Ez a hét azzal kezdődött, hogy a rendőrség kiürítette Budapest egy részét, lehegesztették a csatornafedeleket, és a főváros lakossága, ha másból nem, ebből már sejtette, hogy igen szeretett és várva várt vendég érkezett Magyarországra.
És valóban: megérkezett hazánkba Recep Tayyip Erdogan török elnök, aki a hivatalos tájékoztatás szerint hadiipari együttműködésről tárgyalt Orbán Viktor miniszterelnökkel. Erdogan Áder Jánossal is találkozott, vele vélhetően a környezet fontosságáról értekeztek.
Mindeközben nem nagyon lehetett közlekedni Budapesten, de ezzel sem volt baj, mert a TEK a török elnök távozása után nemcsak hogy feloldotta az addigi korlátozásokat, de még meg is köszönte a lakosság együttműködését és megértését. Mely együttműködés és türelem leginkább abban nyilvánult meg, hogy soha ennyi állami és pártvezetőnek nem emlegették az édesanyját, mint ezen a két napon, mindemellett az ideiglenesen hazánkban állomásozó török elnök rokonairól is történt említés, talán nem követünk el indiszkréciót, ha azt írjuk, hogy nem igazán pozitív megközelítésben.
Miután a tárgyaló felek megállapodtak a hadiipari együttműködésről, úgy döntöttek hogy átértelmezik a történelmet. A mohácsi vész ugyan egyelőre még nem lesz piros betűs ünnep és munkaszüneti nap Magyarországon, de Gül Baba türbéjének avatásán azt hallottuk, hogy a két nép barátsága a váltakozó sikerű egymásnak feszülések idején is példaértékű volt.
Nem vagyunk történészek, egyedül iskolai tanulmányainkra, valamint a valóság ismeretére hagyatkozhatunk, de a török-magyar háborúskodást váltakozó sikerű csataként emlegetni, mondjuk így, unortodox megközelítése a tényeknek. Merthogy nem mi szálltuk meg 150 évre Törökországot, s gyilkoltuk le az ott élő lakosság százezreit.
Gül Baba, akinek a türbéjét Orbán és Erdogan közösen avatta föl, egyébként nem egy finom lelkű, tudományos tanokkal foglalkozó szerzetes volt, hanem egy iszlám harcos, aki sok százezer társával együtt azért érkezett Magyarországra, hogy kiirtsa az itt nagy számban előforduló keresztény lakosságot. Ezt az elképzelésüket sok tekintetben meg is valósították, persze mindez régen volt, úgyhogy elmondhatjuk, Erdogan elnökkel nem az a baj, hogy török.
Nagyobb baj, hogy említett úr honfitársai ezreit üldözi, veti börtönökbe, ami, akárhogy is nézzük, nem egy demokratára valló életfelfogás. Voltak, akik tüntetni is akartak Erdogan ellen, például a Demokratikus Koalíció, de a rendőrség nem engedélyezte a bejelentett megmozdulást. Ennek ellenére volt tüntetés Erdogan látogatásának idején, csak nem a török elnök ellen, hanem mellette. Törökök egy csoportja ugyanis gond nélkül bejutott a magyarok elől elzárt területre, és ha már ott voltak, Erdogant éltették. A rendőrség azzal magyarázta ezt szokatlan megoldást, hogy a törökök nem kértek engedélyt a tüntetésre, ezért aztán nem is állt módjukban azt megtiltani. Szép és logikus érvelés, ráadásul az a legjobb benne, hogy alátámasztja az a régóta ismert mondást, miszerint a törvények azokra vonatkoznak, akik betartják őket.
És akkor még az is történt, hogy Kásler Miklós a Magyar Időknek nyilatkozva elmondta: a kormány előtt van egy javaslat egy Magyarságkutató Intézet felállításáról. Ez az intézet lenne hivatott eldönteni azt az amúgy nem létező vitát, hogy mi, magyarok, a finn-ugorokkal, vagy a türkökkel vagyunk-e rokonságban.
Egy ilyen intézet létrehozása, valamint fenntartása gyaníthatóan nem két fillér, úgyhogy bizonyára olcsóbb lenne, ha a kérdést a már számos alkalommal bevált nemzeti konzultáció keretében döntenék el az urak.
Persze, azoknak is lehet érv a kezükben, akik támogatják a Magyarságkutató Intézet felállítását. Már csak azért is, mert jó esély van arra, hogy már a létrehozás másnapján érezhetően rövidülnének a kórházi várólisták, lenne elég orvos és ápoló, megszűnne a hálapénz, és a magyar nem meghalni, hanem meggyógyulni mennének a kórházakba.
