Kampány megmentőv

Evidencia, hogy a világon az összes hadifogolynak otthon (vagy bűneik szerint börtönben) volna a helye, így bármilyen, hadifogságból kiszabadított, egykori fogoly hazatérését kezdeményezni és üdvözölni kell. Ugyanakkor az sem árt, ha a szabadulás körülményei nem utalnak arra, hogy az ő szerencséjük valójában egy rajtuk jóval túlmutató egyéni érdek elérési eszköze. A gyanút úgy lehet elkerülni, ha a kiszabadulást és hazatérést minden egyéb körülménytől mentesen tényszerűen kezelik, és csendben, akár titokban bonyolítják le.

Szijjártó Péter külügyminiszter Moszkvába utazott, ahol Vlagyimir Putyin orosz elnökkel tárgyalt, aki engedélyezte, hogy a külügyi küldöttség két, ukrán és magyar kettős állampolgárságú hadifoglyot Magyarországra hozzon.

Függetlenül a pártállástól, vajon van-e bárki is, akinek erről nem az jut eszébe, hogy az orosz elnök Orbán választási sikere érdekében élő ajándékot adott Szijjártónak?

A száraz tények alapján ez egy humanitárius akció, azonban most egészen abszurd helyzetben van a magyar társadalom, ezért az eset problémákat is felvethet a közéleti és politikai vitákban:

egészen biztosnak látszik, hogy a kormány a hadifoglyok hazahozatalát kampány- és kommunikációs céllal fogja felhasználni, az nem marad kizárólag humanitárius esemény.

A hadifoglyok ügye mindig és mindenhol erős érzelmi téma. Szépen meg is osztja a társadalmat a szokásos vonal mentén: valakik ujjonganak, mások viszont arra emlékeztetnek, hogy ez  „ráerősítés” a háborús narratívára, és feltehetik a kérdést: a kormány eddig miért nem tett így más, hasonló esetekben, más időszakokban?

Az orosz narratíva, és a hazai „háborúzz a békéért” ködösnek látszó felfogás ezen az ügyön is átjön: a külügyminiszter kihasználta az alkalmat arra, hogy itt is Ukrajnáról, és a Barátság-vezeték ügyéről beszéljen, aminek lényegében ma az a központi üzenete, hogy „Ukrajna mindennek az oka”.

Az ügy arra is jó, hogy továbbra se a gyerekvédelemről, az akkugyárakról, az egészségügyről folyjon a kampány, hanem a „jó és rossz” harcáról, ahol ugye nem kérdés, ki a jó: aki eredményt ért el a háborúban elfogott magyar állampolgárok érdekében. Ez „egy igazi nemzeti szenzáció”, amin politikailag el lehet kérődzni a következő maradék pár hét során.

Ezeken túl érdemes megfontolni további néhány fontos kérdést az üggyel kapcsolatban.

A Genfi Egyezmények és a diplomáciai protokoll értelmében a hadifogoly-átadás általában a Vöröskereszt vagy más nemzetközi közvetítők bevonásával történik. Ha ez itt hiányzik, akkor az ügy távolabbról nézve egy érdekalapú „politikai gesztus”.

Mivel a foglyok ukrán állampolgárok is, akik az ukrán hadsereg tagjaként estek fogságba a harcok során, a hazahozataluk az ukrán kormány tudta és beleegyezése nélkül diplomáciai értelemben akár „szuverenitássértőnek” is tekinthető, de barátságtalan lépésként Ukrajnával szemben mindenképpen. Különösen arra tekintettel az, hogy Ukrajna nem ismeri el az ukrán–magyar kettős állampolgárság intézményét.

Sokakban felmerülhet az a kérdés is, hogy miért ezt a két embert választották ki, biztosan vannak még rajtuk kívül más kárpátaljai magyarok is. Ez vajon szerencse, vagy ők voltak alkalmasak a kampánycélokra?

Nem szabad arról sem elfeledkezni, hogy a traumatizált hadifoglyok számára az egyik legrosszabb forgatókönyv a politikai kampány középpontjába kerülni. Most még remélhetjük, hogy nem ez lesz a sorsuk.

Nem tudhatjuk igazán, de kérdés, hogy milyen jogi státuszba kerültek ezek az emberek: formálisan hadifoglyok-e még, Ukrajnának kellene-e kiadnunk őket, esetleg azonnal vissza kell-e térniük a harcoló egységeikhez? Ezek egyáltalán nem mindegy kérdések, de a kampányban erről nem fog szó esni.

Most csak annyi látszik biztosnak, hogy az üggyel a kormány ezzel azt üzeni: „csak mi tudunk beszélni az oroszokkal” és „csak mi tudjuk megvédeni a magyarokat”. Ez a „tárgyalóképes békepártiság” látszata, mely elfedi azt a tényt, hogy a foglyokat épp az az agresszor fél ejtette fogságba, akivel a kormány oly nagyon „barátkozik”.