A tekintélyes Hungarian Spectrum blog szerzője Balogh S. Éva a Független Hírügynökséget idézi a lengyel kormányfő nemrégi magyarországi látogatása kapcsán. Szerzőnkre, Sikorskyra hivatkozva azt a következtetést vonja le, hogy a pragmatikus Orbán tétovázás nélkül cserben hagyja Lengyelországot, ha ez az érdekeinek megfelel. „Lehet, hogy már meg is tette” – véli Balogh.
MORAWIECKI’S PILGRIMAGE TO BUDAPEST: IT MIGHT HAVE BEEN IN VAIN
(…) It is true that Orbán subsequently gave a lengthy interview to Poland’s public television station in which he assured his audience that “Hungary stands by Poland,” whatever that means. Yet there are signs that the Poles don’t really trust Hungary as an ally. The spokeswoman of the liberal Nowoczesna, a liberal party, said in a radio interview: “I was just stunned; our diplomacy hasn’t changed at all. We entrust our security to Hungary, who sides with Russia. It is sad that we had to go to Hungary for Orbán’s veto, which at the end we didn’t get.”
The most detailed analysis of current Polish-Hungarian relations appeared in Független Hírügynökség. The article is simply signed as “Sikorsky,” although I suspect the author is Hungarian, someone who seems to be thoroughly familiar with Polish as well as Slovak and Czech affairs. In his opinion, the Czechs and Slovaks believed that Morawiecki’s trip to Budapest was first and foremost “a message to Brussels” that Hungary stands squarely behind Poland, and that was most likely the expectation of the Polish government as well. The new government spokesman, Michał Dworczyk, told the Polish Press Agency (PAP) that the dispute between Warsaw and Brussels will be “among the most important items on the agenda.” In fact, he pretty well admitted that it was the real purpose of the meeting. The Polish prime minister wanted to have assurances of a solid alliance before he faced the European Commission.
After Orbán’s silence, several commentaries appeared in the Visegrád countries, among them one in the Slovak Pravda, in which Ivan Drábek reminded people that the leaders of PiS haven’t forgotten Orbán’s duplicity when, instead of keeping his promise to Poland to block the reelection of Donald Tusk, he actually supported Tusk’s appointment as president of the European Council. The Polish Gazeta Wyborcza’s editorial also considers Hungary an unreliable ally. According to the author, Poland needs an ally that would be a reliable partner in the long run against both Russia and Germany. A Hungarian commentator in Népszava in a different context talked about Morawiecki and Orbán as two fantasts. Such a designation might be true of the Poles, who dream of being a great power between Russia and Germany, but it is certainly not true of Orbán, who is an unsentimental pragmatist. If he decides that it is not in his interest to support Poland, he will abandon the country without a second thought. He might already have done so.
Bannon azt üzeni a könyvben, hogy az oroszokkal való összejátszásról szóló vizsgálat valójában pénzmosásról szól, és hogy Trump fiát úgy fogják összetörni a tévékamerák előtt, mint egy tojást. Kampányigazgatóként, majd főstratégaként Bannonnak nyilván volt némi rálátása a Trump-apparátus piszkos ügyeire – és az minden logika szerint a volt FBI-igazgató Robert Mueller által vezetett vizsgálatot is érdekelni fogja.
Napok óta egy könyv tüze és alanyának dühe tartja lázban az amerikai sajtót. Egy külföldön kevésbé ismert, de többszörösen díjazott újságíró, Michael Wolff robbantotta Amerika újévi ünnepek utáni jeges-hóviharos hangulatát a Tűz és düh: Trump Fehér Háza belülről (Fire and Fury: Inside the Trump White House) című riportkönyvével. Az egyetlen nap alatt a sikerlisták élére szökkenő beszámolóban az elnök több tucat közvetlen munkatársa messzemenően becsmérlő módon, válogatott káromkodások közepette mesél Donald Trump személyéről, magaviseletéről, munkaszokásairól és egyáltalán a trumpi Fehér Ház belső hangulatáról.
A saját főnöküket gyalázó magasrangú beosztottak közül is kiemelkedik Steve Bannon, Trump tavalyelőtti kampányának vezérigazgatója, majd egy nyárral később menesztett főstratégája, a közismert szélsőjobboldali nacionalista-populista, fehér szuprematista ideológus (aki a putyini filozófus Alekszandr Dugin amerikai megfelelőjének is elkönyvelhető).
Bannon ugyanis állítólag teljes névvel vállalta a Trumpot keményen ostorozó megjegyzéseket, miközben sokan csak névtelenül nyilatkoztak.
Az újévi ünnepekről visszatérő Trump kedden még vidáman csivitelve döntötte meg saját rekordját 16 olyan bejegyzéssel, amelyben válogatott ellenfelekre rontott (Obamára, Hillary Clintonra, az utóbbi legközelebbi munkatársára, Huma Abedinre, az összes ellenzéki demokratára, a „hamis médiára”, a New York Timesra, Észak-Koreára, Pakisztánra és a palesztinokra), addig másnap már a róla festett kíméletlen portréval kellett szembesülnie – amit szintén a Twitteren tett meg. De először kukkantsunk bele a riportkönyv „tüzébe és dühébe”!
Ami nem könnyű, mert már az első nap délelőttjén minden példány elkelt Amerika könyvesboltjaiban. Trump féktelen dühe jót tett az eladásnak. A hangoskönyv változat azonban szerencsére végtelen számú példányban hozzáférhető, úgyhogy ez a jegyzetíró arra hagyatkozik, meg a New York Magazine online változatában január 3-án megjelent előzetesre, amely az egész „tűzvészt és dührohamot” elindította, és természetesen azóta is erről szól az amerikai média minden „híradása” és „szakértése”.
Michael Wolff amerikai író-újságíró Fire and Fury: Inside the Trump White House (Tûz és düh Trump Fehér Háza) címû könyvének példányai a washingtoni Politics and Prose könyvesboltban az árusítás megkezdésének napján, 2018. január 5-én (MTI/EPA/Shawn Thew)
Pedig lényegében semmi újat nem tudhatunk meg belőle az elnökről. Akit az érdekelt, addig is olvashatott Trump narcizmusáról, végtelen nagyképűségéről, korlátlan pénz- és becsvágyáról, tájékozatlanságáról, szellemi korlátoltságáról és igénytelenségéről, totális fegyelmezetlenségéről. Addig is tudtuk, hogy nem olvas semmit és nem hallgat meg senkit,
csak a legvadabb jobboldali tévécsatornát (magyar nyelven talán az Echo TV lenne ahhoz hasonlítható) bámulja órák hosszán át.
Amikor a kampány elején azt kérdezték tőle, mit olvasott legutóbb, gyerekkori Bibliáját mutatta fel – de idézni abból sem képes. Illetve addig is tudtuk, hogy a Fehér Ház kaotikus működéséről szóló legmeglepőbb részletek éppen az elnök közvetlen közeléből szivárognak ki.
Elnökségre alkalmatlan
Az viszont újdonság, hogy – a riporter szerint – minden egyes legközelebbi munkatársa, beleértve saját lányát és vejét is, akik állami megbízatást kaptak, kivétel nélkül
úgy tartják, hogy az államfőnek sem szellemi kapacitása, sem önfegyelme nincs ahhoz, hogy az Egyesült Államok elnöke legyen.
Sőt, állítólag nem is akart az lenni, hiszen tisztában volt azzal, hogy Hillary Clintonhoz képest labdába sem rúghat politikai ismeretekből. Sam Nunberg, az első republikánus tévévitára őt felkészítő kampányszakértő az alkotmányt próbálta elmagyarázni neki, de „tanítványa” a negyedik módosításnál elszunnyadt, és nem érdekelte az egész. Ez az ember, aki a mai napig támogatja őt, „kib….tt bolondnak” nevezte – amit meg is ismételt a botrány kirobbanása után a tévékamerák előtt.
A könyv egyik jellegzetessége, hogy a Fehér Ház belső köreinek megnevezett és meg nem nevezett tagjai egytől egyig válogatott káromkodásokkal illetik a nagyfőnököt. A szerző szerint
szinte versengtek abban, ki írja le a legképszerűbb szitkokkal Trump jellemét és viselkedését.
A Trump-klán annyira nem hitt a győzelemben (hanem a kampány okozta dicsőség fényében akartak milliós szerződéseket kicsikarni tévésektől, könyvkiadóktól, ingatlanberuházásokhoz stb.), hogy eszükbe sem jutott: valakinek értenie is kellene a kormányzás művészetéhez. Trump maga mondta Nunbergnek a kampány kezdetén, hogy ő „csak a világ leghíresebb embere” akar lenni, nem pedig elnök. Valójában arra akarták használni a kampánytapasztalatokat, hogy idővel Turmp idősebb lányát, Ivankát futtatják be első elnöknőnek.
A kapkodás a váratlan győzelem másnapján kezdődött – és a mai napig nem ért véget. Nem véletlen, hogy az alelnökön, Trump két legidősebb gyermekén, egyetlen veterán tanácsosán, a kislányos hangú, de boszorkányarcú Kellyanne Conway-en, valamint az elnök titokzatos 28 éves kommunikációs i(ga)zgatónő-szépségén kívül ma már – kevesebb, mint egy évvel a beiktatás után – senki sem maradt meg a Fehér Ház legfontosabb munkahelyein.
Bannon, a bomlasztó bajkeverő
A leghíresebb kirúgott, Steve Bannon a könyv másik főhőse. Ezt a legvadabb szélsőjobboldali nacionalista bajkeverőt, az állam és a kormányzat szándékos bomlasztóját Trump először kabinetfőnöki posztra szemelte ki a kampány utolsó három hónapjának sikeres levezérlése alapján. Bannon az, aki már a beiktatás utáni első hetekben kijelentette, hogy valójában ő az igazi elnök – és a könyvben úgy is beszél önmagáról, hogy „amikor majd elnök leszek”… Trump állítólag ezért haragudott meg rá, hiszen nem visel el olyan alakokat, akik nála többre tartják magukat.
A történet főszereplői: Trump, Bannon és Wolff
Két másik olyan figuráról tudunk, akikről Trump mindig elismeréssel szólt: az egyik Roger Ailes, a fent említett buzgó jobbos Fox hírcsatorna alapítója (akinek időközben szexuális molesztálások sorozata miatt távoznia kellett a tévé éléről, majd tavaly májusban meg is halt), valamint annak főnöke és tulajdonosa, az ausztrál–amerikai médiamágnás
Rupert Murdoch – aki viszont Trumpot a könyv szerint „kib….tt idiótának” tartotta.
Felmerül a kérdés, hogy ha mindez igaz – vagy ha mindennek csak az egyötöde igaz –, akkor miért viseli el mindenki ezt a vén gazembert. Nos, erre is van válasz, testre szabottan többféle is. A Trump-klán tagjai természetesen egymás gazságainak ismeretében a családi hírnév és vagyon megőrzése érdekében összetartanak. A közvetlen munkatársak általában ugyanolyan féktelen gazemberek, fürdőznek a hírnévben, jól vannak fizetve, és kirúgás esetén is nagy gázsira számíthatnak a minden pikáns részletre kíváncsi médiától. A harmadik csoportot a tábornokok alkotják (a nemzetbiztonsági tanácsadó, a kabinetfőnök és a védelmi miniszter is nyugalmazott tábornok), akiket tisztességesnek tart a szakmai nyilvánosság, és feltehetőleg azért nem távoznak, mert megszokták a civil államfő szolgálatát, és a borzalmas káoszban még saját maguk higgadtságára számítva a legrosszabb végkifejlet (pl. egy Twitteren bejelentett atomháború) megakadályozására érzik magukat hivatottnak.
A legborzalmasabb kompromisszumot a megtépázott Republikánus Párt vezetői kötötték. A jobboldal ugyan jelenleg minden hatalmat a markában tart (a kormányzatot, a kongresszust és az igazságszolgáltatást is), ám működését a Teadélután mozgalom utódjának, a „Szabadság-frakciónak” a képviselői befolyásolják, akik elvetnek minden kompromisszumot, a végsőkig szét akarják verni a szövetségi kormányt és megszüntetni minden normális szociális, környezetvédelmi és modern kori szabadságjogi szabályozást meg védőhálót, kiszolgáltatva ezzel az egész népet a rablótőkének. Ezeknek a fenegyerekeknek a markában vergődve a párt régi emberei magánbeszélgetések során ugyan utálkozva beszélnek az elnökről, de vállalják annak „kellemetlenségeit”, mert csak egy ilyen emberrel az élen tudják végrehajtani nagytőkepárti terveiket.
Mennyire hiteles a riportkönyv
Trump és szóvivője természetesen közönséges hazugságnak, koholmánynak, ócska pletykának nevezte a könyvet. Sarah Huckabee Sanders, a szünet nélkül biggyedt ajkú, undorral a hangjában mellébeszélő sajtófőnök azt állítja, hogy Michael Wolffnak nem is volt hozzáférése mindazokhoz a bennfentesekhez, akiknek Trump-gúnyoló kirohanásait a könyvben részletesen és hosszadalmasan idézgeti.
Csakhogy a Fehér Ház beléptetési rendszere több, mint egytucat alkalommal regisztrálta Wolff majd egésznapos benntartózkodását, amelyek során teljesen szabadon lézenghetett az Ovális Iroda körüli folyosókon. Ez a jegyzetíró személyes tapasztalatból tudja, hogy ha egyszer valaki túljut a sajtóterem ajtaján, azt nemigen állítja meg senki a Fehér Házban, hiszen oda tartozónak tűnik, és mindenki a saját dolga után megy.
Természetesen a Fehér Házon kívül is vannak, akik nem hisznek Wolff hitelességében, hiszen – újságírói díjai ellenére – többször keveredett már ellentmondásba és bocsátkozott túlzásokba. Van, aki tisztességét is megkérdőjelezi, hiszen a közelmúltig Washingtonban szinte mindenki tiszteletben tartotta egy kényes témájú beszélgetés előre meghatározott „háttér”-jellegét.
Csakhogy éppen Trump és csatlósai azok, akik minden korábbi játékszabályt sutba vetettek. Legrosszabb esetben Wolff tőrbe csalhatta a csalók csatlósait.
A bombahír robbanása utáni első közleményében az elnök szokása szerint nekiment bírálójának: Bannon egy „önpromotáló nagyzoló, akinek „édeskevés köze volt történelmi győzelmünkhöz”, aki nem naggyá akarta tenni Amerikát, hanem bomlasztani és felégetni akarta: Steve Bannonak semmi köze hozzám és az elnökségemhez.
Amikor kirúgtuk, nemcsak a munkáját vesztette el, hanem az eszét is.”
Ezzel szemben a (valóban) nagy bomlasztó Bannon eredetileg el akart határolódni a könyvtől, és saját rádióműsorában még a részletek közzététele után is „nagy embernek” nevezte Trumpot. Ismeretes, hogy a Fehér Házból való távozásakor is azt mondta, hogy kívülről jobban tud majd segíteni az elnöknek, és vissza is tért a legismertebb szélsőjobboldali médiaházba, a Breitbart News elnöki posztjára. Meglepő fejlemény viszont, hogy a Breitbart-médiabirodalom legfőbb finanszírozója, a Mercer-féle milliárdos család (amelyik a kampány elején még a másik legszélsőségesebb republikánus jelöltet, Ted Cruz texasi szenátort támogatta, akárcsak a választási veterán Conway) megvonta Bannontól a bizalmat: az ő legfontosabb céljuk a hatalmon lévők kormányzása a dúsgazdagok érdekében.
Michael Wolff könyvének előrendelt példányai a washingtoni Politics and Prose könyvesboltban az árusítás megkezdésének napján (MTI/EPA/Shawn Thew)
Mint az elején említettük, Trump a Twitteren próbálta elvenni a könyv élét, ügyvédje pedig a szerzőnek és a kiadónak, valamint Steve Bannonnak küldött egy-egy felszólítást, hogy állítsák le a könyv piacra dobását, illetve a részletek szellőztetését. Érdekes, hogy
a Magyar Távirati Iroda ezt a mozzanatot nem tudta kezelni.
A washingtoni tudósító jelentésében az áll, hogy „Az elnök megpróbálta betiltatni a könyvet, de nem járt sikerrel.” Nos, Amerikában szinte nincs is lehetőség arra, hogy egy könyvet államilag betiltassanak, Trump nem is ezzel próbálkozott. Ez ugyan bőven beleférne saját hatalomittasságába, de azért ügyvédei (a magyar hírügynökökkel szemben) tisztában vannak azzal, hogy ez itt nem úgy működik.
Az viszont igaz, az MTI is megjegyzi, hogy „Donald Trump élesen elhatárolódott Steve Bannontól és jogi elégtételt helyezett kilátásba”. Nagy kérdés, hogy erre sor kerül-e, hiszen Trump számos esetben fenyegetőzött már perekkel, de azoknak tíz százalékát sem váltotta be. Arról nem is beszélve, hogy az amerikai törvények szinte semmilyen védelmet nem nyújtanak közéleti személyiségeknek a nyilvános bírálattal, sőt akár a méltatlan rágalmazással szemben sem.
A valós veszély
Bannon ráadásul sokkal veszélyesebb, mint Trump tizenvalahány molesztált női áldozata együttvéve – és éppen ez lehet a könyv legjelentősebb hatása. A volt elnöki főstratéga ugyanis nem kevesebbel, mint árulással és hazafiatlansággal vádolta meg ifj. Donald Trumpot és Jared Kushnert, Ivanka Trump férjét, amiatt, hogy a kampány során személyesen találkoztak azokkal az oroszokkal, akik szennyinformációt kínáltak nekik Hillary Clintonról. Bannon azt üzeni a könyvben, hogy az oroszokkal való összejátszásról szóló vizsgálat valójában pénzmosásról szól, és hogy Trump fiát úgy fogják összetörni a tévékamerák előtt, mint egy tojást. Kampányigazgatóként, majd főstratégaként Bannonnak nyilván volt némi rálátása a Trump-apparátus piszkos ügyeire – és az minden logika szerint a volt FBI-igazgató Robert Mueller által vezetett vizsgálatot is érdekelni fogja.
….to President of the United States (on my first try). I think that would qualify as not smart, but genius….and a very stable genius at that!
Nem véletlen, hogy a Trump-stáb egyre inkább azon ármánykodik, hogyan lehetne befeketíteni a minden normális ember által feddhetetlennek tartott különleges ügyészt, vagy legalábbis leállítani a vizsgálatot. Nincs kizárva, hogy ez sikerülni is fog nekik, hiszen Trump soha nem az amerikaiak többségét próbálta maga mellé állítani – csak éppen annyi könnyen megvezethető szavazót és így vagy úgy korrumpálható politikust, hogy az elég legyen a hatalom megszerzéséhez és megtartásához. Minthogy ezeket a csoportokat nem érdeklik a tények, az ilyen irányú „siker” sincs kizárva.
„… Valójában egész életem során két legnagyobb erősségem a szellemi stabilitásom, meg az, hogy, hát, valóban értelmes vagyok.
Az a csalárd Hillary is erősen ezekre a kártyákra játszott, de mint mindenki tudja, alaposan leégett. Én viszont egy NAGYON sikeres üzletemberből TV-s csúcs Csillaggá váltam…”
„… majd pedig az Egyesült Államok elnökévé (első próbálkozásra). Úgy gondolom, ennek alapján nem csak értelmesnek minősülök, hanem zseniálisnak… méghozzá nagyon stabil zseninek!”
Úgy tűnik, Putyin jól választott. (Amerika meg vessen magára!)
A mai oktatási rendszert, s legfontosabb tényezőit, a tanárokat és nevelőket, az idősebb korosztályok tagjait kellene megfelelő szakmai és anyagi befektetésekkel felzárkóztatni korunk, a modern vívmányok teremtette kulturális és életvezetési modellekhez. Hogy a nyugdíjas korú Bözsi meg Dalma nénik szánalmas levitézlése nélkül lehessen röhögni leleplező paródiákon!
A nemzedéki ellentét természetes jelenség: az idősebb korosztályok mindenkori tekintély- és térvesztése áll mögötte, miközben – természetesen – az aggodalmak bizonyos hányadának (de korántsem a hangoztatott módon és mértékben!) is van némi alapja. Legtöbben a közösségi felületeken tért nyert csalóktól féltik az elővigyázatlan, sőt, naivnak titulált fiatalságot. Tény és való, hogy az elektronikus média gyorsasága, kiterjedt hálózata miatt a korábbiaknál gyorsabban válhatnak csalások áldozataivá. A közvetlen befolyásoltság mértéke és direktsége is megnőtt. Ám – miként az a még csak szóval ható cukrosbácsik, hamis térítők és csaló házalók idején is volt – a baj elkerüléséhez nem elsősorban a tiltásokra, az új információs csatornák lezárására van szükség, hanem kiterjedt felvilágosító munkára, s működő alternatívák felkínálására. Ugyanis azt a fiatalt, aki könnyedén belesétál a közösségi oldalakon vadászó/áldozatleső cápák és hiénák csapdájába, éppúgy nem óvja semmi a fiatalkorúak gyülekezőhelyeinek környékén ólálkodó dílerektől, lesben álló megrontóktól – amennyiben elmaradt az ilyen eshetőségekre is felkészítő széles látókörű felvilágosítása, mert pl. a biztonságáért felelős felnőttek – ostoba meggyőződésből – jobbnak látták elhallgatni előle ezeket a tényeket, vagy pedig csak a puszta tiltás („Ne állj szóba idegenekkel!”) eszközével éltek.
A „néni”-jelenség
Nem a csalásra, a tájékozatlanságra eklatáns példa Dalma néni esete, amin épp ezekben a hetekben „nevet” a világháló. Egy humoroldal kamu hírére felülve, egy viccet valóságként értelmezve jelentkezett be egy „telefonálós” rádióműsorba rettenetes aggodalmának azért adva hangot, miszerint Mein Plan címen jelent meg az ismert és Magyarországon közellenségnek kikiáltott üzletember könyve, amelyben rendkívül romboló, az egész világot veszélyeztető tervet olvashatni: „…nekem elküldték az internetemen…” – idézik mindenütt az elkövetkezendő rosszakat soroló néni szavait, aki ún. „félkiabálós” hangon ismertette az ominózus „terv” legfelháborítóbb kitételeit. Ezek szerint: „eltörlik a nemeket”, „kötelezővé teszik a homoszexualitást”, „az európaiaknak híd alá kell vonulniuk, miután áttértek az iszlámra”, „kötelező lesz a droghasználat”, etc. De nem kell egy ilyen szintű félreértéshez internet sem! Gondolom, mindenki emlékszik a sorozatszereplő Isaura rabszolgalány kiváltására indított adománygyűjtési akcióra. Azt sem a fiatalok indították. Ismert az 1938-ban, Orson Welles híres/hírhedt rádióhangjátéka, A világok harca kiváltotta pánik az Egyesült Államok egyes polgárai körében, akik valóságként értelmezték a sci-fi témát megjelenítő adást.
A Dalma néni-jelenségről szóló, az ominózus hangfelvételt is közzé tevő Facebook-bejegyzés alatt a legtöbb kommentáló arról beszél, sosem vidult hülyeségen még ekkorát, „majd lefordult a székről”! Igaz, nagyon vicces! Nevethetnénk is gondtalanul, ha nem kacsintgatnának ránk ferdén elrettentő múltbéli példák! Például: a két halálos áldozattal járó kunmadarasi pogrom 1946-ból, ahol a zsidókra támadó tömeg hisztériáját többek között ún. vérvádak, elképesztő, végtelenül ostoba (rém)hírek keltették életre. Szóval, nevessen, aki mer! (Még akkor is félelmetesen hiteles a jelenség, ha arról van szó, Dalma nénit az ellenzék „dobta be” a rendszerhű médiába, hogy rávilágítson az uralkodó pártpropaganda által folytatott „agymosás” következményeire.)
Persze, az egészséges emberi humor, a szellemes irónia még a legelkeserítőbb helyzetekből is segít továbblépni. Volt a bejegyzést kommentározók között, aki nem tartotta teljesnek a „pokoli terv” ismertetését. Mert nem tesz említés azon pontjáról, amely „Kádár János néhai kommunista főtitkár feltámasztásának ötletéről beszél.” Mások csak megrendelték maguknak – az egyébként nem létező kötetet – bőrkötésben, karácsonyi ajándéknak.
Porban játszás helyett érdekfeszítő tartalmakat!
A fentiek tükrében rendkívül nagy képmutatásnak tartom – saját nevelői és oktatói felelősségünk helyett – az internet és a közösségi portálok létezését hibáztatni. Különösen irritálónak gondolom a középkorosztály (ahova magam is tartozom!) által preferált diskurzust, amely arról szól, hogy „bezzeg, nekünk volt gyermekkorunk”! Ugróiskolát (amit térségünkben „sántiká”-nak szokás nevezni) játszottunk, meg üveggolyó-bajnokságokat (amit regionális nyelvünkön „klikkerezés”-nek hívunk) rendeztünk. Ezzel szemben a mai gyerekek el sem mozdulnak a számítógép elől, nem tudnak játszani, gyakorlatilag nincs gyermekkoruk. A dolog paradoxona, hogy e vélemények általában Facebook-posztok alatt jelennek meg. Legtöbbször A Pál utcai fiúk ismert jelenetét ábrázoló kép jelenti az illusztrációt.
De van! Mármint gyermekkoruk a mai gyerekeknek. Csak más, mint a miénk. Miként a miénk is – hála Istennek! – különbözött a szüleink háborús és nélkülöző gyermekkorától. Lehet, hogy nem olyan nagy mértékben, mint amennyire a mostani generációk közötti világnézeti és szemléleti elkülönbözés képez távolságokat. Egy tinédzser anyjaként tudom, hogy talán épp ez a „rámenős”, „mars, ki a levegőre, el vagy tiltva a mobiltól!”-féle magatartás a legkevésbé hatékony. De azt is megtapasztaltam, hogy a mi gyerekeink is szeretik a természetjáró (pl. csillagnéző éjszakai túra, tizenöt kilométeres fáklyás menetelés a Mecsekben, téli gyaloglás a Bakonyban, barlangtúra, paintballmérkőzés etc.) kalandokat, csak izgalmas és érdekfeszítő programokat kell számukra tervezni. Sőt, a kulturális értékek iránt is nyitottak, s nem kell kötelezővé tevő szigor, csak megfelelő alternatíva, hogy kimozduljanak komfortzónájukból (pl. egy tizenöt kilométeres gyalogtúra kivált két délutáni, kötelező tornaórát, a térség kulturális öröksége megismerését célzó kirándulásra is jelentkeznek, ha egy kis esti bulival, barátkozással kötjük össze, informatikai tudásuk pozitív cél, pl. fogyatékosok életét segítő projekt tervezésének szolgálatába állítható, etc.).
A modern elektronika, a kibertér, az internet, a közösségi oldalak áldásos vívmányai digitális korunknak! Épp ezért épeszű ember, s felelős társadalmi/vezetői struktúra nem sírja vissza a mechanikus írógépek világát, a „fix telefon is csak a legfontosabb közintézményekben van”, s „szaladsz az ambulanciára, vagy kizörgeted a tűzoltóparancsnokot, ha baj van”-féle korszakot! Inkább a mai oktatási rendszert, s legfontosabb tényezőit, a tanárokat és nevelőket, az idősebb korosztályok tagjait kellene megfelelő szakmai és anyagi befektetésekkel felzárkóztatni korunk, a modern vívmányok teremtette kulturális és életvezetési modellekhez. Hogy a nyugdíjas korú Bözsi meg Dalma nénik szánalmas levitézlése nélkül lehessen röhögni leleplező paródiákon!
Így aztán elég döbbenetes volt szembesülni a magyar oktatásügy kicsinyes, szőrszálhasogató bürokratizmusával. A naplóvezetés és a folyosói ügyelet „fontosságával”, a gyerekek egrecíroztatásával, a lexikális információk értelmetlen számonkérésével.
A szeptemberi évkezdések mindig meghatározták az életemet.
Eleinte, pedagógusgyerekként, arra voltam kondicionálva, hogy augusztus végén már csak nekem van néhány szabadon eltölthető napom, anyámnak már elkezdődött a munka az újvidéki József Attila Általános Iskolában (egyetlen csantavéri évtől eltekintve – mivel az ösztöndíjasuk volt, le kellett ott dolgoznia egy évet – soha nem is dolgozott máshol).
Később, jó tanulóként, tulajdonképpen vártam az iskolakezdést – szüleim úgy vélték, nem lenne szerencsés, ha abba az iskolába járnék, ahol édesanyám tanít, így kerültem a (szintén újvidéki) Nikola Teslába, először Balázs Anna, aztán Kálmán Mária keze közé, majd az éppen középiskolaként is funkcionáló József Attila helyett a Moša Pijadéba (újvidéki gimnáziumba), ahol Ifjú Angelika osztályába jártam.
Az egyetem után a szabadkai Lazar Nešićben tanítottam, majd 1992-től Magyarországra költöztünk férjemmel, gyerekeink már ott születtek – és ott bekerültem egy teljesen más, a korábban tapasztaltaktól merőben eltérő rendszerbe.
Amikor öt év GYES után úgy éreztem, muszáj elkezdenem dolgozni, mert különben megőrülök, kiderült, hogy
éppen helyettes tanárt keresnek egy ösztöndíjjal Amerikába kiruccanó kolléga helyére az utca túloldalán lévő gimnáziumba.
Előtte én, hogy úgy mondjam, liberális helyeken dolgoztam: az Artpool Művészetkutató központban, a Magyar Narancsban, a Fekete Dobozban, meg egy kiváló hangulatú magán könyvkiadónál. Sokat tolmácsoltam ugyan a Magyar Honvédségnek, de ott mindig is kívülálló maradtam, megbízási szerződéssel dolgoztam, szóval hiába láttam bele a rendszer embertelenségébe – tudtam tartani a számomra elfogadható távolságot.
Így aztán elég döbbenetes volt szembesülni a magyar oktatásügy kicsinyes, szőrszálhasogató bürokratizmusával.
A naplóvezetés és a folyosói ügyelet „fontosságával”, a gyerekek egrecíroztatásával, a lexikális információk értelmetlen számonkérésével. Hosszas vitám volt pl. a tanmenetek és óravázlatok ellenőrzésével megbízott kollégával, aki nem is értette, hogyan lehet nem úgy kezdeni az évet, hogy szépen, órára lebontva beírom egy táblázatba azt, hogy melyik osztályban mit tanítok. Hiába érveltem, hogy sokéves szünet után csöppentem vissza a tanításba, nekem effektíve készülnöm kell minden órára, nincs időm táblázatokat kreálni – ő arra biztatott, másoljam át valamelyik kolléga tanmenetét, hisz az ember „úgyis ugyanazt fogja tanítani az elkövetkező 30 évben”. És hát az a fontos, hogy meglegyen, lefűzve-megszámozva az a fránya tanmenet.
Aztán ugyanezzel, az ellenőrzéssel megbízott kollégával volt némi nézeteltérésem, amikor jött panaszkodni az osztályom, hogy az egész osztály egyest kapott kémia röpdolgozatra. Először a kollégával próbáltam beszélni, de ő nevetve legyintett:
„Csak azt kapták, amit megérdemeltek!”
Az igazgató viszont a megoldást firtató kérdésemre visszakérdezett: valóban megkérdőjelezem a 30 éve itt dolgozó kolléga kompetenciáját? Én, aki fél éve helyettesítek, és egyébként sincsenek leadva a tanmeneteim? Próbáltam érvelni, hogy ha az egész osztály egyest kap, ott valami egyéb probléma van, nem a gyerekek a hibásak. Hogy ilyen csak akkor eshet meg, ha a tanár nem a tudást osztályozza, hanem valami más konfliktus húzódik a háttérben. Hiszen minden osztályban van egy-két stréber, aki minden órára készül, vagy olyan, aki sikerrel puskázik, vagy éppenséggel az osztály esze, akit nem lehet meglepni holmi hirtelen bedobott röpdolgozattal… Az igazgató csak bólogatott, hogy valóban, de a kollégának biztos megvolt az oka, hogy azt tette, amit. És hogy neki nincs oka arra, hogy a gyerekek pártját fogja ebben a helyzetben.
Innentől kezdve az osztályomban a kémiaóra előtti magyarórát osztályfőnökivé minősítettük, és a folyó ügyek gyors megbeszélése után közösen kémiát tanultak az egyébként érettségi előtt álló gyerekek. Én, mondjuk, meglepődve tapasztaltam, hogy ahhoz képest, amikor még én tanultam a kémiát, beteltek a periódusos rendszer üres mezői. A kölykök készségesen elmagyarázták, hogy a végtelenségig lehetne bővíteni a rendszert, de azokat az elemeket, amelyek csak részecskegyorsítóban tudnak fönnmaradni, tehát nem stabilak, azok már nem kerülnek bele. (Ennyit egyébként annak a tanácsnak a helytállóságáról, hogy „úgyis ugyanazt fogja tanítani az elkövetkező 30 évben”…J) Talán nem meglepő: nem hosszabbították meg a szerződésem. Annyi hasznom viszont volt az egészből, hogy ezen élmények nyomán döntöttem úgy: a gyerekeimet megpróbálom megkímélni a poroszosnak nevezett magyar állami iskolarendszertől.
Szétnéztünk a környéken, és kiderült, hogy nem messze ott egy Waldorf-iskola.
Megnéztük, beleszerettünk, és a kisebbik az óvodát, a nagyobbik az első osztályt ott kezdte. (Itt jegyezném meg, hogy a nyugat-európai országokban nincs ekkora különbség az állami és alapítványi iskolák között, ott az állam is gyerekközpontú, és nem tekintélyelvű iskolákat próbál fönntartani. Elvben ezen országok közé kéne tartoznia a volt jugoszláv tagköztársaságok egyikeként Szerbiának is, de úgy tűnik, ez messze nem így van. Pozitív ellenpélda konkrét szlovéniai tapasztalatom: a leíró osztályozás módfelett hasznos volta (már amennyiben becsülettel csinálják, és nem csak egyenszövegeket írnak a bizonyítványba a jegy helyett), illetve az, hogy a gyerek magaviselete nem befolyásolja a tantárgyi osztályzatait – ez olyan alapvetése a személyiségközpontú oktatásnak, amitől, úgy tűnik, a magyar (és a szerb) állami iskolák is igencsak távol vannak.)
A Waldorf-iskoláknak hatalmas az irodalma, és ma már neten rengeteg pro és kontra érvet olvashat az ember, én egyet tudok biztosan: ebben az iskolában hagyták a gyerekeinket, hogy szabadon éljék a gyerekkorukat és önmaguk legyenek. És mind a kettő gond nélkül beilleszkedett a másféle rendszerbe, amikor a nagyobbiknak 9., a kisebbiknek 7. osztálytól másik iskolát választottunk.
A kedvenc párhuzamom, amely révén talán az is megérti a Magyarországon leginkább hagyományosnak és alternatívnak (vagy személyiségközpontúnak, gyerekközpontúnak) nevezett iskolák közötti különbséget, akinek nem kenyere a pedagógia, a következő: lakott a szomszédban egy – a fiammal egyidős – kisfiú, az ő szülei panaszkodtak folyamatosan arra, hogy rengeteg a házi feladat, ők se győzik, nem, hogy a gyerek. Egyszer konkrétan az volt a gond, hogy a
Természetismeret tantárgyból azt kellett bemagolnia a gyereknek, mi különbség a hím és a nőstény vörösbegy között,
de ehhez nem, hogy madarat, hanem egy árva fotót se mutattak a gyerekeknek. Egyszerűen memorizálni kellett a szöveget, hogy milyen a madár tollazata, színe, formája. Ez szimpla lexikális tudás, amit jó esetben megtanul a gyerek, és másnapra elfelejti. Mert nem érdekli, nem tudja mihez kötni, egyébként is olyan fölösleges információkat tartalmaz, amelyek csak szélesebb összefüggésben lennének relevánsak/hasznosak.
Ezzel szemben az én harmadikos fiamnak volt egy A magtól a kenyérig tantárgya, ahol elvetették a búzát az iskolakert általuk fölásott sarkában, és augusztusban be kellett menni learatni – a harmadikos családok abban az évben az aratáshoz igazították a nyári elfoglaltságukat. Amíg a búza nőtt, addig a Házépítés nevű tárgyból kemencét falaztak. Egy hónapig nyakig sárosan (és fülig érő szájjal) járt haza a gyerek: taposták a szalmás sarat, téglákat formáztak, rakták a kemencét, külön boldogság volt, hogy bele lehetett bújni meszelni… Az ajtaját, mivel kovácsműhelye nem volt az iskolának, valahol csináltatták, de a díszítését közösen találták ki-rajzolták meg. Aztán a learatott búzát kicsépelték, megőrölték, és a kemencében kenyeret sütöttek belőle. Többször is. Ezzel a módszerrel a tudás készségszinten jelenik meg a gyereknél – hiszen olyan élményekhez juttatják, amelyeket soha nem fog elfelejteni. (…)
Nem kétlem, hogy a ma parlamenti többséggel rendelkező politikai establishment, valamint a Fidesz itteni fiókpártjai, ha tehetnék, az orosz, a magyar, vagy a lengyel populista, fél-diktatúrák, illetve autokráciák (hogy Kornai János analitikus kifejezését használjuk) útjára lépnének.
A populizmus – melynek erősen agresszív válfaja éppen az (i)gazságügyi törvények módosításának keretében tör magának utat – minden esetben, a politikai pluralizmus és a liberális demokrácia, valamint a kiszámítható jogállam ellen hat. A populista (és demagóg, valamint klientelista, ergo korrupt) politika, ha hatalomra kerül, a pluralizmus, magyarán saját demokratikus úton való leválthatósága ellen kezd dolgozni, hatalma bebetonozása szinte egyetlen célja, már az elérhető források kisajátítása mellett. A pluralizmus és demokrácia értékei csak addig fontosak, amíg a „népnek tetsző” politikai programmal választást nyer, utána meg felszámolandó gönc, a populista minden lehető és lehetséges módon igyekszik ellehetetleníteni a demokrácia intézményeit. Mind pl. Magyarországon, ahol az új alkotmánytól kezdődően, Orbán minden politikai lépése ebbe az irányba hat, aki a keleti kisebb-nagyobb despoták nyomán, olyan rendszert épít, mely pusztán formális értelemben (de a választási szabályozások, a gerrymandering, a médiák kisajátítása stb., hatására, csupán formálisan) őrzi a demokrácia látszatát, miközben diktatúrát épít.
A populizmus minden definíciója három kapcsolódó, sőt mesterségesen összekapcsolt, fogalmat tartalmaz, illetve ezekre hivatkozik, egyiket vagy másikat részesítve előnyben, pillanatnyi érdekeinek megfelelően: a nép, az elitellenesség, és a köz-akarat (vagy legalábbis többségi) (Cas Muddle-Cristóbal Rivera Kaltwasser, eds., 2017). A „nép” olyan konstrukció, melyben mindig a köznép, a szuverén, a nemzet (vagy etnikum) szemben áll a sajátosan értelmezett elitekkel. Az elitek legfontosabb tulajdonsága a populista diskurzusban, a korruptság, és ezáltal a „tiszta” népivel való szembe helyezkedés. A közakaratnak egy erősen leegyszerűsítő és vitatható definícióját adja a populizmus, amikor azt mondja, a többségi szavazatok minden területen az abszolút és megváltoztathatatlan közakaratot tükrözik és ennyiben csak ők és csakis a többségi diktatúra követi a nép kifejezett akaratát, minden más alternatíva „elitista”. A populizmus paradoxonok sokaságával jellemezhető, ezért demagóg, és manipulatív diskurzusok kidolgozására és sulykolására kényszerül. Többek között azért, mert egy „valóban korrupt” populista elit próbál „népet játszani”, és ellehetetleníteni a politikai pluralizmus működését, egy olyan nép nevében, melynek akaratát csak ő ismerheti. A populista vezér, a diktátor, misztikus összefonódásban él az ilyen módon fölépített „néppel”, más szerinte erre képtelen stb. Nem a populista politikusok viselkedése a meglepő ebben a stílusban, az autoriter indulatokban stb., hanem azoké, akik vakon követik őket, és nem veszik észre a rendszer alapvetően hazug, képmutató és végső soron diktatúrába torkolló jellegét, hinni akarnak a vezérnek és ezért nem is fölvilágosíthatók. (A populista vezér képes mozgósítani egy kemény magot, mely vallásos hittel csüng minden megnyilvánulásán és a személyi kultusz mindenféle kellékével ellátja, olyan visszajelzésekkel, melyek megerősítik a vezért mindenhatóságában, sőt, egyre autoriterebb lépésekre sarkallja őt).
Nem kétlem, hogy a ma parlamenti többséggel rendelkező politikai establishment, valamint a Fidesz itteni fiókpártjai, ha tehetnék, az orosz, a magyar, vagy a lengyel populista, fél-diktatúrák, illetve autokráciák (hogy Kornai János analitikus kifejezését használjuk) útjára lépnének. Hogy ez nem sikerül, annak egyelőre hatalom-megosztási és technikai, valamint személyi akadályai vannak, és a nem elhanyagolható civil ellenállás futtatja zátonyra az ilyenszerű kísérleteket. Nem sorolhatom föl az egészet, de hadd utaljak arra, hogy a román politikai berendezkedés, a szabványos fékek és ellensúlyok rendszere mellett, a miniszterelnök és az államelnök intézményes szembenállását, kölcsönös kontrollját is statuálja. A populista vezér – Liviu Dragnea – korrupciós ügyei miatt, nem lehet(ett) miniszterelnök, ezért rendre gyenge kezű miniszterelnök szurrogátumokat próbál kineveztetni, akiket a háttérből kontrollál. De ez – nem kétlem csupán technikai és nem elvi okokból – működésképtelen fölállás. A civil társadalom ellenállása talán a legfontosabb összetevője a képletnek, (egyszer majd nagyon tanulságos lenne alaposan megvizsgálni, hogy a román diaszpórának és az ideiglenesen külföldön tartózkodóknak mekkora szerepe volt/van a civil kurázsi éberségének fönntartásában és a hatékony mozgósításban. Sejtésem szerint hatalmas érdemei vannak ebben, és az sem mellékes, hogy Johannist sajátjuknak tudják, ezért az elnök hatalmát erősítik a mostani agresszív-populista támadássorozatban), mely képes ellenállni Dragnea and Co. eddigi támadásainak, nem mellesleg azzal, hogy az államelnök pozícióját erősíti.
Mindezt azért vezettem be, hogy jelezzem, fordulóponthoz érkezett a populista rendszer, az autokrácia kiépítésének folyamata: ha sikerül átvinni a most erőltetett (i)gazságszolgáltatással kapcsolatos törvényeket és módosítókat, teljesül Dragnea and Co. akarata. Románia az orosz-magyar-lengyel útra lép, Keletre (még akkor is, ha ezt szemérmesen elhallgatják majd), az illiberális demokrácia, valójában az autokrácia, fele fordul. Ezért manipulatív, ha azt magyarázzák befolyásos rommagyar politikusok, hogy a mostani (valójában szinte egy éve tartó) törvényhozás, nem támadás a liberális demokrácia és jogállamiság ellen, ha arra ösztönöznek, hogy elvesszünk a részletekben (magyarán bevegyük a maszlagot, mint ők teszik, ők viszont érdekből, meg budapesti sugallatra. Több, mint meglepő, hogy a populista vezérek a kevésbé korrupt, szakmailag fölkészült, de naiv, vagy álnaiv(?) képviselőkkel képesek „megvédeni populista álláspontjukat”, akik nem látják át: miután átértek a pallón, ellenük fordul a populista vezér, de legalábbis „leelitezi” őket, akárcsak nagyon enyhe bírálataik, fenntartásaik miatt is. Ráadásul a jelenlegi helyzet, mely megosztja a rommagyar szavazókat is, fölszínre veti az „egységes képviselet”, a rommagyar politikai pluralizmus hiányának ódiumát, és napirendre hozza a „Not in my name” jelszót). Hogy szakmai vitát kezdjünk ott, ahol puszta populista-demagóg szándékok jogi formulájának megtalálását erőltetik, melyben a Fidesz itteni fiókpártjai partnerek, ha nem egyenesen kezdeményezők. És ez a keret, amelyben a korrupció-ellenes szabályozások és intézményes elrendezés ellehetetlenítését, a Btk. módosítását, az ANI kiherélését stb., értelmeznünk kell. Ez tipikusan az a helyzet, amikor a technikai részletekben való elvesztődés – melyre egyfelől a laikus közönség képtelen, másfelől pedig szemfényvesztés, ha kicsit is megkaparjuk a demagóg kísérőszövegeket ez rögtön kiderül – a tisztánlátás akadálya. A populisták mélyen lenézik az igazi szakértőket (is), ezért a manipuláció könnyen átlátható, az áljogi diskurzusok csak a manipulációt szolgálják. Ne hagyjuk magunkat megvezetni, nem lesz újabb esély az ország nyugati orientációjának, a liberális demokrácia értékeinek és intézményeinek megmentésére!
Ez a sors a disszidens, az emigrációban született, gyerekek többségére igaz. Ők már egy új, jobb világban születtek, távol attól a helytől, ahonnan a szülők származtak. Van bennük valami büszkeség, hogy mások, „egzotikusak”, de ők már nem magyarok. Csak magyar származásúak. A nyelvet sem beszélik. Legfeljebb értik, tudják, sejtik, miről beszélnek a szülők egymás között, vagy barátokkal.
(Ekecs) Géza halála olyan dolgokat hozott a felszínre, amiről Magyarországon még ma sem szoktak beszélni. A magyar átlagembert manapság sem érdeklik az egyéni sorsok, az emigráns élet. Talán a jelenlegi ellenzék próbálja valahogy pedzeni a külföldi élet buktatóit, annak kezdeti nehézségeit, persze úgy beállítva, mintha az valami nemzeti tragédia következménye lenne. „Félmillió ember – főleg képzett fiatalok – hagyta el az országot a jelenlegi vezetés, ill. annak politikája miatt”. Persze ez így nem igaz! Az 1989-es „fordulat” ugyanis meghozta az alapvető szabadságot: az utazás, a szabad helyváltoztatás lehetőségét. Manapság ennek a turizmusnak csak egyetlen akadálya lehet: a pénz. Erről különben már a 80-as évek végén is tudni lehetett. Hiszen a „világútlevél” mellett megjelent a „vízummentes” utazás lehetősége. Ezt sok magyar örömmel fogadta. Viszont ennek a „vízummentesség”-nek a hátulütője lett, hogy megnehezült a „kinn maradás”, a letelepedés, az emigrálás. 1989 után már nem voltak „disszidensek”, azaz politikai menekültek, mert politikai alapon a befogadást, az ottmaradást ezentúl a Szabadvilág államai nem támogatták. 1989-től nem lehet politikai menedékkérésről beszélni. Kitört a szabadság azzal, hogy megszűnt a Vasfüggöny. Első perctől tudható volt, hogy ezek a csóró kelet-európaiak el fogják özönleni Nyugat-Európát. Voltak, akik „sáskajárást” vizionáltak. Ezért is találták ki az Európai Gazdasági Közösséget (EGK) felváltó EU-t. A gazdaságilag stabil és fejlett (gazdag) nyugat-európai országok a keletiek felvételét, csatlakozását feltételekhez kötötték, a legszembetűnőbb az euró bevezetésének megkövetelése volt, amit viszont nem kötöttek határidőhöz, miközben hét évet adtak a „felzárkózásra”. A munkás-párti, szakszervezeti kötődésű, szociáldemokrata németek a belépéstől számított első hét év alatt tiltották a keleti munkaerő beáramlását. A britek pedig azonnal megnyitották munkaerő piacukat. Elsősorban a lengyelek özönlötték el Nagy-Britanniát, mert történelmileg az angol nyelv fontosabb és szimpatikusabb volt számukra, mint a német. Németországba csak az alacsony képzettségű alkalmi munkások (pl. spárga szedő idénymunkások) jöttek. Később ők is a távolabbi brit szigetországba mentek, mert ott jobban megfizették őket.
A lényeg: minden kezdet nehéz, az újonnan érkezők hely- és nyelvismeret nélkül csak alantas fizikai munkát végezhetnek. Ez a történelem folyamán valamennyi bevándorlóra érvényes a világ minden pontján. Viszont sokan jobb szociális körülmények közé kerültek, mint amit hátra hagytak. Megcsillant a felemelkedés reménye és lehetősége is. Mindaz, ami szülőföldjükön hiányzott, és ma is hiányzik. Ezt nem akarja megérteni a hazai rendszer és államvezetés. És ez nem csak a jelenlegi kormány bűne, hanem egy gondolkozás hibája, mely nem adja meg a fiataloknak az előre jutást, a tapasztalt időseknek meg a nyugodt békés, munkás idős kort. Szép és divatos mai szóval az „esélyegyenlőséget”, a tehetségen, a rátermettségen alapuló kiválasztást.
Ennyi kitérő után vissza Cseke halálához, mely oly jellemző az emigrációra. Itt álljunk meg néhány szóra! Szerintem a disszidens az, aki – valamilyen élethelyzet miatt – egy jobb életkörülmény reményében (illegálisan, szökve, „egy bőrönddel”) hagyta el szülőföldjét. A kivándorló az, aki engedéllyel távozott, és vihette magával ingóságai egy részét. Mindkét kategória az új (választott) hazában a mielőbbi beilleszkedést tartotta szem előtt. Az emigráns ugyanakkor nem a beilleszkedést tartotta legfőbb feladatának, hanem a szülőföldje hagyományainak, szellemi értékeinek megőrzését. Ennek volt bizonyos formája a SZER-nél való munkavégzés is. Az ott dolgozók valójában a hidegháború frontharcosai voltak. Ki voltak téve az ellenség (a szülőföldi államrend) aknamunkájának, a titkosszolgálatok zsarolásának, életük is veszélyben volt. Nem egy munkatárs gyilkosság áldozata lett. Igaz, ez a magyar államvédelemre nem volt jellemző. Az emigráció, amolyan (részben) önkéntes száműzetés volt egy eszme (általában a szabadság) érdekében. Lásd Kossuth Lajos.
Vissza Csekéhez! Bevallom, fura embernek ismertem meg (Ekecs) Gézát. Egy végtelenül rendes, segítőkész munkatárs volt. A Rádió lelke. Viszont a magánéletéről jóformán semmit sem tudtunk. A Rádió volt a mindene. Munkabírásáról legendák születtek. Az a pletyka járta, hogy Gézának azért van csak három gyereke (két fia és egy lánya), mert a Rádió fennállása alatt három adásszünet volt.
Egyedül járta a világot, mivel felesége félt a repüléstől. A telefont viszont mindig a felesége vette fel, aztán mikor a hívó fél megmondta a nevét, akkor átadta a kagylót Gézának. Egy időben egy házban laktunk. Már a beköltözés előtti napokban közölte, hogy „nem fogunk összejárni”. „Nincs olyan, hogy bekopogsz, mert elfogyott a cukor vagy a liszt” – mondta. Őszintén, nem értettem. Csak sokkal később, a halála után értettem meg. Géza ugyanis kettős életet élt. Mindene volt a rádiózás, azért élt és halt. A családját pedig féltette. Különösen az esetleges hazai provokációktól. Azt többször elmondta, hogy mivel a Rádióba nem engedték be a népszabadságos Pintért (István) és a későbbi „kékfényes” Szabót (László), ezért lakása telefonján keresték meg. Nem akart velük találkozni, viszont amit a telefonban mondott azt (tudta nélkül!) magnóra vették, és a „Teenager Party” című propagandafilmben (összevágva) bejátszották. A hírhedt film kísérőzenéjét (Ecc-pecc kimehetsz, holnapután bejöhetsz) különben az akkor még erősen vonalas, párt- és rendszerhű Vámos Miklós (Tibor) triója (Gerilla együttes) szolgáltatta.
Egyszer, munka után hazafelé menet, valahogy szóba jött 56. Mondta, hogy pont akkor volt nászúton Velencében, és amikor megtudta, hogy kitört a forradalom azonnal visszatért Münchenbe. Géza 1951 óta a monitoring (lehallgató, adásfigyelő) osztályon dolgozott, azaz a budapesti rádió adásait kellett figyelnie, ill. leírnia, amit aztán a Magyar Osztály tagjai megkaptak. A fontosabb híreket lefordították angolra, majd a management valamennyi nyelvi szerkesztőségnek megküldte. A monitoring osztály dolgozói közvetlenül az amerikai management alá tartoztak. Mint főnöke (László László) mesélte, a kezdetek óta Géza minden álma volt, hogy a magyar szerkesztőségben dolgozhasson. Erre még egy darabig várnia kellett. Közben kitört a forradalom, majd jött az átszervezés, jó néhány szerkesztőt kirúgtak, mert a kritikus napokban túl érzelmesen, emocionálisan szólaltak meg. Nem követték a (politikai) rádiózás alapelvét: a mértéktartó híradást, hírközlést. Hogy ez mennyire így volt, arra Géza is tett utalást, mikor azt mondta nekem: „Ha akkor a szerkesztőségben dolgoztam volna, engem is biztos kirúgtak volna”. 1958-ban jött el Géza ideje. Az akkori igazgató (Bede István) úgy gondolta, hogy a fiatalokhoz kellene szólni, de nem politikával, hanem zenével. A magyar osztály tagjai hallani sem akartak róla. „Ez egy politikai rádió, nem pedig egy zenei, pláne (nyugati) sláger rádió.” A magyar osztályon (szerkesztőségben) senki sem vállalta ezt a feladatot, ennek a műsornak a szerkesztését, vezetését. Végül (1959 májusában) a „lehallgató, leíró” osztályról hozták a vállalkozó szellemű (harmincegy-két éves) fiatalembert: Ekecs Gézát. Géza újságírós múltja, valamint a film iránti rajongása alapozta meg a magyar szerkesztőségbeli sikerét. A monitoring mellett már akkoriban is írt filmkritikákat, ill. filmismertetéseket. Szerette a jazz-t is. Ennek ellenére voltak, akik nem szívesen látták a szerkesztőségben, és a háta mögött „lemezrakosgató”-nak nevezték. (a német „Schallplattenaufleger”-ből).
Műsorát a magyar osztály igazgatója mellett – mint kísérletet – az amerikai vezetés (management) is támogatta. A hazai reakcióra azonban vagy egy évet kellett várni. Majd robbanásszerűen jött a hír a Vasfüggöny keleti oldaláról: nagy siker a Cseke műsora! Géza pillanatok alatt a SZER legnépszerűbb munkatársa lett. Hamarosan valamennyi nyelvi osztály átvette ezt a politikamentes (délutáni) „ifjúsági” műsort. Akkoriban (60-70-80-as évek) nem volt olyan magyar fiatal, aki ne ismerte volna Cseke nevét, és délutáni műsorát.
Ugyanakkor Géza gyerekei erről mit sem tudtak. Ők csak azt tudták, hogy a papa egy rádiónál dolgozik. Reggel elmegy, és este hazajön. Azzal tisztában voltak, hogy a papa magyar (a mama pedig bajor), és ez nekik elég volt. Persze más lett volna a helyzet, ha a papa egy német, helyi adónak lett volna ünnepelt műsorvezetője. Számukra csak papa volt. Már felnőtt korukban, amikor Géza Magyarországra járhatott, egyszer elvitte gyerekeit magával, hogy megmutassa azt az országot, ahol született, ahol a sohasem látott (magyar) nagyszülők éltek. Hamar feltűnt nekik, hogy bármerre mentek az emberek odajöttek a papához és gratuláltak neki, azzal, hogy a hangja olyan ismerős. Ez döbbentette rá a gyereket, hogy a papájuk valahol (nagyon messze) igen népszerű, ismert ember lehetett (volt). Így történt, hogy a papa halála csak a család számára jelentett nagy veszteséget, fogalmuk sem volt, hogy a papa szülőföldjén mily sokan fogadták megdöbbenéssel a halálhírt. Géza lánya (Zsuzsa) úgy érezte, elég, ha a szomorú hírről értesít egy-két (volt) kollégát. Hogy az MTI-hez, vagy valami formában a magyar közvéleményhez is eljuttassa a papa halálhírét, eszébe sem jutott.
Ez a sors a disszidens, az emigrációban született, gyerekek többségére igaz. Ők már egy új, jobb világban születtek, távol attól a helytől, ahonnan a szülők származtak. Van bennük valami büszkeség, hogy mások, „egzotikusak”, de ők már nem magyarok. Csak magyar származásúak. A nyelvet sem beszélik. Legfeljebb értik, tudják, sejtik, miről beszélnek a szülők egymás között, vagy barátokkal. Sok családban azért ápolják a magyar nyelv (alapvető) ismeretét, hogy tudjanak beszélni a távolban élő nagyszülőkkel, az unokatestvérekkel. Sokan közülük sokszor a világ más részére keveredtek, és ha a (nagy) család összejön. akkor bizony a magyar a közös nyelv.
Érdekes, a magyar nyelv és kultúra ápolói általában a szélsőjobboldaliak. Ők kényszerítették a már idegenben születetteket a magyar nyelv és múlt megismerésére. Ők építették a magyar templomokat. Mai szóhasználatban ők a „fundamentalisták”, akik valójában nem akarnak beilleszkedni, divatos szóval „integrálódni” az új környezetbe. Kevesen vannak, de hazai szempontból külföldön ők a magyar nemzethez tartozás fő ápolói, hívei, támogatói. A nagy többség azonban már az új haza, az idegen szülőföld tagja.
Ezek a gondolatok keverednek bennem Géza halálával kapcsolatban. Gyermekei szomorú családi eseménynek tartják apjuk elvesztését, fel sem merült bennük, hogy halálát a szülőhazában nemzeti gyásznak tartják. Hazai szempontból nevezhetem emigráns sorsnak, amit Magyarországon nem igazán értenek, és nem éreznek át.
Martin Schultz összehasonlítása Adolf Hitlerrel nevetséges, de nem független attól a ténytől, hogy a német szociáldemokraták vezetőjeként fontos posztot tölthet be a jövőbeni német kormánykoalícióban. Schultz Orbán Viktor kemény bírálói közé tartozik. Ezért nem kizárt, hogy Soros György után ő és az Európai Egyesült Államokról alkotott elképzelése lesz az új ördög – írja Balogh S. Éva a Hungarian Spectrumon.
Viktor Orbán has never been fond of answering questions. When accosted by journalists at home, he either says nothing or comes up with some flippant answer. Until recently, however, he was quite ready to talk to journalists while abroad. He has always been willing to give long interviews, mostly to German papers, and to hold press conferences after European Council summits. On these occasions he normally bragged about the important role he played during the negotiations, often claiming that he “vetoed” certain otherwise unanimous decisions. But on the last two occasions, he skipped his customary appearance before the journalists altogether.
This was the case this time as well, but the Hungarian prime minister, perhaps imitating Donald Trump, decided to communicate directly with “his people.” The only difference is that he uses Facebook instead of Twitter, which is a great deal less popular in Hungary than in the United States. Short videos are available on Orbán’s Facebook page, with English subtitles provided.
Yesterday I summarized his messages, but since then three more Orbán announcements were posted. The first was recorded right after the working dinner of the prime ministers/chancellors at which the question of migration was discussed. He described the meeting as a “political hand-to-hand combat” in which “the Poles, the Czechs, the Slovaks, the Slovenes, and we managed to defend our positions.” The military theme is even more obvious in the Hungarian original, in which he used the word “hadállás,” which signifies a military position. No one argued against the necessity of secure borders, he continued, but “the great and strong ones want to bring the migrants into Europe and distribute them on a compulsory basis.” In his final video, he thanked those who had expressed their opposition to placing migrants in Hungary, which helped him “to repel the assaults that nearly managed to violate the sovereignty of Hungary again.”
Orbán’s description of the meeting conjures up a noisy, passionate verbal fight between two antagonistic sides, but other participants called the discussion dispassionate and calm. No charge against the military flanks at all. If I interpret the majority view on the matter of distribution of refugees correctly, the best the Visegrád Four can hope for is a slight modification, not an abrogation of the decision that had been accepted by the European Council earlier. It is possible that “qualified majority rule” will suffice for approval, which would mean defeat for the Visegrád Four’s position.
Viktor Orbán might not like to expound in front of local journalists, but János Lázár, his chief-of-staff, is quite happy to go on for a couple of hours every week to entertain the troops. Lázár is known for his brashness and his hyperbole. He might be amusing at times, but a few hours after these meetings one usually learns that what Lázár claimed was simply untrue or at best misleading. The Budapest correspondent for the Associated Press, who speaks Hungarian, is usually on hand for these Thursday afternoon press conferences. He immediately sent out the news that János Lázár and László Surján, the former vice-president of the European Parliament, had compared Martin Schulz, former president of the European Parliament and currently head of the German Social Democratic party, to Adolf Hitler. It didn’t take more than an hour for me to be able read this juicy story on ABC’s news site.
What happened that prompted this outrageous comparison? On December 7 Schulz wrote the following message on Twitter: “I want a new constitutional treaty to establish the United States of Europe. A Europe that is no threat to its member states, but a beneficial addition. A convention shall draft this treaty in close cooperation with the civil society and the people. Its results will then be submitted to all member states. Any state that won’t ratify this treaty will automatically leave the EU.” This tweet was discovered a week later by two members of the Hungarian Christian Democratic Party–Péter Harrach, the whip of the KDNP parliamentary delegation, and László Surján, who, as far as I know, by now plays no official political role. Péter Harrach, who is anything but flamboyant, compared Schulz to Ferenc Gyurcsány. Both men are “lots of talk without substantial achievement.” Surján said that Schulz’s voice “reminded him of Adolf Hitler,” which he “found unacceptable.” The two held a press conference to announce their disapproval of Schulz and his United States of Europe.
It seems that Lázár especially liked Surján’s comment and decided to use the comparison at his press conference a few hours later. He added a few extra words. He not only heard “Hitler’s voice” but claimed that “the last time Hungary received such an ultimatum was from Adolf Hitler.” Of course, such a comparison is ridiculous, and we must assume that the sudden interest in Schulz is not independent from the likelihood that a grand coalition will be formed in Germany and that Schulz will be part of the cabinet in some important position. Schulz is known to be a very harsh critic of Viktor Orbán. Perhaps after Soros the new devil will be Schulz and his plans for a United States of Europe.
A közügyek transzparenciája és a hatalom ellenőrizhetősége a legfontosabb, ezt írja a Facebookon, nyilvános posztban Somogyi Zoltán politológus.
Azt írja, jelenleg ez nincs meg, ezért a felelős kormányzás visszaszerzése lehet politikai cél Magyarországon.
A Jobbik büntetésével kapcsolatban arról ír:
„A kormány a Számvevőszék súlyos politikai beavatkozásával végleg kijelölte a választásokra a legnagyobb ellenfelét, a Jobbikot.”
Szerinte ez arra is alkalmas, hogy „demokratákat erkölcsi fenntartásaik feladására sarkalljon, lelkileg megtörjön”, és az egyik „etatista-nacionalista” párt melletti kiállásra ösztönözzön, és szerinte Orbán Viktor csak mosolyog, amikor a Jobbikért mennek tüntetni.
Azt írja: pótcselekvésként vitatkoznak demokraták arról, lehet-e a szélsőjobboldallal együttműködni, de azt már nem tudja senki megmondani, hogy miben, ráadásul
„a demokratikus ellenzék pártjainak többsége egymással sem tud, akar mit kezdeni.”
Azt írja, hogy a Jobbik túsz a kormány számára, és „általa fogságba ejthető a teljes magyar politika és eltörhető sok ember gerince”.
Szerinte egyetlen megoldás van: „a baloldali-liberális-konzervatív politikai blokk kialakítása még ebben az évben. 24 óra napi politikusi munka a jelöltektől. Az állampolgároktól pedig szavazási részvétel. Mellébeszélés és értelmetlen koalíciós modellek felvetése nélkül.”
Igaz, ehhez az is kellene, hogy valaki még higgyen az ellenzéki győzelemben, de ilyen pártot Somogyi Zoltán már nem lát.
Az egyenes mondatokért és gerincért szeretnék érvelni a következő mondatokban. Másodlagos kérdés számomra, hogy ki van…
Ami a Fidesz itteni fő fiókpártját illeti, lemaradt a korrupció-ellenességgel (mégoly formális) való kampányolás és tematizáció vonatjáról, bele ragadt a korruptként percipiált pártok mocsarába, és nehéz/lehetetlen lesz onnan kimásznia. Nem ez történt a magyarországi kormánypártokkal, akik a kétharmados többség birtokában, törvénykezéssel és utólagos lepapírozással stb., továbbra is képesek elrejteni korrupt ténykedésüket, a maffiaszerű működést.
Az (i)gazságszolgáltatás működésének újra szabályozásáról szóló áldatlan és elnyúló, sőt minden más aktuális politikai témát maga alá rendelő vita – hogyan is lehetne másképp? – túlmutat egyszerű jogtechnikai, vagy az intézményi reform keretein. Az egész politikai mezőnyt tematizálja, és mozgósítja nemcsak a civil társadalom jórészét, hanem a Romániára figyelő külföld az EB és az USA figyelmét is fölkelti, állásfoglalásra készteti. Ami tizenegy hónapja e téren folyik messze túlmutat a jogszolgáltatás harmonizációján (valóban van AB határozat a törvények módosításáról), a zavaros törvénycikkelyek pontosításán, az intézmények modernizációján, a nemkívánatos személyek és intézmények eltávolítási kísérletein és az ügyészségek-bíróságok – különösképpen a DNA – alárendelési, átpolitizálási kísérletein is. A keret és a politikai kultúra, mely a vitát jellemzi, minden tisztességes és jogi érvelést eltérít és a populista-demagóg politikai diskurzusok fele visz, nincs fekete és nincs fehér, holott minden megszólaló ennek létét bizonygatja, sőt egyre erőszakosabban akarja, a másik félre erőltetni. Az érvek és ellenérvek tipikusan a félig telt, illetve félig üres pohár harci zászlóként való lobogtatásával igyekeznek egymásnak feszülni: a kormánypártok (és a Fidesz itteni fiókpártjai az ők oldalán) úgy tesznek, mintha parlamenti többségük és egész kormányzatuk kerülne veszélybe, ha elbukják félig-meddig jogos és félig-meddig ásatag, saját korruptjaikat mentő álláspontjukat, ha nem lesznek képesek erőből átvinni szándékaikat. (Első körben a vox populi akadályozta meg a kormányt abban, hogy még január végén, egy a mai vitákban szereplőnél radikálisabb, a jogállamiságot valóban fenyegető törvénymódosítási javaslatot – 13. Kormányrendelet – „az éj leple alatt átvigyék”, és ez a formula, ez a billog rajtuk maradt és még fog is maradni, a közbeszédben: „Éjjel, mint a tolvajok”! Azóta minden egyes jogszolgáltatásra vonatkozó javaslatukat ebben a regiszterben, a korruptak fölmentési kísérletének keretében interpretálják, mindegy, hogy ez igazolható, vagy sem, így azonosítják be, oda skatulyázzák a „civilek”, és az őket mindeddig sikeresen mozgató, lendületüket kihasználó, államelnök. De az ellenállás momentumát és közvetített képeit, jelszavait és dinamikáját tekinti mérvadónak a politikai nyugat is). Az ellenzék, és az államelnök, no meg a civil társadalom aktív és mobilizálható része – többé kevésbé jogosan – a liberális demokrácia, a hatalmi ágak szétválasztásának elvét, és ennyiben a jogállamot félti a kormánypárti módosításoktól. (Jellemző módon pedig, ők sem jogi érvekkel, hanem a vezető párt elnökének rovott múltjával, a korrupciós-harc eddigi eredményeinek veszélyeztetésével, meg az eredendően elszúrt Iordache-féle kormányhatározat kísérletre való sűrű utalással érvelnek. És az ők hangja hitelesebb a politikai nyugaton, az elnök álláspontja erősebb a nemzetközi megítélésben, ezért az onnan érkező támogatást maga mögött tudók „tartani tudják a frontot”, kisebbségből is képesek voltak mindezidáig megakadályozni a kormánypárti módosítások törvénybe foglalását). Nem vagyok jogász és nem is szólnék a dolog tisztán jogi szabályozásának ügyéről, laikusként sok megfontolandót látok a most napirenden levő módosítók közül, még akkor is, ha politikai szimatom azt sugallja, az egész cirkusz kimenetele, amennyiben így folytatódik, semmi jót nem hozhat az országnak. (A bírák és ügyészek státusának szétválasztási kísérlete, többek között, nagyon is aktuális és a titkosszolgálatokkal való rejtett összefonódások fölszámolására tett kísérlet is helyénvaló, bár valószínű tisztán jogszabályi téren nem megvalósítható, másképpen kellene azt szabályozni stb.).
Miért? A rossz leütés miatt, hogy a nyilvános, sőt parlamenti vitát megkerülve akarnak elfogadtatni sarkalatos jogi szabályozásokat, mégpedig nagyon sürgősen a kormánypártiak. A sürgősség és a rendkívüli eljárások (lásd. a Iordache-féle szuper parlamenti bizottság) tovább növelik a gyanút, hogy rejtegetni valójuk van, hogy egyfelől elterelő hadműveletet folytatnak, másfelől meg kiskapukat igyekeznek elhelyezni, melyen korrupt politikusaik kicsusszanhatnak az ügyészség-bíróság vádjai alól. A dolog pedig végletesen megosztja a társadalmat, olyan indulatokat kelt, melyek bármikor atrocitásokba csaphatnak át, de minden esetre fölösleges és kontrollálhatatlan feszültséget kelt (az ex-király halála elhalasztotta a kormánypárti utcai megmozdulásokat és esetleges atrocitásokat, de a dolog továbbra is napirenden van és forró pillanatokat okozhat). Rontja az ország megítélését és fölzárkózási esélyeit, sőt a már szégyenpadon ülő Magyarország és Lengyelország sorsára, marginalizálódásra ítéli Romániát (és nem kétséges az EU – eddigi töketlenségeinek ellensúlyozására is – egyre erőteljesebben fog föllépni a liberális demokráciát vélhetően veszélyeztető nemzeti kísérletek ellen), ez pedig pénzügyi szankciókat és gazdasági problémákat fog okozni.
Kilátástalan politikai helyzetet eredményezhet az áldatlan és parttalan vita, mert mindkét fél sarkalatos politikai kérdéseket és egész harci arzenálját sűríti bele a vitába, és korántsem csupán jogi kérdések és érvelések – egyébként az ilyenekre a közönség nem is igazán figyel –, eldöntésre váró módosításokról szól, hanem a lenni vagy nem lenni szélsőséges politikai kérdését feszegetik. (A kormánypártok megveszekedettsége, éppen az elnökök /PSD, parlament és ALDE szenátus/ korrupciós ügyei miatt, úgy értelmeződnek, mint önmaguk és korrupcióval vádolt/elítélt társaik, fölmentésére tett kétségbeesett kísérlet, függetlenül a módosítók tartalmától. Ugyanakkor figyelemre méltó az a mélyen reakciós és megtévelyedett, szűk látókörű föllépés, melynek legkirívóbb példája – amennyire sajnálatos, éppen olyan jellemző módon – egy rommagyar képviselő attitűdje, amivel a kilencvenes években zajlott bányászjárásokhoz hasonlította a most tiltakozó civilek föllépését. Úgy tűnik Márton Árpádnak egy emberöltő sem volt elég – 27 éve képviselő – hogy keveset is tanuljon a politika természetéről, és a jogi csűrés-csavarás csapdájáról, modortalanságáról már ne is szóljak, és csapdát állított magának, melybe aztán bele is sétált. De, sebaj, a rommagyar következmények nélküli politikai mezőnyben, még sokáig helye lesz, ha nem másért, hát „tapasztalata” okán, che bella voce!). Amikor a politikai harc eljut a végső kérdések fölvetéséig, akkor SZIMBOLIKUS JELLEGE dominálja a pragmatikus dimenziót. Akik jóhiszeműen jogi kérdéseket látnak az ügyészi-bírói munka újraszabályozásában (holott a törvénykezés maga a legfőbb politikai eszköz, és csak másodsorban jogi szövegezés, vagy aktus), azok ezt tévesztik szem elől, azt, hogy a jelen pillanatban minden módosítás, tartalmától függetlenül, a KORRUPCIÓ-ELLENES HARC gyengítésére tett kísérletként értelmeződik, a szimbolikus mezőnyben. Márpedig a politika jelenlegi színpadán a korrupció-ellenes harc szimbolikus jelentősége intenzívebb a pragmatikus jogi meggondolásoknál, ha úgy tetszik erősebb politikai akaratképző funkcióval bír, mint holmi jogi pontosítások, ráadásul olyanok részéről, akik többé-kevésbé joggal tekinthetők a „korruptabb” félnek. (A korrupció-ellenes harc végét látni a mostani módosításokban, erős túlzás, hiszen tudható, a harc sikere nem csak a jogi szabályozáson múlik, elsősorban erős és elkötelezett, integráns politikusok, ügyészekre, bírákra, és úgyszintén elkötelezett civil társadalmi mozgalmakra, nem utolsó sorban pedig független és hiteles médiára, van szükség a sikerhez. Viszont szimbolikus harcot lehet folytatni és azt megnyerni ennek hangoztatásával, a jogállam végével való riogatással, korrupt politikusokra való mutogatással). Ezért az elnök és civil társadalom, valamint a mégoly halovány ellenzék, külföldi támogatással megspékelve, sikeresen akadályozza a hatalmat, a többséget, politikai szándékának átvitelében.
A politikai háború jelenlegi állása szerint mindenki jobban járna, ha JEGELNÉK A MÓDOSÍTÁSOKAT, mert a kormánypártok, ha időt nyernek hitelüket építhetik vissza, jó kormányzás, ígéreteik betartása esetén. (Persze, a gazdasági folyamatok és a kapkodó közpolitikák, azt jelzik: képtelenség tartani az ígéreteket). Ha marad a háború és erőltetik a módosításokat a kormánypártok és csatolt részeik, a téma központi elnökválasztási kampánytémává lesz, és Johannis biztos befutó. Az ellenzék, elnök és civil társadalom pedig, nyugodtabban kezelhetnék a dolgot fél év múlva, és a további bel- és külföldi konzultációk, növelnék a teljes mezőny hitelét, és javítanák megítélését.
Ami a Fidesz itteni fő fiókpártját illeti, lemaradt a korrupció-ellenességgel (mégoly formális) való kampányolás és tematizáció vonatáról, beleragadt a korruptként percipiált pártok mocsarába, és nehéz/lehetetlen lesz onnan kimásznia (Nem ez történt a magyarországi kormánypártokkal, akik a kétharmados többség birtokában, törvénykezéssel és utólagos lepapírozással stb., továbbra is képesek elrejteni korrupt ténykedésüket, a maffiaszerű működést. Többek között azért is, mert a kis korrupciót, főleg, mely nem hozzájuk kapcsolható, továbbra is üldözik a grand corruption pedig sokak számára láthatatlan, a nemzeti populista-demagóg szövegek sikeresen álcázzák azt).
A nacionalista populizmus nemzeti szuvenír-bolt, folklorizált giccsek tárháza, termékei hazavihetők és még sokáig elállnak csipkés tévén, poros falipolcon és fényes vitrinben is, csak megenni nem lehet őket, csak meleget nem adnak, sőt bölcsebbé sem tesz a nemzetiszínre pingált, apró nippek társasága.
„Eltitkolni annyi, mint úgy tenni, mintha nem lenne az, amink van. Szimulálni annyi, mint úgy tenni, mintha lenne az, amink nincs.” Baudrillard
Amikor a fogyasztás kultúráját, mint a későmodern kapitalizmus globális jelenségét tettük minden lehetséges cél- és értékrendszer keretévé, egyszerűbben fogalmazva, olyan életmóddá, melyben mindenki megtalálhatja élete értelmét, mintegy bekódoltuk azt is, ami a tapasztalható politikai fejlemények lényegét adja. Azt hiszem a fogyasztás kultúrájára való rátérés a román rendszerváltás kezdeti sikerének, vonzerejének, és azután kudarcának központi fogalma lehetne. Az átmenet, a hiány, a visszafogott, sőt tiltott és elítélt fogyasztói társadalom értékeinek elutasításáról, egy hedonisztikusan és hisztérikusan fogyasztói logikát követő állapotba való gyors áttérést jelentette. Nem a demokrácia eszméi és nem is a pluralizmus és szabadságjogok vonzalma mozgatta az átmenet aktorait, hanem a fogyasztás ígérete. És hogy pontosan értsük, nem a jólét – hiszen az átfogóbb és nem csak fogyasztás alapú, hanem az élet szinte minden területére kiterjedő kategória, ugyanakkor közösségi is, hiszen másokkal együtt gyakorolható – hanem a végeláthatatlan és frenetikus fogyasztás. Az egyéni alapú konzumerizmus, magyarán a végre „egyszer jóllakni” – amolyan Móriczosan halálra zabálva magunkat – erkölcse uralta és uralja átmeneti társadalmunkat. A régióban zajlott átalakulások így leginkább a „fogyasztói forradalom” fogalmával jellemezhetők, egy olyanfajta ethosszal, mely fogyasztható cikkekben, egyéni fogyasztók és legfennebb fogyasztói szubkultúrák vetélkedésében méri a haladást: az vagy, amit fogyasztasz, még inkább amit szemkidülledve felzabálsz, pillanatok alatt elnyűsz, és szemétre küldesz. Ráadásul a régió sajátossága, hogy sokan, túlságosan is sokan – a szegénységben és mélyszegénységben élők – valóban csak a fogyasztás illúzióját kapják, ahogy azt Baudrillard szellemesen/cinikusan jelzi. Ők nem is a reklámokban ígért árukat és szolgáltatásokat, csupán a reklámot fogyasztják, abban az illúzióban élve, hogy ezzel a gesztussal csatlakoznak a „gazdagok világához”, azokhoz, „akik bármit megengedhetnek maguknak” fölzabálni, elhasználni, hanyag gesztussal szemétre vetni.
Nem vagyok a fogyasztás ellensége, és ennyiben a mértékkel, de nem kizárólagos jelleggel való fogyasztási kultúrát (akár mint a valós- és szimbolikus tőke meglétét fölmutató jelt, presztízsfogyasztást) is elfogadom/gyakorolom, csakhogy. Azért e hosszúra nyúlt bevezetés, mert azt hiszem a demagóg szövegekre és összeesküvés-elméletekre alapozott populizmus a legmenőbb politikai kommunikációs termék, melyet e századelő kitermelt, elfogadása, sőt az igény rá, egyértelműen következik a fogyasztói kultúra, és ethosz sajátosságaiból. A populizmus ugyanis ugyanazokat a fogyasztási cikkeket, pontosabban illúziókat reklámozza, csomagolja fényes staniolba, helyezi fényes kirakatokba és árulja, mint a bármely területén eladó kereskedők teszik. Alig is tűnik föl, hogy az eladásra kínált lufik és kütyük között a polcról éppen a politikust tesszük bevásárlószekerünkbe és – bár sorsoláson résztvevő kasszablokkot és garancialevelet nem kapunk hozzá – azután jóízzel fogyasztjuk szövegeit, ha megkopnak szemétre velük, újat veszünk jövő karácsonyra belőlük, gondolhatjuk. A politikust és diskurzusát, nemcsak úgy árulják, mint mosóport teszik, hanem a politikus már maga a (fékezett habzású, vagy sem) mosópor, vagy legalábbis annak ígérete, egy választható, megvehető áru. A politikai mezőny, másképpen a mediatikus tér, melyben az áru-politikusok „vásárolhatók meg”, mégpedig mindenféle ízlésnek és bugyelárisnak megfelelően, a potenciális illúziók és hiúságok kicsiny boltjai.
Ha a populizmust, annak főként nacionalista változatát, mely egyre inkább eluralkodik nemcsak a széleken, hanem a liberális demokráciák magországaiban is egyre erősebb (az USA-ban már hatalmon van, de ott bábáskodott a brexitnél és erős pártokat mozgat a politikai nyugat szinte minden országában) tényező, áruként – a politikai kommunikáció sajátos termékeként – vizsgáljuk, megérthetjük sikerét. A populizmus, a populista politikus, mint beszélő doboz, olyan termék, mely a vásárlót dicséri, úgy tesz, mintha kiválasztásával a vásárló/szavazó folyton bölcsességéről tenne tanúbizonyságot. Mindegy is, hogy a nacionalista, populista, demagóg szövegek, vagy összeesküvés-elméletek, mely részét választja a polgár, a populista politikus úgy tesz, mint a jó pincér és mindenre azt mondja: nagyszerű választás (what a wonderful choice). A populizmus ígérete az instant „boldogság”, rögtön és minden erőfeszítés nélkül jól lakat, hozzákapcsol a virtuális – választásokkor valóban – többséghez (főként nemzetként meghatározott többséghez: „a nemzet nem lehet ellenzékben” – mondta híres-neves populistánk). A populista politika, olyan, mint egy nagyáruház, minden megtalálható benne cipőfűzőtől, lapostévén át, fűig és fáig, melynek nem tud ellenállni a mindenevő vásárló. Megférnek benne egymásnak homlokegyenest ellentmondó gondolatok és filozófiák, hiszen azok nem bántják egymást a polcon diszkrét kis dobozokban, fedeles tégelyekben, jól zárt üvegcsékben. Szépen kivilágított szupermarket a populizmus háza, csakhogy benne is mindennek ára van, és Black Friday sincs minden nap. Éber őrök állják el a bejáratot az egyébként lelkes pénztelenek előtt, akik így csak a vásárlás illúziójával távoznak. De sebaj, mert a karizmatikus üzletvezető (a sokat idealizált manager) imádata bódítja a kispénzűt is, miközben a gazdagok és kiváltságosak jól bevásárolnak közvagyonból, közpénzből. A populizmus az „egyszerűek” ópiuma, olyanoké, akik nem szemüknek és nem is eszüknek, csak érzelmeiknek, benyomásaiknak, besulykolt ősképeiknek hisznek, annak amit vezérük „megtestesít”. Kiváló fogyasztói az illúzióknak, reklámot esznek és azzal is álmodnak, mondjuk ki: ideális vevők, imádják, ha megvezetik őket, nem is várnak mást.
A nacionalista populizmus nemzeti szuvenír-bolt, folklorizált giccsek tárháza, termékei hazavihetők és még sokáig elállnak csipkés tévén, poros falipolcon és fényes vitrinben is, csak megenni nem lehet őket, csak meleget nem adnak, sőt bölcsebbé sem tesz a nemzetiszínre pingált, apró nippek társasága.
A Független Hírügynökség kiadásai meghaladják bevételeinket.
A pártoktól független újságírás egyre nehezebb helyzetben van Magyarországon.
A hagyományos finanszírozás modelleket nem csak a politika lehetetleníti el, de a társadalmi kihívások is.
A fuhu.hu fennmaradásához, hosszútávú működéséhez, szerkesztőségünk rászorul támogatásotokra.
Segítségetekkel lehetőség nyílik arra, hogy munkánkat továbbra is az eddig megszokott színvonalon végezhessük tovább.
