Blogles Archives » Oldal 21 a 40-ből » Független Hírügynökség

Márpedig dönteni köll

-

2018-12-06

„A politikai korrupció az általános erkölcstelenségnek csak az egyik oldala; az erkölcsi érzék mai színvonalát nem egyszerűen egyes korrupt egyének erkölcsisége határozza meg. A magasabb rendű erkölcstelenség az (…) elit szerves ismérve; a tömegtársadalom jellegzetes vonása pedig, hogy ebbe az erkölcstelenségbe beletörődik.” (C.W. Mills, 1956)

A román és benne a rommagyar politikában is „helyzet van” és ezzel a közhelyszerű kifejezéssel (ugyan mikor nincs a politikában helyzet?) arra utalok, hogy az uralkodó PSD-ALDE pártkoalíció formálisan is elveszítette képviselőházi többségét, hogy egy jól előkészített és idejében benyújtott bizalmatlansági indítványnak reális esélye van arra, hogy többségi szavazatot gyűjtsön, és hogy el lehessen zavarni az elhiteltelenedett kormányt. Ennek folytán pedig a Fidesz itteni fiókpártjai a mérleg nyelve szerepbe csúsznak, mint ismeretes jelenleg egy „különös paktum”, melyet a leginkább egy félig-meddig titkos „hamis realizmus” szószólói (Bibó), illetve „az őrület realistái”(Mills), egy paranoid, alternatív valóság építgetői és hívői hoztak létre és akadozva ugyan, de működtettek ezidáig. És ne feledjük, hogy ezt nem is elsősorban – legalábbis remélhetően nem – saját döntésként, hanem budapesti nyomásra (és más, a Weltanschauungra való hivatkozással) követték és követik el.

Nos, most hosszú távra eldőlhet, hogy elég bátrak-e és van-e kellő mértékű önállóságuk még a politikai mainstream tagjainak ahhoz, hogy váltsanak; hogy felmondják az amúgy ki tudja milyen titkokon és félreértett küldetésen alapuló egyezségeket, és a morálisan megtámogatott ráció, de a fő koalíciós párt rommagyar szavazók körében mérhető népszerűtlenségén alapuló döntést hozni. A kérdés úgy is újrafogalmazható, hogy van-e elég demokrata a rommagyar politikai elitben, aki egy ilyen sarkalatos kérdést a jó, a távlatos, a morálisan is tartható irányba döntsön el, vagy becsődöl az a demokratikus kezdemény is, mely eddig többé-kevésbé – és főként a politikai nyugat nyomására, igazodási kényszerből, stb. – még létezett? És hadd tegyek itt egy kis kitérőt a demokrata, és vele szemben a populista-demagóg vezetői típus jellemzéséről, hogy jobban megérthessük a döntéshelyzetet és a várható forgatókönyveket.

A demokrata és ekként felelős vezető nem fél az értő és értelmes közösségre építeni, őt igyekszik megszólítani, diskurzusával megcélzott közösségének központi szereplőjeként tekinteni rá, még akkor is, ha ilyen közösségek mindenkor kisebbségét jelentik az össztársadalomnak. A demokrata szemében a morális személyiség, az „átlagpolgár”, akit megszólít, érti azokat a dolgokat, melyek első látásra akár bonyolultaknak is tűnnek, de legalábbis képes gyorsan és hatékonyan tájékozódni, valamint megkülönböztetni az álságos információt, a fake newst a valóstól; a demokrata az értelmes és tájékozott, sőt kulturált embert, annak morális tartását, viselkedési éthoszát célozza meg, még akkor is, ha tudja, egy (szavazói) kisebbséghez szól.

Arra törekszik, hogy ezt a kisebbséget tegye uralkodóvá, hogy maga is terjessze az öntudatos polgár, a civil társadalom, a kulturált társadalom morális erejének eszményét, amire azután demokratikus társadalmat lehet fölépíteni és folyamatosan újratermelni. A tartásos, integráns és a ráció, valamint a kulturáltsággal megtámogatott, tájékozott, kritikus és gondolkodó „kisebbséget”, mint egyszerű, sőt hanyagolható, szavazói kisebbséget – a középszer nevében – kiseperni a politikai mezőnyből, mondván, hogy a többség nem ilyen, populista és demagóg eljárás.

Márpedig a populista önmagában is gyanúsan szövegel, hiszen, amikor megalkotja a „nép” fogalmát – bár paradox módon valóban az ignoráns többséget helyezi közepébe – a legkevésbé értő és értelmes, valamint tájékozott, polgárokhoz igazítja üzeneteit. És ezzel máris a demokratikus folyamatot gyengíti, az autokrácia valamely formája fele viszi el a politikai kultúrát, a közbeszédet és magát a politikai diskurzusok rendjét. A populista elit valójában mélységesen lenézi népét, ignoránsnak, tudatlannak véli, és ezzel egyúttal el is téríti a képviseleti demokrácia lényegét, azt, hogy a közjót képviselje a mainstream, mégpedig a racionális, az értő és értelmes, valamint morális nép nevében, és számonkérhető módon.

A demokrata „nem fél” a más véleményűektől (Bibót parafrazálva), sőt attól sem, hogy egy megalapozott, racionális, tényeken alapuló és főként morálisan érvényes álláspont nevében, másik hatalomtól nem rettegve hozzon döntést. S, mint köztudott, a szavazói elvárások, vagy ha úgy tetszik más összefüggésben, populista politika megalapozására használt rommagyar többségi álláspont, most a PSD-ALDE-től való elválást támogatná. Nem kétséges, hogy kevés nálunk felé a demokrata, talán, ha valamiféle „demokraták nélküli demokrácia” a hatalmi elit tudatos és belátó ténykedése pótolhatja ezt. Ezért a paktumot fölmondani félni nem kell, sőt jó lesz, ugyanis Dragnea és társai egyre inkább az illiberalizmus, és azzal karöltve a ceausizmus irányába menetelnek. Nem én mondom, hogy egyre világosabb: Románia nemzeti projektje néhány bűnöző fölmentésében merül ki. A rommagyarságnak erről le kellene válni, még akkor is, ha a budapesti pénzen hízlalt „a magasabb rendű erkölcstelenségnek” elkötelezett politikai klientúra budapesti pozíciói kerülnének veszélybe. Ha másért nem azért, mert a morális meggondolásokat gyakran a gyakorlati haszon, a közvetlen érdek elé kell helyeznie annak, aki hatalmat gyakorol, mert demokrácia (értsd liberális, azaz valódi) másképpen nem építhető.

A magasabb rendű erkölcstelenség és strukturális felelőtlenség, mely a politikai elitet időről-időre elkapja – néha bal, illetve jobboldali diktatúrák formájában, most éppen az alt right és a jobboldali populizmus formájában – azt akadályozza meg, hogy tanulni tudjunk történelmünkből. Márpedig az antidemokrácia bármely formájának útján eddig semmiféle pozitív nemzeti, vagy más projekt ki nem kerekedett, viszont nagyravágyó nemzetek és közösségek tűntek el – örökre vagy időszakosan – a történelem süllyesztőjében.

Tartok tőle, hogy a kocka el van vetve, a rommagyar politikai elit lejtőn van és képtelen lesz visszatérni a demokrácia ösvényére, kimondani viszont, hogy rossz úton jár, hogy vesztére/vesztünkre tesz, kötelesség. Dragnea and Co, és a budapesti illiberalizmus harcában elveszni cseppet sem dicsőség: most tévedni több mint bűn, végzetes politikai hiba.

Magyari Nándor László

Orbán Viktor és az ő szabályai – Ivo Mijnssen elemzése a konzervatív Neue Zürcher Zeitung hasábjain

FüHü

-

2018-12-06

1

Orbán Viktor és az ő szabályai – Ivo Mijnssen elemzése a konzervatív Neue Zürcher Zeitung hasábjain

Orbán Viktor saját szabályai szerint játszik: a kontinens keleti részén növeli országa súlyát, de szembemegy a szövetségeseivel, kétes új barátokkal veszi körül magát, és látszólag ellentmondásokba bonyolódik – írta terjedelmes elemzésében Ivo Mijnssen, a tekintélyes konzervatív liberális lap Kelet-Európával, a Balkánnal és a Baltikummal foglalkozó szerkesztője.

Ám Orbán, a budapesti erős ember világos számítást követ, hogy a lehető legnagyobb figyelmet irányítsa országára. Ebben a magyar diaszpórára, a lojális sajtóra és az Oroszországhoz való közelségre épít. Magyarország, nehéz történelme ellenére, 1989-ben főnyeremény volt Európának – írta a szerző. Szólt Trianonról, és arról, hogy az ország a második világháborúban is a vesztesek oldalán állt. A szomszédos országokban élő, nagy magyar kisebbségek még mindig érzékeny téma, de Budapest a kilencvenes években szerződéseket kötött ezekkel az országokkal, és ezekben lemondott a területi igényekről, és a kapcsolatok az időnkénti feszültségek ellenére szolidak.

Konfliktus Ukrajnával

Ezért is volt váratlan az Ukrajnával az ottani oktatási törvény módosítása miatt kitört konfliktus. A szerző ismertette a történteket, és megállapította: Ukrajna az EU nyomására engedményeket tett az uniós tagállamok számára, de Budapest továbbra is konfrontációra tör. A részletek ismertetése után a szerző rámutatott: Európa-politikai szempontból érthetetlen, de a belpolitikában kifizetődő, hogy Magyarország tovább élezi a konfliktust. Budapest több mint egymillió (kettős) magyar állampolgárságot adott ki, és a diaszpóra 95 százalékban a Fideszre szavazott.

Emellett a kisebbségek védelme jól illeszkedik a nemzeti szuverenitás koncepciójába, amelynek Orbán mindent alárendel, és ide tartozik az elhatárolódás Brüsszeltől is. Magyarország az ellenfelének tekinti Brüsszelt a 2015-ös menekültválság óta. A külpolitikában pusztító, hogy Budapest akadályozza Ukrajna közeledését a Nyugathoz, különösen, mivel Szijjártó Péter külügyminiszter az orosz propagandisták nyelvezetét használja. Az Ukrajna körüli viszály a Kelet és Nyugat közötti, Orbán vádjegyévé vált kötéltánc-mutatvány része.

Közeledés Moszkvához

A Moszkvához való közelséget részben kézzel fogható érdekek magyarázzák, amelyek középpontjában a Paksi Atomerőmű bővítése áll. Ám a geopolitikai kiéleződés idején fokozódik Budapest bukásának veszélye. Magyarország maga választotta az európai és nyugati táborhoz tartozást, de egyre fokozódó mértékben strapálja ezt a kapcsolatot. Bizalmatlanságot kelt Orbán sok találkozója Putyinnal, a gazdasági és a katonai együttműködés, és a magyarországi illiberális demokrácia és Putyin rezsimje közötti hasonlatosságok sora. Néhány uniós tagállamban Orbán ugyan jó pontokat szerez migrációs politikájával, de saját pártcsaládjában is egyre hevesebben vitatják.

Az Egyesült Államok – ahol az elnök rokonszenvezik Orbán nacionalizmusával –, a korábbinál kevésbé szigeteli el Magyarországot, részben mert Washington attól tart, hogy ezzel az oroszok karjaiba taszítaná Budapestet, de az amerikai-magyar közeledés elmaradt, nem utolsó sorban a CEU elűzése, valamint orosz fegyverkereskedők kiadásának megtagadása miatt. „Ám úgy tűnik, a küldetéstudatos kisállamnak meggyőződése, hogy ideológiai kisugárzása majd elfedi külpolitikájának ellenmondásait – alighanem ezért fogadta be Orbán Nikola Gruevskit is, és a döntés mellett felhozott érvek eddig legfeljebb fejcsóválást váltanak ki” – írta a szerző.

Állami pénzen ügyködő vállalkozók

Rámutatott: Orbán regionális politikája saját logikáját követi, a kormányhoz közelálló vállalkozók nagy pénzeket fektettek például macedóniai sajtóorgánumokba, amelyek Gruevski pártját támogatják, és mindez Budapest régiós terjeszkedési politikájának része, amely mind a szomszédos, mind a balkáni államokban nyomon követhető. Ezzel a módszerrel a magyar állam csak közvetve lép fel, de a szükséges tőke nagyrészt az államtól van. A külpolitika felerősítése szócsövek révén innovatív és sikeres, és sikerrel járhat Orbán számára Macedóniában is. Visszakerülhetnek a hatalomba a nacionalisták, akik Orbán lekötelezettjei. Magyarország hatalmi politikája érdekében jelentős károkat kényszerül tudomásul venni. Budapest csökkenti az EU egyébként is jelentősen romlott alakító képességét a térségben.

Orbán a viszályokat tüzeli

Ez nem csak Magyarország hibája, hanem a nagyobb tagállamok politikai akarata is hiányzik e tekintetben. Orbán azonban a viszályokat tüzeli ahelyett, hogy a közösségeket erősítené az újra labilisabbá vált kontinensen. „Orbán a szövetségesekkel szembeni megosztó és elhatároló politikájával egyrészt egy történelmileg kifejlődött, eltúlzott nacionalizmus reflexeit szolgálja ki. Másrészt nyílt obstrukciójával fékezi az EU-n belül meglévő törekvéseket az egyre szorosabb unióra. Harmadszor: a magyar külpolitika afféle bebiztosítás egy olyan majdani Európára való tekintettel, amely az EU összeomlása, vagy jelentős meggyengülése nyomán alakulhat ki: a nacionalista, bezárkózó államok laza szövetségére, amelynek tagjai az egyre hűvösebb világpolitikai klímában ad hoc lennének kénytelenek megválasztani partnereiket.

„Nagy kérdés, hogy az elszigetelt, magukra utalt államok világa a mai helyzetnél jobban szolgálná-e a csöpp Magyarország érdekeit” – mutatott rá az elemzés.

Ford.: Ara-Kovács Attila

Kibékülni a hétköznapokban kell

FüHü

-

2018-11-28

0

Szóval december 1-je, ahogyan azt ma ünneplik, nem a mi ünnepünk, de azért tiszteletben tarthatjuk, és akkor járunk el helyesen, ha nem kapcsolunk hozzá, olyan, a populista politikai diskurzust szolgáló képeket és attitűdöket, melyek nem oda tartoznak. Senkitől nem lehet eltagadni, hogy nemzeti ünnepet jelöljön ki és azt megünnepelje, ez önmagában nem irányul mások ellen, a román éppúgy nem, mint a magyar, szerb, szlovák, vagy lengyel.

Az már úgy szokott lenni, hogy az ember a szülinapját “szerettei körében”, pezsgővel, vagy anélkül szokta megünnepelni, ritkán megy a szomszéd haragosához, éppen aznap megbékülni.

És persze hasonlóan minden analógiához – hogy stílusosan mondjam – a nemzeti ünnepek, olyanok, mint a családi ünnepek és évfordulók, ezek sem a kibékülésről szólnak, de sokkal inkább a győzelemről, valami rendkívüli megvalósításról. Van, ahol a családias hangulat, a meghittség és nem a grandomán külsőségek adják az ünnep lényegét, mint ahogy pl. Finnországban egy ultramodern könyvtár felavatása a századik nemzeti évforduló ünnepének központi mozzanata. Ja, és a könyvtár kulcsrakész, használható, látogatható, sőt múltat és jövőt egybefonó, szemben a “nemzeti katedrális”-nak mondott épületmonstrummal Bukarestben, mely múltba révedő giccstorzó, egyelőre “fölszentelt” építőtelep. Szákrámentum a kőművesállványon, félig aranyozott, félig csupasz és mindenestől giccses épített milliő, óriási és ezzel távol áll a máramarosi kis fatemplomok csöndes és semmiben sem hivalkodó meghittségétől, éppen, mint Makó Jeruzsálemtől. Ettől már csak egy fokkal nevetségesebb a fölnagyított “hármas facebook” jel, mely Gyulafehérvárt “ékesíti” a centenáriumtól kezdődően, ami leginkább egy antiműemléknek néz ki, és azt üzeni: “ne is nézzetek ide, itt a semmi helye van”. Persze, még ezek is jobbak, vagy legalábbis kevesebb történelemhamisítással van átitatva, mint a pesti, jogosan kontesztált, turulos.

Más kérdés, hogy mi magyarok azon ritka népek közé tartozunk, akik elbukott forradalmakat, elvesztett csatákat és kivégzéseket tudunk évente megünnepelni: ez a mi extravaganciánk. Minden esetre március idusán mi sem azzal vagyunk elfoglalva, hogy szomszéd népekkel kötendő béke hírét közvetítsük, vagy kerekasztalbeszélgetéseket tartsunk a megbékélésről. Inkább igyekszünk sajátosságunkat/magyarságunkat, történetünket, teljesítményeinket, együvétartozásunkat éltetni. Ha még inkább átéljük az ünnepet, akkor alapító mítoszokat igyekszünk újraélni, “azokat az időket“, amelyekben nemzetünk hősei “először” követték el azokat a tetteket, melyek a profán időn kívüliek, és azóta is meghatározóak közösségi életünkben. Hát így van ezzel más is.

Ezért úgy érzem, hogy téves koncepció – elhibázott diagnózis és prognózis – alapján asszociálta először a rommagyar mainstream politika, a tavaly ősztől kezdődően, a román centenárium évét a “kötelező nacionalista” megnyilvánulásokkal, melyek ellenünk irányulnának és politikai kommunikációs meggondolásból (sic!), indított útjára egy azt ellensúlyozandó projektet. Kelemen Hunor jelölte ki elsőként az irányvonalat, abból kiindulva, hogy az idei év olyan lesz, amikor magyarellenes nacionalista támadások várhatók (“neki politikusként el kell viselnie a támadásokat, de félő, hogy olyan magyarellenes hangulatot teremtenek, amit nem tudnak kezelni”), másrészt meg a kibékülés témát hozzákapcsolta az évfordulóhoz, amiből egyelőre semmi sem lett. Szóval sem eltúlzott nacionalista gesztusok nem történtek, ami volt az a megszokott trendeken belül maradt, sőt – különösen a politikai/közéleti vitákat tekintve – a románság (nemzet-e még/már egyáltalán? Fölépült-e már az a nemzetállam, melyről oly sokat ábrándoztak, de amelynek még körvonalai is ködbe vésznek, mint félkész katedrális tornyai? Van-e elég kötőanyag, vagy Kőműves Kelemen/Mester Manole legendája, mind ismétlődik itt?) – megosztottabb, mint ‘89 után bármikor, ezért nincs “igazi ünnep” sem.

Sem Kelemen Hunor, sem a Fidesz itteni fiókpártjai nem gondolták komolyan azt a kommunikációs fogást sem, hogy – elvben a gyulafehérvári nagygyűlésen 1918-ban elfogadott kisebbségpolitikai “ígéretekre” alapozva, melyekről Szilágyi N. Sándor joggal veti föl, hogy nem is igazán “ígéretek” – a centenáriumi év a román-magyar megbékélésről szóljon. Azzal a leütéssel, hogy itt román nacionalista kirohanásokra kell számítani, és ezzel azt üzenve, hogy de ők, mármint a Fidesz fiókpártjai, aztán megvédik a rommagyarságot (ami populista politikai húzásnak még éppen elmegy, gyakorlati haszna viszont nulla), valójában elejét vették mindenféle megbékélést célzó párbeszédnek. Ha ilyesmire készültek volna, először is alkalmat keresnek a párbeszédre, olyan fórumot, mely erre alkalmas, de egyáltalán, legalább jelezték volna a “román félnek”, de minden esetre a többségnek és annak a hatalomnak, melyhez a fő pártot parlamenti együttműködési paktum köt, hogy ez a szándékuk. Minden bizonnyal nem is tették viszont elindítottak egy projektet, “Ezer év Erdélyben száz év Romániában” címmel, mely éppen hogy a történelmi elsőbbség, a ius soli, elvére utal és nem az esetleges megbékélési alapot mutatja föl. Egy ilyen tervnek – mondjuk az Adenauer-De Gaulle nevével fémjelzett 1963-as francia-német megbékélési egyezményhez hasonlóan – nem a múltbeli sérelmek fölsorolására, hanem a jövőbeni közös tervek vázolására kellene, hogy hangsúlyt fektessen. Ezzel szemben indult egy új többé-kevésbé történeti portál és elkészült három része egy jó és hasznos – helyenként és egyes történészek megszólalásában informatív és eredeti is – történeti dokumentumfilmnek, mely viszont csak a magyar szempontot követi (azért még hiánypotló!) és a párhuzamos román-magyar historiográfiai valóságot tükrözi. (Gondolom sok rázós rész fog még következni, hiszen még csak a “kicsi magyarvilág”-nál tart a történeti vázlat, és kicsit úgy számol be a negyvenes évekről, mintha háború és annak borzalmai nem is lettek volna, csak árvalányhajas, kakastollas, “jó magyarvilág”).

Azután meggyőzik a magyarországi politikai mainstreamet, hogy támogasson egy magyar-román megbékélést, vagy legalábbis indítson el egy diplomáciai támogatottságú folyamatot, ezirányban. Magyarán az, hogy a jelenlegi magyar és román hatalom egyetérteni látszik az illiberalizmusban, a Romániába is begyűrűző EU-ellenességben és az idegengyűlöletben, nemhogy nem a jó irány, hanem a viszonyok további megromlását készíti elő. A román nemzeti ünnep meg nem ünneplése, legalább a diplomáciai szokásrend és a jószomszédi, közös EU és NATO-tagsági szolidaritást jelölő minimális szinten, eltávolít mindenféle megbékéléstől. Való igaz, hogy Magyarországnak és nekünk erdélyi magyaroknak sincs ünnepelnivalónk az impériumváltás századik évfordulóján. De – ahogyan azt ismét csak Szilágyi N. Sándor fejti ki, egy román portálon megjelent esszéjében ajánlja – elkezdhettünk volna arról beszélni, hogy az ünnepet nem román nemzeti ünnepnek, hanem “Románia ünnepének” kellene nevezni. Így talán minden nem román nemzetiségű állampolgár – ugyan különféleképpen, vagy más más hőfokon, de – inkább magáénak érezhetné az ünnepet.

Szóval december 1-je, ahogyan azt ma ünneplik, nem a mi ünnepünk, de azért tiszteletben tarthatjuk, és akkor járunk el helyesen, ha nem kapcsolunk hozzá, olyan, a populista politikai diskurzust szolgáló képeket és attitűdöket, melyek nem oda tartoznak. Senkitől nem lehet eltagadni, hogy nemzeti ünnepet jelöljön ki és azt megünnepelje, ez önmagában nem irányul mások ellen, a román éppúgy nem, mint a magyar, szerb, szlovák, vagy lengyel. Ha meg megbékélni akarunk, akkor viszont ne a nemzeti ünnepnapon böstörögjünk, hanem a hétköznapokban építkezzünk, keressük a közös pontokat, amire jövő épülhet, és erősítsük azokat a szálakat, melynek révén egy nagyobb egységbe tömörülve – és az EU ilyen egység lenne, legalábbis szándéka szerint – közös jövőt képzelhetünk és azután tehetünk érte. Azután meg kimondható, hogy “La multi ani!”, nem von ez le semmit magyarságunkból, de hozzátesz európaiságunkhoz.

Magyari Nándor László

Egy volt külügyminiszter az Orbán-kormány külpolitikájáról

Blogles

FüHü

-

2018-11-21

0

Egy volt külügyminiszter az Orbán-kormány külpolitikájáról

Néhány évvel ezelőtt olvastam egy elemzést, amely szerint Orbán Viktor külpolitikája kiszámíthatatlan. Az volt a véleményem, hogy nagyon is kiszámítható. Mindent habozás nélkül megtesz, ami a személyes hatalmát tovább erősíti, ami őt, családját és barátait még gazdagabbá teszi. Nem korlátozzák elvek, normák,szabályok, mert nincsenek elvei, a normák, szabályok pedig nem érdeklik.

Előfordul, hogy az interneten látok róla egy régi felvételt, vagy olvasom egy korábbi beszédét és látom, hallom, hogy korábbi álláspontjának most az ellentétét képviseli. Nagy Imrének, a csupán 10 napig tartó 1956. októberi forradalom mártírhalált halt miniszterelnökének újratemetése alkalmából elmondott, valóban nagy hatású beszédéről már régen kiderült, hogy az csupán színjáték volt. Az első lépés a korlátlan hatalomhoz vezető úton.

Hívei ma is úgy emlékeznek, hogy ő volt az aki „hazazavarta” a szovjet csapatokat. A közvélemény jelentős része dicsérte a bátorságát, sokan hősnek tartották. Én akkor a Horn Gyula vezette Külügyminisztérium államtitkáraként viszont tudtam, hogy Horn Gyula és szovjet partnere, Eduard Sevarnadze hónapokkal korábban már informálisan egyeztetett a szovjet csapatok kivonásáról, ahogy előtte megtette ezt Németh Miklós miniszterelnök és Mihail Gorbacsov szovjet pártfőtitkár is. Ezek a lépések akkor szovjet kérésre nem kerültek nyilvánosságra, mert a szovjet vezetés el akarta kerülni, hogy láncreakció szerűen a Varsói Szerződés többi országa is hasonló kéréssel forduljon Moszkvához. Ha valaki erre, vagy a korábbi magyar-szovjet viszonyra emlékeztetné Orbán Viktort, aki évek óta Magyarország szövetségesének tekinti Oroszországot, nyilván azt válaszolná, hogy Oroszország nem hasonlítható a korábbi Szovjetunióhoz, ami bizonyos értelemben igaz. Ám az is tény, hogy Oroszország teljhatalmú vezetője, Vlagyimir Putyin a Szovjetunóban nem az akkori rendszer ellenzékéhez tartozott, hanem a titkosszolgálat magas rangú tisztje volt.

Politikai pályájának kezdetén Orbán Viktor elkötelezett liberális volt. Pártját a Liberális Internacionálé soraiba vitte, ő maga pedig a pártcsalád egyik alelnöke lett. Amikor Antall József halála után látványosan meggyengült az MDF, Orbán lehetőséget látott arra, hogy hazánkban a FIDESZ töltse be a jobboldalon kialakult űrt. Nyilván azt is mérlegelte, hogy Nyugat-Európában az Európai Néppárt, mint kereszténydemokrata és konzervatív pártcsalád sokkal erősebb pozíciókkal rendelkezik, mint a liberálisok. Az akkor még a jogállamiság és a demokrácia, a szabadságjogok, valamint az euro-atlanti szövetségi rendszer hívének mutatkozó FIDESZ fokozatos közeledését, majd később a csatlakozását az Európai Néppárt is szívesen fogadta.

Egyszer egy Göncz Árpád által külföldi államfő tiszteletére adott vacsorán egymás mellett ültünk a FIDESZ egyik 30 éve magas közjogi tisztségeket betöltő vezetőjével. Arról kérdeztem, hogy hol tart ez a váltás, a liberálisoktól a kereszténydemokrata-konzervatív pártcsaládhoz történő átállás. Válasza durva, de egyértelmű és őszinte volt. „Mi az ilyen kategóriákat, hogy liberális, konzervatív kereszténydemokrata lesz..juk. minket egy dolog érdekel, a hatalom”. A FIDESZ szinte mindenben megváltozott az elmúlt 30 év során. Ebben biztosan nem.

Ha megpróbáljuk valamilyen ügyben előrelátni Orbán Viktor várható reagálását, lépését akkor ezt ne az elvek, a normák, a szabályok oldaláról, hanem a saját hatalmi érdekei felől közelítsük. Egy dolgot azonban érdemes ezen túl is fontolóra venni. Ez pedig a személyes rokonszenve a hozzá hasonlóan gondolkodó és cselekvő vezetők iránt. Amikor például Donald Trump győzelmét valószínüsítette az amerikai elnökválasztás előtt és az eredmény ezt igazolta, hívei zseniális előrelátását ünnepelték. Én inkább a Trump övéhez hasonló személyisége iránti szimpátiájának tulajdonítottam a találatot. Most nagy összegben mertem volna fogadni, hogy nem fogja kiadatni
Gruevszkit, a volt macedon kormányfő meg fogja kapni a politikai menedékjogot. Ugyanis sok a hasonlóság Orbán és Gruevszki között. 10 éves kormányzása alatt Gruevszki is lebontotta a jogállamot, korlátozta a demokráciát és a szabadságjogokat.
Ő is szoros baráti kapcsolatokat ápol Putyinnal. Igaz, éppen Putyinnal összefüggésben van egy különbség, de ezt nem tartom sorsdöntőnek. Putyin igyekszik akadályozni a balkáni országok csatlakozását az euro-atlanti közösséghez. Gruevszki kormányfőként fékezte Macedoniának az EU-hoz és a NATO- hoz történő csatlakozását, amit Putyin jó néven vett. Orbán viszont támogatja, sőt sürgeti a még kívül maradt balkáni országok csatlakozását. Ő ugyanis azt reméli, hogy ezek az országok támogatni fogják az ő Brüsszel ellen vívott harcát.

Ami sajnálatos, hogy Magyarország érdekei ebben nem számítanak. Hazánk megítélését és az elmúlt 8 évben már amúgy is súlyos sérüléseket szenvedett nemzetközi tekintélyét tovább fogja rontani, hogy a magyar kormány a macedón kormány által kiadott nemzetközi kőrözés és letartóztatási kérelem ellenére nem adja ki az illetékes macedón bíróság által jogerősen 2 éves börtönbüntetésre ítélt és még további ügyekben is megvádolt Nikola Gruevszkit. Hogy egy uniós tagállam politikai menedékjogot ad egy elítélt bűnelkövetőnek.

Orbán Viktor, nemcsak megjósolta Trump elnökké választását, de az elsők között gratulált neki és többször kijelentette, hogy győzelme jó Magyarországnak és Európának is. (Megjegyzem, ezzel eléggé egyedül áll!) Ezek után ő és hívei azt remélték, hogy az elsők között kap majd meghívást a Fehér Házba. Két év múlt el, de a meghívó még mindig nem érkezett meg. Most újabb akadályt jelenthet a Gruevszki ügy. Erre utal az amerikai Külügyminisztérium nyilatkozata, amely nyomatékosan hangsúlyozza, hogy a Gruevszki elleni vizsgálat alapos és átlátható volt, vissza kell térnie Macedóniába és a többi ügyben is a bíróságok rendelkezésére kell állnia.

Orbán Viktor döntése ellentétes a menekülteknek járó nemzetközi oltalomra vonatkozó ENSZ egyezményben foglalt feltételekkel. Nikola Gruevszkit nem etnikai származása, politikai nézetei, vagy vallása miatt ítélték börtönbüntetésre, hanem bűncselekmény, korrupció miatt. A neki megadott politikai menedékjog ezért védhetetlen.

Kovács László, volt külügyminiszter (Facebook)

Hattyúdal és pártokrácia

FüHü

-

2018-11-21

0

Miközben, a rommagyar mainstream politikai elit, és az értelmiség nagy része is, megkötötte a maga különalkuját, akárcsak Ceauval tette ’67 után, mostanra már teljesen Orbán és Dragnea kompatibilis, egyek az illiberalizmusban, a hibrid putyinista rendszer igenlésében.

Ami ezidáig csak eufemizmusnak tűnt, az hogy a Dragnea and Co. vállalkozása – és ne legyenek illúzióink, a rommagyar politikai párt, mely mára csak a Fidesz végeken újratermelt alteregója – a megboldogult, “létezett” kommunista pártok mintájára működik, egyre nyilvánvalóbb realitás. Az átmenet végül visszavezetett – és ez nemcsak helyi nyalánkság, hanem regionális valóság – a nomenklatúra-pártok, új nevükön a klienteláris, elvtelen és amorális pártlojalitáson, ugyanakkor elkeseredett belső káder-harcokon épülő korrupt és kilátástalan, pártokráciához, az ismétlődő “nyolcvanas évekhez”. A jelenlegi román és benne rommagyar politizálás megértéséhez leginkább – a szovjet pártvezérek budoárjába vezető – a felmelegített kremlinológia lenne alkalmas, modernebb és módszeresebb, valamint tudományosabb eljárások hatástalanok. Az a helyzet, hogy a politológia kipróbált analitikus fogalmaival, megragadhatatlanok azok a folyamatok, melyek az elbukott nyugatosodási kísérletek, az orosz hibrid-háborús befolyás, a demokratikus hagyományok hiánya stb., stb., nyomán régiószerte létrejöttek. Az eddig is csak áhítozott, mégis úgy ahogy demokratikus politizálásnak, az áttetsző és racionális kategóriákkal elmondható, sőt számonkérhető politikai diskurzusoknak és a velük járó tényszerűségen és korrekt tájékoztatáson alapuló médiának, rövid úton, befellegzett. A történelem igen rövid ciklust követően ismétli magát, és ezt a stílus, a politikai elit ízlés(telenség)e jelzi a leginkább.

Bár meg kell hagyni, hogy Dragnea sanyarú mosolya és cinikus, “smekker”-kedése, amint “központi bizottsági” gyűlésről kijövet a médiát froclizza, vagy Iordachenak a parlamentnek egyébként sem nevezhető, sokkal inkább nagy nemzetgyűlésnek tűnő plénumában történt, duplán felmutatott középső ujja, mégiscsak mulatságosabb, mint elődjeik karlengetése és a Ceau-féle nagynemzetgyűlés ütemes tapsa. A nyolcvanas évek ismét itt vannak, kissé talán emberarcúbb, kicsit flitteresebb, de annál kilátástalanabb, a határok még nyitottak, és ez persze nagy különbség, csak az utolsó oltsa majd le a villanyt.

A pártvezérek vadászatainak képei viszont semmit sem változtak és a kamarillapolitika, a kulisszák mögötti egyezkedések, a hübéresi-vazallusi rendszer, a közvagyon korrupt hálózatok és klienteláris összefonódások szerinti szétosztása, ugyanúgy megy, mint az átkosban. És a káderpolitika, a kontraszelektált, félművelt-félanalfabéta pártelit kiválasztása, elő-, valamint leléptetése is a régi, amint az a hetek óta húzódó, végre (elvben) megtörtént kormányátalakítás látható/bemutatott képeiből kiderül. A román kormány (és csatolt részei) újra, és ismét csak nyíltan felvállalva a(z utód) “párt” nyúlványa, a pártvezér játékszere, kénye-kedvének kiszolgáltatott végrehajtó “élcsapata”, hajlékony gerincű, sőt az “imádott vezér” akaratát kitaláló, annak elébe menő kliensek hevenyészett gyülekezete. Hevenyészett, hiszen szűk két év alatt három “saját kormányt” fogyasztott el a hatalom, és mintegy ötven minisztert menesztettek (“rémaniáltak”, hogy ezt a minden ajkon ott levő kifejezést se feledjük el), csak gazdáik által tudott okok és meggondolások alapján. Ezt biza megirigyelhetné az exdiktátor, de akár Sztálin is, a kremlini modell él és virágzik, legalábbis egyelőre.

Egyébként nincs is itt semmi látnivaló, csak Dragnea – sztálinista mintára – éppen leszalámizta párton belüli ellenfeleit. Egyesek (Adrian Tuțuianu, Marian Neacșu, Paul Stănescu, volt alelnökök, a legbelsőbb hatalmi kör tagjai) kicsit kellemetlenkedtek, végül khm …. lábuk közé húzott farokkal, elvonultak (még szabadon megtehették), végül Gabriela Firea Bukarest főpolgármestere maradt “félellenzékben”, de ő sem érzi nagyon jól magát, a tisztogatás folytatódni fog. A káderek forgatása – éppen, hogy rendszert ne lássanak a “rendszerben”, hogy emlékeztessék őket kiszolgáltatottságukra, hogy megalázásuk képeit felidézzék, hogy tudják hol a helyük stb. – központi szinten megtörtént (persze alacsonyabb szinteken még sok mozgás várható). A Daddy minden módszert bevetett, amit egy klasszikus sztálinista vezér pártján belül eljátszhat: kihasználta a párt kiskirályainak gyengeségeit és hiúságait megosztva és egymás ellen kijátszva azokat – ha kell, akár feloszlatott helyi szervezetet (lásd. Ilfov); a háborgók csoportját felszalámizta, funkciókat biztosított a megtérőknek (Ecaterina Andronescu, Nicolae Bădălău), viszont a pártból is elzavarva, funkcióiktól megfosztva a makacsabbakat; a háttérben, titkos „előgyűléseken” dolgozta meg a központi bizottságban szavazattal bírókat, fenyegetve és mézes madzagot húzogatva; a területi pártstruktúrák kontrollját az ideiglenesen kinevezett – és nem a párt szabályzatának megfelelő, választásokon kijelölt – kiszolgáltatott területi vezetőkön keresztül kontrollálja, és persze kulcspozíciókat juttat a szó nélküli lojálisaknak. A hozzáértés, a szakmaiság – az eddigi munkaügyi miniszter fogja vezetni, ha igaz, a szállítási minisztériumot, egy közismert exminiszter közismert divatboy a fejlesztési miniszter élére kerül, és egy matektanár fog a kultúra ügyeivel foglalkozni, miniszteri rangban – már formálisan sem szerepel a miniszterek kinevezési kritériumai között.

A román és rommagyar pártokráciának, mely egyre inkább minden álca nélkül mutatja arcát, semmi köze a demokratikus hatalomgyakorláshoz, de a kormányozhatóság alapfeltételeit is kikezdi. A múlt rendszer éppen az ilyenfajta tehetetlenségbe bukott bele, nem lehetett folytatni, mert mindenestől illegitim volt, nem lehetett folytatni, mert erőforrásai (a külföldi kölcsönök is, visszatérítésük megszállott politikája is) kimerültek, nem lehetett folytatni, mert társadalomellenes volt. És itt vannak a nyolcvanas évek, ami nem világos, hogy az elején tartunk és még elhúzódik, vagy már a végén? Dragnea rendszerét ugyanolyan meggondolásokból, mint a ceausizmust – persze a megváltozott viszonyok mellett – nem lehet folytatni, csakhogy közel-e az újabb ’89? A keleteurópai nyomorúság része, hogy akárhányszor nekilendül a „nyugatosodásnak” előbb-utóbb elakad, megijed, frusztrálttá válik és visszafordul (erre mondja Ady, hogy Magyarország „Komp-ország, komp-ország, komp-ország”). A megrémült elit pedig folyton rosszkor „zár össze”, úgy tesz mintha minden kormányváltás mindenkor rendszerváltás lenne, mintha nem lenne alternatívája, ezért a rövid ciklusok, a gyakori visszatérések, a rendszer redundanciája és körforgása, egyhelyben toporgás és forradalminak tűnő fellángolások.

Miközben, a rommagyar mainstream politikai elit, és az értelmiség nagy része is, megkötötte a maga különalkuját, akárcsak Ceauval tette ’67 után, mostanra már teljesen Orbán és Dragnea kompatibilis, egyek az illiberalizmusban, a hibrid putyinista rendszer igenlésében. Viszont van még „másik román társadalom”, civil ellenzék, csak az kétséges elég erős-e, hogy elzavarja a korrupt hatalmat? A történelem ismétli önmagát, most már csak reménykedhetünk, hogy Marxnak van igaza, vagyis ami egyszer, mint tragédia kerül színre, az másodszorra komédiaként áll elébünk. Akárhogyan is, tapsolunk, nevetünk vagy könnyezünk, az előadás sponzorai és elszenvedői mi magunk vagyunk, és nem mindegy, hogy mi marad miután a függöny legördül.

Azután meg, az a kérdés, hogy mit érlel annak az EU-nak a sorsa, melyet – legalábbis a dolgok mai állása szerint – Dragnea kötélen rángatott bábja Viorica Dăncilă fog vezetni? Nem nehéz kitalálni: megérett a pusztulásra, és végzetét elkerülni, aligha áll módjában!

Magyari Nándor László

Emberi területek

FüHü

-

2018-11-20

0

Az azonban biztos, hogy olyanok is ölték meg Radnótit, Rejtő Jenőt, Karácsony Benőt, Szerb Antalt, Anne Frankot, Benjamin Fundoianut/Benjamin Fondane-t, és számtalan más neves és névtelen embert (hangsúly az emberen!), akik ma siratják őket, de ma is belevinnének bennünket bármilyen őrültségbe – írja Demény Péter a Transindexen.

A szerző egy felvetéssel kezdi a cikket: „Ezt mondta a dollárpapa?”, „Soros Gyuri faházacskája”, „a zsidólibsi összeesküvés” – ilyeneket olvas és hall az ember manapság. Hiszen még Liviu Dragnea is Sorosra mutogatott, amikor sarokba szorították.

Demény Péter megállapítja: az önfeledt zsidózás bármikor katasztrófához vezethet. Hiszen máris a kézivezérlés világában élünk, amikor sokan gyűlölik Sorost, holott tegnap még azt sem tudták, ki ő, sokan vicsorognak a CEU-ra, holott tegnap még azt sem tudták, hogy ez az intézmény a világon van, őrjöngenek a menekültek ellen, pedig egyetlen menekültet sem láttak, azt hiszik, Nyugat-Európában minden sarkon egy ember ölelkezik egy disznóval, és legszívesebben kiirtanák a hajléktalanokat. És hogy más területről is emlegessek példákat (miközben minden terület „emberi terület”), Kassákra haragszanak, aztán most már Ady Endrére is.

Demjén szerint „krokodilkönnyekkel siratják Radnóti Miklóst, és idézik a verseit a Tétova ódától az Erőltetett menetig és a Razglednicáktól a Levél a hitveshez címűig. Csak azt ne higgyék, hogy az az egykori, hetvennégy évvel ezelőtt megtörtént borzalom ’véletlen’ volt, vagy hogy egy nagyhatalom kellett hozzá.”

Demjén ezt követően megállapítja: amíg a Soros- meg a CEU-ellenességben is van antiszemitizmus bőven a puszta ostobaság mellett, addig az ember vissza merészel következtetni, és valami fordított prolongálással azt mondja: lehet, hogy Radnótit nem gyűlölték, a gyűlölet viszont ott lógott a világ felett, és amikor lezúdult, nem válogatott. Különben az sem mentség, ha pont Radnótit nem gyűlölték: akkor ugyan miért is volt igényük a gyűlöletre, és most miért van?

Vukovar, a feláldozott város

FüHü

-

2018-11-18

0

Lehet beszédeket mondani, szóvirágokat sorakoztatni, lehet fogadkozni. Talán valakinek ez jelent is valamit. De Vukovar esetében egyetlen gesztust lehet tenni, amely nem tűnik képmutatónak: fejet hajtani és szégyenkezni. Mindkét oldalon.

„Nem hittem, hogy kitörhet a háború. Amikor ezt a tényt mégis elfogadtam, nem hittem, hogy olyan sokáig fog tartani. És nem hittem, hogy megtörténhet, hogy három hónapig úgy élsz, mint egy patkány a pincében, szó szerint úgy, hogy mindennaposak lesznek a bombázások, hogy emberek fognak meghalni. Egyszerűen nem hittem, hogy ez megtörténhet. Nemcsak én, a többségünk nem hitt ebben. Mert nem hihetted, hogy ha itt a házad, a szomszédod meg egy szerb, hogy ő majd hátat fordít neked és közli veled, hogy az életedre fog törni. Számomra elképzelhetetlen volt ezt kimondani, de még elképzelni is (…) Egyszerűen nem tudtad megjósolni, hogy mikor fog kezdődni és mikor lesz vége. Eleinte szólt a légiriadó jelzése, szirénáztak, amikor támadás kezdődött és akkor is, amikor vége lett. És akkor egy napon megszólalt a légiriadó – amelyet mindmáig nem fújtak le. Senki sem jelezte, hogy vége van“. Az idézet részlet Vesna Jakumetović vallomásából: ő egyike azoknak, akik túlélték Vukovar ostromát. Annak a városnak a lerombolását, amely pontosan 27 évvel ezelőtt esett el.

A 87 napos ostromot követően, amely egyike volt a legvéresebbeknek a horvát háborúban, 1991. november 18-án Vukovarba bevonultak a szerb csapatok. A halottak számát ma sem tudni pontosan, 2900-3600 között van a számuk. Azt azonban tudni, hogy a várost az ostromlók a földdel tették egyenlővé.

Vukovart, a békés kelet-horvátországi városkát a szerb csapatok 1991. augusztus 24-én kerítették be, noha a harcok már korábban megkezdődtek a térségben. A Jugoszláviából kivált, önállósodott Horvátországnak olyan térsége volt ez, amelyre a Slobodan Milošević ideológiáját valló, Nagy-Szerbia létrehozását szorgalmazó „jugoszláv” államvezetés igényt tartott; szerbek is lakták szép számban, földrajzilag sincs messze, kellően meg is lehetett rémíteni a szerb lakosságot, hogy a független Horvátországban elveszítik identitásukat, jogaikat, talán még a javaikat is, így fegyvert fogtak, hitük szerint önmaguk védelmére. Ahogyan a horvátok is magukat, saját hazájukat, otthonaikat védték – igaz, őket valóban meg is támadták… Akkoriban már javában dúltak a véres harcok Szlavóniában, Likában, a Kordunon, a Baniján, a dubrovniki és a dalmát régióban is. Borzalmas idők voltak, s nem tudtuk, hogy még borzalmasabbak következnek…

Azon a végzetes augusztus 24-én a horvát nemzeti gárda lelőtte a Jugoszláv Néphadsereg két repülőjét, amelyek állásait támadták. Másnap ugyanez a Jugoszláv Néphadsereg elvágta a fontosabb közlekedési utakat és megkezdte Vukovar bekerítését.

A horvát egységekben mintegy háromezer ember harcolt Vukovar térségében, míg a Jugoszláv Néphadsereg, a hozzá csapódó szabadcsapatok, félkatonai alakulatok és egyéb formációk emberállománya elérte a 30 000 főt is.

Az ostrom ideje alatt mintegy 22 ezer nem szerb lakost üldöztek el a városból a megszálló erők. A vukovari kórház személyzetének egy részét és a sebesülteket a szerb erők kivégezték. Különösen aljas módon: míg a Jugoszláv Néphadsereg tisztjei a Vöröskereszt és más nemzetközi szervezetek képviselőit a kórház főbejáratánál nyugtatgatták, hogy mindenben a szabályoknak megfelelően járnak el, az egyik mellékkijáraton a szerb erők kiterelték a sebesülteket és a személyzet egy részét. Az Ovčara mezőgazdasági birtokra vitték őket, ahol brutálisan megkínozták, majd halomra lőtték őket…

Mintegy hétezer vukovari került szerb fogolytáborokba. Háromszáz embert mindmáig eltűntként tartanak nyilván.

Voltak napok, amikor 11 000 gránát és bomba hullott a városra.

Ma pedig egész Horvátország Vukovarra emlékezik. A városra, melyet korabeli és későbbi kutatások szerint a Franjo Tuđman vezette horvát állam hagyott elesni. A városra, melyet újjáépítettek, de amely még mindig hordozza a háború borzalmait. S amelyet máig nem sikerült meggyógyítani. Lehet beszédeket mondani, szóvirágokat sorakoztatni, lehet fogadkozni. Talán valakinek ez jelent is valamit.

De Vukovar esetében egyetlen gesztust lehet tenni, amely nem tűnik képmutatónak: fejet hajtani és szégyenkezni. Mindkét oldalon.

Szabad Magyar Szó

Hogyan fogjunk gyorsvonatot!

FüHü

-

2018-11-15

0

Az a viselkedésrend szerint, amit a mi tájékunkon sajátítottunk el, a házigazda fogadja és szólítja meg a meghívottakat. Eszembe sem jutott, hogy levegőnek néznek bennünket, miután annak rendje s módja szerint bejelentkeztünk, azaz regisztráltunk a fogadópultnál, kifizettük a részvételi díjat – mellesleg társam kérdésére, hogy magyarul vagy angolul értekezhetünk-e, azt mondták: „Inkább angolul!” Amit én úgy értettem, hogy tudnának ugyan magyarul, de nem szívesen beszélnek.

Rég nem vonatoztam ennyit! Szabadkáról Budapestre, a Keletibe. Onnan (a metrópótló autóbuszok használata helyett) „áttroliztunk” a Nyugati Pályaudvarra, ahol Érsekújvárig (Nové Zámky) váltottunk jegyet a naponta menetirány szerinti hatszor, Budapest és Prága között közlekedő Metropolitan EuroCity expresszre. A szlovákiai kisvárosban, ahol csak néhány percnyi idő áll rendelkezésünkre (ha nem késik vonatunk!) az átszálláshoz, a Nyitrába (Nitra) tartó helyi járatra siettünk. Odafele ezzel nem volt gondunk, mivel a két vonat ugyanazon a peronon állt, csak átléptünk, s a szabályzat szerint a regionális járatok „várják be” a nemzetközi gyorsvonatokat, amelyek elsőként indulnak, hagyják el a pályaudvart. Visszafele azonban épp fordított a helyzet. Nyitrából a helyi járattal érkezünk (késve), s az expresszre kell átszállnunk. Ráadásul ezúttal nem is ugyanazon a peronon álltak, az aluljáró lépcsőin le-, s felrohanva volt esélyünk elérni. Ami engem illet, koromra fogtam, hogy nem. Esélyem sem volt rá, s hogy végül mégis ott ültem az említett gyorson, azt csak fiatal útitársam találékonyságának köszönhettem: felrohant a lépcsőn és egyszerűen beállt az ajtóba, tudván azt, hogy a vonat nem indulhat el addig, amíg valaki a lépcsőin tartózkodik. Itthon már jót mosolyogtunk ismerőseimmel, amikor előálltam a „hogyan fogjunk gyorsvonatot!”-történetemmel. Magamat azzal vígasztaltam, persze, hogy két évtizeddel ezelőtt még én is képes voltam ilyen bravúrra. Naná!

A vonatos történetről még csak annyit: a három közül, sajnos, az Avala volt a legkevésbé felszerelt és kényelmes – legalábbis a Metropolitan szolgáltatásaihoz képest (pl. szabad Wi-Fi, étkezőkocsi és büfészolgálat) –, amit ugyanakkor az itteni alkalmazottak (a magyarok és a szlovákok magatartásához viszonyítva) sokkal rugalmasabb habitusa, munkához való viszonyulása árnyal. Akármilyen furcsán hangzik is: egy szerb forgalomirányító (két évtizedes „vonatozó” múltam révén is tanúsíthatom!) biztos, hogy tekintettel van a kevésbé „rohamképes” utasokra, és ki fog várni picit az indításnál.

Ami tetszett, s ami nem

A Zomborhoz (vagy Bajához) mérhető nagyságú város sokkal fejlettebb infrastruktúrával rendelkezik. Amíg itt legfeljebb csak (ritkán induló) peremvárosi, (olykor akadozó) helyközi és távolsági közlekedés, illetve buszjáratok léteznek, addig a nyitrai városi közlekedés számos vonalon biztosít járatokat a terein belül utazók számára is. Nem kell tehát nagy távolságokat gyalogolni, ha nem személyautóval közlekedünk.

Ha egy fiatallal, a kibernetika „gyermekével” utazunk, igen könnyű dolgunk van, gond nélkül támaszkodhatunk a cyber térben szerzett tájékozottságára. Feledésbe merülhetnek olyan régi manírok, mint az utcai kérdezősködés. A kereső programok mindent tudnak – még azt is megmondják nekünk, hogy a vonatkozó járat hányadik megállójánál kell leszállnunk, hogy a lehető legközelebb kerülhessünk a keresett címhez. Nem mellékes, hogy – s ezt korábbi szlovákiai tapasztalataim alapján is tanúsíthatom! – hiába is kérdezősködtünk volna: a helyiek elutasítóan viselkednek az idegenekkel szemben. Nyoma sincs hozzáállásukban annak a szláv vendégszeretetnek, amit Szerbiában, Macedóniában, Bosznia–Hercegovinában, de még Horvátországban is megszokhattunk.

Az Alsóváros fölött húzódó dombon áll a sok történelmi vihart megélt, de nagyszerű állapotban megőrződött, illetve fenntartott vár a püspöki palotával és a Szent Emerám-katedrálissal: román kori altemplomával, gótikus főhajójával. Nagyon szép, miként csodálatos élmény a Zobor-hegyre vetülő kilátás is. A várhegyre kisvonat visz fel. Óránként közlekedik. Épp előttünk megy el, fiatal útitársam szerint nem érdemes várni a következőre, hiszen a vár ott magasodik fölöttünk, gyalog is megtehetjük azt a „néhány száz méter”-t. Megtettük. Én nem voltam benne biztos, hogy kibírom… Amíg az egyenetlen kőkockák közé szorult cipősarok és saját ügyetlenségem okozta bukásom (jó nagy elvágódásom!) néhány másodperce telik, az jut eszembe, elfelejtettem utazásbiztosítást kötni. Bajban leszek, ha most történik velem valami. De nem történt semmi. Visszafelé, azaz lefelé már felszállnánk a vonatra, de először azért nem megy, mert nem tudunk összeértekezni a vezetővel. Angolul nem tud, magyarul nem tud, gesztus nyelven nem akar. Valamiért elutasítja a menetjegy árát, s mintha olyasmit mondana, hogy most már nem lehet felszállni. El is állunk tőle. De később azt látjuk, hogy mások helyet foglalnak a kocsikban. Megkockáztatjuk. Legfeljebb leszállít bennünket. De ez nem történik meg. Levisz bennünket az alsó városba.

Vendéglőt is az interneten „böngészünk” magunknak. Először még azt gondoljuk, hétfő este van és tíz körül, amikor végre elfoglaljuk hostelünket Nyitra kertvárosában, nem biztos, hogy lesz alkalmas hely a közelben, ahol vacsorázni bírunk. De nem így lett. Ott tartózkodásunk három napja alatt „visszajártunk” a Karla vendéglőbe, ahol kedves és angolul jól (fiatal doktorandusz hallgatómnál nem, de nálamnál sokkal jobban!) beszélő pincérlányok fogadtak és szolgáltak ki bennünket, kedvesek voltak és figyelemre méltatták „hűségünket”. Nem mellesleg ízléses volt a felszolgálás és ízletes a vacsora. Ez tetszett. Miként a Nyitra folyó partján az esti, kivilágított sétány, ahol kellemes volt a séta és nem féltünk nőként, késő este sem végigmenni rajta.

Az anyanyelvhasználat regionális sajátosságai mellett egy kisebbség más formában is alkalmazkodhat a többséghez, átveheti szokásait, mentalitásának jellegzetességeit. Talán ezért van, hogy a térségi magyarok sem barátságosak, még akkor sem, ha vendégeik vagyunk egy konferencián. A formális, kétnyelvű üdvözléseken kívül nem beszélnek velünk magyarul – egymással sem. Eszükbe sem jut, hogy egy olyan szekcióban, ahol csak szlovák előadások hangzanak el, és nincs sem angol, sem magyar tolmácsolás, rendkívül rosszul fogjuk érezni magunkat, még akkor is, ha a moderátor a mi angol nyelven, de magyar témáról tartott előadásunkat néhány mondatos angol szöveggel vezeti fel. Egyszerűen senki sem akarja tudomásul venni, hogy magyarok vagyunk, még ha szerbiai egyetemről is érkeztünk, s a szlovák nyelvű előadásoknak – a szerb nyelv segítségével – csak a töredékét értjük. Nem értem, miért nem kerültünk mi is a másik szekcióba, ahol több, Magyarországról érkezett előadó volt, s ahova a köszöntők alatt szolgálatot teljesítő tolmács és a magyar dékán asszony is távozott? Nem volt belátásom a másik szekció munkájába, nem tudom, ott milyen nyelven adtak elő – minket, noha az eredeti felhívás szerint a magyar is hivatalos konferencianyelv volt, úgy instruáltak, hogy ha nem tudunk szlovákul (miért kellene tudnunk?), akkor inkább angolul tartsuk előadásunkat.

Egyáltalán miért nem vettek rólunk tudomást? Az a viselkedésrend szerint, amit a mi tájékunkon sajátítottunk el, a házigazda fogadja és szólítja meg a meghívottakat. Eszembe sem jutott, hogy levegőnek néznek bennünket, miután annak rendje s módja szerint bejelentkeztünk, azaz regisztráltunk a fogadópultnál, kifizettük a részvételi díjat – mellesleg társam kérdésére, hogy magyarul vagy angolul értekezhetünk-e, azt mondták: „Inkább angolul!” Amit én úgy értettem, hogy tudnának ugyan magyarul, de nem szívesen beszélnek.

A város két egyeteme közül ez az, ahol „közép-európai tanulmányok”-at lehet végezni. Nem biztos, hogy közép-európai szellemiség jegyében. Amúgy felfigyeltem, hogy a folyosókon, egymás között magyarul is beszélgetnek a hallgatók és a konferencia-előadók is pusmogtak magyarul is a büféasztal körül. Akikről korábban azt hittük, hogy szlovákok.

Ezen a ponton döntöttük el, hogy az első nap után már nem veszünk részt a konferencia munkájában. Épp indultunk, amikor odajött hozzánk egy szervezőtitkár, s angolul köszönte meg részvételünket.

Hazafelé tartva, a Metropolitan tiszta kényelmében és a szolgáltatásai közé tartozó szabad internethozzáférésnek köszönhetően utánanéztem, mit is kell tudni Nyitra nemzetiségi összetételéről. A majdnem nyolcvanezres lélekszámú városban valamennyivel több mint ezerkétszáz fő vallotta magát magyarnak 2011-ben. (A mintegy harmincezerrel kevesebb lakosú Zomborban két és félezren. Egyébként ez a szám is igen szomorú, de még mindig reménykeltőbb arány!) Van viszont a nemzetiségi összetételt mutató táblázatban 5800 fő, akinek a nemzetisége „ismeretlen”. Nagyon rosszindulatúan fogalmaztam, amikor megjegyeztem, hogy bizonyára a „pusmogó magyarok” is oda tartoznak…

Más tapasztalatok…

Nem lehet csak a megfélemlítettség mindennek a magyarázata. Jól emlékszünk még a kilencvenes évek balkáni háborúira, amikor nem volt épp diadalmenet kisebbségiként, a háborús bűnösök uralta Szerbia polgáraként élni és megmaradni magyar nemzetiségűnek. Többségében mégis kitartottunk. Túléltük.

A véletlen úgy hozta, hogy a fent leírt tapasztalatok után a Partiumba utaztam, Nagyváradra. Utazásom célja hasonló volt. Megint egyetem, megint konferencia és előadás. Ceauṣescu ideje, majd a későbbi nacionalista kormányok alatt sem volt könnyű magyar nemzetiségűnek lenni Romániában – a városban és az egyetemen azonban egészen más öntudat és identitáskép fogadott bennünket. A kétszázezres város lakosainak huszonegynéhány százaléka vallja magát magyarnak. Ezért volt meglepő, hogy a belvárosban majd mindenkivel (bolti eladókkal, felszolgálókkal, múzeumi kusztoszokkal, járókelőkkel) össze tudtunk értekezni. Magyarul is. Sőt, ha hallották beszédünket, magyarul szóltak hozzánk. A konferencia meg „színmagyar” volt. De ez egy másik történet.

Nem tudom, mi az igazság. Van-e egyáltalán határozott és kivehető magyarázata ezeknek a jelenségeknek?

Tanulsága számunkra az, hogy nem érdemes és nem szabad behódolni!

Bence Erika

Becsúszunk a diktatúrába?

FüHü

-

2018-11-13

1

Románia még nem Magyarország, a Dragnea-Tariceanu and Co. által vezérelt kormánypártok, a Fidesz itteni fiókpártjának támogatása mellett is megbukhatnak, ezért az illiberális rezsim bevezetéséért elkövetett rossz pozicionálás, a kettős kiszolgáltatottság semmiféle perspektívát nem nyújt a rommagyar közösségnek. Ne feledjük a hibrid, de inkább autokrata rezsimek, lényegében, egyetlen kötőanyagot (ha úgy tetszik „ópiumot a népnek”) kínálnak az etno-nacionalizmust.

Egyre több a jele annak, hogy a jelenlegi román hatalom és csatolt részeként a Fidesz itteni fiókpártjai, elkötelezték magukat az illiberalizmus mellett. A magyar-lengyel, de az orosz és török, és egyéb autokratikus rendszereket kiváló útnak látják arra, hogy korrupt ténykedéseiket elrejtsék, hogy a politikai korrupciót, a klientelizmust és a demokratikus intézmények, különösen a fékek és ellensúlyok rendszerének leépítését, a kormányzás fő szabályává tegyék. Az illiberális demokrácia – Fareed Zakaria által használt – eredetileg analitikus fogalmának legújabb kori politikai karrierjét, nehéz néhány szóban összefoglalni, de egy kis kitérőt kell tegyünk, hogy az elemzett jelenséget jobban megértsük.

Eredeti jelentése szerint a fogalom abból indul ki, hogy a politikai nyugaton régóta működő – nemcsak az illető államok alkotmányában, hanem az EU alapszerződésében is törvényesített – demokráciák kontextusban használták a liberális kifejezést, jelezve, hogy nem a többség diktatúrájáról, hanem a kisebbségi jogokkal alkotmányos védelmét, a fékek és ellensúlyok rendszerének működését jelezték vele. (Ebben a részben Bozóki András jó és közérthető elemzését használom, melynek címe is igen kifejező: A hibrid rezsimek egyik típusa: “illiberális demokrácia”). Eredetileg a szó eleji (nem magyaros) fosztóképzővel ellátott illiberalizmus a nyugati típusú demokrácia hiányosságára utal és ez abból is kiderül, hogy milyen államokat/rezsimeket szoktak az illiberális demokráciák osztályba sorolni. Azután pedig – látva azokat a fejleményeket, melyek éppen térségünkben az elmúlt években zajlottak és amelyekkel szemben értetlenül állt, mindenekelőtt Európa, de általában a politikai nyugat – Orbán Viktor 2014-ben, éppen Tusnádon használt kifejezése, miszerint „illiberális demokrácia” fölépítésébe kezdett, új karrier felé indította a kifejezést. És bár kezdetben az Orbán-közeli értelmezők megpróbálták valamiféle „konzervativizmusként” újra definiálni az illiberális demokráciát – ami azért is abszurdnak tűnt, mert egyfelől példaképként említett rezsimek világosan jelezték az irányt, ami az eredeti kifejezésnek felelt meg, másrészt meg fura, ha nem abszurd az államot/rendszert az egyik klasszikus ideológia, illetve politikai filozófia „ellenében” átalakítani, stb. – igen gyorsan fölhagytak ezzel. Magyarán lelepleződtek, hiszen kiderült a rezsim az autokráciák fele vette útját, ez az EU-tag Magyarország vagy Lengyelország esetében példátlan fejleménynek számít, egyetlen európai ország sem szakított még a liberális demokráciával, egyik sem indult el az autokrácia és diktatúra fele. Nálunk a kimagyarázással – tulajdonképpen a manipulatív célú félremagyarázással, Székely István pártideológus és fő politikai tanácsadó, amikor azt mondta: Orbán „az államról való nyilvános beszéd liberális felfogását (whatever this mean) kívánja megváltoztatni konzervatív értékekre alapozott közbeszéddel”.

Az illiberalizmus-viták ezután az körül forogtak, hogy mennyiben tekinthetők az ilyen rendszerek – köztük a legbefolyásosabb a putyini Oroszország, a legfurább viszont az EU-tag, orbáni Magyarország, mely „visszafordult a nyugatosodás útjáról”, keleti irányt vett, stb. – még egyáltalán demokráciának, és mennyiben a diktatúrák „puha”, vagy legalábbis vértelen (azért el ne feledjük az oroszországi és török ellenzékiek és újságírók gyanús halálát és vegzálásukat) változatai. Én azt a nézetet osztom, hogy ha létezik egy kontinuum, melynek egyik végén a „fejlett” liberális demokráciák, másikon pedig a diktatúrák vannak, az illiberális demokrácia valahol ezen a vonalon, de arccal a diktatúrák fele haladó autokratikus, úgynevezett hibrid rezsimek.

Visszatérve a román és benne a rommagyar politikai mezőnyhöz, világos, hogy Dragnea-Tariceanu és Kelemen Hunor minden igyekezete ellenére, hogy elrejtse terveit, a hibrid rezsim irányába vezetik az országot. A magát baloldalinak mondó PSD programjában sehol nem szerepel az autokrácia, viszont az egész jogrendszer és intézményeinek átalakítása, mely végső soron a korrupt politikusoknak kedvezne, ebbe az irányba viszi a kormányt: a fékek és ellensúlyok leépítése, a jogállam gyengítése, az (i)gazságszolgáltatás politikai megszállása stb. a hibrid rezsim felé menetelés. Az ALDE – szembe menve saját pártcsaládjának politikai filozófiájával – vezéreinek magán-, valamint hatalmi érdekeit követve megy a hibrid irányba. A Fidesz itteni fiókpártjai pedig budapesti elvárásnak megfelelően, az orbán-rezsim klienseként az illiberális állam, a hibrid, az autokrata rendszer transzmissziós szíjának szerepébe kormányozták magukat.

Kétségbeesett és kilátástalan a kettős kiszolgáltatottság az a rossz pozicionálás, mely minden más mellett a kisebbségi politizálás elárulását, és ellehetetlenítését eredményezi. Kelemen Hunor – immár egymagában, a nevetségesség határán védi Orbán Viktor rezsimjét, manipulál és átlátszó módon próbálja félrevezetni az arra még fogékonyakat. Azt állítja: „Én ugyanis azt mondtam, hogy az illiberalizmus Romániára nem veszélyes, mert Romániában soha nem volt liberális demokrácia. Az elmúlt 100 esztendőben, de hadd beszéljünk csak az elmúlt 29 esztendőről, Romániában liberális demokrácia úgy, ahogy azt a nyugati világ a második világháborút követő fél évszázadban megismerte, nem létezett. Mint ahogy nem létezett kereszténydemokrácia és szociáldemokrácia sem”. Nincs gond az első állítással, hogy Ro-ban nem volt/nincs „liberális demokrácia” – és itt a politikus is a nyugati, jelző nélküli demokrácia torzulásaként/ellentéteként értelmezi az illiberálist, viszont csúsztat, amikor a végén mégiscsak a kereszténydemokrácia és a szociáldemokrácia mellé helyezi, ahol más a jelentése és egyszerűen a liberalizmusra próbál utalni. A dolog az orbáni eredeti kijelentést magyarázni, mentegetni akaró jobboldali populista és manipulatív eljárás leképződése, a megtévesztési szándék pedig nyilvánvaló.

A csatlós politika szép példája, abban a kontextusban, amit Szijjártó Péter bukaresti és kolozsvári látogatásáról tudni lehet. Budapestet és Bukarestet az illiberalizmus, a hibrid rezsim irányába való tájékozódás, az EU-ellenesség, és ebben – egy marék aranyért – a Fidesz itteni fő fiókpártja közvetít. Egyfelől azt üzeni a magyar külügyminiszter hangján Orbán Viktor, hogy a bukaresti illiberálisok számíthatnak rá, ha az EU büntetéseket helyez kilátásba ellenük („Magyarország sem fog semmilyen politikai alapon, elfogult nem kormányzati szervezetek véleménye alapján elindított politikai támadást támogatni Románia ellen” – mondta a külügyér – egyben utalva azokra a konteókra, melyeket a magyar kormány központilag irányított módon propagál). De ezért cserébe elvárásai vannak, kisebb részt a rommagyarság jogaival kapcsolatosak, nagyobb részt energetikai üzletek megkötését várja a jelenlegi román kormánytól, és a fiókpártnak is ígér, ezt-azt. Csakhogy, a román kormányok egyelőre változékonyak, a választási rendszer még működik és a mostani ígéretek betartása, enyhén fogalmazva föltételesek. A rommagyarság kettős kiszolgáltatottága viszont marad. A székelyföldi mezőgazdaságba – állítólag – beforgatott klienteláris ingyenpénz (bár ne lenne igazam) percek alatt elenyészik, és akkor majd hova állunk?

Románia még nem Magyarország, a Dragnea-Tariceanu and Co. által vezérelt kormánypártok, a Fidesz itteni fiókpártjának támogatása mellett is megbukhatnak, ezért az illiberális rezsim bevezetéséért elkövetett rossz pozicionálás, a kettős kiszolgáltatottság semmiféle perspektívát nem nyújt a rommagyar közösségnek. Ne feledjük a hibrid, de inkább autokrata rezsimek, lényegében, egyetlen kötőanyagot (ha úgy tetszik „ópiumot a népnek”) kínálnak az etno-nacionalizmust. Ha Románia abbe az irányba fordul az végletesen megronthatja a román-magyar viszonyokat, ellehetetlenítheti az egész rommagyar közösség helyzetét. És akkor? Vajon a kettős kiszolgáltatottságba, marék aranyért, és egy kis hatalomért, az egész közösséget vezető vezéreink vállalják majd a felelősséget tetteikért? Az előzmények ismeretében én ezt nagyon kétlem. Márpedig a rommagyar kisebbséget leváltani nem lehet, elfogyni viszont elfogyhat, és akkor vége az illiberális szirénhangoknak, bezárható a kísértések apró kis boltja.

Magyari Nándor László

Kinek a magánrepülőgépén utazik Milánóba Kurtág György?

Blogles

FüHü

-

2018-11-12

0

Kinek a magánrepülőgépén utazik Milánóba Kurtág György?

Kedves Örökösen Magyarkodó és Magyarkodásból Folytonosan Leckéztető Igaz Kultúrharcos Magyar Honfitársaim (továbbiakban: KÖMMFOLEIKUMAH)! Az a nagy helyzet, hogy november 15-én a Teatro alla Scala (vagy ha nektek így egyszerűbb: a milánói Scala) bemutatja Kurtág György Fin de partie c. operáját, amelyet Samuel Beckett drámájára komponált.

Tudjátok, kedves KÖMMFOLEIKUMAH, hogy kicsoda Kurtág György? Annyit elárulok nektek, habár innentől kezdve már talán nem is érdekel benneteket, hogy a kortárs zene talán legnagyobb és legmeghatározóbb személyisége. Akit Ausztriától az Egyesült Államokig, Svájctól Hollandiáig, Franciaországtól Japánig, Angliától Ausztráliáig, Németországtól Kanadáig az egész világon megbecsülnek: műveinek előadása mindenütt a zene ünnepének számít, akinek tanítványa volt – mások mellett – Kocsis Zoltán és Schiff András, s aki már minden létező zenei díjat megkapott, beleértve a zenei Nobel-díjként számon tartott Ernst von Siemens Stiftung-díjat is.

És tudjátok, kedves KÖMMFOLEIKUMAH, hogy mennyi kortárs bemutató volt a Scalában az elmúlt évtizedek során? Ha az olaszokat leszámítjuk, akkor bizony gondolkodni kell, hogy akár csak egy is az eszünkbe jusson. És még egyszer mondom, lassan, hogy mindenki megértse közületek: nem a Városmajori Szabadtéri Színpadon, hanem a Scalában.

Hát most lesz kortárs bemutató! A Scalában! Csak van egy picinyke difi (gond, baj, eredetileg az angol difficulty-ből): mégpedig az, hogy Kurtág 92 éves, nehezen mozog, idős, beteg ember.

És most jön a találós kérdés: tudjátok-e, kedves KÖMMFOLEIKUMAH, vajon hány magyar milliárdos ajánlotta fel Kurtágnak, hogy saját repülőgépével kiszállítja őt Milánóba, az opera bemutatójára, akár úgy is, hogy a repülőgépen tartózkodjék még három orvos és nyolc betegápoló? Megmondom én nektek, kedves KÖMMFOLEIKUMAH! Hát egy sem. Biztosan azért nem, mert a Scala díszpáholyában nem szokás a szotyolázás, s mert a színpadon nem a Vidi játszik.

Ha meg sem szotyola, sem Vidi, akkor marad a gép idehaza, oszt annyi!
Köszönöm a figyelmeteket, kedves KÖMMFOLEIKUMAH! Élvezet volt hozzátok szólni!

Szerző: Gábor György, Facebook

Blogles

Konfliktus Ukrajnával

Közeledés Moszkvához

Állami pénzen ügyködő vállalkozók

Orbán a viszályokat tüzeli

Miközben, a rommagyar mainstream politikai elit, és az értelmiség nagy része is, megkötötte a maga különalkuját, akárcsak Ceauval tette ’67 után, mostanra már teljesen Orbán és Dragnea kompatibilis, egyek az illiberalizmusban, a hibrid putyinista rendszer igenlésében.

Lehet beszédeket mondani, szóvirágokat sorakoztatni, lehet fogadkozni. Talán valakinek ez jelent is valamit. De Vukovar esetében egyetlen gesztust lehet tenni, amely nem tűnik képmutatónak: fejet hajtani és szégyenkezni. Mindkét oldalon.

FRISS HÍREK

NÉPSZERŰ HÍREK

LEGOLVASOTTABB HÍREK

SZERKESZTŐ VÁLASZTÁSA