Blogles

Western worries about Russian disinformation just „fits of hysterics”

In Hungary one doesn’t have to worry about Russian fake news and disinformation because Hungarians are fed the same by their own government, writes Hungarian Spectrum:

Two days ago the foreign ministers of the European Union met in Brussels with Federica Mogherini, the EU high representative for foreign affairs and security policy, presiding. She asked the ministers to support her request to increase human and financial resources “to fight against disinformation and propaganda coming from abroad,” in particular from Russia. According to newspaper reports, “nobody inside the room was opposed to beefing up the task forces involved in such an undertaking.” This unanimity is quite a change from only a few months ago, when the European Council blocked a similar proposal.

The initiative for a joint European effort to combat Russian interference in the political processes of member states came from a Romanian member of the European Parliament, Siegfried Mureșan, who suggested in May that funds for that use be included in next year’s EU budget. It was high time to pay more attention to the problem. Russia has a small army of hackers and trolls. By contrast, the EU’s task force that concentrates on the eastern front has 15 employees and the one that focuses on the Western Balkans and the Arab-speaking world is even smaller than that.

For some time Russia has been active in Europe as well as in North America. For instance, Russian hackers got hold of nine gigabytes of e-mails from Macron’s campaign. Macron complained to Putin at their first meeting in May about Russia Today and Sputnik, financed by Russia’s defense ministry, which attacked Macron’s En Marche! Movement. But Russia’s cyber weapon against the West has proved to be very effective, and Putin has no intention of curbing his hackers’ activities.

Good examples of Russian manipulation can be seen in the Catalonian independence referendum and Brexit. Spanish Foreign Minister Alfonso Dastis announced that his government had confirmed that a propaganda campaign intended to destabilize Spain came from Russia and Venezuela. They used Twitter, Facebook, and other internet sites to publicize the separatist cause and swing public opinion to support it.

Researchers at the University of Edinburgh identified 419 accounts operating from the Russian Internet Research Agency (IRA) that attempted to influence British politics. Russian hackers also spread anti-Islamic sentiments in Great Britain after the recent terrorist attacks. According to The Guardian, hundreds of paid bloggers work around the clock at IRA “to flood Russian internet forums, social networks and the comments sections of western publications—sowing disinformation, praising the country’s president, Vladimir Putin, and raging at the west.” On Monday Theresa May addressed the issue in a speech, saying that Russia’s actions were “threatening the international order on which we all depend.”

The latest complaint came today from the Netherlands. Kajsa Ollongren, minister of the interior, accused Russia of attempting to influence public opinion in the Netherlands by spreading fake news and misinformation. She stated that her country is being “monitored by Russia’s security services which constantly search for opportunities to undermine it in ways that are easy, anonymous, fast and cheap.” She came up with specific examples, one of which was using a group of Ukrainian émigrés with Russian sympathies to try to tilt Dutch public opinion towards a no vote in the referendum on the EU-Ukraine Association Agreement—which was, in fact, rejected in 2016.

Today Sergey Lavrov, Russia’s foreign minister, answered these accusations. “We are quite accustomed now that some of our partners in Europe and across the ocean apparently have no better things to do than blaming our media or branding them as foreign agents. Apparently, the explanation is that people in the capitals, from which such accusations come, be that Madrid or London, are facing numerous unresolved domestic problems. And, probably, get into such sensationalized fits of hysterics to draw the attention of their voters away from their inability to solve those problems,” reported Russia Today.

Hungary’s attitude to Russian internet propaganda shows the usual ambivalence. In May 2017 the European People’s Party held its conference in Malta, where the Fidesz members of the party voted with the majority in condemning “Russian disinformation undermining Western democracy.” Two months later, however, in Budapest, the Fidesz members of parliament rejected a proposal identical with the one Fidesz MEPs voted for. The opposition party LMP translated the text of the EPP statement into Hungarian and turned it in as their own proposal. The document didn’t even get to the floor. It died in committee.

At the November 13 meeting of EU foreign ministers, Szijjártó, along with all his colleagues, voted for the expansion of EU efforts to defend against the systematic cyberattacks on EU member countries. But this piece of information didn’t make it to the Hungarian media. Foreign Minister Szijjártó gave a quick press conference in the intermission, during which he assiduously avoided talking about Russian cyberattacks and concentrated instead on the migrant issue. He also complained bitterly about Ukrainian atrocities against Hungarian symbols in Berehove/Beregszász, where someone took off the Hungarian flag from town hall and put a dirty shirt on Sándor Petőfi’s statue. This anti-Hungarian incident is probably a response to Hungary’s recent treatment of Ukraine.

Hungary has been preoccupied with Ukraine ever since Kiev passed an education law stating that minority students will be able to learn all subjects in their own language in the first four grades but, starting with grade five, with the exception of one or two subjects, the language of instruction will be Ukrainian. Péter Szijjártó said that Hungary will veto all of Ukraine’s moves to strengthen its ties to the European Union. Hungary’s first opportunity to isolate Ukraine came at the end of October when Hungary vetoed a planned December 6 meeting of the NATO-Ukraine Commission. The NATO-Ukraine Commission is a decision-making body responsible for developing relations between NATO and Ukraine and directing cooperative activities between them. Sputnik reported the good tidings that “Hungary announced that it will block Ukraine’s aspirations to integrate into NATO.” In the meantime, Russian hackers and trolls are incredibly active in Ukraine. In Hungary one doesn’t have to worry about Russian fake news and disinformation because Hungarians are fed the same by their own government.

NOVEMBER 15, 2017

(republished with permission)

Varga Miklós esete a Fidesszel, a kétfarkúakkal és a pszichológusokkal

0

Berkecz Balázs, az Együtt alelnöke érdekes levélváltásba keveredett Varga Miklós énekessel, az Európa című sláger egykori előadójával. Az énekes Berkecz egyik blogbejegyzésére reagálva azt írta, hogy a választások közeledtével lesz még itt dolguk a pszichológusoknak. Ezzel Berkecz is egyetért, de azért visszakérdezett: kikre gondol a művész úr?

Megvan még Varga Miklós és az Európa című sláger? És az, hogy Varga a Fidesz 2010-es kampánynyitóján a megzenésített Nemzeti dallal fejezte ki szeretetét Orbán Viktor felé, majd egy évvel később kapott is egy szép lovagkeresztet? Most viszont Varga művész úr engem is megtisztelt néhány emlékezetes Facebook-kommenttel.

Pénteken posztoltam egy videót a Facebookon arról, hogy Tóth Barnabás, a Magyar Kétfarkú Kutya Párt kaposvári elnöke akciózott Kerepesi Tibor, az Együtt képviselő-jelöltjének rendezvénye után Kaposváron, a Cseri parkban, miközben arrogáns, alezredesi szinten igazoltató rendőrök jelentek meg, hogy „általános igazoltatás alá vonják” a kétfarkú aktivistáját.

Erre a bejegyzésemre reagált Varga Miklós is a következő kommentel: „A választások közeledtével úgy látom lesz dolga a pszichológusoknak is…”

Mivel nem voltam abban biztos, hogy Varga szerint kinek kellene pszichológus, ezért megkérdeztem tőle: „Tisztelt Művész Úr! Kivel lesz dolga a választások közeledtével a pszichológusoknak?”

Jött is a válasz: „Aki megnézi ezt a videót, annak elég egyértelmű. Ez lenne a politika?”

Gondoltam tovább szondázom a Művész Urat, hogy megértsem mit is gondol a politikáról: „Pintér Sándort kellene megkérdeznie, hogy normális-e az, hogy egy politikai akciónál 6 rendőr kell, hogy igazoltasson egy békés aktivistát azzal a hazugsággal, hogy általános igazoltatásról van szó, nem politikai célú rendvédelmi vegzálásról. Sajnos az látszik, hogy a Fidesznél ez a politika, ez az igen egyszerűen átlátható, szimpla emberi és politikainak nevezett törzsi érdekek mentén működő aljas Orbán-rendszer. Néhány fideszes rendezvényen Ön is szerepelt már. Önnek még mindig tetszik ez a rendszer?”

Erre jött a fideszes trollokat megszégyenítő pontosságú sablon: „Valahogyan nekem elegánsabbnak tűnik ez a rendőri “vegzálás” egy magánterületen, mint a 2006-os októberi a budapesti utcákon. Vagy az Önnek jobban tetszett? Akkor nem voltak kérdései a regnáló belügyminiszterhez? A békés aktivistára pedig tényleg ráfér egy pszichológiai vizsgálat. Kérdésére válaszolva igen, sokkal jobban tetszik ez a rendszer, mint a kétfarkúak által kínált alternatíva.”

Bevallom, erre már tényleg nem tudtam nem válaszolni: „Mindig elcsodálkozom, amikor ilyen habonyárpádi/hoppálpéteri/bayerzsolti egyszerűséggel gondolkoznak sokak által nagyra tartott emberek. Megnyugtatom, nekem az sem tetszett, ami a 2006-os októberi a budapesti utcákon történt. Mi az Együttben azon dolgozunk, hogy végre európai élet legyen Magyarországon. Azért dolgozunk, hogy ne az a vén, keresztesháborús, náci/kommunista tömeggyilkosos európai élet legyen itthon, hanem boldog, nyitott és gazdag európai élet teremtődjön Magyarországon. A pszichológusokra pedig a tikkelő bonsai-cézárnak, és a remegő szájú, mindenkit idegesen igazoltató csendőröknek van szüksége, valamint azoknak, akik boldogok attól, amit a Fidesz művel ebben az országban. Ha érdekli, hogy mit kínál az Együtt, akkor itt olvashat utána: https://program.egyuttpart.hu” (Erre eddig még nem jött válasz, ha jön, akkor frissítem.)

Viszont ezek után megnéztem Varga Miklós közösségi oldalát is, mert kíváncsi voltam, hogy ott mit oszt a művész úr. A nálam elejtett kommentekből kiindulva talán nem meglepő, hogy az utolsó nyilvános bejegyzésében Putyin fotója alatt a következő üzenet áll: „A mai Oroszország jogelődje volt talán az egyetlen állam, amely nem írta alá a trianoni békeszerződést 1920-ban. A németek négy órával a végső szentesítés előtt aláírásukat adták a szerződéshez, az oroszok soha.” Hát, ilyen ez a Varga-féle vén Európa a heroizált Putyinnal és a piedesztálra emelt Szovjetunióval… (Gondolom manapság ciki olyat megosztani fideszes körökben, hogy a mai Oroszország jogelődje mit művelt 1956 októberében, de majd a pszichológusok talán segítenek ezt is helyre tenni a kormányváltás után.)

Szerző: Berkecz Balázs, az Együtt alelnöke

Mérföldkő

0

Sajnálattal kell megállapítani, hogy a korrupcióellenes föllépés gyengítésében a Fidesz itteni fiókszervezete, minden esetben, Dragnea és Tăriceanu mellett áll ki, és ezt teheti mindaddig, amíg anyaországi támogatással képes fogolyként maga alatt tartani a rommagyar politikai mezőnyt. Dragnea uralkodásának vége közeleg, mi meg maradunk a politikai osztályunkkal, messze még a rommagyar rendszerváltás, viszont nem az a kérdés, hogy bekövetkezik-e, csak az, hogy mikor.

A tegnaptól illene abbahagyni az eluralkodott összeesküvés-elméletek szajkózását és elgondolkodni azon, ami az elmúlt év politikai mozgásainak lényegét – nem a manipulált közbeszéd szintjén és nem is az „alternatív tények” (lánykori magyar nevén a hazugságok) és az „igazság utáni” (a hazugság egy másik metaforája) szónoklatok szintjén – adja. Mondom, hogy illene, miközben tudom, hogy semmi esély rá hiszen, akik a kamuhírek és konteók útjára léptek, még, ha hirtelen megvilágosodnának is, képtelenek lennének visszatérni a realitások szintjére. Egyetlen diskurzust ismernek az elfogult és irracionális, a puszta hiten alapuló „személyes” meggyőződések és igazolhatatlan föltételezések beszédmódját. A politikai kommunikációban ugyanis, túlságosan elterjedt az a gyakorlat, hogy ott ahol elakad a logika, pontosabban lelepleződik a hazugság, hát alternatív tényekre, kamuhírekre alapozott konteókat kell fölvetni – sokszor ki sem mondani, csak sugallni (ebből a szempontból a román és benne a rommagyar politikai elit mintha szemérmesebb lenne a magyarországinál, kevesebb a sorosozás, vagy a külföldi összeesküvés és a migráncsozás. Ez viszont nem téveszthet meg, hiszen az összeesküvés-elméletekhez való fordulás regionális, sőt ettől is szélesebb körű jelenség, és elég sunyi utalásokat tenni, valamiféle „mély- vagy alternatív államra”, „binomra”, miegymásra, hogy ugyanott legyünk, mintha megneveznék a feltételezett összeesküvés résztvevőit.) – és úgy tenni, hogy ezzel igazolódott az, ami logikus számvetéssel igazolhatatlan.

Ezért kérdés, hogy a politikai mainstream – mindenekelőtt a kifáradt „régi pártok” képviselőit továbbra is hatalmon tartva –, a politikai osztály, megreformálható-e még, vagy csak egy új politikai elitnek sikerülhet a „párhuzamos valóság diskurzusainak” leépítése? (Különösen esélytelen a kijózanodás a „bűnöző felvilág”, a korrupt politikusok esetében, akik – a köznapi összeesküvés-elméletek a legtöbbször megvádoltak „önigazoló” diskurzusaiban, hamis vallomásaikban, félrevezető magyarázataikban jelenik meg, amivel bűnös cselekedeteiket igyekeznek elfödni, felelősségüket elhárítani – érdekből fordulnak a konteókhoz, az alternatív tények fantazmagórikus világához. Mind Dragnea, mind Tăriceanu, a két kormánypárt vezére megvádoltságuk okán kezdtek összeesküvés-elméletekre hivatkozni – a Dragnea diskurzusában maga Soros, mint az ő „személyes ellensége” is megjelent, nem nehéz kitalálni milyen mintát követve –, binomot és párhuzamos államot, rejtett rendszert, stb., emlegetve. Érvek és tények, bizonyítékok helyett konteókra hivatkozni, úgy ahogy érthető a megvádoltak esetében, akik minden eszközt megragadnak reménytelen helyzetükben. Annál különösebb viszont, amikor a holdudvar – hangos nyerítés helyett – követi őket erre a megátkozott területre, mint többek között Márton Árpád „örökös képviselő”, színész/jogász és még ki tudja miféle kitüntetések birtokosa teszi, dagályos és horkolós szövegében. Márton zavaros, manipulatív, viszont a jogi nyelvezetet imitáló diskurzusai különösen ártalmasak, általában a szakértőiséget, a jogi nyelvezetet járatja le: bizalmatlanságot sugall, amikor helytállót mond akkor is gyanús. És tényleg nehéz megállni anélkül, hogy megkérdeznénk: Qui prodest?).

Két további dolog is támogatja a politikai konteók gyakorlatát, egyfelől a médiastruktúra, különösen, ha az online- és közösségi médiák perverz – a hagyományos médiák deontológiai szabályait megkerülő, az oknyomozás, vagy a forrásellenőrzés stb., minimális feltételeit is negligáló, stb. – működésmódjait tekintjük. Másfelől pedig az általános bizalmatlanság közepette, ami nemcsak a politikai, hanem a tudományos mezőnyt is elérte, végletesen relativizálta a szakértőiséget, megkérdőjelezte a tudományos eredményeket, a biztos, igazolható, logikusan megérvelhető igazságok helyett a kéznél levő, egyszerű és gyors válaszokat kínáló mitológiák, cinikus konteók fele fordult, a közönség jórésze.

Ma egy olyan személy van hatalmon és kézivezérléssel irányítja nemcsak a parlament, hanem a háttérből a kormány munkáját is, aki végleges, igaz fölfüggesztett ítéletét tölti és további három vádemelés alanya. Dragnea mindvégig azzal védekezett, hogy minden ellene fölhozott vád, mindegy, hogy a kivizsgálás vagy immár a végleges bírói ítélet meghozatala után jár, puszta összeesküvés, az ő „igazságos és bölcs” kormányzása ellen. Minden korrupciós ügy, melyben neve fölmerült a mély állam, a rendszer, a binom terméke lenne, és őt nemcsak az ártatlanság vélelme illeti meg az új botrányok kapcsán, hanem valóban ártatlan is, hiszen sötét erők próbálják csupán elmozdítani befolyásos helyéről. Másképpen pedig azt is sugallja, pártját megválasztották, tehát ő ártatlan. Mit számít egy kis logikai baki egy ilyen nagy személyiségnél, nem igaz?

Nem Dragnea az első a PSD-s pártvezérek köréből, akik védelmére a pártelit az ügyészség/bíróság lépcsőjére vonul (úgy tűnik semmi sem változott az elmúlt húsz évben, amikor is Adrian Nastase miatt vontak védőkordont politikusok a bíróság lépcsőin, azóta is megpróbálva kimagyarázni a gesztus jogellenes üzenetét), megpróbálva befolyásolni, esetleg megfenyegetni is az ügyészeket, akik idolumukat merészelik kérdőre vonni. De esélyt látok arra, hogy utolsó eset legyen ez a tegnapi. Az újabb vádat a pártelnök ellen ugyanis, nem valamiféle obskurus és elfogult „titkos ügyészség” – mint a vezér próbálta mindeddig sugallni –, hanem az OLAF (az Európai Csalás Elleni Hivatal) indítványozta, bűnöző csoportosulás létrehozásáért, melyről a DNA azt állítja ma is működik, és amellyel költségvetési, illetve EU-s pénzeket térítettek el, párt- és magánzsebekbe (lásd, TelDrum-ügy). Ezért hiteltelen a mély- vagy a párhuzamos államra való hivatkozás, Dragnea most már közvetlenül a DNA vezetőjét és az államelnököt jelöli meg kezdeményezőkként és utcai megmozdulásokkal fenyeget. És itt látok esélyt, hiszen a PSD már a télen is megpróbált ellentüntetést szervezni, szemben a hatalmas Dragnea és korrupció-ellenes megmozdulásokkal, meglehetősen sikertelenül.

Azt hiszem elszámolta magát a pártvezér legalább három másik vonatkozásban is, egyfelől túlzottan bízik a monolitikus pártjában, abban, hogy követni fogja a végtelenségig. Másfelől pedig és ez a bűnös hiba fogja vesztét okozni, a kormány tevékenységét alárendelte személyes és nagyon szűken értelmezett pártérdekének, márpedig a tarthatatlan ígéretek miatt a kormány működésképtelen, a közvélemény érzékeli ezt. Harmadrészt pedig a törvénykezést próbálta/ja saját korrupciós ügyeinek eltussolására, fölmentésére használni és ez is kudarcos, (és erről mondja Márton Árpád, hogy ő nem is érti, holott fölteszem éppen az zavarja, hogy a közvélemény jó része éppen hogy érti, ami itt folyik!) nemcsak a politikai nyugat, hanem a lakosság jó része is elkötelezett a korrupció-ellenes harc mellett. Ma elsőrendű problémának tűnik föl a korrupt politikai osztály ténykedése és ezért könnyen lehet mozgósítani ezzel a témával. Vesztésre áll Dragnea and Co még akkor is, ha parlamenti többséget tud szerezni, olyan nyilvánvalóan kínos ügyekhez is, minthogy az elítéltek bármilyen közméltóságot megpályázhatnak és betölthetnek. Sajnálattal kell észrevételezzük, hogy a korrupcióellenes föllépés gyengítésében a Fidesz itteni fiókszervezete, minden esetben, Dragnea és Tăriceanu mellett áll ki, és teheti mindaddig, amíg anyaországi támogatással, képes fogolyként maga alatt tartani a rommagyar politikai mezőnyt. Dragnea uralkodásának vége közeleg, mi meg maradunk a politikai osztályunkkal, messze még a rommagyar rendszerváltás, viszont nem az a kérdés, hogy bekövetkezik-e, csak az, hogy mikor.

Magyari Nándor László

Állampolgárság vs. kettős állampolgárság

1

Ezt a törvényt módosította az Orbán-kormány, amikor az 1938-1944/45 között születettek gyermekeinek automatikussá tette a magyar állampolgárság elnyerését. Nemrég ebből lett kisebb fajta botrány Ausztráliában, amikor az ellenzék a környezetvédelmi miniszterről kiderítette, hogy édesanyja révén, de a miniszter tudta nélkül(!) – „papíron” magyar is.

Régóta foglalkoztat az állampolgárság vs. kettős állampolgárság kérdése. A téma közelebbi tanulmányozását az ún. Zentai-ügy adta. Érdekelt, hogy egy ország (esetünkben Ausztrália) mennyire komolyan veszi az állampolgárság intézményét, mi mindenre képes állampolgárai érdekében, védelmében. Ugyanis nem sokkal azelőtt tartottak népszavazást Magyarországon a kettős állampolgárság kérdésében, hogy Charles Zentai Károly kiadatását kérte volna a magyar állam Ausztráliától. Az akkoriban Magyarországon zajlott állampolgársági vitából hiányzott – és még most is hiányzik – az állampolgárság jelentőségének alapos jogi ismertetése, és vonzatainak hangsúlyozása. Ehelyett érzelmi alapokra próbálták és próbálják helyezni az egyén és az állam közti nagyon erős kapcsolatot, mint az államiság nélkülözhetetlen alapját, az állampolgárságot. Emlékeztetőül a Zentai-ügy lényege: Magyarországon háborús bűntettel (egy zsidó teenager,Balázs Péter agyonverésében való közreműködéssel) vádolták az egykori katonát.

Számomra azért érdekes a Zentai ügy, mert egy olyan esetről szól, amikor egy ország állampolgára honosítását követően, azaz az állampolgári esküjének szellemében, példamutató életet él(t), majd olyasmivel gyanúsítják, amit, mint (ausztrál) állampolgár el sem követett. Ergo, egy ország kiadhatja-e saját állampolgárát egy idegen országnak, egy olyan (feltételezett) ügyben, amit, nem állampolgáraként követett el? Ez a dilemma egyetemes, hiszen bárhol, bármikor megtörténhet, pl. Magyarországon is, hogy egy honosított, teljes jogú állampolgárról utólag kiderül: még előző állampolgársága ideje alatt bűncselekményt követett el. Vajon ilyen esetben mi a hazai jogállás? Egyáltalán, a magyar törvények mennyire védik az ország polgárait? Tiltják-e saját állampolgár kiadatását? Mi a teendő, ha egy magyar külföldön elkövetett bűncselekmény után hazájába visszatér (hazaszökik)? Kiadják, vagy itthon vonják felelősségre? Mi a teendő, ha bűnét (esetleg) még más állampolgárként követte el?

Az ausztrál bevándorlási és honosítási törvények, ill. a jogalkotók és a hatóságok a II. világháborút követő időkben ilyenekre nem gondoltak. Az alapelv az volt, hogy humanitárius alapon menekülteket fogadnak be, méghozzá lehetőleg „életerős fiatalokat”, akik a földrész nagyságú ország építésében való közreműködésükkel hálálják meg az újrakezdés lehetőségét.

Ugyanakkor, az ENSZ alapokmánya kimondja: állampolgárságától senkit sem szabad vagy lehet megfosztani, az abból való elbocsátást csakis és kizárólag az egyén kérheti. Ezt a náci Németországban alkalmazott gyakorlat miatt hozták, amikor a zsidó származású németeket az állam megfosztotta német állampolgárságuktól. Igaz, közel 100 évvel ezelőtt Lenin is alkalmazta ezt, amikor az Októberi Forradalom következtében elmenekülteket „hazaárulóknak” nyilvánította, és megfosztotta állampolgárságuktól. (mintegy 480.000 emberről volt szó!) Emiatt született meg 1922-ben a Nansen-útlevél. A híres norvég sarkkutató kezdeményezte a hontalanná vált orosz tömegek „realizálását”. Így tudott létezni (és utazni) pl. Marc Chagall, Igor Strawinski vagy Anna Pawlowa is. A Szovjetunió és egyes diktatúrák az ENSZ alapokmány ellenére II. világháború után is alkalmazták ezt a „kitagadási” módszert, például a Nobel-díjas Szolzsenyicin kiutasításakor.

Az állampolgárságtól való megfosztást az Egyesült Államok is alkalmazza, de csak a honosítottak, azaz a bevándorlók esetében, ha az illető Amerika földjére érkezve elhallgatja, letagadja addigi életének sötét foltjait. Franciaországot viszont nem érdekli a honosított múltja, állampolgárságot ad és élete végéig oltalmazza azt, aki legalább három évet eltöltött (harcolt az országért) az Idegen Légióban.

Mindezek ismeretében, Magyarország hogyan jár el a honosítottakkal kapcsolatban? Mi van, ha egy (honosított) állampolgárról kiderült, hogy előző állampolgársága idején bűnt követett el? Akkor a magyar hatóságok kiadják annak az államnak, amelynek – a kettős állampolgárság miatt – még mindig állampolgára, vagy sem? Esetleg Magyarországon állítják bíróság elé és ítélik el a „nem magyarként” elkövetett bűne miatt? Elgondolkozott már ezen valaki is, mondjuk a kormánypárt politikusai, „szakértői” közül?

Emlékeztetőül, a jogfolytonosság alapján 1989 után az Antall-kormány csak azoknak adott „magyar útlevelet”, ismerte el magyar állampolgárságát, akik 1945 után hagyták el az országot, (emigráltak, disszidáltak), azaz Magyarország területén születtek, éltek, és születésükkor magyar állampolgárként anyakönyvezték őket.

Akik Magyarország (jelenlegi) területén kívül születtek, éltek és születésükkor – eleve – más állampolgárként anyakönyveztek, azoknak nem „osztogatták” sem az állampolgárságot, sem az útlevelet, ahogy azt a Horthy korszakban sem tették a (területileg megcsonkított) Magyar Királyságban! Ez a lényeg és az óriási különbség, amit a Fidesz elhallgat.

Viszont érdemes megjegyezni, – mivel Semjén Zsolt sokszor hozza fel példának testvérbátyát, aki Svédországba disszidált, majd 1990 után visszavette magyar állampolgárságát -, hogy a svédek (akárcsak a németek és a legtöbb európai ország) az állampolgárság megadását az előzőről való lemondáshoz kötötték!  Erről pedig a disszidensek, az ENSZ előírásoknak és a nemzetközi jognak megfelelően, „önként” mondtak le, kérvényezték elbocsátásukat az előző (esetünkben magyar) állampolgárságból, amit akkoriban (évente kétszer) a magyar államfő írt alá, engedélyezett. Eszerint Semjén bátyjának hivatalosan le kellett mondania a magyar állampolgárságáról. Majd, – a befogadó ország tudta nélkül! – 89 után visszavehette, kérhette, és visszakaphatta a magyart – anélkül, hogy a jelenlegiről (svéd) le kellett volna mondania.

Ebből is látható, hogy csak az kaphatta vissza magyar állampolgárságát, aki eleve Magyarország területén, magyarnak, magyar állampolgárnak született! A ma élő határon túliak soha sem voltak születésüknél fogva magyar állampolgárok! Ezt kellene megértetni az emberekkel. Akik 1920 (Trianon) óta az országhatáron kívül születtek, azok egyike sem magyar állampolgárként látta meg a napvilágot! A korábban születtek pedig jelenleg 97 éven felettiek! Kivételt csak a 1938-1944/45 között a visszacsatolt területen születtek képeznek, hiszen őket magyar állampolgárként anyakönyvezték. Ezek a kiskorúak eredeti magyar állampolgárságukat pedig úgy tarthatták meg, hogy szüleikkel önként vagy kényszer (kiutasítás, lakosságcsere stb.) alatt 1945 után magyar területre jöttek, és azóta is itt élnek. Ezt a törvényt módosította az Orbán-kormány, amikor az 1938-1944/45 között születettek gyermekeinek automatikussá tette a magyar állampolgárság elnyerését. Nemrég ebből lett kisebb fajta botrány Ausztráliában, amikor az ellenzék a környezetvédelmi miniszterről kiderítette, hogy édesanyja révén, de a miniszter tudta nélkül(!) – „papíron” magyar is. Az ausztrál törvények szerint állami tisztségviselő nem lehet kettős állampolgár.

Klasszikus és egyetemes értelemben állampolgárnak az tekinthető, aki egy ország határain belül született és anyakönyvezett – függetlenül a bőrszínétől, a vallásától vagy nemzetiségétől. Ebből kifolyólag és kiindulva a kettős állampolgárság nem adható vagy kapható, az csak kivételes esetben áll fenn, amennyiben egy ország számára közömbös honosított vagy elbocsátott állampolgára előélete, ill. további sorsa. Az 1879-es állampolgársági törvény, amelyre a jelenlegi kormánytagok is hivatkoznak, a honosítás feltételének szabja meg az előző állampolgárságról való lemondást. Különben a világ legtöbb állama ezt megköveteli. Igaz vannak kivételek, mint például Ausztrália, ahol az állampolgárság megszerzésének nem előfeltétele az előbbiről való lemondás. Viszont felhívják a honosított figyelmét, hogy saját érdekében ezt tegye meg, mert hiába tér ausztrálként vissza, előző állampolgársága helyére, általában szülőföldjére, ott reá – az elbocsátás hiányában – az adott ország törvényei vonatkoznak, és az ausztrál állam semmit sem tud tenni az érdekében.

A németek (akárcsak az előbb említett svédek) viszont épp ilyen konfliktusok elkerülése érdekében kötelezik a honosítottat az előző állampolgárságáról való lemondására. A kiskapu azonban ott van, hogy arra nincs törvény (és ellenőrzési lehetőség sem), hogy a már honosított állampolgár visszavegye előző állampolgárságát, amennyiben szülőhazája törvényei ezt lehetővé teszik, megengedik.

Tehát, a kettős állampolgárság (tömeges) adása, pláne osztogatása ismeretlen fogalom a nemzetközi (állam)jogban. Megjegyzem, ha minden nemzetiségi, kisebbségi egy másik ország állampolgára is, akkor az adott országnak nincs szüksége nemzetiségi törvényre, politikára stb., hiszen a második állampolgárság tökéletes biztonságot nyújt a kisebbség számára. Viszont, ebben az esetben mi van a cigány kisebbséggel?

A problémák a honosítás, a második állampolgárság megszerzéséből adódnak. Általában (épp a kettős állampolgárság és abból adódó konfliktusok elkerülése végett) a befogadó ország megköveteli az előző állampolgárságról való lemondást. Ezt ugyanis csak a honosításra jelentkező egyén teheti meg, hiszen, mint fentebb jeleztem az ENSZ emberi jogi alapszabálya kimondja, senkit sem szabad állampolgárságától megfosztani. Különben az 1879-es állampolgársági törvény is megkövetelte a honosítandó (magyar) állampolgártól, hogy előző állampolgárságáról előbb mondjon le. Sőt, az akkori törvény szerint, aki hazájától (Magyarországtól, a Magyar Királyság területétől) 10 évnél tovább távol tartózkodik, az elveszti magyar állampolgárságát – még akkor is, ha születésénél fogva magyar (volt). Ergo, a határon túl élő magyarok – e törvény alapján – eleve nem jogosultak a magyar állampolgárságra.

A nemzetközi jog(gyakorlat) szerint minden ország maga dönti el, hogy honosított állampolgárát milyen feltétellel fogadja be, ill. bocsátja el az állampolgárság kötelékéből. Hiszen a nemzetközi jog szerint az elbocsátás csak akkor engedhető meg, ha a másik állampolgárság már megvan, mivel egyetlen ország sem teheti állampolgárát hontalanná. Viszont, ha egy állam tudomására jut, hogy állampolgára egy másik ország állampolgárává vált, akkor alkalmazhatja az állampolgárság kötelékéből való elbocsátást. Hiszen az illető ezzel nem válik hontalanná! – és ezt az ENSZ alapszabálya is elfogadja, engedélyezi.

Az igazi probléma azonban a visszahonosítással van. Tehát, ki és milyen körülmények között szerezheti vissza előző vagy eredeti állampolgárságát?

A nyugati országok felfogása (és gyakorlata) szerint ez a honosítottakat nem igen érinti, hiszen azért kérték felvételüket az új (befogadó) ország polgárai közé, mert ott szeretnének élni, a többséggel egyenrangúan. Annak viszont nincs akadálya, hogy előző állampolgárságát a későbbiekben visszavegye, ha ezt előző hazája, szülőföldje törvényei minden következmény nélkül megengedik. Igaz, elvben (és gyakorlatban) nem jó szemmel nézik az ilyen cselekedetet, hiszen ezzel (nemcsak) szimbolikusan hátat fordít a befogadó országnak, második hazájának.

Az állampolgárság megadása, ill. megszerzése két – egymásnak ellentmondó – elven alapszik. Az egyik a jus soli, azaz a terület szerinti, a másik pedig a jus sanguinis, azaz a vér szerinti. A terület szerintit a francia forradalom óta alkalmazzák előszeretettel, és nem csak az angolszász (tengerentúli, úgymond bevándorló) országokban, hanem Franciaországban is. Sőt, a nagy birodalmak is ezt alkalmazták, lásd Osztrák-Magyar Monarchia, cári Oroszország stb. azaz a soknemzetiségű államok. A vér szerinti, pedig az első világháborút követő nemzetállamokra volt jellemző, melynek „vadhajtását” a náci Németországban láthattuk. De a legtöbb közép- és kelet-európai országban is előtérbe került ennek a „származási” elvnek az előnybe részesítése a nemzetállamok megalakulása óta.

A honosításnál lehet jelentősége ennek a „vér szerinti” elvnek, mely felgyorsíthatja, ill. leegyszerűsítheti az állampolgárság megadásának, elnyerésének folyamatát, de nem befolyásolhatja a honosítás feltételeit! Mert vannak bizonyos kritériumok, aminek a honosított személynek meg kell felelnie, ill. amiben a honosított személy, különös tekintettel a kettős állampolgárságra, egész életében korlátozva van. Legismertebb példa: amerikai elnök csak az USA területén születetett személy lehet. Kevésbé ismert, hogy az ausztrál (szövetségi) parlamentben nem lehet képviselő, aki kettős állampolgár (ez elsősorban a britek miatt van). Rupert Murdoch média mágnás lemondott ausztrál állampolgárságáról, és felvette az amerikait, mert az USA törvényei szerint tv-állomás csak amerikai állampolgár tulajdonában lehet. Murdoch csak ezután tudta megvenni a FOX NEWS média birodalmat. Különben a már említett 1879-es magyar állampolgársági törvényben is szerepel, hogy csak született magyar állampolgár lehet a magyar képviselőház tagja. Honosított nem! Ugyanakkor a (kisebbségi) származás, a hiányos (magyar) nyelvismeret nem volt akadály. Talán így már érthetőbb az állampolgárság fontossága, szentsége és magasztos, kivételes helyzete, jelentősége egy ország és népe életében.

Még nem említettem azon kitételeket, „megszorításokat”, amelyek egyes országokban természetes. A legtöbb országban, pl. Németországban, hivatalnok, köztisztviselő (Beamter) csak német állampolgár lehet. Ugyancsak állampolgársághoz kötik a hadsereg, a rendőrség, és általában a fegyveres alakulatokhoz, szervezetekhez tartozást. Ezeken a (munka)helyeken nemzetbiztonsági okokból a kettős állampolgárság szóba sem jöhet! Vajon a magyar törvény ezekre az „apróságokra” kitér-e, figyelembe veszi-e?

A magyar törvény kitér-e a rokoni kapcsolatokra, fokokra? Az angolszász bevándorlási, „családegyesítési” modell például csak a le- és felmenő közvetlen hozzátartozót, azaz házastárson kívül, csak a szülőt és gyermeket tekinti családtagnak. A testvér, például már nem számít „vérrokonnak” a bevándorlási előírások szerint. Egy bevándorlót csakis a házastárs (férj v. feleség), illetve a szülők és a gyerekek követhetnek. Magyarán, egy „újonnan érkező” (honosított), nem hozhatja „egész pereputtyát”. A törvényben meghatározták-e, hogy hányad fokig kell igazolni a magyarsághoz tartozást? Mondjuk a „zsidótörvényekhez” hasonlóan legalább az egyik nagyszülőnek kell magyarnak, magyar származásúnak lenni? Nincs ennek egy kicsit rasszista jellege, szelleme? Ha pedig a „magyar identitás”, és egy bizonyos fokú nyelvismeret is elegendő, akkor sok magyarul kiválóan beszélő szomszéd állambeli, sőt roma is kettős állampolgársághoz juthat. Ezt hogyan kívánják ellenőrizni, ill. megakadályozni a hazai „mélymagyarok”?

Hogyan, és mi alapján állítják ki az állampolgárságot igazoló oklevelet, ill. a magyar útlevelet? Ahogy a jelentkezőt anyakönyvezték, és a születési bizonyítványában szerepel, azaz „elrománosított” vagy „elszlovákosított” névvel, vagy pedig (eredeti) „magyarosított” nevén? A jelenlegi hazai törvények szerint minden személyes dokumentumot az eredeti anyakönyvben szereplő adatok alapján kell kiállítani. Ha nem így történik, akkor az – ugyancsak a fennálló törvények szerint – okirat-hamisításnak számít.

Mi a biztosíték, hogy a honosítottak névsora titokban marad? És nem történhet olyan, mint ami az adóelkerülő németekkel, akiknek (ellopott) névsorát a német állam vette meg, mert az államérdek felülír minden más szempontot és tettet. Vajon nemzeti, nemzetbiztonsági érdekből hasonló eset nem történhet a kettős állampolgárságot elutasító, tiltó környező országok államvezetése részéről?

Tudom, ezek a kérdések csak élénk fantáziám szülöttjei, melyek külföldi tapasztalatokra épülnek, viszont a választ nem látom, nem érzem a hazai illetékesek részéről. Mintha a mostani államvezetés csakis az érzelmekkel fűtött közhangulatot követné, nem pedig a 10 milliós ország állampolgárainak érdekét, az állampolgárság szentségét. Különben is a hazai 10 milliónak ki ad még egy állampolgárságot, hogy hasonló előnyökhöz juthasson, mint a külhoniak?

Néha elgondolkozom, vajon a sokat emlegetett, esetenként irredentának és nacionalistának megbélyegzett Horthy-korszak vezetői miért nem folyamodtak hasonló lépés megtételéhez? Igaz, Trianon után, – a Népszövetség előírása szerint – volt másfél év, hogy az elcsatolt területek (magyar) lakossága áttelepüljön (Csonka-)Magyarországra, és fordítva. A tömegesen érkezőket (kb. 300 ezer menekült) az akkori Magyarország befogadta, majd néhány év alatt beilleszkedésüket biztosította, megoldotta. A bécsi döntéseket követően 1939-ben módosították az 1879-es állampolgársági törvényt, hogy a visszacsatolt területek lakossága ne csak a nemzetközi, de a hazai törvényeknek megfelelően is a visszahonosítással minél hamarabb váljék magyar állampolgárrá. Hiszen a területi visszacsatolás csak a magyar közigazgatás bevezetését jelentette a nemzetközi fórumokon. Ezt erősítette meg nemcsak a nemzethez, de az országhoz tartozás valós és kézen fogható jele, az állampolgárság felvétele, visszavétele, melyet a nemzetközi jog „visszahonosításnak” nevez. Akkor még tisztelet, megbecsülés és büszkeség övezte az ország határain belül élő 10 millió magyar államiságának alapvető jelképét: az állampolgárságot. A magyar állampolgárságnak rangja volt, annak megszerzésével egy időben a másik (általában a hazával szemben nem éppen barátságos ország) állampolgárságáról le kellett mondani, ezzel is mutatni és bizonyítani a magyarsághoz való kötödést. Ezért a kettős állampolgárság ilyen értelemben nemzetellenes, ill. annak kellene lennie a hazai radikális nacionalisták szemében, és helyette a magyar állampolgárság megadását az addigi állampolgárságról való lemondásához kellene kötnie, követelnie, hiszen ez az elv vezérelte elődeinket is.

Jó lenne, ha a Fidesz politikusok is belátnák, hogy az Antall-kormány intézkedése a nemzetközileg 97 éve meghatározott, és elfogadott Magyarország területén született és élt, majd hazájukból elűzött vagy (önként) eltávozott, elmenekült (emigrált, disszidált) magyar állampolgároknak adta meg eredeti állampolgárságuk visszaszerzésének lehetőségét, mintegy kárpótlásként az előző évtizedek politikai elnyomásáért. Ezeket az embereket nem nemzetközi egyezmények kényszeríttették, hogy más ország területén éljenek! Ezek az emberek a hazájukban fennálló államrend, a diktatúra, elől menekültek! – és még lehetőségük sem volt, hogy (büntetés nélkül) akárcsak látogatóba visszatérhessenek szülőföldjükre, szeretteik temetésére, sírjához. Csak az idegen állampolgárság megszerzése adott ilyen esetekre némi reményt.

Ezzel szemben néhány példa a Horthy korszakra. Teller Ede és társai a szégyenletes numerus clausus ellenére magyar állampolgárként, magyar útlevéllel tanulhattak külföldi egyetemeken, és térhettek bármikor vissza szülőföldjükre. Hitler hatalomra jutását követően ugyancsak a magyar útlevél és állampolgárság tette lehetővé számukra, hogy bántódás nélkül elhagyhassák Németországot, majd Európát. Báró Thyssen-Bornemissza szintén magyar állampolgárként mentette ki vagyonát náci Németországból Hollandiába még a 30-as években, majd a világháború kitörésekor magyarként telepedett le Svájcban. A magyar állampolgárságnak igenis rangja volt a két világháború között. Ezt a szellemet követte és képviselte az 1990 óta kettős állampolgár Zwack Péter is, aki lemondott USA állampolgárságáról, hogy magyar nagykövet lehessen Washingtonban.

Stephen Elekes

 

 

 

 

Értjük egymást?

0

Maradjunk emberek. Ne bántsuk egymást. A politikusok meg megérdemelnének egy maculát. Ha egyszer erre jársz, megreszkírozhatnánk, hogy a sanknál megigyunk egy slagos kávét… Hátha közelebb kerülnénk egymáshoz… Plusz: magyar-magyar szótár.

Büszkén vallom, hogy délvidéki magyar vagyok. Fáj, hogy a magyar magyarok ellenségként néznek rám. Éreztetik velem, hogy más vagyok. Hiába van magyar útlevelem. Két darab piros passzusom. Nem tartozom közéjük. Igen, más vagyok. A balkáni mentalitás is beleivódott a testembe, a lelkembe. És ez így van jól. Gazdagodtam ezzel is. Használom az ë betűt. Nálam egyet jelent a szerelem, és egészen mást a szerelëm. Nem vagyok szerb. Itt is más vagyok. Kisebbségi. Mindenhol kisebbségi. Itt is, és odaát is. Olyan köztes állapotban vagyok. Így is nőttem fel. Két nyelvet tanultam. Két adást néztem. Két fajta irodalmat tanultam. Két fajta történelmet. Mindenből dupla volt: szokásokból, állami ünnepekből, országból. Most már állampolgárságból is.

Én még Tomidzserin nőttem fel. A hetvenes években. Reggel Tomidzseri, Maja, a méhecske, este magyar népmesék. Anyuéknak Dinastia meg Onedin család.  Öcsémmel az ambaszádor alá bújva ittuk a háromszög csokistejet szívókával. Rengeteget olvastam. A konnektorban volt ilyen bedugós kis kerek égőcském, hogy ne féljek a sötétben. Amikor elsötétült az ekrán, ennek a fényénél bújtam a pöttyös könyveket. Majd a csíkosakat. Az ágy alatt egy batrilámpa is lapult, ha már nagyon megfájdult a szemem, de még nem bírtam abbahagyni az olvasást, azt használtam. Egész nap kint lógtunk az utcán. Szerbek, magyarok. Együtt. Amikor hazaértünk az iskolából, levetettük a farmerkát, felhúztuk a trénerkát, egy akármilyen majicával, blúzzal, és már amott mentünk. Adidas papucsban flangáltunk, Startas patikában hódítottuk a legényeket. Bújócskáztunk, várat építettünk az árokba, klikkereztünk a piactéri asztalokon. Nem izgultunk, hogy másnap ellenőrző lesz. Elmagyaráztuk seperc alatt egymásnak a tananyagot. Másnap meg fogtuk a csipiszt. Hogy megússzuk a felelést. Hogy senkinek ne legyen intője. A friss levegő megtette a hatását. Nem voltunk gelvásak, betegkönyvre sem volt szükségünk. Néha egy kis gripa, de azzal sem rohantunk orvoshoz.

Szüleink a zadrugában dolgoztak. Vagy valamilyen firmában. Kaptunk ingyen könyveket, fizették az osztálykirándulásainkat. A családfő bukszájukba valahogy mindig került pénz. A Plitvicei-tavak, Dubrovnik, Szarajevó, Ljubljana, Zágráb, Mosztár benne volt a tantervben. Élőben is láttuk. Tizenévesen. Nem bazénban fürödtünk. Megengedte a családi budzset, hogy minden évben a tengerre menjünk. Kellett a sós levegő a szervezetünknek. Az étvágyunknak. Ott is ismerkedtünk. Szlovénokkal, horvátokkal, crnagóracokkal, boszanacokkal. Gúzsva volt mindenhol. Reggelente a dzsezvában forrt a víz. Szendvics után irány a strand! Feküdtünk a dusekon, kerestük a kagylókat, ki sem lehetett imádkozni bennünket a vízből. Délelőtt az én szüleim, délután az új ismerőseink csasztizták a 3 kugli fagyit a gyerekeknek. A borovnicás szokkot. A limenkást.

Az elemi iskola után jött a dóm. Az internát. A guszti szokkot felváltotta a bambusz. Az egyetemista éveink a háború jegyében teltek. Közben sverceltünk. Konyakot. Farmerkát. Vajkrémet. Mikor mit. Árultuk plasztik üvegekben a benzint. Vezánk volt már a szerb vámosoknál. Az egyik magyar meg mindig eurókrémet kért tőlünk. Túléltünk. Lediplomáltunk. Munkát kaptunk. Fizetést egyre kevesebbet. Maradtunk. Elmentünk. Innen is, onnan is. Régen sem volt minden szép és jó. Most meg még annyira sem az.

Sokszor nem értjük egymást. Magyarok és magyarok. A politika összeugraszt bennünket. Pedig olyan jól ellehetnénk. Én innám a pelinkovácot, te a jégert. Én mennék a Határ Diszkontba vásárolni, mert ha leáfázom, olcsóbban jövök ki. Te meg jönnél a szabadkai Buvljákra, mert szerinted itt olcsóbb minden. Az, hogy nekem siskám van, neked meg frufrud, hogy én karmonádlit eszek, te meg karajt, hogy én magasnyakút hordok, te meg garbót, nem érdekes. Maradjunk emberek. Ne bántsuk egymást. A politikusok meg megérdemelnének egy maculát.

Ha egyszer erre jársz, megreszkírozhatnánk, hogy a sanknál megigyunk egy slagos kávét… Hátha közelebb kerülnénk egymáshoz…

Egri Emma (Vajdaság)

Magyar-magyar szótár Egri Emma Értjük egymást? cikkéhez

Nemcsak anyaországiaknak, hanem a többi határon túli magyarul értőnek is, hiszen nem össznemzeti követelmény a vajdmagyar szókincs alapos ismerete.

Passzus vagy passzos – útlevél

Tomidzseri – Disney rajzfilm sorozat Tommy és Jerry

Maja, a méhecske – német rajzfilm sorozat

Dinasztia – Jugoszláviában a Dallassal egyidős sorozat volt a népszerűbb, benne Joan Collins brit színésznővel, mint főboszorkánnyal

ambaszádor – népszerű puha plédszerűség

ekrán – monitor

batrilámpa – elemes lámpa

farmerka – farmer nadrág

majica – póló

patika – sportcipő

klikker – golyó

gripa – nátha

zadruga – szövetkezet

firma – cég, vállalat

bazén – medence

budzset – büdzsé

crnagórac – montenegrói

boszanac – bosnyák

gúzsva – torlódás

dzsezva – réz kávéfőző edény

dusek – felfújható napozó ágy

csasztizni – vendégül látni avagy pl. egy kört lehívni a kocsmában

kugli – gombóc (fagylalt)

borovnicás – áfonyás

szok – üdítőital

limenka – italkonzerv

dóm, internát – kollégium

guszti szok – szénsavmentes (sűrű) üdítőital

veza – kapcsolat, protekció

pelinkovác – az unikumnál kevésbé édes keserűital

buvlják – ócskapiac (pl. Szabadkán)

siska – frufru

karmonádli – karaj

megreszkírozhatni – megkockáztatni

sank – pult

slagos kávé – tejszínes kávé

Tények nélkül

0

Mi lenne, vagy mi lesz, ha a közvélemény átbújik a tű fokán és nem a jelenlegi kormánypártoknak kedveznének az itteni voksok, milyen harsányan követelnék a határon túli szavazati jog visszavonását ugyanazok, akik ma gyurcsányoznak.

 

Két téma borzolja a kedélyeket és a rommagyar médiatér poshadó állóvizét, és egyikben sem haladunk előre, szóval nem haladunk semerre, leállni és elakadni viszont még itt is színvonal süllyedést jelent. Nemcsak a vitakultúra hiányzik ahhoz, hogy demokratikus és plurális nyilvánosságban, felnőtt emberek módjára, a közös okoskodás hasznát keresve, álláspontokat meghallgatva és árnyalva, jobbító szándék mellett vitázva végig gondoljuk ügyeinket, de lassan már fogalmaink sincsenek, amivel a valóságot megjeleníthetnénk. És nem arról van szó, meglátásom szerint, hogy a tények utánra (post-fact), vagy az alternatív tények manipulatív világába kalauzolnának a nagysvádájú megszólalók, hanem TÉNYEK NÉLKÜL vagdalkoznak – tisztelet a gyér kivételnek – enervált és intoleráns, előítéletes (köz)szereplők. Egy rosszul strukturált és végletesen jobbra borult, (a szó szoros értelmében) együgyű mezőnyben, vakon és egyre türelmetlenebbül merül föl mind a kettős állampolgárság és félszavazati jog – és ehhez kapcsoltan persze a fidesz-kádéenpének való kampányolás – kérdésköre, mind a MeToo mozgalom által fölvetett molesztálási ügyek átbeszélése.

A szavazati jog kérdéskörével kezdve, soha nem vitattuk meg, sőt még föl sem merült, hogy vitára érdemes az, hogy a kettős állampolgárság „megadását” követően mit tegyünk, tegyünk-e egyáltalán valamit is a félszavazati jogunkkal? Márpedig a dolog fölöttébb kényes és problematikus, enyhén szólva is megosztja a magyar (széles értelemben vett) közösséget a határok mindenik oldalán. Ugyanis elvi és a demokratikus gyakorlatot torzító hatása lehet annak, hogy egyfelől olyan szavazók, akik nem élnek egy adott állam területén, nem is szándékoznak oda költözni, vagy ott adót fizetni, illetve a szavazatuk következményeit semmilyen formában nem élvezik, vagy épp ellenkezőleg szenvedik el, jogosan és morálisan tekintve dönthessenek félszavazatukkal sarkalatos kérdésekben. Azután a határon túli magyarságnak csupán egy része – a felvidéki és kárpát-ukrajnai magyarság, de az ausztriai sem vehet részt, még a listás szavazásban sem. És a félszavazatok nyomán az egyenlő, közvetlen és titkos szavazásról szóló törvényes előírás is sérül(het) a kialakult regisztrációs és levélben (sőt közvetítőkön keresztül történő) voksolási gyakorlattal, amire ráadásul a külföldön tartózkodó állampolgárok, állandó magyarországi lakhellyel rendelkező szavazók, nem is jogosultak. Ismétlem a regisztrációs manipulációtól (a Minority SafePack-re gyűjtött aláírást, nálunk összemossák a szavazási regisztrációval, sőt a fidesz-kádéenpé mellett való kampánnyal) függetlenül problematikus az eljárás, amellyel – persze jó adófizetői pénzért –  a Fidesz itteni zseb-, valamint fiókpártja „segítik” a regisztrációt. Mondom elmulasztottuk megbeszélni, hogy jogi és morális meggondolásokból miféle dolog is a hálavoks, és most jó kiadós „gyurcsányozással” lehet ismét csak elterelni a figyelmet, fölülírni mindenféle reális vitának még a lehetőségét is, ahogy azt az itteni pártok és megmondóemberek (most a névvel vagy álnévvel trollkodó kommentariátust nem is említem) sulykolják. Amikor többek között, Markó Béla vetette föl, hogy nem kellene belekeverednünk a magyarországi politikai csatározásokba, hiszen abból semmi jó nem származhat számunkra, akkor rámordultak ugyanazok, akik ma is tabuként kezelik a dolgot. Megvitatni nem lehet, mert aki ezt teszi az alanyban állítmányban és nem „nemzetben gondolkodik” és alulértetten nemzetáruló, oszt slussz. Úgy tűnik a tabusítás, a dolgok elsunyítása és szőnyeg alá söprése ma nemzeti érdekké avanzsált, csakhogy egy nemtelen és elvtelen eljárás sehogyan sem támogathatja a magyar kultúrnemzetet, de még az egyes vagy kettős állampolgárok közösségét sem. Érdemes viszont egy kis gondolatkísérlettel elképzelni, hogy mi lenne, vagy mi lesz, ha a közvélemény átbújik a tű fokán (márpedig a közvélemény természete szerint nagyon is változékony) és nem a jelenlegi kormánypártoknak kedveznének az itteni voksok, milyen harsányan követelnék a határon túli szavazati jog visszavonását ugyanazok, akik ma gyurcsányoznak.

Aztán előkerült a szexuális zaklatás tabutémája is, ugyanolyan félszeg és féloldalas, ugyanolyan át nem gondolt klisék szerint ki nem beszélve, mint a legtöbb közös dolgunk: perverz és az eredeti szándékokat szinte egészében elrejtő, mellébeszéléssel és gyűlöletbeszéddel fűszerezve. Olyan rosszul ütötte le az alaphangot mindkét rommagyar média – a vásárhelyi állami Rádió és nyomában a maszol.ro éppen úgy, mint a transindex.ro főszerkesztője -, hogy szinte nem is lehet érdemben hozzászólni a fölmerült ügyhöz/ügyekhez. Első esetben a színházigazgatókat kérdezték, anélkül, hogy az esetleges érintetteknek szót biztosítottak volna és ezzel nemcsak elbagatellizálták, hanem mintegy ad acta tették, befejezettnek tekintették az ügyet (Érdekes, hogy az színiigazgatók mindenike kikérte magának, hogy csak a színházak lennének/lehetnének érdekeltek ilyen ügyekben, de az eljárás, amivel a sajtó élt maga is csupán erre az egy területre/intézményre fókuszálta a kérdést, és ezt már nem is tették szóvá. Kíváncsi lennék mit gondoltak a szerkesztők, amikor csak az igazgatókat kérdezték az esetleges zaklatásokról, hogy majd maguk ellen beszélnek és ügyekkel jönnek elő?), nem volt, nincs és nem is elképzelhető molesztálás kies tájainkon, szóval ha lett volna, vagy lenne sem lenne, punktum. A vita így egyenesen a MeToo mozgalom és a szexuális zaklatás magán, illetve nyilvános jellegén rugózik, bár sejteni is alig lehet, a transindex.ro fölütéséből, hogy miről is beszélünk? Sanda sejtetések, vádak és ellenvádak, összemosás, gyűlöletbeszéd van, de tisztázó szándékú átbeszélés, tények és argumentumok fölsorakoztatása nincs. Márpedig (legalábbis Foucaulttól tudjuk) a szexualitás, a tabuk, az obszcenitás, az erőszak vagy éppen a perverzitás, az elfogadott és a tiltott szexuális gyakorlatoknál nincs is közérdeklődésre számot tartóbb téma: a szexualitás korszellemet és kultúrát, valamint hatalmi viszonyokat fejez ki és sokszorosan kapcsolódik a biopolitikai és a test-politikai meggondolásokhoz és eljárásokhoz. Ráadásul a kontextus, amiben, a Weinstein-botrány nyomán, fölmerült, a hatalom – amelyik mindig, még azon ritka esetekben is amikor éppen nem perverz – nyilvános, ezért a kiszolgáltatottságot, a megalázást a molesztálást is ki kell mondani, nyilvánossá kell tenni. Erről szólna a MeToo mozgalom, az „előbújásról”, hatalmi helyzetek és hatalmasok által elrejtett és tabusított esetek felszínre hozásáról, abból a meggondolásból, hogy ne fordulhasson elő, vagy ritkuljanak a szexuális zaklatások. Csakhogy eltorzult és állandóan a tabusításra hajló nyilvánosságunk (elsősorban a médiák, de nemcsak) átfordítja a dolgokat, semmiben sem segíti a tisztánlátást, nem is tudja hogyan tehetné, hiszen sem hozzáértése, sem hitele, nincs annak, amit és ahogyan eddig mondtak, de még egyenes szándék sem vezérli a megszólalókat, dadogásuk több kárt okoz, mint hasznot.

Magyari Nándor László

A szerződésszegő

0

A szovjet beavatkozást egyetlen ponton lehetett és lehet támadni: a Varsói Szerződés szerint a szerződő felek tiszteletben tartják az egyes országok szuverenitását, és csak akkor sietnek egymás megsegítésére, ha valamelyiket külső támadás éri. 1956-ban Magyarországot nem érte a béketáboron kívülről (katonai) támadás, ergo a szovjet beavatkozás jogtalan volt, ellentmond a Varsói Szerződés alapelvével, tehát a Szovjetunió a szerződésszegő.

56 évvel ezelőtt ezen a napon – ugyancsak vasárnap – hajnali 4:00 órakor iszonyatos morajra ébredtünk. Azt hittük ismét földrengés van, mint amilyent már január 12-én átéltünk. Csakhogy ez a rengés nem néhány percre mozgatta meg a csillárt meg a poharakat a vitrinben, hanem egyre erősödő és közeledő zúgás követte, lánctalpasok csattogásával. Aztán az ablakból tankok végtelen sokaságának lámpái, fényei tűntek fel. Apám csak ennyit mondott: „Elindultak.” Öregemet látszólag nem lepte meg, hiszen előző nap a rádió többször is bemondta: „Maléter Pál azonnal menjen Tökölre.” Minden egyes alkalommal, amikor bemondták Apám a rádiókészülék mellett, mintha futballmeccset hallgatott volna többször is felkiáltott: Ne menj! Csapda! Ne menj! Csapda!

Vasárnap hajnalban a rádió még nem szólt. Apám felhívta a húgát, a nagynénémet, aki a Keletinél lakott, ő is hasonlókat észlelt. A szovjet tankok kelet felől jöttek, és valamennyi főútvonalon özönlöttek a Belváros (a Parlament) felé: Váci út, Lehel út, Városligeti hídon át a Hősök terén keresztül a Magyar Ifjúság útjára (Andrássy), Ajtósi Dürer sor, Thököly út, Kerepesi út, Üllői út, Soroksári út stb.

Végre megszólalt a rádió. Nagy Imre beszélt. „Csapataink harcban állnak. A kormány a helyén van.” – majd Egmont-nyitány. Amikor ezt játszották, mindig valami szomorú dolog történt.

Aztán a törvényes magyar kormány miniszterelnöke délután már a jugoszláv követségen volt, ahol a környék utcáit szovjet páncélautók zárták el. Persze mi azt hittük, hogy a diplomata negyedet akarják távol tartani az esetleges (utcai) harcoktól. Elég fura helyzet volt: reggel még helytállás, harcban állás a hívó szó, délutánra pedig menedék. A honvédelmi miniszter (Maléter) már előző nap (szombaton) szovjet fogságba esett, miután elment Tökölre, ahol letartóztatták. Vajon Nagy Imrét mi késztette híres, utolsó rádióbeszédének elmondására?

Igaz, engem a mai napig jobban foglalkoztat, hogy november elsején este – ugyancsak a rádióban – miért kellett bejelentenie, hogy Magyarország (egyoldalúan) felmondja a Varsói Szerződést, és kinyilvánítja az ország semlegességét.

Előző írásomra, mely 1956-tal, annak szellemével, no meg a körülményekkel foglalkozott, bírálatot kaptam egy olyan valakitől, akinek véleményére sokat adok. Egyenesen „szentségtörés”- nek tartotta, hogy „meggondolatlan döntés”-nek neveztem a Varsói Szerződés felmondását, mivel az – szerintem – jó okot adott a szovjet beavatkozásra. Bírálómnak abban igaza van, hogy ezen megjegyzésem (talán) gyengíti az 56-ról kialakult forradalmi képet és csorbítja a szabadság iránti vágyban kifejezett egységet. Viszont a történelmi tények ismeretében meggyőződésem, hogy e döntés bejelentése nélkül is elindult volna, ahogy el is indult, a szovjet hadigépezet.

A probléma ott van és volt, hogy ameddig a szabadság iránti vágyban a sztálinizmus ellen egyesült az ország, addig a többségben ehhez a diktatúrát megtestesítő szovjetellenesség is párosult. Október 23. késő délutántól magyarok voltak a barikád mindkét oldalán.

A Sztálin halála (1953) utáni új vezetés (Hruscsov) és irányvonal 1955-re alakult ki, amely aztán rövid idő alatt világhatalommá tette a Szovjetuniót. 1956-ra vált kétpólusúvá a világ. Jaltában (1945. febr.) még három győztes hatalom volt (USA, UK, SU). Az azt követő 10 évben aztán egyértelművé vált, hogy a két egykori gyarmati nagyhatalom (brit és francia) örökre elveszítette világpolitika jelentőségét. Ebben nagy szerepet játszott a II. világháború, mely jelentősen meggyengítette a tengerentúli területeikkel a kapcsolattartást. Másoldalról, a függetlenségi mozgalmak ügyesen kihasználták az egykori gyarmatosítóknak a világháború során felmerült hazai (európai) nehézségeit.

1945-ben, a nácizmus feletti győzelmi mámorban a világ mintha megfeledkezett volna a továbbra is antikapitalizmust és világforradalmat hirdető proletárdiktatúráról, a Szovjetunióról. Hat évvel korábban (1939) még Hitler és Sztálin együtt támadták meg Lengyelországot. Majd Hitler párizsi bevonulását (1940), mint a kapitalizmus egyik fellegvárának elfoglalását, üdvözölte dísztáviratában Sztálin. A két antikapitalista diktatúra és eszmerendszer (szovjet és náci) közül végül is Churchill döntött Sztálin mellett 1941 nyarán, amikor Európában már csak Nagy-Britannia küzdött egyedül a nácik ellen, és Hitler megtámadta a kapitalizmus elsőszámú ellenségét, a (proletár) világforradalmat hirdető munkásparadicsomot. Churchill ekkor katonai és gazdasági segítséget kezdeményezett Moszkvának, mert attól tartott, hogy a katonailag harmatgyenge Szovjetunió heteken belül elbukik, és akkor valóban senki sem menti meg Nagy-Britanniát, és vele együtt az európai kontinenst. Ez volt Sztálin és a Szovjetunió szerencséje.

Jaltában (1945. febr.) a háború végét jelentő megszállási öveztek kijelöléséről egyeztettek, nem pedig a megszállás időtartamáról. Annak megszűntetését, a kivonulás pontos menetét a békeszerződések (1947) utáni időkre tervezték. Közben Churchill már híres fulton-i beszédében (1946) jelezte, hogy hosszú távú megszállásra kell számítani, mert Moszkva Vasfüggönyt épít, azaz nincs szándékában Európából visszavonulnia az 1939. szeptember előtti határai mögé.

1953 fontos dátum a 20. század történelmében. Nemcsak Sztálin halála, no meg Nagy Imre első miniszterelnöksége miatt, hanem a szovjet diktátor utódának kiszemelt (ugyancsak grúz) Berija sorsa miatt is. Berijától sokan tartottak, mivel éveken, évtizedeken át Sztálin bizalmasa volt, és mint ilyen a titkosrendőrség (is) hozzátartozott. A sztálini „személyi kultusz”-t elvető új szovjet vezetés (élén Hruscsovval) okot próbált keresni Berija elmozdítására, elnémítására. Berija ugyanis véget akart vetni a hidegháborúnak. Elképzelése szerint egyesíti Németországot, méghozzá úgy, hogy a győztes hatalmakkal közösen kötnek egy semlegességet garantáló államszerződést. Ennek fejében az USA-tól (és Nagy-Britanniától) hatalmas „jóvátételt” követel. Többszörösét annak, amit 1941 nyarától a szövetségesek a Szovjetuniónak folyósítottak (és amit, azóta sem fizettek vissza). Ezenkívül a balti államoknak a kelet-európai „testvér országokhoz” hasonló státuszt („nemzeti autonómia”) kívánt adni. Egyes vélemények szerint Nagy Imre miniszterelnöksége is Berijának köszönhető.

A 1953-as berlini munkásfelkelés jó alkalomnak tűnt. hogy Berija elképzelését Hruscsov és társai antikommunistának (hazaárulónak) tartsák, és a Szovjetunióra nézve veszélyesnek. Még 1953 nyarán – amolyan kis puccs formájában – Beriját tőrbe csalták, letartóztatták, a hadsereget pedig készenlétbe helyezték attól tartva, hogy Berija hívei megpróbálják majd kiszabadítani. 1953 szeptemberében Hruscsov lett a párt első titkára. A Berija elleni bizonyítékgyűjtés (vádemelés) decemberig tartott, az egynapos tárgyalásra védőügyvédet nem kapott, és fellebbezésre sem adtak lehetőséget. A halálos ítéletet még ugyanaznap végrehajtották.

Berija esetéből is jól látszik a hruscsovi „olvadás” elve és természete: „desztalinizálás” igen, rendszerváltás nem, azaz semmi olyan, amely a („magasabb rendű”) szovjetrendszert (proletárdiktatúra, tanácsrendszer, stb.) veszélyeztethetné. Két év múlva (1955) az osztrák államszerződéssel (kicsiben) megvalósították Berija elképzelését, azzal kiegészítve, hogy a Szovjetunió politikai és katonai hatalmát előbb meg kell erősíteni Kelet-Európában, amit egyúttal (puffer)védőzónának is tekintenek, abban az esetben, ha nyugatról támadás érné. Ehhez tudni kell, hogy 1954-ben a Szovjetunió kérte felvételét a NATO-ba, amit az 1949-ben alakult védelmi szervezet elutasított. Az 1949-ben megalakult észak-atlanti katonai szövetség első főtitkára a NATO feladatát frappánsan így határozta meg: „Az amerikaiakat belül tartani, az oroszokat kívül, a németeket pedig kordában.” Erre volt válasz a Varsói Szerződés létrehozása 1955-ben. A kelet-európai országokkal addig csak kétoldalú szerződése volt a Szovjetuniónak, az 1955-ös megállapodás viszont az egymás közötti katonai segélynyújtást is biztosította. Tehát, ha valamelyiket külső támadás éri, akkor nemcsak a Szovjetunió, hanem valamennyi szerződő fél a bajbajutott segítségére siet.

A szerződésben csak a csatlakozás lehetősége szerepel, a szerződés felmondása nem! Lehet, hogy játék a szavakkal, de a NATO elnevezésben az „O” (organisation) szervezetet jelent, amihez „tagként” lehet csatlakozni vagy (elvben) kilépni. Franciaország nukleáris haderejét kivonta a közös (amerikai) főparancsnokság alól, de nem lépett ki, a partnerségi feladatokban továbbra is részt vesz. A Varsói Szerződés viszont nem tagokból állt, hanem szerződő felekből (contracting parties). Ergo, annak felmondása igen bonyolult lenne, hiszen a szerződő felek valamennyiével egyeztetni kell, és ez nem megy máról holnapra. Arról nem is beszélve, hogy egy védelmi rendszerből való kiválás súlyosan veszélyeztetheti a többi szerződő fél biztonságát, katonai rendszerét, (titkos kódok, támadási és védelmi tervek stb.) elsősorban persze a Szovjetunióét.

Ha Moszkva bele is egyezett volna hazánk semlegességébe, azt egy nagyon hosszadalmas eljárás előzte volna meg. Arról nem is beszélve, hogy a magyar példának követői lehettek volna a „béketáboron” belül.

Éppen ezért, a szovjet beavatkozás (mai ésszel és történelmi távlatból) elkerülhetetlen volt. Már csak azért is, mert a magát magasabb társadalmi berendezkedésnek hirdető szovjetrendszer elvből NEM engedhette meg, hogy a „béketáborból” bárki is kiváljék. Ez a proletárdiktatúra teljes kudarca lett volna, és ékes bizonyítéka annak, hogy a 1917-ben elkezdődött társadalmi kísérlet nem sikerült. Moszkva azt elismerte, hogy Sztálin sokat „hibázott”, de az államszerkezet (egypártrendszer, tanácsrendszer stb.) változtatásáról hallani sem akart. Az ugyanis (könnyen) az egész birodalom szétesését, végét eredményezhette volna.

A Nyugat, élén az Egyesült Államokkal, nemzetközi jogilag tehetetlen volt, hiszen a hidegháború éveit éltük. Európában két ellentétes társadalmi berendezkedés nézett egymással farkasszemet. Mindegyik a másikat tartotta gonosznak és Európa népeiben azt az érzést táplálta, hogy a másik akarja megtámadni, lerohanni, azaz a veszély kívülről jön. Ennek a gondolatnak lett a jelképe a NATO és a Varsói Szerződés. A Szovjetunió és Magyarország „konfliktusa” a Vasfüggönyön túl, a béketábor (saját) problémája volt. Természetesen a Szabadvilág aggódva figyelte az eseményeket, de beleszólni nem tudott. Az ENSZ sem tudott hathatos azonnali segítséget nyújtani. Ha azonnal született volna egy határozat, annak végrehajtása is hosszú ideig elhúzódhatott volna, sőt nem egy olyan van, amit már évtizedek óta nem hajtanak végre az érintett felek.

A szovjet beavatkozást egyetlen ponton lehetett és lehet támadni: a Varsói Szerződés szerint a szerződő felek tiszteletben tartják az egyes országok szuverenitását, és csak akkor sietnek egymás megsegítésére, ha valamelyiket külső támadás éri. 1956-ban Magyarországot nem érte a béketáboron kívülről (katonai) támadás, ergo a szovjet beavatkozás jogtalan volt, ellentmond a Varsói Szerződés alapelvével, tehát a Szovjetunió a szerződésszegő.

Stephen Elekes

Levél az újabb magyar szexuális zaklatási ügyről

0

Kalmár Péter rendező arról ír blogposztjában, hogy összefutott egy fiúval, akinek apját, egy rendezőt, volt színházigazgatót, Marton Lászlóhoz hasonlóan szexuális zaklatással vádolják.

Azt írja: amikor megosztotta a cikket, amely még névtelenül írt az újabb vádról, és amely alatt egy kommentben meg is nevezték a zaklató rendezőt, akkor csak őt látta maga előtt, ahogy

„az önelégült, dölyfös mosoly megfagy az arcán, és a testhezálló III. Richard helyett épp Szent Johannát, vagy Szent Ferencet készül eljátszani”,

és nem gondolt arra, hogy van két fia és egy lánya is.

De amikor találkoztak az egyik fiúval, ő trágár szavakkal támadt rá. Erre írja válaszul, hogy a fiú apjával, a zaklatással vádolt rendezővel ő már régen megszakított minden kapcsolatot, a köszönését sem fogadja, mert, ahogy írja, „az a módszer, az a tónus, az a mérhetetlen aljassággal véghezvitt szándékos hátráltatás, az a másokat egymás ellen hergelő hangulat, és mindenek fölött az a mocskosan alpári üvöltés, amit jóatyád művelt a kórussal, a kis szereplőkkel, a színpadi műszakkal (a főszereplővel bezzeg nem mert ordítani!) az én próbáimon, teljesen ellehetetlenítette a munkám tisztességes elvégzését, és annak elvárt eredményét (a sikert), valamint rendezői tekintélyemet és önbecsülésemet”.

Szerinte ez azért történt, mert ő is pályázott ugyanannak a színháznak az igazgatói tisztére. Azt is írja: „ezt követően pár évvel, apád, a szülés után visszatérő, közimádatnak örvendő páromat bosszúból úgy baszta ki a színházból, hogy a taknyán-nyálán zokogva tudott csak kibotorkálni abból a színházból, ahol majd húsz évig volt megbecsült tag.

Mindezt apád kéjesen nézte végig, de még ahhoz sem volt elég tökös, hogy ő rúgja ki,

ezt az aktust a hűséges fegyverhordozó famulusára bízta, ő csak a háttérből figyelve konstatálta a hatást.”

Kalmár Péter szerint utólag szinte hálásak lehetnek, hogy kikerültek „az operett-bűvkörből”.

Aztán azt írja:

„hol vannak ezek a szexuális visszaélések azokhoz képest, amik most fognak felszínre kerülni?!”

Kalmár Péter a fiúnak címzett posztban azt írja: „Apád egy – kétségtelenül sikeres – rendszert működtet immár közel 18 éve, azonban a csillogó, flitteres operett-világhoz, a szárazjégtől és lézerfényektől vibráló musical-színpadhoz

rengeteg könny, lelki és szexuális megaláztatás,

abúzus, verbális és fizikai bántalmazás tapad.”

A posztban több szexuális zaklatási esetről ír, de olyanokról is, hogy szerinte a rendező, volt színházigazgató több száz ember előtt szándékosan alázott meg másokat.

Naplójegyzetek – Fragmentumok

0

Háy talán túl szigorú, gondolom, miután elolvastam az esszéjét, de egyben igazat adok neki: a manapság oly divatos kosztolányizmus elevenjére tapint. Mindenkinek megfelelni! Ez a vezéreszme még a Vajdaságban is jövedelmező irodalmi biznisz.

(…) A Njegoš utcában várakozom Anikóra közben figyelem a Mária neve templomba igyekvő volt párttagokat. Jól van, megtértek, bár ezzel a gesztussal szerényebben gazdálkodhatnának. Engem valójában nem az egyház, hanem a jobboldaliság mímelése bosszant, s egyre inkább elfogadom azt a nézetet, miszerint nincs hiteles, mértékadó jobboldalunk. Hódi Sándor próbálkozott volna vele, de attól tartok, hogy elkedvetlenítették a jobboldaliságot mímelő hangos „kisdobosok”. Ez bizony kár, mert erre is szükség lenne. Miként konzervatív értelmiségünk, írónk sincs. Utolsó konzervatívunk talán Utasi Csaba volt.

A Mozgó világ új számában egy „ütős” írást fedeztem fel, Háy János „Szegény édes-bús pacsirta Kosztolányi Dezső” című esszéje bizony alaposan elgondolkodtathat mindenkit. Ritkán olvastam ennél szenvedélyesebb, elgondolkodtatóbb írást, mint ez. Kosztolányiról van szó, s ezen a szövegen bizony azok a „mindenevők” is megütköznek, ha egyáltalán elolvassák, akik Kosztolányiért ugyanúgy rajonganak, mint Háyért. Az esszé címe sokat mond a szerző szándékáról. Az első Kosztolányi verseskötetről (Négy fal között) Háy megsemmisítő ítéletet mond: „… hagyományos romantikus pózokban tetszelgő versalany beszéde. Halálkultusz, az élet értelmetlensége fölötti sajnálkozás, magányérzet, önsajnálat. S minden az érzelgősségig túlfűtve, itt-ott giccsbe fulladva.” Kosztolányi és a giccs – erre még a legvakmerőbb kritikusok gondolni sem mertek. Ha netán Háy túloz, akkor legalább szabad legyen kimondani, hogy a Kosztolányi-epigonok igenis giccsbe fulladnak. Háy azonban a továbbiakban sem kíméletes. „Kosztolányit olvasva legritkább esetben élünk át evidens létélményt, inkább a létélmény imitációját vagy illúzióját. Mit lát a későbbi Kosztolányi lírában? Egy-egy nagy verset regisztrál, a többit azonban változatlanul áthatja a „élet fölötti búsulás, a magányérzet, az öngyűlölet vagy épp az önsajnálat.” Rezümé: „Láthatóan beleragad ebbe az érzelgős dalnok szerepbe…” Nem érzem magam hivatottnak ebben a kérdésben, mivel hozzám mindig közelebb állt Babits lírája, mint Kosztolányié. Háy Kosztolányi prózáját sem kíméli, bár elismeri a Pacsirtában, az Aranysárkányban és az Édes Annában vannak remek részletek. Az Édes Annában Kosztolányi – írja Háy – „meglehetős kritikával ábrázolja a háború utáni rendszer új hívet, de érdekes, fűzném hozzá én -, hogy ezt nemigen illik észre venni. A szabadkai Népszínház előadásából éppen ez a motívum maradt ki, ezért az előadás után azon töprengtem, hogy rendben van, akkor miért nem fordult Édes Anna a pszichológushoz. Lehet értelmezni Kosztolányít úgy is, mint ahogy a szabadkaiak tették, de máshogy is, ám csak akkor, ha a kritikus szegmenseket is figyelmesen olvassuk. És az is igaz, hogy a Nérót tanulsággal olvashatnék azok az írók, akik homo aestheticusnak vallják magukat. Kosztolányi ebben a regényben rájuk is pirít. Háy az Esti Kornél sebezhető pontjaira is rámutat: „S vannak itt érzelmek, könnyek is bőségesen, mert a Kosztolányi-életmű tényleg át van áztatva sós lével.” Költészetének csúcspontja az utolsó kötet, a Számadás, erről Háy nagy elismeréssel szól. Nem tudom, hogy milyen lesz a Hay esszéjének a visszhangja, egyelőre nagy a csend körülötte. Miben látom ennek az okát. Abban, hogy a Kosztolányi féle attitűd manapság nagyon is divatos lett. „Kosztolányi ideológiát kovácsol a felszín esztétikájából”, írja Háy. „Nem konfrontálódni akar, hanem itt is, ott is megfelelni. Lenni például apolitikusnak, amikor a morális helytállás alapvetés lett volna. Lenni az új művészet megszállottjának, de azért jó kapcsolatokat ápolni a konzervatív körökkel is.” Háy talán túl szigorú, gondolom, miután elolvastam az esszéjét, de egyben igazat adok neki: a manapság oly divatos kosztolányizmus elevenjére tapint. Mindenkinek megfelelni! Ez a vezéreszme még a Vajdaságban is jövedelmező irodalmi biznisz.

Végel László

 

Nyolcadik utas: a korrupció

0

Más, mások a hibásak a történtekért, a körülmények (sőt, egyesek szerint maga Soros György, aki saját kezűleg rakott tüzet a mulatóhelyen, és ezt nem viccként mondják!), a múlt és a jövő, a fű és a fa, az éghajlat és földrajzi viszonyok, minden és mindenki csak ők nem.

Szomorú évfordulója van a bukaresti Colectiv-klub tragédiájának. A média megemlékezett, a politikusok – tisztelet például az amerikai nagykövetnek, aki részt vett a megemlékezésen – viszont nem, látni sem akarják felelőtlenségük megrázó képeit, hallani sem akarják a túlélők elszomorító beszámolóit. Napirendre tértek a dolgok fölött, sőt elfelejtették, a két év előtti tragikus esetet, akkori ígéreteikkel együtt.

Viszont a klub neve kifejező, nemcsak egy mulatóhelyen történt 65 fiatal halálát és további mintegy kétszáz szenvedését hozta a korrupt ignorancia, hanem ettől szélesebb értelmet nyert: valóban közösségi nyomorúságunk, az egészségügy, az (i)gazságszolgáltatás és az egész román adminisztráció működésképtelenségét mutatta meg.

Sem a helyszíni mentés, sem a korházi nem sikerült, illetve a román hatóságoknak ugyanazokat a gyengeségeit, kudarcát mutatták meg, mely szinte minden téren föllelhető: a föllépés elmaradt az elvárhatónál, megkésett és kaotikus volt. És főként az jelzi a kudarcot, hogy a megégett fiatalok felerészt a kórházi fertőzéseknek, a malpraxisnak és felelőtlenségnek estek áldozatul. A példátlan nemzetközi segítségnyújtás mutatta meg, hogy akinek, vagy rokonságának, esélye (pénze, összeköttetése) volt külföldön kezeltetni sérüléseit meggyógyult, akik idehaza maradtak vagy elhunytak, vagy csak hosszas szenvedéssel gyógyultak úgy ahogy meg.

A tragédiára, a gyilkos tűzesetre adott első, az ortodox egyháztól jövő reakció, a rockzene sátántól való voltát emelte ki és ördögűzést ajánlott a mentés és a szolidaritás helyett. És bár a klérus – társadalmi nyomásra, és a népszerűségvesztést mutató közvéleménykutatásokra válaszként, és egyáltalán nem humanitárius meggondolásokból – kénytelen-kelletlen visszakozott, az ügy annyiban maradt. (…)

A tragédia következmények nélkül maradt mindezidáig és amilyen hirtelen föllángoltak akkor a kedélyek és megmozdult a civil társadalom, különösen a fiatalok, éppen olyan gyorsan elült és a hétköznapok közönyébe fulladt a korrupcióellenes föllépés. Nem is az az érdekes, hogy felelevenítsük – már persze a gyász és megemlékezés mindenkor civil kötelesség – az akkori történéseket, közhangulatot stb., hanem nézzük, hogy ki hogyan emlékezett meg az évfordulóról. Azt hiszem nincs beszédesebb dolog, minthogy szemrevételezni, hogy a kormánypártok – akik akkor is kormányon voltak, amikor a tragédia történt – közös ünnepi vacsorán tárgyalták meg, éppen az évforduló estéjén, saját titkos kis dolgaikat. Az egészségügyért, a mentésért felelős államtitkár önfelmentő nyilatkozatot adott a tévéknek, az égettek kórházának jelenlegi vezetőjével karöltve, kifejtve: más, mások a hibásak a történtekért, a körülmények (sőt, egyesek szerint maga Soros György, aki saját kezűleg rakott tüzet a mulatóhelyen, és ezt nem viccként mondják!), a múlt és a jövő, a fű és a fa, az éghajlat és földrajzi viszonyok, minden és mindenki csak ők nem.

Véletlen egybeesés lehet, mégis jelképes, hogy a tegnap a parlament két, korrupcióval vádolt politikusokat mentő indítványt is tárgyalt, először, hogy ne mozdítsák el hivatalukból a megvádolt bürokratákat, mely kezdeményezés, minősített többség (sarkalatos törvénymódosítási kísérletről lévén szó) hiánya folytán, elbukott a szenátusban. Jellemző módon nemcsak a Fidesz itteni fiókpártjának a támogatását élvezte a módosító, hanem az egyik kezdeményezője is rommagyar szenátor volt. Ugyanúgy, mint ahogy bizottságban azt is megszavazta egy másik kisebbségi szenátor, hogy véglegesen elítélt, büntetett előéletű személyt is jelölni lehessen az államelnöki választások közelgő alkalmával. Ez a kezdeményezés – mely immár minden köntörfalazás és álca nélkül a PSD-vezér Dragnea jelölését támogatja – átment a bizottsági szavazáson.

Magyari Nándor László

FRISS HÍREK

A Független Hírügynökség kiadásai meghaladják bevételeinket.
A pártoktól független újságírás egyre nehezebb helyzetben van Magyarországon.

A hagyományos finanszírozás modelleket nem csak a politika lehetetleníti el, de a társadalmi kihívások is.

A fuhu.hu fennmaradásához, hosszútávú működéséhez, szerkesztőségünk rászorul támogatásotokra.
Segítségetekkel lehetőség nyílik arra, hogy munkánkat továbbra is az eddig megszokott színvonalon végezhessük tovább.

Ide kattintva megtalálod bankszámlaszámunkat!

NÉPSZERŰ HÍREK