Rugalmasan értelmezhető „honvédelmi veszélyhelyzetre” is felkészülne a kormány, amelyben szomszédos országban kialakult krízist említ a törvénymódosító javaslat. Mégis mintha valami belső rendvédelmi feladatot adnának a honvédségnek a „tömeges bevándorlásra” hivatkozva.
Rejtő Jenővel szólva „mit kavarnak”? A vezérkari főnökből nemrégiben honvédelmi miniszterré előkapott, meglehetősen lojálisnak tetsző Benkő Tibor tábornok terjedelmes törvénymódosító pakkot nyújtott be a parlamentnek, amelynek néhány fontos, mindenképpen érdekes, de nem rendszerátalakító javaslata futott végig a sajtón az állami hírügynökség készséges copy-paste híradása alapján. Essünk túl ezeken, hogy aztán a lényegre térhessünk.
Az egyik a Honvédelmi Minisztérium (HM) és a Magyar Honvédség (MH) szétválasztása, a MH Parancsnokságának létrehozása. Szervezetszociológusok, jogászok és főleg maguk, az érintett katonák jól elvitatkoznak a vezetés és irányítás mibenlétéről, különbségéről, a jó szervezeti felállás tartalmáról. A lényeg az, hogy visszaállítják a rendszerváltás után kialakított (és az MSZP-SZDSZ-kormány idején a jelenlegire megváltoztatott) formációt, amelyben a HM központi közigazgatási szerv, a MH-et parancsnok, alatta haderőnemi (szárazföld, légierő, logisztika) parancsnokok vezetik. A honvédség parancsnoka egyúttal a vezérkari főnök lesz (ami viszont annak előtte nem volt).
Konyhanyelven fogalmazva a gyakorlatban
nem oszt, nem szoroz, része-e a HM-nek a honvédség.
Mindkét felállásban van példa hatékony és gyengécske seregre.
Ezt bizonyítja az is, ami a habot verő másik módosítás miniszteri indoklásában olvasható. Ez pedig a hadkötelezettségi behívhatósági életkor 40-ről 50 évre emelése. A részletes indoklásban szépen leírják, hogy a várható élettartam, de főleg a népességfogyás miatt apad a hadra fogható férfinépesség száma. A változással
plusz 850 ezer ember válik behívhatóvá.
Itt olvashatjuk azt az őszinte beismerésnek értelmezhető mondatot (remélem, megfogalmazója nem üti meg bokáját), amely a fentebbi „nem oszt, nem szoroz” alátámasztása.
Az ismeretlen HM-es jogász azt íratta alá miniszterével, hogy
„a katonai szervezeteknél rendszeresített beosztások békeidőszaki feltöltése nehézségekbe ütközik, illetve az elmúlt évek tapasztalatai alapján nem csökken a kiáramlás mértéke sem”.
Ennyit nyolc év sikertörténetéről.
Nyilvánvalóan ennek egyik orvossága lenne – bár ezt nem a hadkötelezettséggel összefüggésben tálalják – az önkéntes tartalékosság választásának megédesítése. (Jelenleg a 2010 előtt civil objektumőrök beöltöztetésével, illetve semmire se használható „öregfiúk”, meg kormánytisztviselők tartalékosnak beterelésével duzzasztották fel az állományt.) Most a honvédségi illetményalap 100 százalékával megegyező összegű
szolgálati díjat és különféle pótlékot adnának az önkéntes tartalékosok
tényleges szolgálati idejére (vagyis amikor kiképzésen vannak).
És akkor nézzük, mi a van a „honvédelmi veszélyhelyzettel”. A honvédelemről, Magyar Honvédségről és különleges jogrendben bevezethető intézkedésekről szóló törvény módosítása intézkedésre adna jogot a kormánynak az úgynevezett különleges jogrendben ismert helyzetek (rendkívüli állapot, szükségállapot, megelőző védelmi helyzet, terrorveszélyhelyzet) kihirdetése előtt.
A törvénymódosítás értelmében a kormány a honvédelemért felelős miniszter javaslatára
- Magyarországgal szomszédos államban kialakult és katonai kezelést is igénylő és Magyarország biztonságát közvetlenül veszélyeztető veszélyhelyzet magyarországi hatásaira,
- vagy az Észak-atlanti Szerződés 4. vagy 5. cikkével összefüggő kötelezettségek teljesítésére való felkészülés érdekében
a kormány honvédelmi veszélyhelyzetet hirdethet ki.
A második pont egyértelműen fügefalevél ahhoz, hogy (nemzetközi) jogi támasztékot barkácsoljon a továbbiakhoz. A washingtoni szerződés (a NATO alapokmánya) idézett két cikkelye a kollektív védelem sarokpontja. Előírja a kölcsönös segítségnyújtást és azt, hogy bármely tagot ért támadás a NATO egésze elleni agressziónak tekintendő. Ennek alkalmazására 1949 óta eddig egyszer került sor: 2001. szeptember 11. után, amikor a NATO és az ENSZ a talibán által uralt Afganisztán állami szervezésű támadásának minősítette a merényleteket.
Ezt erősíti a módosító csomag egy későbbi paragrafusa, amely az úgynevezett nemzeti befogadó támogatást pontosítja, de az alapelveket nem érinti. Ez a NATO-alapszerződés 5. cikkelye szerinti szövetségesi segítséghez adott hazai közreműködés feladatait sorolja fel. Itt szó sincs honvédelmi veszélyhelyzetről.
A hatályos joganyag és az egyetlen példa alapján egyértelmű:
közvetlen támadás kell ahhoz, hogy az 5. cikkely lehetőséget adjon a NATO felvonulására tagállamai védelmében.
A „Magyarországgal szomszédos államban kialakult és katonai kezelést is igénylő és Magyarország biztonságát közvetlenül veszélyeztető veszélyhelyzet” ennek alapján nem tűnik elegendő indoknak.
Vagyis a módosítás ezen része pestiesen szólva rizsa.
Figyelemre méltó része a javaslatnak az a passzus, amely szerint a honvédség fegyverhasználati joggal ellátott feladatait kiegészítik a honvédelmi veszélyhelyzet idején az államhatár ellenőrzésében való részvétellel.
Ez színtiszta belső rendvédelmi feladatnak látszik, amely szemben áll azzal a nemzetközileg is uralkodó felfogással, hogy békeidőben a hadseregnek nincsenek belső feladatai. A hatályos jogszabályok időt állóan körülírták azokat a különleges helyzeteket, amelyek bekövetkeztekor a honvédség bevethető a határokon belül.
Az újonnan megkonstruálandó
vészhelyzetet hat hónapra rendeletben hirdethetné ki a kormány,
s akkor hosszabbíthatná meg, ha a feltételek változatlanul fennállnak. Ha pedig az Országgyűlés szakbizottsága az ezt indokló beszámolót nem fogadja el, a kormány a honvédelmi veszélyhelyzetet nem hosszabbíthatja meg.
Zavaró, vagy éppenséggel beszédes részlet, ami szerint nem hirdethető ki honvédelmi veszélyhelyzetet, valamint ezt haladéktalanul meg kell szüntetni, ha rendkívüli állapotot, megelőző védelmi helyzetet, szükségállapotot, váratlan támadást és terror-veszélyhelyzetet hirdetnek ki. Vagyis
nem lehetséges, mielőtt a jelenleg ismert, elsőrendűen külső agresszió érné az országot.
Első látásra nem segíti a tisztánlátást a törvényjavaslathoz fűzött indoklás. Vagy esetleg pont ráengedi a fényt a valóságra? Benkő Tibor azzal érvel, hogy az elmúlt években jelentős változásokon átesett biztonsági környezetben az új típusú biztonsági kihívások egyértelműen szükségessé tették az államok védelmi szabályozásának újragondolását. Ez vitathatatlan, az úgynevezett aszimmetrikus, illetve a HM javaslatában említett hibrid hadviselés valóság: nem reguláris haderő által indított támadások, a hagyományos és újszerű módszerek vegyítése mindennapjaink része.
Ebből azonban nem következik az, hogy – miként fogalmaznak a javaslatban – „elmosódnak a határok a békeidejű és különleges jogrendi szabályok között”.
Térségünkben szerencsére nincsen olyan veszély, amely a belső rendszabályok szigorítását megkívánná. Ha csak az nem, amit a törvénymódosításban alátámasztásnak szán a miniszter (?), hogy a határok „elmosódásának”
„első példája a honvédelmet is érintően a tömeges bevándorlás okozta válsághelyzet”.
Amiről tudjuk, hogy anélkül tartható életben különleges felhatalmazásként immár jó két éve, hogy tömeges (vagy bármilyen) bevándorlás lenne.
Mindezek után olvassuk azt, hogy fel kell készülni az új típusú „szürke zónás” (?) kihívások hatékony kezelésére a szabályozás terén is. S itt érünk el a lényeghez.
„Ezt a célt szolgálja a honvédelmi veszélyhelyzetre vonatkozó javaslat, amely egy béke idejű, szélesebb körű, illetve
az új típusú kihívásokhoz alkalmazkodó rugalmasabb felhatalmazást
kíván biztosítani a Kormány számára a válságok kezelésére való felkészülés, illetve az eszkaláció elleni fellépés hatékonyságának növelése érdekében” – áll szó szerint (helyesírási hibákkal együtt) a törvényjavaslat indoklásában.
Az már csupán „vörös farok”, hogy a honvédelmi veszélyhelyzet kihirdetésének célja „a felkészülési feladatokkal összefüggésben az országvédelemre, vagy szükség esetén a különleges jogrend kihirdetésére való hatékony felkészülés biztosítása és ennek érdekében a szükséges intézkedések bevezetésének lehetővé tétele a különleges jogrend kihirdetését nem indokoló fenyegetésekkel összefüggésben”.
A magyar nyelvet (talán nem véletlenül) meglékelő mondatrém lényege az, hogy mielőtt a jól körülhatárolt, nemzetközi szabályokból is ismert valóban rendkívüli helyzetek valamelyike bekövetkezne, a kormány kapjon „rugalmasabb felhatalmazást”
valaminő veszélyhelyzet bejelentésére.
Amint azt már írtuk, a szöveg sokat mondó indoka a „Magyarországgal szomszédos államban kialakult és katonai kezelést is igénylő és Magyarország biztonságát közvetlenül veszélyeztető veszélyhelyzet magyarországi hatása”. Ennek jelenleg egyetlen valamire való formája az ukrajnai csetepaté. Oroszországostul (a keleti országrész bekebelezése a közben Budapesten feléledő „testvéri kapcsolatokkal”), valamint az ottani oktatási nyelvhasználat körül több, mint egy éve zajló – magyar szempontból egyre terméketlenebb – vitával, ami immár nyugati kapcsolataink közé ver mind nagyobb éket.
Október közepén a Népszava írt kiszivárgott diplomáciai források alapján alapján arról, hogy Magyar Levente külügyi államtitkár zárt ajtók mögött próbálta meggyőzni a budapesti külföldi nagyköveteket az ukrajnai magyar álláspontról.
Ezen érdekes kijelentése volt Magyar Leventének, az, hogy a magyar-ukrán konfliktus
„eddig jogi természetű volt”.
„Ha eddig jogi volt, de ezután ezek szerint már nem, akkor vajon milyen lesz a jövőben?” – tette fel a kérdést egy diplomata, azzal, hogy az államtitkár nem fejtette ki bővebben, mire gondolt.
És hogy még ennél is több aggodalomra adjon okot a benyújtott módosítás, idézzük fel, amiről már szó volt, hogy a honvédség fegyverhasználati joggal ellátott feladatait kiegészítenék a honvédelmi veszélyhelyzet idején az államhatár ellenőrzésében való részvétellel, ami normális körülmények közt egyáltalán nem a sereg dolga.
Emellett azonban a különleges jogrendben bevethető intézkedések eddigi sorát megtoldanák azzal, hogy a katonai rendészek lőfegyveren kívüli kényszerítő eszközeibe bekerül a gumibot és a tonfa.
Ezek tipikus tömegoszlató felszerelések.
Mindezeken túl a katonai rendfenntartók jogot kapnának arra, hogy szabálysértés tettenérése esetén civileket is felszólíthassanak az abbahagyásra, és rendőr megérkeztéig visszatartásukra. Valamint
katonai objektumon kívül is igazoltathatnának nem katonákat,
ha azok ott tartózkodása „jogszerűségének tisztázása” érdekében erre szükség van.
Nem kell konteó-hívőnek lenni ahhoz, hogy feltegyük a kérdést: mire készülnek? Piszkos Fredet idézve: kavarnak vagy nem kavarnak? A helyzet azért komolyabb a rejtői idealizált légiós világénál.
