- Oroszország >> Ukrajna,
- Egyesült Államok >> Venezuela,
és akkor már csak egy katonai lépés van hátra:
- Kína >> Tajvan.
Azzal kész. Általuk mindenki megkapja az engedélyt (Ha nekik szabad, akkor nekem is!).
Naiv óvodások figyelmét felhívnám arra, hogy ez nem a Befejezés lesz, hanem a Kezdet, az ügyek erővel való rendezésének kezdete, mely időpillanat után a nemzetközi problémák tárgyalásos megoldásának annyi. A nyitottság bezárkózássá változik, a feszültségek a végletekig önző, ezért magányos nemzetállamok között egyre nőnek, míg végül bekövetkeznek a robbanások, és Fukuyama elmehet a francba az ENSZ-szel együtt. Az új Gandhiknak kéretik meg sem születni, Napóleonok viszont előnyben, és persze agyő klímaváltozás meg szuperbaktériumok elleni közös harc, hiszen kinek van ideje azzal foglalkozni, mikor mindenfelé dúl a háború.
Az olyan országok, melyeknek békepárti kormánya van, vagyis megtámadásuk esetén azonnal kitűzik a fehér zászlót, haladéktalanul gyarmattá vagy tartománnyá degradálódnak, de ilyen úgysem lesz, mert még azok a kormányok is, amelyek éjjel-nappal a békepártiságukat hazudoz… hangoztatják, felveszik majd a harcot az agresszorral, hiszen hatalmon akarnak maradni. A békepártiság, vagyis az azonnali teljes megadás és az alávetettség elfogadása a definíció szerint mindig csak másoknak kötelező, ebből következően saját sérelem esetén a békepártiság haladéktalanul háborúpártiságra változik.
Mivel a gyors döntéseket igénylő háborúskodás demokrácia esetén a sok vita miatt nehézkes, az emberiség kötelező módon újra felépíti a belső vitáktól mentes korszakot, királyokkal, császárokkal (akiket persze nem így neveznek, hanem elnöknek, főtitkárnak, satöbbi) és persze a szekularizáció eltörlésével. Az országlakosoknak nem gondolkodni kell, meg élvezni az életet, hanem háborúzni, területet hódítani és más országokat alávetni, az pedig hit nélkül nem megy, mert annak hiányában hamar felüti ám fejét a kételkedés!
Így tér vissza a szép középkor, amelyben máglyákkal, akasztófákkal és kínzókamrákkal óvták a népet egyrészt az eltévelyedéstől másrészt az ellenkezéstől, és az uralkodókat kizárólag aszerint minősítették, hogy ki mekkora területtel gyarapította birodalmát. Ebből következően a legnagyobb tömeggyilkosok és rablóvezérek örvendtek nagy tekintélynek, mint például Nagy Sándor, aki végigháborúzta az akkor ismert fél világot különösebb cél nélkül öldökölve (attól, hogy győzött, rajta kívül senkinek nem lett jobb), vagy itt van Attila, aki nem Isten ostora volt, ó, korántsem! Szimpla harácsolási célból fosztotta ki az idegen városokat meg a falvakat, tengernyi zsákmányt szerezve és tengernyi halottat hagyva hátra. Ilyenek voltak a magyarok is, akik ezt az „odamegyek, megölöm őket és elveszem tőlük, amijük csak van” technikát vidám szóval kalandozásnak hívták (nekik vidám is volt – egy darabig). Egyes magyarok még ma is büszkén hivatkoznak „ősükre”, Attilára, aki ugyan genetikailag nem, de hogy ezeknek a szerencsétleneknek szellemileg tényleg az ősük volt, az bizonyos. Én persze egyáltalán nem vagyok rá büszke, és nagyon örülnék neki, ha végképp beigazolódna, hogy ehhez a rendkívül antipatikus, gonosz alakhoz semmi közünk sincs.
A fentebb definiált, agyonütöm-és-elveszem-tőle alapú technika hatalmas előnye, hogy az alkalmazónak nem kell se saját mezőgazdaságot, se saját ipart fejleszteni, sőt pénzének sem kell lennie, mert nem önálló termelés, gyártás vagy kereskedelem révén jut hozzá a javak nagy részéhez, hanem erőszakkal. Némi hátrány, hogy stabil, hosszan tartó társadalmi berendezkedés nem lesz belőle, lásd az ilyen birodalmak élettartamát. A magyarok is majdnem így jártak (933.: Merseburg, 955.: Augsburg), de aztán az egyik fejedelmük felismerte, hogy baj van, és változtatni kell. Változtatott is, ezért maradtak meg végül itt, Európa közepén.
A tömeggyilkos rablóvezér csoportba tartozik még Napóleon, Hitler meg a többiek, de egyikük birodalma sem vitte sokra. Hogy most többen mégis ugyanezzel próbálkoznak, az az emberiség igencsak gyönge szellemi képességeire utal, hiszen, mint látható, még a maga kárán sem tanul.
A mai, bonyolult, ráadásul azzal a hülye demokráciával nehezített világunkban az agresszív, narcisztikus, hatalom-, de főleg dicsőséghajhászó alakoknak persze nehéz uralomra jutni, hogy aztán végre megkezdhessék a tömeggyilkolást, ezért speciális technikákra van szükség. Szerencséjükre akad pár lehetőség, ami még ma is kihasználható.
Az egyik ilyen, ha az adott ország nem demokrácia, hanem egypárti diktatúra, azaz a Kommunista Párt főtitkára cím gyakorlatilag a korábbi, isteni felhatalmazással bíró kínai császárok beosztásával azonos. A sinológusok a feltörekvő kínai politikusokat két nagy csoportra osztják: a mishukra, ők a befolyásos vezetők korábbi titkárai, valamint a taizikra (a hercegekre), azaz a korábbi vezetők leszármazottaira. Hszi Csin-ping a Kínai Kommunista Párt alapító tagjának gyermeke, és 1982-től Keng Piao akkori védelmi miniszter, PB-tag titkáraként dolgozott, azaz mindkét csoport tagja, innen pedig már a szamárlétra végigjárásával egyenes út vezetett 2012-ig, mikor Hszi, a Kommunista Párt főtitkára lett. Miután kiépítette a hozzá hű csapatot a vezetésben, nem volt nehéz 2019-ben eltörölni azt a Teng Hsziao-ping óta érvényben lévő szabályt, miszerint az ország legfelső vezetője csak két ötéves terminust tölthet hivatalában, így aztán 2022-ben megkezdhette harmadik ciklusát, amely feltehetőleg nem az utolsó lesz. Végül is minden uralkodó a haláláig az. Nemde?
Oroszországban kicsit más a helyzet, de csak kicsit, mert elvileg ugyan több párt van, de elnökből csak egy, és mivel mindenben ő dönt, tökmindegy, hogy mit akarnak mások. Putyin KGB-s múltjából adódón mindenkinek mindent el tudott intézni, ezért azán fokozatosan egyre fontosabb tagja lett az orosz vezetésnek, olyannyira, hogy 1999-ben az akkor már betegeskedő Jelcin, őt nevezte meg utódjaként. Elnök is lett. Viselt dolgairól sok helyen olvashatunk, ő tette Oroszországot „irányított demokráciává”, ahol ő maga a démosz, személyesen. Arról is sok írás szól, hogy bundázták meg Medvegyevvel azt a szabályt, hogy mindenkinek csak két elnöki ciklusa lehet, azaz ő is a haláláig lesz elnök, ahogy az a modern feudalizmus jellemzője. Népszerűségét az 1999-es moszkvai és volgodonszki, úgynevezett „csecsen” merényletekre adott kemény katonai válasszal alapozta meg (tíz évig tartó második csecsen háború), amely merényletekben is, meg a háborúban is több száz halottról szól a fáma, oroszok is sokan, de mint azt a népek nagy tanítójától, Sztálin elvtárstól tudjuk, ahol gyalulnak, ott hullik a forgács, ugyebár. Nagyon valószínű, hogy a merényletekhez a csecseneknek sok közük nem volt, viszont Putyin a következő, 2004-es választáson a szavazatok 71,34 százalékával győzött. Hja, kérem, az orosz lélekbe az évszázadok beleverték, hogy ne a jólétet szomjúhozza, hanem a dicsőséget, mert az utóbbiból van több, illetve csak abból van egyáltalán. Azóta az elnök népszerűsége töretlen, és ha lanyhulna mégis, tesz róla, hogy ne úgy legyen. Mint volt KGB-snek, vannak eszközei. Ha egymillió halottal járó háború Ukrajnával, akkor annyi, ha néhány kizuhanás a magasházak ablakán, akkor az. A három nagy közül róla mondható, hogy semmilyen korlátja nincs, se erkölcsi, se politikai.
A legnagyobb problémája az autokrácia létrehozásával az amerikai elnöknek van. Az Egyesült Államok ősi demokrácia, de kivételes elnöki hatalommal, így aztán csak a maga megválasztatása nehéz, a többi már saját döntési kérdés. Az emberek nagy részének a gondolkodására jellemző, hogy nem szereti a bonyolult dolgokat. Aki sikert akar, annak minden rosszat egy-két, maximum három okra kell visszavezetnie, lásd például no migrants, no gender, no war. Ebből Trump megválasztásához elég volt az első, az amerikai nép többsége úgy gondolta, hogy a demokraták túlságosan megengedők a migránsokkal szemben, ezért minden bajukat ők okozzák, így, ha az új elnök ígérete szerint kiveri őket az országból, és nem engedi, hogy visszajöjjenek, pláne nem újakkal együtt, akkor az Egyesült Államokban beköszönt a Kánaán. A gond az, hogy sajnos nem köszöntött be. Sőt, ellenkezőleg. Ráadásul Trump békemissziója Gázában is, Ukrajnában is teljes kudarc, ezért muszáj valamit felmutatnia a népnek, mivel a népszerűségi mutatója a Gallup és a Reuters mérései szerint is történelmi mélypontra süllyedt (a múlt év december 13-án 36 százalékon állt). Na, ekkor indította be az elnök a Maduro akciót, ami hatalmas csapás a világ békegalambjainak.
A három nagy autokráciából tehát eddig kettő érezte úgy, hogy az Erő vele van. Kíváncsian várom Kína következő lépését. Most már ugyanis, mivel a másik kettő az erőszak mellett döntött, minden tőle függ, és ha ő is úgy dönt, akkor annyi. Gyakorlatilag mindenkinek.
Sajnálatosan. A mi békegalambunknak ehhez nincs köze.
