rommagyar vezetésű hivatalok is.) Dragnea and Co stratégiája az volt, hogy miközben a lakosságot a (költségvetési/pénzügyi szempontból indokolatlan) megemelt fizetések és nyugdíjak ígéretével kápráztatja el (az emelés még akkor is manipulatív ígéret marad, ha más formában veszik vissza azt, amit már törvényesen megadtak. Ennek a módozatait keresik, különadókkal, a munkaadóktól a munkavállalókhoz átcsoportosított befizetésekkel, a benzin jövedéki adójának megnövelését követő inflációval stb., stb., jönnek a megszorítások.), „megoldja” a saját, és csatolt pártvezérek, ügyészségi/bírósági szakaszban levő vádjainak ügyét, kormányrendelettel, vagy törvénymódosításokkal. A rejtett, titokban tartani akart „kormányprojekt” kivitelezése viszont már január utolsó napjaiban zátonyra futott, elbukott az elnök, és azután a vox populi, az utcára nagy-nagy tömegekben kivonuló tiltakozók hangosan és nyomatékkal kifejezett akaratán. Azóta folyik az utóvédharc, az akkor visszavont kormányhatározatoknak, melyek a korrupció büntethetőségének enyhítését célozták, más formában való becsempészése törvénymódosítókba, további rendeletekbe, egyelőre, kevés sikerrel. Márpedig ez kormányprogramnak egyszerre túl kevés és túl sok. Téves számításokon alapul, az az arrogáns föltételezés, hogy a román társadalom a végtelenségig birka-, illetve szolgalelkű, hogy észre sem veszi a csalást és hogy csak a saját apró kis haszna, hasa érdekelné. Nem, a polgárok egyelőre mozgosíthatók közös ügyekért – ezt a téli tüntetések (kis külföldi és elnöki segédlettel) ország-világ előtt megmutatták –, a korrupció ellen (mely mára a legfontosabb problémává lépett elő a választók percepciójában, a korrupcióellenes harc pedig gazdaságot élénkítő jelenséggé), a demokratikus szabadságjogok megvédésére, és nem megvásárolhatók jövedelememelés ígéretével.

És miért megy a rommagyar politikum a csőd fele közelgő kormánnyal, miért a rossz pozicionálás? Szögezzük le, a Fidesz itteni fiókjainak célja – immár a legfontosabbnak is – nem a kisebbségi jogvédelem, esélyegyenlőség, netán az egész ország boldogulása, hanem az orbáni illiberális demokrácia eszméinek terjesztése. Ez hozza össze Dragneat Kelemennel, és ez az alapja a két párt szövetségének. Azért történhet meg, hogy annak ellenére, hogy a PSD-ALDE minden magyar kezdeményezést elmeszel, (aktuálisan a nyelvhasználati küszöb leszállítása bukott el, meg a március 15-ét hivatalos ünneppé nyílvánító kezdeményezés) a megkötött együttműködési szerződés – melyben a fiókszervezet csupán közvetítő, afféle politikai stróman, és valójába az egy Dragnea-Orbán paktum – marad. És a korrupcióellenes harc leállítása mellett (ha Márton Árpád, parlamenti képviselőn múlna a már elítélt korruptakat is szabadon kellene engedni, most éppen a 13-as kormányrendelet – mely több százezer ember tiltakozását váltotta ki a télen – igyekszik viszacsempészni egy tövénymódosítóval), ezért pozicionál az européer államfővel szemben, helyezkedik a legreakciósabb (köztük is kiemelkedő az ortodox fundamentalista alkotmánymódosítási kezdeményezés a család resztriktív definíciójával, amit az „erdélyi magyar” egyházvezetőkkel közösen követtek el), ugyanakkor legellentmondásosabb kezdeményezések mellé. Ha az itteni politika a magyarországi hatalom alárendeltjeként, önállóságát elveszítve, illetve feladva működik, elveszti kisebbséget képviselő képességét, olyan mutatványokra, ellentmondásos politikai kommunikációra (magyarán hazudozásra, kétszínűségre stb.) kényszerül, mely ideig-óráig szolgálja gazdáinak (reakciós) céljait, viszont távlatilag még azt is lenullázza, amit kisebbségpolitikai eredményként már egyszer elért. Az etnonacionalizmus, az alt-right populizmus, a protekcionizmus, a demokratikus rend fokozatos feladásának stb., (zsák)utcája, kisebbségi helyzetben, már rövid távon a falhoz vezet, és nagy lesz a koppanás.

Meggyőződésem, hogy előbb bukik meg a jelenlegi kormánytöbbség Dragneastól, bábkormányostól, mint a Fidesz Kelemen Hunor vezette fiókszervezete felmondaná a paktumot.

Magyari Nándor László

Versben az áldozathibáztatásról

Bak Mihály

-

2017-10-20

0

Nem fűzök hozzá kommentárt, mert nem igényel.

Kis magyar áldozathibáztatóMegérdemelte. Tudhatta volna. Miért ült mellé? Miért állt szóba?Túl későn sétált. Túl rö…

Közzétette: Kárász Eszter – 2017. október 19.

Lévai Míra Júlia az orbáni vihogásról

Blogles

FüHü

-

2017-10-19

0

A miniszterelnök jól láthatóan és hallhatóan vihogott, amikor közzé tette a „nagy örömhírt”: Magyarország történetében először nyugdíjprémium kerül kifizetésre (he-he-he-hi-hi) – mondta.

Ennél látványosabban nem is bizonyíthatta volna, hogy labilis, éretlen személyiség, aki bármikor visszaeshet a kamaszkori állapotába. Abba, amelyben az ember leginkább nevetgéléssel igyekszik feloldani a feszültségeit, amikor az erejét meghaladó feladat elé kerül.

A feladat pedig azért haladta meg az erejét, mert az ő feszültségei nem pusztán az autokrata családokban beszerezhető, szokványos kamaszkori állapotokból erednek, hanem abból is, hogy mindezeket még a saját aljasságaival és rendre megtetézi. Amivel valóban nem könnyű szembenézni, hiszen az aljasságok óhatatlanul bűntudatokkal járnak.

Bűntudat a pszichopatákat kivéve mindenkiben keletkezik, aki bűnt követ el, csak aztán van, aki ezt képes ügyesen elfojtani. Ő azonban nem volt képes erre, gyenge kis elfojtásokkal próbálkozhatott, mert a bűntudatai most bizony rendesen kibuktak belőle. Ráadásul nem is egy, hanem mindjárt kettő is.

Az egyik az lehetett, amely a lépését magát kísérte, és amely nem is csak a vihogásban, hanem már a mondata megfogalmazásában is jelentkezett, amikor önkéntelenül igyekezett eltitkolni, hogy ebben az intézkedésben ki is a cselekvő személy. Az ő megfogalmazása szerint ugyanis nem „az állam ad nyugdíjprémiumot” (mert olyan ügyesen menedzselte a gazdaságot, hogy a szokásos, kötelező emelés fölött még erre is telik), hanem a nyugdíjprémium „kerül rá” – mintegy csodás és spontán módon létrejött jelenségként – „a kifizetésre”, amely ezek szerint egy konkrét és kézzelfogható hely, a nyugdíjkiutalások környékén.

Ha netán majd valaki egyszer számon kérné rajtuk, hogy ugyan miért csak egy ajándékkal szúrták ki a nyugdíjasok szemét, miközben nem gondoskodnak a nyugdíjak folyamatos értékállóságáról (például a beépített emelésekkel), akkor nem is ő volt az, aki ezt levezényelte. Mária országában a dolgok maguktól kerülnek kifizetésre és nem konkrét állami emberek utalják át a pénzeket, konkrét gombok nyomogatásával, undorítóan prózai módon.

Ahogyan a saját manipulációi jelentőségével is tisztában van, és ez termelhette ki nála a kettes számú bűntudatot. Számomra egyértelmű, hogy halálpontosan tudja, mennyire erkölcstelen az egész kitalációja, és mekkora szemétség azért politizálni, hogy valaki ajándéknak hazudott juttatásokkal nyerje meg érzelmileg az anyagilag folyamatosan kifosztott nyugdíjasokat. Hogy ennek a súlya miért éppen most vágott bele, azt meg nem mondom, de abban egészen biztos vagyok, hogy a vihogása mögött ez is ott volt.

És bár eddig nemigen tett tanúbizonyságot arról, hogy létezik lelkiismerete, ez a vihogásban megtestesülő bűntudat-tolulás számomra mégis azt bizonyítja, amit eddig is gondoltam: ez az ember a gyanúk ellenére sem pszichopata, csupán egy erősen eltorzult, súlyosan paranoiás személyiség (ami persze súrolhat mindenféle elmebetegséget, de ez egy másik kérdés), hiszen pontosan tudja, hogy amit mond, az bizony számonkérhető lenne rajta. Ettől maga is zavarba jön, és meglátva a leleplezése lehetőségét – vihog.

Magánemberként természetesen mindenkit meg szoktam szánni, akit ilyen kínos helyzetbe hoz önmaga gyarlósága, és akin meglátszik, hogy ha csak egy pillanatra is, de rosszul kell éreznie magát a mélyben munkálkodó, elemi erejű lelkiismerete miatt. Minden ilyen és ehhez hasonló szenvedés részvétet is kelt bennem.

Állampolgárként azonban kikérem magamnak, hogy egy ilyen ember bármiféle, felelősségteljes viselkedést igénylő pozícióba kerüljön a Magyar Köztársaságban.

Egy miniszterelnök ne a szereplései feszültségétől jöjjön rá, hogy konfliktust okoznak benne a saját aljasságai, hanem még otthon vagy bármely segítője társaságában. Ne a mikrofon előtt vegye át a hatalmat fölötte a tudattalanja és késztesse őt látványos vihogásra, hanem ott, ahol ennek helye van: az analitikusa kemény díványán. Nekem ugyanis állampolgárként semmi közöm hozzá, hogy ő hol tart a személyisége kimunkálásában, nem lehetek sem a pszichológusa, sem semmiféle egyéb kezelője vagy tanácsadója. Ha pedig sehol nem tart, akkor mindenféle pályát választhat magának, csak épp a miniszterelnökit nem.

Az a helyzet, kedves Magyar Választópolgárok Okos Gyülekezete, hogy egy ötvenakárhány éves, miniszterelnököt játszó, éretlen, vihogó kamasz helyzetére semmiképp sem valamiféle pályaválasztási tanácsadás az adekvát megoldás. Hanem egy akkora seggberúgás, hogy zúgva szálljon, mint a győzelmi zászló.

Felőlem a repülésének íve akár a Seychelle-szigetekig is eltarthat, ez nekem eléggé mindegy, de jó lenne, ha a Tisztelt Magyarország népe felfogná végre, hogy kivel-mivel áll szemben. Mert ezúttal még én sem mentem föl ezt a népet azzal, hogy hiszen az államilag működtetett hírblokádok miatt nem értek el hozzá az információk a valóságról. Ez most mindenkihez elérhetett, akinek van szeme a látásra és van füle a hallásra.

A miniszterelnök mentális állapotának valóságát most nem titkolhatta el senki, milliók láthatták, ahogyan idétlenül vihog. Ezúttal tényleg csak azon múlik a helyzet felismerése, hogy képes-e mindenki dekódolni, pusztán a maga hétköznapi érzeteire hagyatkozva, hogy mit jelentenek az ilyen éretlen politikusi vihogások, és hová vezethet, ha ezt egy ország még sokáig tűri.

Forrás: Lévai Míra Júlia, Facebook

Populizmus és világválság

FüHü

-

2017-10-17

0

A Krím-félsziget annektálása, a Brexit, Trump „nagy Amerikája”, a Katalán függetlenségi játszma stb., nacionalista válaszkísérletek, melyek egyszerre globalizáció és demokráciaellenesek. Putyin, Erdogan, Orbán és a Kaczyszki, és nem kétlem mostantól Kurz stb., liberális demokráciát fölszámolni kívánó, hiperszuverenítást erőltető indulataival együtt, a világrendszer krízisére adott válaszkísérletek, csakhogy minden bizonnyal tévesek.

A – mindenekelőtt a jobboldali, és nacionalizmussal kapcsolt – populizmusok előretörése, sőt sikere úgy értelmezhető, mint egyféle válasz arra, amit a hiperglobalizáció, a neoliberális gazdaságpolitikák, de lényegében, mint a világrendszer strukturális válságának kihívása jelent. Más kérdés, hogy a jobboldali populizmusok, és különösen az alt right (alternatív jobb) válaszai hatékonyak-e, illetve vezethetnek-e bármiféle (köz)jóra – ahogy most éppen az osztrák választások eredménye mutatja – népszerűek. Azért is lehetnek azok, mert nincs egy egyértelmű, könnyen felvázolható és hatékony program – bizonyos értelemben nem is lehet egyetemes programokat vázolni, melyeket azután csak „életbe kelljen ültetni”, nincs recept – melyet a politikai osztály követhetne, ezért a populizmus „valami jobb helyett” áll. A világrendszer-válság (Wallerstein) sajátja, hogy hármas – egyidőben nem követhető – „filozófiát” helyez a politika homlokterébe, és ezzel fölülírja a hagyományos háromosztatú politizálás kereteit. A klasszikus bal-jobb, illetve liberális ideológiákat ugyanis, nem a politikai ízlés megromlása, mint olyan részleges (a „régi” pártrendszer már megnevezésében is ezt jelzi) világlátásokat, melyek nem képesek követni a gazdasági-társadalmi-kulturális változásokat, hanem a (hiper)globalizáció reális folyamata teszi zárójelbe. A gazdasági globalizáció, a tőke világméretű és nagyon gyors áthelyezkedései, a munkahelyek elvándorlása és ezzel párhuzamosan nagyszámú bevándorló jelentkezése a politikai nyugat országainak határán, követhetetlen folyamatoknak tűnnek. A (jobboldali) populizmus, amikor a visszatérést erőlteti megelőző korszakok politikai kulisszái, sőt strukturális keretei közé, akkor olyasmit tesz, amit köznapi emberekként, gyakran megteszünk: járt utat igyekszik kínálni a járatlan és bizonytalan helyett. Viszont ez a „járt út”, a liberális demokrácia fölszámolása (legalábbis annak kísérlete), az etnonacionalizmusokhoz és intoleranciához való visszatérés, az egyetemes emberi jogok tagadása, idegengyűlölet, (nem véletlen mégis meglepő, hogy a menekültek a globalizáció „jelképeivé, kifejezőivé” válhattak, sokszoros nyomorúságukban. Pedig ők többnyire a globalizáció áldozatai, és egyáltalán nem a képviselői.) stb., történelmileg egyszer már megbukott politizálási keretek. Előre nem látható módon a visszatérés (regresszió) segítője az internet tér és időn kívüli kommunikációs hálózata vált, a nagyon gyors és ellenőrizetlen információáradat. A kialakult hálózati működésmódban történik meg ugyanis a keretek elmozdulása, például úgy, hogy a nyilvános és a magán szféra összezavarodik az internetes kommunikációban, a közösségi médiákban, és nem új és kreatív gondolatoknak, hanem a regressziónak kedvez, a kollektív pániknak (migráció, idegenektől való félelem), a sakkvakságnak, amire a populista politika épít. Szóval reális kihívásokról van szó, általuk a globális tőke és a demokratikus kontroll, a döntések társadalmasítása, kerül szembe egymással, a „világfalu” kialakulása és működése kerül szembe a nemzetállamok jól kivehető határaival (Dani Rodrik), és végső soron „tömegek-tömegekkel”, a „mi” és a „mások” kerülnek szembe egymással.

A Krím-félsziget annektálása, a Brexit, Trump „nagy Amerikája”, a Katalán függetlenségi játszma, stb., nacionalista válaszkísérletek, melyek egyszerre globalizáció és demokrácia ellenesek. Putyin, Erdogan, Orbán és a Kaczyszki, és nem kétlem mostantól Kurz (nem domináns szereplőként viszont biztosan sokkal többen támogatják törekvéseiket, szemmel láthatóan a jelenlegi román kormánypártok is), stb., liberális demokráciát fölszámolni kívánó, hiperszuverenítást erőltető indulataival együtt, a világrendszer krízisére adott válaszkísérletek, csakhogy minden bizonnyal tévesek. A jobboldali (vagy baloldali) populizmus ugyanis a probléma, és nem a megoldás része, mert sem a globalizáció túlkapásainak megfékezésére, a nagytőke kontrolljára, sem a demokratikus folyamatok erősítésére, sem a közjó hatékonyabb szolgálatára, sem, és végső soron, a társadalmi-közösségi szolidaritás erősítésére nem alkalmasak. A hiperglobalizáció megfékezését a határozottabb EU-s integráció, a válságból kivezető út megtalálását, a közjót, a döntések társadalmasítása, a demokratikus folyamatok elmélyítése szolgálná.

Ráadásul az intoleráns és kirekesztő – a Web.2.-n instant terjedő – diskurzusok, az álhírek és összeesküvés-elméletek, az „alternatív tények”, még a reális kérdésfölvetéseket is ellehetetlenítik, és ennyiben is szakértelem-ellenesek. Azok a kritikus társadalomtudósok, közgazdászok, szociológusok, politológusok, akik tanulmányozva a kihívásokat használható tudást, életképes projekteket tudnának kidolgozni, folyton arra kényszerülnek, hogy lebontsák a populista diskurzusok valóságot elrejtő álcáját, hogy ellene hadakozzanak, és ez hátráltatja a reális kihívásokra adható válaszok kidolgozását (a társadalomtudományok tehetetlenségének egyéb összetevőiről máshol).

Közelebb hozzánk a populizmus vs. racionalizmus vita úgy jelentkezik, mint a kormányzó pártok, és ellenzék híján, az elnök kibékíthetetlennek látszó harca, olyan kérdésekbe sűrítve, mint az igazságszolgáltatás korrupcióellenes eljárásainak ellenzése, illetve támogatása. A rommagyar politikai osztály – nem kétlem, nemcsak saját tehetetlensége okán, hanem magyarországi nyomásra is – a populizmus mellett döntött, hallgatólagosan, soha ki nem mondva azt. A tét valójában a populista fordulat eluralkodása, illetve a racionális, EU-konform politizálás folytatása, mind a belső demokrácia, mind az államközi viszonyok tekintetében. Ez utóbbi vonatkozás szempontjából fontos, hogy míg a kormány – Melescanu közvetlen részvételével, Kelemen közvetítésével is – a V4-ek irányába mozdulna, annak EU-ellenes retorikáját venné át, stb., addig Johannis világosan megfogalmazta, hogy Románia nem csatlakozik ehhez a csoportosuláshoz, és különösen nem az EU ellenes retorikához. Ez a keret, amiben a román belpolitikai csatározások folynak, a konkrét témák, és személyek behelyettesíthetők.

Magyari Nándor László

A kikezdhetetlen mogulok birodalma is leomlik…

Blogles

FüHü

-

2017-10-17

0

A kikezdhetetlen mogulok birodalma is leomlik…

A kiszolgáltatottság – beleértve a szexuálist is – a gyengék, gyengébbek keresztje…
A történelem során dominánsan jelen van, hogy azok, akik bármilyen hatalmi pozícióban vannak, hatalmukkal visszaélhetnek. Sokszor tették és teszik. És tehetik…Tehetik azért, mert az általános szemlélet nem, vagy alig változik. Az áldozatok hibáztatása a többség részéről valamiféle torz és lélektelen normaként működik, ezért az áldozatokban szégyen és félelem él többnyire. Miért ők, miért velük?
Évszázados vagy talán évezredes félelmek rögzültek a génekben. Az első éjszaka jogától a szereposztó díványokig determinálódottnak tetszik, hogy az áldozati szerepbe törődjön bele az áldozat.
Minél nagyobb és meghatározóbb szerepben vannak a bűnelkövetők, annál kisebb a valószínűsége, hogy rövid távon tetteiknek következménye lesz. Ennek biztos tudatában ” természetessé” válik számukra a mindent megtehetés érzete. Ki mer szólni ellenük? Talán a jobbágylány protestált ha megerőszakolta a földesúr? No és a rabszolgalány közhírré tette amikor rámászott a nagy fehér gazda? Ott és akkor melyik áldozatnak lehetett szava? És a Magdolna-nővérek? Mennyi időnek kellett eltelni, hogy nyilvánosságot kapjon a történetük? Ma ezekről mint múltról beszélünk. S beszélhetünk. De a jelenről is beszélni kell.
Megdöbbentő számomra, amikor egyesek azzal mentik fel az erőszaktevőket, hogy egyébként milyen fantasztikus dolgokat tettek ezen vagy azon a területen. A kettőnek mi köze egymáshoz? Ha az illető akár csak egy nőt is megerőszakolt vagy molesztált, annak bűnét az sem írhatja felül, hogy mondjuk hány díjat, vagy milliárdot söpört be élete során. Aztán amikor azon lovagolnak nagyon okosok, hogy miért hallgatott évekig az áldozat, milyen bizonyítéka van? Ez talán a legarcátlanabb és legálszentebb kérdések egyike, hiszen mondjon bárki példát arra, amikor az egyébként szemellenzős többség azonnal a szexuálisan meggyalázottak pártjára állt, ha az megszólalt.
Nem, a többség mindig az ” erősebbek” pártjára állt. Zsigeri félelem működteti ezt is. Tekintély, tekintetes urak, győztesek.. Hogy is volt a háborúkban…
De vissza a mába…
Amíg nem változik a szemlélet, hogy hatalmi szerepben bármit meg lehet tenni, addig változás sem lesz. Amíg félni kell a megtorlástól, a bosszútól, az ellehetetlenítéstől, a kirekesztéstől az áldozatnak, addig sokan közülük inkább a hallgatás nagy árát választják. És akkor nem beszéltünk azokról, akik azért hallgatnak, mert a testtel való ” fizetést” tudatosan választották a karrierjükért, a hatalomba jutásért. Nekik elemi érdekük, hogy ne beszéljenek erről. Felkínálni, alkut kötni, árut kapcsolni.
Azt még sem mondhatják, hogy a tehetségük repítette őket oda ahova. A sugár daddyk világához partnerek is kellenek…De ezekről sem beszélünk nyíltan. Vagy ha mégis, nagyobb respektje van ennek a magatartásnak, mint empátiát tanúsítani azok felé, akik ellen erőszakot követtek el. Az egyiket leginkább ügyes ” aranyásónak” hívják manapság, míg a másikat a szerencsétlen jelzővel illetik. Elgondolkodtató
A felelősség közös mindezért. Ugyanis áldozat mindenkiből lehet. A titkok lehullanak, s a hatalom sem örök.
S lám, van már példa arra, amikor a szemünk előtt omlik le egy kikezdhetetlennek tűnő mogul birodalma.
Barb

Bruck András: A magyar foci – úgy is, mint ami nem létezik

FüHü

-

2017-10-16

0

Bruck András: A magyar foci – úgy is, mint ami nem létezik

Bernd Storck szövetségi kapitány neve nincs rajta ezen a fizetési listán, de valahol a 8-9. helyen lenne. Keresetének pontos összege nem ismert – mint idehaza minden piszkos ügy, ez sem nyilvános –, de évi egymillió eurónál egész biztosan nem kevesebb, viszont hallani 1.7-ről is, és egyéb jelentős pénzeket is kap. Évente 4-500 millió forint között kereshet.
A listából kiderül, hogy Storck fizetése lényegesen több, mint Svájc, Belgium vagy Svédország szövetségi kapitányáé, holott mindhárom ország nem csak sokkal gazdagabb Magyarországnál, tehát többet is költhetne ilyesmire, de a válogatottjuk is jóval előrébb van a nemzetközi rangsorban.

Egyértelmű, hogy Storck tarifája az ország anyagi erejéhez, a nyomorúságos hazai keresetekhez, és az ő szerény múltbeli teljesítményeihez képest messze túl van minden józan és erkölcsös megfontoláson. Ráadásul Storck a kiemelkedő fizetése ellenére sem tudta a magyar válogatottat eljuttatni a következő világbajnokságra.
Ennyit bárki a tizedéért is elért volna.

Ami azt illeti, az amatőrközeli színvonalú magyar futballban tulajdonképpen

illene mindenkinek ingyen, esetleg valami tiszteletdíjért, BKV-bérletért dolgozni.

És a Videoton új edzőjének – a csapat a kisvasút mellett Orbán másik plüssmacija -, Marko Nikolicsnak sem sikerült az, amiért pedig 800 ezer eurós évi fizetésért idehozták. A csapat a nyári kupameccseken még azelőtt kiesett – egyébként másik három kupacsapatunkkal együtt -, hogy elérte volna a már valóban jelentős bevételekkel járó fordulókat. Nem számít, nagyon mély a magyar adófizetők zsebe.

Hogy Nikolics fizetése milyen irgalmatlanul sok, azt jelzi, hogy a sehol nem jegyzett Videotont választotta, holott a belga bajnokság jelenlegi éllovasa is ajánlatot tett neki.
Vajon hogyan történhet meg, hogy a Videoton többet adjon valakiért, mint amennyit egy erős belga csapat hajlandó, és aki még csak nem is neves sztáredző?
Pontosan ez az Orbán-féle illiberális focirendszer. A futball üzleti alapon működő sport, a csapatoknak muszáj racionálisan gazdálkodniuk. A Videoton viszont a kispénzű magyar adófizetőkön, Erzsébet-utalvánnyal kifizetett nyugdíjasokon élősködik. Igaz, nem is tehet mást, mivel jól fizetett játékosai még a saját fizetésükre valót se termelik meg. Az érdeklődést iránta pontosan jelzi, hogy költségvetésének csupán egy százaléka, 33 millió forint jön jegybevételből. Eközben az európai klubcsapatok bevételének átlagban 15-30 százaléka származik belépőkből.

A Videoton nem más, mint egy eltartott: állami, önkormányzati, tao, szponzori pénzekből élő vámpírcsapat.

Mint egyébként szinte mindegyik a magyar bajnokság első és másodosztályában. Ellentétben a külföldi klubokkal, amelyek még a stadionjukat is a saját bevételeikből építik, a magyar csapatok többsége közpénz nélkül az öltözőig se tudna elvánszorogni.
Micsoda gyalázat, hogy egy elvben piaci rendszerben a játékosok nem ritkán havi 4-8 milliós fizetését a koldusszegény magyar adófizetők állják. A velünk élő kádárizmus! Ezt az abnormális, a futballban is törvényszerűen versenyképtelen világot támasztotta fel Orbán. S hogy mi volt vele a célja? Csak így tud a futballban is mindent kontrollálni, minden döntésbe belefolyni, mindenféle futballpénzhez hozzáférni.

Van itt tehát egy nagyon gyenge nemzeti válogatott, amely a szégyeneit azzal kompenzálja, hogy egy ideje a vereséget is győzelemként ünnepli; van egy nem üzleti alapon működő, motiválatlan klubcsapat, és van két külföldi edző, aki semmi másból, mint a magyar miniszterelnök úri passziójából gazdagodott meg. Ez ugyan csupán egy alkalmi mintavétel a futball hétköznapjaiból, de mindenben tökéletesen lefedi a sportág egészének viszonyait…

A hazai futball jelentéktelensége teljes szinkronban van a körülötte levő végtelenül korrupt és áporodott környezettel.

Az egyik tökéletesen magyarázza a másikat, az egyikből értelemszerűen következik a másik. Végh Antal 1974-es, Miért beteg a magyar futball? c. könyve óta semmi nem változott, egyet kivéve: a magyar futball már nem beteg, hanem halott.

Vagy, ami még rosszabb, éber kómában fekszik: lélegzik, meg-megmozdul, időnként kinyitja a szemét, de semmit nem ért, semmire nem reagál. A nagymúltú magyar labdarúgás ebbe a visszafordíthatatlan, vegetatív állapotba zuhant.

Kár hazudozni, nincsenek biztató jelek. Amik meg annak látszanak, azok csak a kómás beteg tipikus grimaszolásai, fintorai. Tavaly az EB-re kijutást ugyan sokan „jelnek” tekintették, de bebizonyosodott, hogy ismét, ezredszer is alaptalan volt a bizakodás, hiszen rögtön jött egy újabb mélypont, a megsemmisítő VB-selejtező sorozat.

A hazai környezet se mentálisan, se szakmailag, se erkölcsileg nem képes többé minőségi futball előállítására, a kegyelemdöfést a hosszan tartó, lassú sorvadás után maga Orbán adta meg. Az ő aktív részvétele mellett a futball a hazai színtér talán legromlottabb, legrosszabbul teljesítő szereplőjévé vált, és törvényszerűen történt így: vagy tao-pénzeket lopsz és lopatsz, és akkor a stadionok üresek, vagy tiszta lapokkal játszol, és akkor húsz éven belül talán kialakul valami.

Miért jönne vissza Dárdai „megmenteni” a magyar focit? Hogy fél éven belül az MLSZ parazitáinak bűntársává váljon? Kezdjen el ő is nézőszámot hamisítani?

Mindenki, aki idehaza a futballból él vagy körülötte lebzsel, maga is a rendszer cinkosává vált. Hajdú B. István sportriporter még Prima Primissima díjat is kapott azért, mert mindig ő látja a legtöbb előrelépést. Klubvezetők, klubtulajdonosok, edzők, újságírók, sportközgazdászok, sportriporterek, szakkommentátorok, trénerek: megannyi hajdúbé, mind hiteget, ködösít, hazudik, ma már félelemből is, és persze kötelezően bizakodik. Egy-egy megalázó vereség után mindegyik rögtön előre néz, a következő meccset várja, mert az örökös bizakodás az a kötőanyag, amivel a rendszer, s benne az egyéni pozíciók fenntarthatók.

Ez folyik régóta – már megkötött a bűnrészesség kultúrája.

A magyar futballnak csak múltja van, jövője nincs, ezért az egyetlen értelmes és tisztességes dolog az volna, ha egy új kormány megvonna tőle minden fillért, így akit valóban érdekel ennek a fantasztikus sportnak a magyar változata, akár játékosként, akár szakemberként, az csinálja kedvtelésből, vagy szerezzen hozzá maga forrásokat.

Kétségtelenül merész és radikális lépés volna, viszont, ha létezik sport, amelynek kötelező eltartania saját magát – száz és száz külföldi klub bizonyítja, hogy képes rá -, az éppen a foci. Orbán akaratlanul is pont azt igazolta, hogy a magyar futball sikertelenségének nem a kevés pénz és stadion volt az oka.

Az állami és egyéb közpénzek kivonásával egycsapásra eltűnnének a hajdúbék, és idővel azok kezdenének a helyükre beáramlani, akik nem a rendszer fenntartásában érdekeltek, hanem a megújításában.

Egy ilyen bátor döntéssel az új politika is jól járna. Demonstrálhatná őszinte szándékát, hogy nem hajlandó tovább százmilliárdokat a futballra és a benne érdekeltek egy kis, privilegizált csoportjára költeni: focistákra, „futball szakemberekre”, a még meccsre járó pár ezer szurkolóra, a VIP-páholyok ragadozóira.

Azt hiszem, ezt nagyon sokan valódi megújulásnak tartanák.

Forrás: Bruck András, Facebook.

Blogles

Nem kellett ahhoz különösebb jós-tehetség, hogy előre látni lehessen, mennyire vakvágányra fut, kontraproduktívvá válik, elbulvárosodik és peep-showá válik a Marton-ügy.

A szexuális zaklatásról és az erőszakról ír nyilvános Facebook-posztjában Ferber Katalin író:

A miniszterelnök jól láthatóan és hallhatóan vihogott, amikor közzé tette a „nagy örömhírt”: Magyarország történetében először nyugdíjprémium kerül kifizetésre (he-he-he-hi-hi) – mondta.

illene mindenkinek ingyen, esetleg valami tiszteletdíjért, BKV-bérletért dolgozni.

Miért jönne vissza Dárdai „megmenteni” a magyar focit? Hogy fél éven belül az MLSZ parazitáinak bűntársává váljon? Kezdjen el ő is nézőszámot hamisítani?

FRISS HÍREK

NÉPSZERŰ HÍREK

LEGOLVASOTTABB HÍREK

SZERKESZTŐ VÁLASZTÁSA