A demokráciák és az autokráciák közötti globális konfliktusok fokozódása miatt a 2025-ben Ukrajnával kapcsolatban létrehozott „szövetség” modellként szolgálhat a liberális államok közötti jövőbeli transzkontinentális együttműködéshez.
Az új kormányzat 2025-ben az Egyesült Államok demonstratív módon elfordult a nemzetközi demokrácia előmozdításától, az euro-atlanti integrációtól és Ukrajna közvetlen anyagi támogatásától. Ennek eredményeként egyre többet vitatják Európa új szerepét – mind Ukrajna védelmében, mind az autokráciákkal való kapcsolatokban, valamint más nemzetközi kihívások kezelésében. Az európai NATO-partnereknek nemcsak nagyobb felelősséget kell vállalniuk saját biztonságukért. Európának mostantól az Egyesült Államok támogatása nélkül kell foglalkoznia más alapvető globális kérdésekkel is – a környezetvédelemtől és az emberi jogok védelmétől a politikai és társadalmi-gazdasági fejlődésig.
A probléma az, hogy „Európa” egy diffúz fogalom, amikor kül- és védelmi ügyekről van szó. A szoros kapcsolatok és a földrajzi közelség ellenére az európai nemzetek stratégiai kultúrája és geopolitikai perspektívája eltérő. Sok európai országban a radikális jobboldali és baloldali pártok felemelkedése a közvélemény extrém polarizálódásához vezetett – nemcsak a bel-, hanem a külügyekben is.
A kontinens jelenlegi geostratégiai pluralizmusa az európai fővárosok között a nemzeti érdekek összeegyeztethetetlen megfogalmazásához és a kiemelkedő határokon átnyúló kérdésekben eltérő nézőpontokhoz vezet. Az ideológiai megosztottság nemcsak az EU-t választja el az Unióon kívüli illiberális európai államoktól, mint például Fehéroroszországtól vagy Szerbiától. Európa normatív sokszínűsége az Unióon belül is nézeteltérésekhez vezet az EU külpolitikai prioritásainak és céljainak tekintetében.
Ezeknek a bonyodalmaknak ellenére a globális demokráciát és szabadságot fenyegető kihívások és kockázatok egyre nőnek. Ma minden eddiginél nagyobb szükség van az EU-ra, mint a közös európai külpolitika összefogójára, alakítójára és végrehajtójára – hasonlóan ahhoz, ahogyan az Unió meghatározza az európai kereskedelempolitikát. Ennek a feladatnak a teljesítéséhez az EU tagállamainak vagy vissza kell térniük korábbi viszonylagos normatív konszenzusukhoz, vagy új, Brüsszelnek erősebb szupranacionális hatásköröket biztosító európai uniós szerződést kell elfogadniuk, vagy a legjobb esetben mindkettőt meg kell tenniük. Mindez valószínűleg nem fog megtörténni a közeljövőben.
Az EU tagállamai közötti geostratégiai megállapodás és/vagy új uniós szerződés hiányában más intézményi megoldásokra van szükség. Az egyik lehetséges megoldás az, hogy hasonló gondolkodású EU-tagállamok ad hoc kül- és biztonságpolitikai szövetségeket hoznak létre, amelyek egyesítik erőiket egy-egy cél elérése érdekében. A Lisszaboni Szerződés lehetővé teszi a részleges együttműködést az Unión belül, és így a hasonló gondolkodású európai kormányok csoportjainak közös fellépését. A konszenzus elve és a nemzeti vétójog az alapvető döntésekben azonban korlátozza az EU Tanácsának, Bizottságának és Külügyi Szolgálatának potenciális szerepét, mint a elkötelezett európai demokráciák egységes külpolitikájának intézményi eszközei.
Mindenesetre az európai együttműködés csak bizonyos mértékig lehet hatékony. Az európai demokráciák önmagukban túl gyengék ahhoz, hogy érvényesüljenek a globális geopolitikai, gazdasági és katonai konfliktusokban. A szélesebb körű transzeurópai együttműködés érdekében jelenleg kialakulóban van egy demokráciák közötti tervezési és koordinációs modell az Ukrajnával kapcsolatos Koalíció a Hajlandókért (COW) formájában, amely 2025 tavasza óta folytat konzultációkat.
Ez az informális demokráciák szövetsége 33 országot tömörít, amelyek kormányai nagyban egyetértenek általános értékeikben, nemzeti érdekeikben és külpolitikai céljaikban. A COW, amely eddig bevallottan laza volt, olyan országokat foglal magában, amelyek európaiak, de nem EU-tagok, mint például az Egyesült Királyság és Norvégia, sőt, Európától távol eső országokat is, mint Ausztrália és Japán. Jelenleg a COW csak Ukrajnával foglalkozik, de a jövőben kiterjesztheti tevékenységét más, a demokrácia jövője szempontjából fontos kérdésekre is.
A mai globális konfliktusok középpontjában – a stanfordi professzor, Michael McFaul kifejezésével élve – inkább az autokráciák és a demokráciák közötti ellentét áll, és kevésbé a „civilizációk ütközése”, ahogy azt a néhai harvardi professzor, Samuel Huntington több mint három évtizeddel ezelőtt megfogalmazta.
Huntington híres tézise nem magyarázza a keresztény ortodox Oroszország, az iszlám fundamentalista Irán és a paleokommunista Észak-Korea közötti jelenlegi együttműködést a keresztény ortodox Ukrajna elleni háborúban. A Sanghaji Együttműködési Szervezet vagy a BRICS-csoport összetétele nem felel meg Huntington kulturálisan meghatározott nemzetközi együttműködés és konfliktus elméletének. Ezzel szemben McFaul, az Egyesült Államok volt moszkvai nagykövetének hamarosan megjelenő könyvének címe, Autokraták kontra demokraták: Kína, Oroszország, Amerika és az új globális rend, jobban tükrözi a jövőbeli államközi együttműködés és konfrontáció legfontosabb dimenzióját.
Az EU és a nem EU-tagállamok közös erőfeszítései Ukrajna támogatására a COW keretében ezért nem véletlenek, hanem inkább tüneti jellegűek. Ez a nyitott és zárt hozzáférésű rendek közötti világszerte növekvő ellentétből fakadó konfliktusvonalak globális átrajzolásának szerves része. Ennek intézményi következményei lehetnek azoknak az európai és nem európai demokráciáknak a kapcsolataira, amelyek a liberális demokratikus értékek és szabályok védelmében és előmozdításában érdekeltek.
Ma az autokraták és diplomatáik, valamint olyan ideológusok, mint az orosz fasiszta Aleksandr Dugin, transzkontinentális állami és nem állami hálózatok és szövetségek létrehozásán és bővítésén dolgoznak. Az ázsiai, európai, amerikai és afrikai antiliberális kormányok, pártok és értelmiségiek egyre inkább támogatják és koordinálják egymást. Az önfenntartás érdekében a demokráciát támogató európai és nem európai államoknak, pártoknak és más szervezeteknek is ugyanezt kellene tenniük. A liberális demokráciák kormányainak és civil társadalmaiknak földrajzi és kulturális határokon átívelő világméretű koalíciókat és intézményeket kell létrehozniuk.
A G7 és a NATO, mint a globális demokráciák közötti együttműködés potenciális központjai, jelenleg az új amerikai kormányzat antiliberális törekvései, adminisztratív amatőrizmusa és stratégiai zavarai miatt akadályozva vannak. Az EU-t továbbra is tagállamai közötti nemzeti ellentétek és döntéshozatali struktúrájának bonyolultsága sújtja. Ezen a háttérrel az eddig informális, Ukrajnával kapcsolatos COW megoldást kínálhat. Más hálózatok mellett a COW példaként vagy akár magként szolgálhat a demokráciapárti kormányok és csoportok közötti jövőbeli általános civilizációk közötti együttműködéshez.
