31 európai donor körében az Oroszországtól való távolság jobban előrejelzi az Ukrajnának nyújtott támogatást, mint a nukleáris státusz vagy a demokrácia minősége.
Oroszország 2022-es teljes körű inváziója Ukrajna ellen nukleáris légkörben kezdődött. Ez nem volt új: 2014 óta az orosz nukleáris képesség formálta a nyugati gondolkodást arról, meddig mehet el az Ukrajnának nyújtott támogatás. 2022. február 24-én azonban Vlagyimir Putyin kimondta, ami addig csak sejthető volt: példátlan „következményekkel” fenyegette a külső hatalmakat, ha be mernének avatkozni. A Kreml azóta is megismétli ezt az üzenetet, rendszeresen, újabb nukleáris fenyegetésekkel, hadgyakorlatokkal, a doktrína módosításaival és nem stratégiai nukleáris fegyverek bejelentett fehéroroszországi telepítésével.
E jelzések célja a közvetlen beavatkozás elrettentése és az Ukrajnának nyújtott segítséggel kapcsolatos nyugati politikai számítások megváltoztatása volt. Moszkva bizonytalanságot teremt: minden nyugati döntést eszkalációs kérdéssé változtat, és az óvatoskodást bölcsességnek tünteti fel.
Csornobil ideiglenes orosz megszállása és a zaporizzsjai atomerőmű feletti folyamatos orosz ellenőrzés megmutatta, hogyan idézhet elő egy hagyományos háború nukleáris kockázatot a polgári nukleáris infrastruktúra áramellátásának, hűtőrendszereinek, személyzetének és kommunikációjának megzavarásán keresztül. Ez nem azonos egy nukleáris bombázással. A katasztrófa lehetősége mégis befolyásolja a politikai döntéseket.
Az európai kormányok igyekeztek támogatni Ukrajnát, miközben elkerülték a NATO és Oroszország közötti közvetlen háborút. Ebben a célban nem volt köztük nézeteltérés. Abban viszont igen, hogy ehhez el kell-e fogadni Moszkva által önkényesen kijelölt határokat Ukrajna önvédelmével szemben. A teljes körű invázió első két évében ez a vita minden fontosabb képességekről szóló döntésnél felszínre került: harckocsik, harci repülőgépek, nagy hatótávolságú rakéták és az Oroszország területén lévő katonai célpontok elleni csapások engedélyezése kapcsán. A legtöbb korlátozást végül enyhítették, de csak hónapokig tartó vita és a harctéri helyzet romlása után. Ez értékes időt adott Oroszországnak a felkészülésre.
A választóvonal nem azok között húzódott, akik támogatták Ukrajnát, és akik nem (az egy másik vita). Sebességbeli, nagyságrendbeli és politikai képzelőerőbeli megosztottságról volt szó. Egyes államok élenjárókká váltak a katonai segítségnyújtásban és az önmagukra kirótt korlátozások feloldásában. Mások óvatosak maradtak, lassabban fegyverkeztek, és vonakodtak megengedni Ukrajnának, hogy a szállított fegyvereket a határain túl is bevesse. Túl gyakran fordult elő, hogy a legnagyobb képességekkel rendelkezőkből hiányzott a sürgetés érzése, míg a legnagyobb sürgetést érzőkből a képesség.
Miért hajlandók egyes európai államok – az orosz nukleáris jelzések ugyanazon általános mintázata mellett – inkább másoknál fenntartani a katonai segítséget, megerősíteni saját védelmüket és enyhíteni az Ukrajna fegyverhasználatára vonatkozó korlátozásokat?
A legvilágosabb mintázat földrajzi. A hagyományos orosz nyomásnak leginkább kitett államok általában többet adtak, gyorsabban fegyverkeztek, és korábban léptek a korlátozások enyhítése érdekében. A nukleáris státusz és a demokrácia minősége kevésbé következetesen függ össze ezekkel a döntésekkel. A közelség megváltoztatja, hogyan mérlegelik a kormányok az Ukrajnának nyújtott segítségben tanúsított önmérséklet kockázatát. Azok, akik közvetlen közelről néznek szembe Oroszországgal, ezt a kockázatot általában magasabbra becsülték, mint a távolabbiak.
Ez a szakpolitikai elemzés 31 európai donorállamot hasonlít össze három megfigyelhető döntés alapján:
- Katonai segítség: az Ukrajnának 2022. január 24. és 2026. április 30. között nyújtott kumulált kétoldalú támogatások, az egyes donorok 2021-es GDP-jének arányában mérve.
- Védelem: a katonai kiadások GDP-arányos változása 2021 és 2025 között.
- Fegyverhasználati politika: a 2024 májusában nyilvánosan képviselt álláspont a szállított fegyverekkel az Oroszország területén lévő katonai célpontok ellen végrehajtott csapásokról.
E döntéseket három lehetséges magyarázattal vetjük össze: a közvetlen stratégiai kitettséggel, amely az Oroszországgal közös szárazföldi határból vagy az Északi-sarkvidéki Tanácsban való tagságból fakad (az európai donorok közül az öt északi állam); a független nukleáris státusszal; valamint a demokrácia minőségével, amelyet a V-Dem Liberális Demokrácia Indexével mérünk.
Ez a közvetett elemzési keret az elrettentéskutatás egyik alapvető problémáját tükrözi. Egy adott eszkaláció elmaradásából nem tudhatjuk biztosan, hogy egy adott elrettentés sikeres volt-e vagy kudarcot vallott. Az eszkaláció elmaradása jelentheti azt, hogy Ukrajna támogatása működött. De jelentheti azt is, hogy a nyugati ‚óvatosság’ működött. Az is lehetséges, hogy az önkorlátozás politikája valójában növelte a jövőbeli eszkaláció valószínűségét, csak ezt a küszöböt még nem lépték át. Vagy talán a rettegett eszkaláció eleve soha nem volt valószínű. A cél tehát nem az, hogy egyetlen nukleáris együtthatót számítsunk ki az európai politikában. Hanem az, hogy összehasonlítsuk azokat a politikai környezeteket, amelyekben a kormányok arról döntöttek, felfegyverzik-e Ukrajnát, újrafegyverkeznek-e maguk, vagy enyhítik-e saját fenntartásaikat. Ez segít azonosítani azokat a tényezőket, amelyek a múltban megosztották Európát a biztonságpolitikában, azzal a céllal, hogy a jövőben mérsékelni lehessen az ilyen megosztottságot.
Stanley Kubrick Dr. Strangelove című filmje hasznos képet nyújt a régi nukleáris világról. A Szovjetunió titokban tartja világvége-gépezetét, amíg egy amerikai bombázó már a célpontja felé közeledik. A túl későn bejelentett elrettentés nem képes elrettenteni. A film azonban a távolság földrajzához is tartozik. A bombázónak át kell repülnie a sarkvidéken, így marad idő telefonhívásokra, vitákra és egyre kétségbeesettebb kísérletekre, hogy megállítsák. Ma a nyomásgyakorlás és a cselekvés szükségessége közötti idő sokkal rövidebb.
A mai valóságos Moszkva nem követte el Kubrick filmje szovjet szereplőinek hibáját. Nukleáris figyelmeztetései nyilvánosak, ismétlődőek és nehezen elszalaszthatók voltak. A kérdés az: mitől tartanak jobban az európai kormányok – a cselekvés által kirobbantott szélesebb háborútól, vagy attól, amelyet az önmérséklet tesz valószínűbbé?
Az alábbi térkép ezt a választóvonalat mutatja be. Öt mintázat emelkedik ki.
INTERAKTÍV TÉRKÉP: https://www.datawrapper.de/_/fjIFG/
Az Oroszországgal határos NATO-államok számára az Ukrajnának nyújtott segítség előretolt védelem
Mind a hat NATO-tagállam, amelynek szárazföldi határa van Oroszországgal – Észtország, Lettország, Litvánia, Norvégia, Finnország és Lengyelország (Kalinyingrád révén) –, Ukrajna vezető katonai donorai közé tartozik, ha támogatásaikat gazdaságuk méretéhez viszonyítjuk. Lettország, Litvánia és Lengyelország Fehéroroszországgal is határos, amelyet Oroszország 2022-ben inváziója felvonulási területeként használt.
Ezek az országok gazdasági méretükben, katonai képességeikben és belpolitikájukban különböznek. Egy stratégiai tény azonban közös bennük: az orosz–ukrán háború harctéri dinamikája és a szövetségesi önmérséklet precedense gyorsabban és közvetlenebbül alakítja át saját biztonsági környezetüket, mint a távolabbi európai államokét.
A katonai segítségnyújtás ilyen szintű fenntartása több mint négy éven át nem átmeneti politikai preferenciát tükröz, hanem tartós nemzeti konszenzust, amely átível kormányokon, parlamenteken, ellenzéki pártokon, a médián és a közvéleményen. Számukra az Ukrajnának nyújtott katonai segítségnek nemzetbiztonsági jelentősége is van, nem csupán a szolidaritás értéke. A logika közel áll a „fegyverszállítással való elrettentéshez”: az államok elkerülhetik a közvetlen beavatkozást, miközben segítenek Ukrajnának megakadályozni Oroszország katonai sikerét.
2. A sarkvidék közeli szomszéddá teszi Oroszországot
Dánia és Svédország szintén Ukrajna kilenc vezető katonai donora közé tartozik a GDP-hez viszonyítva. Grönland révén Dánia sarkvidéki biztonsági határral rendelkezik; Svédország földrajzi helyzeténél és a szorosan integrált északi (európai sarkvidéki) védelmi tervezésnél fogva ugyanahhoz az északi biztonsági környezethez tartozik. Az Oroszországgal határos hat NATO-állammal együtt ők adják a kilenc vezető donor közül nyolcat. Ezen országok számára Oroszország vagy a határon, vagy a sarkvidéken túl jelenik meg.
Hollandia a távolság és a kitettség közötti különbség próbaköve. A GDP-hez viszonyítva a nyolcadik helyen áll Ukrajna vezető katonai donorai között, még Lengyelországot is megelőzve, és az egyetlen, amelynek sem szárazföldi, sem sarkvidéki határa nincs. Ugyanakkor az MH17-es járat 2014-es lelövése 196 holland állampolgár halálát okozta – ez az Oroszország Ukrajna elleni háborújának legsúlyosabb, egyetlen incidensben elszenvedett külföldi polgári vesztesége. Oroszország háborúja tehát nem volt távoli esemény a holland politikai emlékezetben. Ez nem feltétlenül bizonyít ok-okozati összefüggést, de segíthet megmagyarázni, miért nem járt a fizikai távolság ugyanakkora politikai távolsággal. Döntő, hogy itt nem a morális szolidaritás elvont történelmi emlékezetéről van szó, hanem a politikai távolság csökkenéséről a jelenlegi fenyegetésre adott válaszként. Csehországnak, Magyarországnak és Szlovákiának például az 1956-os budapesti és az 1968-as prágai események fényében megvannak a történelmi okai arra, hogy tartson Moszkvától. Mivel azonban nincs közös határuk Oroszországgal, és jelenlegi agressziójának nincsenek közvetlen áldozataik, ez a történelmi emlékezet nem aktiválódik ugyanúgy, és nem is helyezi ezeket az országokat Ukrajna vezető támogatói közé.
Izland tagja az Északi-sarkvidéki Tanácsnak, de nincs állandó haderője, és nincs átadható katonai felszerelése. A kérdés az, hogy az orosz katonai erő szerepel-e egy állam saját biztonsági számításaiban, és hogy az adott állam rendelkezik-e az eszközökkel, hogy ezek alapján cselekedjen.
3. A hagyományos veszély megváltoztatja a nukleáris számítást
A katonai segítség önmagában tökéletlen mércéje a nukleáris kényszerrel szembeni ellenállásnak. Az Oroszországnak közvetlenül kitett államok számára az orosz erők lekötése és gyengítése Ukrajnában közvetlen nemzeti érdeket szolgál: időt nyernek vele saját újrafegyverkezésükhöz. Az Oroszország területén végrehajtott csapásokról folytatott 2024. májusi vita keményebb próbát jelentett. Hajlandók voltak-e a kormányok nagyobb eszkalációs kockázatot vállalni azért, hogy támogatásuk katonailag hatékony legyen?
Oroszország Harkiv elleni offenzívája megmutatta a korlátozások gyakorlati árát. Ukrajnát közvetlenül a határ túloldaláról műveleteket végrehajtó erők támadták, miközben a partnerei által szállított fegyverek közül sokat nem lehetett bevetni azok ellen az oroszországi bázisok, indítóeszközök és csapatösszevonások ellen, amelyek ezt a támadást fenntartották. A kérdés így szólt: továbbra is védett hátországot biztosítson-e az orosz erőknek az eszkalációtól való félelem?
A hagyományos precíziós csapások kiutat kínáltak a bénultság és a nukleáris eszkaláció közötti hamis választásból. Csökkenthették a nagy hatótávolságú tűzerőt, a repülőtereket és a hadiipari termelést anélkül, hogy lakott központokat vagy stratégiai nukleáris erőket vettek volna célba. A májusi vita nem egyszerűen arról szólt, milyen messzire csaphat le Ukrajna. Arról szólt, hogy a már átadott fegyverekkel lehet-e támadni azokat az oroszországi indítóeszközöket, bázisokat és utánpótlási vonalakat, amelyek az Ukrajna elleni rohamot hajtották. 2024. május 31-én az Egyesült Államok enyhítette korlátozásait, kezdetben csak a harkivi offenzívához kapcsolódó célpontok esetében. A NATO legnagyobb katonai hatalmaként és Európa kiterjesztett nukleáris elrettentésének fő biztosítójaként Washington fontos mércét állított fel. A nemzeti engedélyek terjedelme eltérő volt, némelyik szűkebb, mint a többi. A korlátozások feloldásának nyilvános támogatása még az Egyesült Államok lépése előtt fontos jele annak, hogy egy állam – egy tágabb biztonsági stratégia részeként – hajlandó kockáztatni az Oroszországgal való viszony romlását a fő szövetséges támogatása nélkül is. Mindkét mutató tekintetében ugyanazok az országok járnak élen. A GDP-hez viszonyított kilenc vezető katonai donor mindegyike támogatott valamilyen enyhítést május 31-ig: az Oroszországgal határos hat NATO-állam, sarkvidéki államként Dánia és Svédország, valamint Hollandia. Így tett Franciaország, az Egyesült Királyság és Csehország is. Más szóval hajlandók voltak lemondani bizonyos korlátozásokról, mielőtt politikai jelzést kaptak volna Washingtonból. Ahol az orosz hagyományos haderőt közvetlen fenyegetésként érzékelték, ott az önmérséklet kockázatai súlyosabbnak tűntek az eszkaláció kockázatainál.
A védelmi kiadások ugyanebbe az irányba mutatnak. 2021 és 2025 között az Oroszországgal határos hat NATO-állam katonai kiadásait átlagosan a GDP 1,52 százalékával növelte, szemben a minta többi részének 0,41 százalékával. Minden európai NATO-tag, amely 2025-ben GDP-je több mint három százalékát fordította védelemre, szárazföldi határon vagy a sarkvidéken keresztül ki volt téve Oroszországnak. E kormányok számára Ukrajna támogatása nem a nemzeti újrafegyverkezés alternatívája volt. Ugyanannak a védelmi stratégiának volt a része: most gyengíteni Oroszország agresszióra való képességét, és csökkenteni a lehetőségét, hogy ő diktálja a következő válság feltételeit.
Ukrajna természetesen a szélsőséges eset. A Gallup International 2023-as évvégi felmérésében, amelyet 41 országban végeztek, az ukrán válaszadók voltak azok között, akik a legnagyobb valószínűséggel nem láttak semmilyen kockázatot a nukleáris fegyverek bevetésére, noha Oroszország támadásai és nukleáris fenyegetései alatt élnek. Ez nem egyszerű földrajzi hatás; sokkal inkább egy folyamatban lévő hagyományos háború tapasztalatára utal. Egy olyan társadalom számára, amely már együtt él a rakétacsapásokkal, a megszállással és a harctéri veszteségekkel, a nukleáris eszkaláció kevésbé tűnhet közvetlennek, mint a már zajló erőszak. A felmérés nem tudja ezt elválasztani egy második lehetőségtől: hogy az ukránok, mivel nem akartak úgy tűnni, mintha engednének a nukleáris zsarolásnak, szándékos dacból válaszoltak így. Akárhogy is, a válasz olyan lakosságot tükröz, amelynek a nukleáris fenyegetésről alkotott képét a háború közvetlen tapasztalata formálta át – éppen az ellenkezőjét annak a bénultságnak, amelyet Oroszország nukleáris fenyegetései kiváltani hivatottak.
4. A demokrácia fenntarthatja az elszántságot, de nem határozza meg
Az északi esetek arra is intenek, hogy óvakodjunk a „mindent a demokrácia magyaráz” típusú leegyszerűsítő történettől. Ezek az államok a V-Dem Liberális Demokrácia Indexének élmezőnyében vannak, és többük Ukrajna legerősebb támogatói közé tartozott. Mégsem különítenek el egy demokratikus hatást. Ezek az államok egyúttal a balti–sarkvidéki biztonsági környezetbe is beágyazódnak; Finnországnak és Norvégiának szárazföldi határa van Oroszországgal (igaz, rendkívül eltérő hosszúságú). A tágabb mintában a magas V-Dem-pontszám nem jár együtt következetesen nagyobb katonai segítséggel, gyorsabb újrafegyverkezéssel vagy a fegyverkorlátozások feloldásának korábbi támogatásával.
A demokrácia azonban egy későbbi szakaszban számíthat. Ha egy kormány már elkötelezte magát, az erős demokratikus intézmények megkönnyíthetik az irány tartását: folytonosságot biztosítanak, fenntartják a közbizalmat, és alapot adnak a rivális pártoknak egy közös vonal megőrzéséhez. Ahol az izolacionista és populista erők teret nyertek, ott Ukrajna támogatása könnyebben vált belpolitikai törésvonallá. A demokrácia minősége azonban nem jelzi előre közvetlenül, mekkora gazdasági költséget vagy eszkalációs kockázatot fogad el egy kormány.
A következtetés tehát feltételes. A közelség adja a stratégiai motívumot; a demokratikus intézmények segíthetnek fenntartani a választ. Egyik tényező sem határozza meg önmagában, milyen messzire megy el egy kormány.
5. Európa frontállamai viselik a nagyobb relatív terhet
A NATO történetének nagy részében a felelősség megosztása egyértelműnek tűnt. Az Egyesült Államok biztosította a kiterjesztett nukleáris elrettentést, míg a következő legnagyobb nyugati szövetségesek birtokolták a szövetség csúcskategóriás katonai képességeinek nagy részét. A keleti tagokat kevésbé tekintették a szövetségesi stratégia alakítóinak, mint inkább haszonélvezőinek – Oroszországgal kapcsolatos figyelmeztetéseiket gyakran regionális szorongásként hallották, amely mindenkit az eszkaláció felé tol, nem pedig közös fenyegetésértékelésként. Ebből fakadt a szövetség jól ismert szakadása: a határ menti államok az elhagyástól tartottak, míg a távolabbiak attól, hogy belerángatják őket egy olyan konfliktusba, amelyet nem ellenőriznek.
Az Oroszországgal határos államok ma gazdaságuk legnagyobb hányadát fordítják Ukrajna felfegyverzésére és saját újra fegyverkezésükre egyaránt. Európa nagyobb hatalmai abszolút értékben jóval nagyobb erőforrásokkal rendelkeznek, de ezek kisebb relatív hányadát vállalják. A képesség és az erőfeszítés már nem ugyanott összpontosul.
Franciaország és az Egyesült Királyság jól szemlélteti a politikai vezető szerep és az anyagi elkötelezettség közötti különbséget. Mindkettő támogatta az Oroszország területén végrehajtott csapásokra vonatkozó korlátozások enyhítését. Védelmi kiadásaik növekedése és GDP-arányos katonai segítségük azonban elmaradt a vezető határ menti és sarkvidéki államokétól. 2022 és 2026 között a brit kétoldalú katonai segítség a 2021-es GDP 0,61 százalékát, a francia pedig 0,25 százalékát tette ki. Dánia 2,95 százalékot, Észtország 2,82 százalékot vállalt – nagyjából ötszörösét a brit és több mint tízszeresét a francia aránynak. Hogy egy kormány hol talál pénzt, és hol nem, már önmagában tükrözi, mennyire közvetlenül érzékeli a fenyegetést.
Ugyanez a felállás mutatkozott meg 2026 májusában, amikor Mark Rutte arra sürgette a szövetségeseket, hogy GDP-jük 0,25%-át fordítsák Ukrajna támogatására, de nem sikerült egyhangúságot elérnie. A The Telegraph beszámolója szerint az Egyesült Királyság, Franciaország, Olaszország, Spanyolország és Kanada ellenezte a célkitűzést, míg az azt már teljesítő államok – Hollandia, Lengyelország, valamint az északi és balti országok – szorgalmazták. Ez a felállás kicsiben ennek az elemzésnek a fő állítása: a teher azoknak a legnehezebb, akik a legközelebb vannak Oroszországhoz, a vonakodás pedig azok körében a legnagyobb, akik a legtávolabb. Ukrajna nem függhet egy újabb politikai harctól minden alkalommal, amikor lőszerre vagy légvédelmi rakétákra van szüksége.
Ez nem teszi Európa nagyobb hatalmait puszta biztonságfogyasztókká. A nukleáris erők, az ipari mélység és a csúcskategóriás katonai képességek továbbra is náluk összpontosulnak. A legnagyobb relatív kiadások és a politikai kitettség nagy része azonban ma a frontvonalon van. Európa kibontakozó problémája a szétválás aközött, ahol a képesség található, és ahol a sürgetés a legerősebb.
Mindenesetre eltérő dinamikákat figyelhetünk meg a kockázatok értékelésében. A földrajzilag sebezhető államok attól tartanak, hogy elhagyják őket a jövőbeli nukleáris eszkaláció Nyugat-Európa és az Egyesült Államok által érzékelt kockázata miatt – más szóval attól tarthatnak, hogy holnap ott találják magukat, ahol ma Ukrajna van. Ezért stratégiailag fontos számukra, hogy csökkentsék az eszkalációtól való félelem szerepét a szövetségesek támogatásáról szóló döntésekben.
Ez nem jelenti azt, hogy a frontállamok és a sarkvidéki kitettségű államok meggondolatlanul cselekednének. Éppen ellenkezőleg: a háború során a balti államok és Lengyelország óvatosan reagáltak az Oroszországot érintő katonai incidensekre, például a drónok és rakéták berepüléseire. Nem azért támogatják Ukrajnát, mert alábecsülik az eszkalációt, hanem mert úgy ítélik meg, hogy ha az eszkalációtól való félelem minden döntést meghatározna, az további kényszerítésre ösztönözne. Ebben az értelemben céljuk Moszkva számításainak megváltoztatása annak bemutatásával, hogy nukleáris jelzései nem eredményeznek sem gyengébb Ukrajnát, sem megosztott szövetséget.
Következtetések
Oroszország legújabb nukleáris kampánya olyan pillanatban érkezik, amikor hagyományos stratégiája kevesebbet hoz, mint amire a Kremlnek szüksége van. Felőrlő offenzívája nem hozott döntő áttörést. Ukrajna eközben az orosz hátországba vitte a háborút: finomítók, logisztikai hálózatok és légibázisok ellen. Oroszország új nukleáris retorikája mögött az üzenet nyersebb, mint korábban: akadályozzátok meg, hogy Ukrajna hozzánk vigye haza a háborút.
Oroszország fokozhatja Ukrajna bombázását, és meg is teszi. A bombázás önmagában azonban rossz út az általa kívánt politikai és területi eredményhez. Többi hagyományos lehetősége nem vonzó. Egyéb költségek mellett egy új, Fehéroroszország felől indított offenzíva egy hasznos hátországot sebezhető hadszíntérré változtatna, és az orosz erőket és utánpótlási útvonalakat kitenné az ukrán nagy hatótávolságú csapásoknak. Egy újabb tömeges mozgósítás növelhetné a létszámot, de önmagában nem oldaná meg Oroszország központi katonai problémáját: nem azt, hány katonát tud a front közelébe vezényelni, hanem azt, hogyan lehet őket hatékonyan felfegyverezni és bevetni. Oroszország Ukrajnában és környékén több mint 700 000 főre növelte haderejét. Ám minél nagyobbá vált ez a haderő, annál nehezebb lett összpontosítani és bevetni nagy léptékben egy drónokkal telített harctéren.
Így veszélyesebb módjai maradnak a konfliktus megváltoztatásának. Oroszország pontosabban kalibrált hibrid támadást intézhetne egy NATO-tag ellen – szabotázst, kibertámadást vagy letagadható erőszakos incidenst –, amelynek célja vitát kikényszeríteni arról, történt-e fegyveres támadás, és milyen kollektív választ igényel. Vagy kockáztathatna egy korlátozott nukleáris bevetést Ukrajnában: egy olyan csapást, amely Moszkva számításai szerint elég kicsi ahhoz, hogy elborzassza a Nyugatot anélkül, hogy a NATO-t közvetlenül bevonná a háborúba. Kremlhez köthető friss beszámolók felvetették ezt a lehetőséget, egyúttal hangsúlyozva, hogy tényleges előkészületeknek nincs jele. Ez a kétértelműség is a nyomásgyakorlás része.
Sem a hibrid támadás, sem a korlátozott nukleáris bevetés nem garantál Oroszországnak katonai győzelmet. Mindkettő arra szolgál, hogy megossza a szövetséget abban a pillanatban, amikor cselekednie kell. Egy hibrid támadás azt teszi próbára, hogy a tagok képesek-e megegyezni abban, aminek éppen tanúi voltak; a frontállamok számára az habozás a szövetségi politika legősibb félelmét élesztené fel: az elhagyást. Egy Ukrajnán belüli korlátozott nukleáris csapás kevés kétséget hagyna a tényeket illetően, de próbára tenné, kész-e a Nyugat cselekedni Oroszország megállítása érdekében, és ismét megoszthatná a NATO-országokat abban a kérdésben, hogy szükséges-e a közvetlen katonai beavatkozás, vagy el kell kerülni.
Ez az a törésvonal, amelyet az elemzésben elvégzett összehasonlítás feltár. Az Oroszországhoz legközelebb eső államok már eddig is előretolt védelemként kezelték az ukrán ellenállást; egy gyenge választ annak bizonyítékaként látnának, hogy a hagyományos agresszió még mindig kifizetődik. Oroszországnak nem kell csatában legyőznie a NATO-t. Elég, ha tagjai nem értenek egyet egy válasz árában.
Európa nem tudja megakadályozni, hogy Oroszország nukleáris fenyegetéseket hangoztasson. Azt viszont meg tudja akadályozni, hogy ezek működjenek. Európa talán soha nem fogja tudni, hogy Moszkva következő figyelmeztetése blöff, valódi előkészület vagy egy adott döntés befolyásolására tett kísérlet. Nem is kell tudnia. Ha a nukleáris blöffnek megengednék, hogy ugyanolyan hatékonyan működjön, mint maguk a nukleáris fegyverek, Oroszország befolyása gyakorlatilag korlátlan lenne.
Ukrajna már megmutatta, hogyan működik ez. Ő néz szembe a legnagyobb kockázattal, hogy az orosz nukleáris fegyverek bevetésének színterévé váljon, mégis megőrzi ellenállási akaratát a fenyegetésekkel szemben. Európának végre kollektívvá kell tennie ezt az ellenálló képességet. A földrajzot nem lehet eltüntetni Európa biztonsági térképéről, de az általa teremtett pénzügyi és politikai terhet igazságosabban meg lehet osztani.
Az ajánlásokban vázolt intézkedések csökkentik Európa kiszolgáltatottságát a nukleáris retorikával szemben, és aláássák Moszkva céljait: egy gyengébb ukrán haderőt, egy minden új fenyegetésnél megtorpanó szövetséget és visszavonulásra rémített európai társadalmakat. Ez azt jelenti, hogy a terhet még a válság előtt meg kell osztani, folyamatosan el kell látni az ukrán ellenállást, és egy újabb orosz fenyegetést a közös cselekvés okává kell tenni, nem pedig egy újabb európai szünetté.
Oleksandr Siedin a Kijevi Mohila Akadémia Nemzeti Egyetem Filozófia és Vallástudományi Tanszékének vezető oktatója (Senior Lecturer).
Dr. Lesia Bidochko a European Policy Institute in Kyiv (EPIK) policy fellow-ja, a Torontói Egyetem Munk Schooljának Petro Jacyk Non-residential Scholarja, valamint a Frankfurt an der Oder-i Európai Egyetem Viadrina nem rezidens kutatója.
