Elhivatott pacifistaként és hatgyermekes családapaként leginkább szétfeszítő tehetetlenséggel figyelem az Ukrajnában zajló eseményeket: a híreket falva egyik pillanatban cselekvésre szorul össze az öklöm, a másik pillanatban ugyanez a kéz már inkább csak öleli a gyermekeimet és nyugtatja őket, hogy nem lesz semmi baj. Pedig baj van. És nem csak Ukrajnában. Sokak fejében is, sajnos.
Putyin támadása nem nevezhető semmi másnak, mint háborús bűnnek; egy szuverén állam ellen, valós indok nélkül megindított, vérontó agressziónak. Nincs más szempont, nincs más nézet, nincs olyan gazdasági érdek, amely miatt óvatosabban kellene fogalmazni.
Egy nettó erőszaktevőt nem ültetünk le a fehérabroszos családi vacsorához, csak azért, mert olcsón hozta a szalonnát. Ahogy baltás gyilkost sem engedünk szabadon néhány jól fizető (magán)bizniszért cserébe. Egyszerűen vannak helyzetek, amikor fel sem merül az érték- és oldalválasztás kérdése. Putyin háborúja pontosan ez a helyzet. Azok a dilemmák pedig, amelyek az elmúlt órákban engem is feszítettek, pontosan jól mutatják, hogy milyen végtelenül kiszolgáltatott és legyengített pozícióba kormányozta Orbán a hazánkat.
Kezdjük onnan, hogy
a magyar kormány az elmúlt időszakban legalább féltucat alkalommal feküdt keresztbe annak, hogy Ukrajna közelebb kerüljön a védelmet jelentő NATO-hoz; az Orbán-kormány volt ugyanis mindannyiszor az egyetlen, amelyik vétóval élt.
Hivatkozásként a nyelvtörvényt és a kárpátaljai magyarok érdekeinek – egyébként jogos – védelmét hozták fel, de tudhatóan orosz érdeket is kiszolgáltak ezekkel a lépésekkel. Csak egyetlen kitérő: a Fidesz képviselői az elmúlt időszakban többször is követelték az EU határozott fellépését, a Velencei Bizottság útmutatásainak betartását az ukrajnai magyarokat sértő nyelvtörvény kapcsán; az egyetlen probléma, hogy közben épp a Fidesz agyament politikája gyengítette ezeket a követeléseket, hiszen közben folyamatosan aláásták az Unió hitelességét, a Velencei Bizottságot pedig több alkalommal is „soros-ügynökökből álló szervezetnek” nevezték, amikor az Orbánéknak nem tetsző állásfoglalásokat tett közzé.
Ha a Fidesz az elmúlt évtizedben nem az Európai Unió gyengítésén, hanem megerősítésén dolgozott volna, akkor nyilvánvalóan sokkal hatékonyabb fellépést és mint így, eredményt tudott volna ebben is elérni.
Az ukrán-orosz háború végleg bizonyította, hogy Magyarország helye az Európai Unióban és a NATO-szövetségben van, ez tudja egyedül garantálni a biztonságunkat. Aki tehát az EU vagy a NATO bármilyen gyengítésén ügyködik, akadályozza annak működését és repeszti szét annak egységét, az konkrétan Magyarország és a magyar emberek biztonsága ellen cselekszik.
Nem véletlen, hogy Orbán is – a kezdeti pávatáncolás után – kénytelen volt összekapni magát és az európai egységgel tartani, ha ugyanis ismét csak kuruckodott volna az orosz érdekek mentén (ahogyan nem egyszer tette már), azzal nemcsak Magyarországot árulta volna el, hanem egész Európát és az EU-Atlanti szövetséget. Ez pedig most nem játék, nagyon nem.
Hiába ugyanakkor a lájkvadász posztok a kormányfő oldalán az oroszok elleni szankciók támogatásáról, ha egyébként a rendelkezésére álló egyéb eszközökhöz láthatóan már nem mer hozzányúlni. Vajh, miért. Ha igazán elkötelezett a béke kikényszerítése és az orosz agresszió megfékezése mellett (bár utóbbit, ilyen élesen még egyszer sem mondta ki), akkor például haladéktalanul felülvizsgálja a Paks2-projektet és azonnali hatállyal felfüggeszti a Budapestre hozott orosz (kém)bank diplomáciai mentességét. Ezek érdemi és jelentős lépések lennének, egyértelmű bizonyítékai annak, hogy a magyar kormány komolyan gondolja, amikor az egységes európai álláspontot támogatja.
Az elmúlt napokban félrecsúszott és már kormányzati, hazug propagandába hajlott a vita az indok nélkül megtámadott Ukrajna esetleges támogatása kapcsán. A Fidesz a lehető legaljasabb módon ezt a helyzetet is saját politikai céljaira használta fel és azt a hazugságot próbálja elültetni a magyar nyilvánosságban, hogy az ellenzék katonákat és fegyvereket küldene ukrán területre, ezzel „belesodorva hazánkat” a háborúba. Az elmúlt tíz év legaljasabb kampányát folytató Fidesz már több példával is bizonyította, hogy képes az ellenzéki jelöltek kijelentéseit megcsonkítva, azok jelentését és értelmét megmásítva hamis állításokat kreálni. Ez történt most is: senki nem akar háborút, végképp nem magyar részvétellel.
Háborút jelenleg egyedül Orbán Viktor barátja és szövetségese, Vlagyimir Putyin akar, aki – ne felejtsük el – ehhez megkapta Orbán Viktor másik barátja és szövetségese, a belarusz Lukasenka támogatását is.
Az ellenzéki oldal megszólalásai mindig világosak és egyenesek voltak: a NATO-szövetség tagjaként, annak döntései és lépései mentén kell nekünk is cselekednünk. Milyen végtelenül undorító egyébként, hogy pont azok a politikusok és fizetett megmondó-celebek terjesztik ezt a hazugságot, akik egyébként reszketve igyekeztek az utolsó pillanatig kiszolgálni az orosz propagandát és tagadni a várható támadás tényét.
Azok a senkik posztolgatnak most arról, hogy „maradjunk ki ebből”, akik korábban nyenyerészve viccelődtek az orosz inváziótól tartó nyilatkozatokon. És igen, azok a senkik posztolgatnak most arról, hogy ez „orosz belügy”, meg hogy „nekünk semmi közünk hozzá”, akik mélymagyarkodva fotózkodnak a békemeneteken, de most elfelejtik, hogy épp ott zörögnek az orosz tankok, ahol az elszakított magyar testvéreink élnek. Hát, mikor lenne több közünk ehhez a háborúhoz, ha nem most, ti szerencsétlenek?!
Értem én, hogy rohadt nehéz lehet egyszerre éltetni a Putyin-pólóban grasszáló Salvinit és gyűjtést szervezni a Putyin elől menekülő magyarok megsegítésére. Értem én, hogy rohadt nehéz lehet – egyébként kéretlenül és hamisan – ’56 bátor hőseinek szellemi örököseként öndefiniálni magatokat és közben azt nézni élő adásban, ahogy a kormánypropagandának megfelelően dicsőített Putyin tankjai dúlnak az ukrán utcákon. Gerincroppantó déjà vu.
Orbán Viktor azt mondta az Astoriánál 2007-ben, hogy „a nyugati világ számára a történelmi kihívást a keleti új rend gyarapodó erői jelentik, melynek leheletét, jelenlétét, kisugárzását már a bőrünkön érezhetjük (…)” Ha Ukrajna az EU vagy a NATO tagországa lenne, többet is tehetnénk a vele szembeni háborús agresszió ellen. Azt azonban mindenképpen el kell kerülni, hogy ez a konfliktus újabb fizikai határokat lépjen át. Az Európai Unió és a NATO tagjaként ezért minden közös és egyénileg rendelkezésre álló eszközzel arra kell rászorítani az agresszort, hogy fejezze be a vérontást és a háborút.
Önigazoló fideszes reklámposztok és facebook-videók nem állítják meg Putyint, egységes és határozott fellépés talán. Utóbbiból egyelőre még kevesebb van kormányzati oldalon.
Áprilisban arról kell dönteni, hogy milyen Magyarországot akarunk: amely pávatáncolva kiteszi magát agresszor nagyhatalmak szorító ölelésének, vagy amely az egységes, erős és biztonságot nyújtó európai közösség megbízható tagjaként védi állampolgárai és az Unió érdekeit. Orbánisztán vagy Európa?! Ez lesz a kérdés.
Az elmúlt napok eseményei még egyértelműbbé tették, hogy csak egyetlen józan és bölcs válasz létezik.
Ujhelyi istván