A héten Magyarországon is a mozikba kerül Darren Aronofsky horrorisztikus elemekben gazdag, elborult filmje, az anyám!, amely igencsak megosztotta a kritikusokat. Egyesek szerint zseniális mestermű, míg mások inkább nárcisztikus agymenésnek tartják a filmet, amelyben Hollywood legnagyobb női sztárját, Jennifer Lawrence-t kínozza meg a rendező.
Darren Aronofsky máskor sem kímélte a női főszereplőit: legutóbbi filmjében, a Fekete hattyúban Natalie Portmant szenvedtette igen plasztikusan egy balerina szerepében, és most is maradt a művészek világánál. De amíg a Fekete hattyúnak hétköznapi módon is értelmezhető sztorija volt, amihez csak plusz jelentésréteget adtak hozzá a szimbólumok, az anyám! már ezekre épül, és a filmben végül úrrá lesz a totális téboly. De ne szaladjunk ennyire előre.
Az anyám! ugyanis olyan, mintha két teljesen különböző filmből állna össze.
Az első részben megismerkedünk a költőfeleséggel (Jennifer Lawrence), aki igyekszik mindent megadni az alkotói válságban szenvedő férjének (Javier Bardem). Mindezért cserébe csak szeretetet vár, illetve azt, hogy valódi társként kezelje a költő. Már a film elejétől egyértelmű, hogy a pár kapcsolata csak meghittnek tűnik, de korántsem kiegyensúlyozott, és amikor idegenek tévednek a feleség által gondosan szépítgetett otthonba (amelyben mintha a saját alkotói hajlamait élné ki), a konfliktusok felszínre kerülnek, amit horrorfilmes elemekkel is érzékeltet a rendező.
A film egyértelműen a pár női tagjának érzéseire koncentrál: a kamera szinte folyamatosan Lawrence arcában van, mindenhova követjük őt, ahogy megpróbálja kétségbeesetten rendben tartani és megvédeni az otthonát a betolakodóktól, miközben a saját férje is ellene dolgozik, mert nem tudja, vagy nem akarja észrevenni felesége frusztráltságát. Ezen a ponton akár még úgy is lehetne interpretálni a filmet, hogy Aronofsky egy fiatal nő történetét ábrázolta, akit a művészet nevében elnyom és manipulál nála jóval idősebb férje, miközben még azzal is megalázza, hogy intellektuálisan nem tekint rá társként.
Innentől kezdve azonban mintha perspektívát váltana a film, és a feleség egyre inkább a művész szabadságát gúzsba kötő, az alkotást akadályozó tényezőként jelenik meg, aki képtelen megérteni és elfogadni, hogy a férje nem csak az övé. Megpróbálja elzárni, külön kis világot építve kettőjüknek, illetve hármójuknak, hiszen időközben teherbe is esik.
A külvilág viszont egyre extrémebb módon tolakodik az életükbe,
és egymást követik a szürreálisabbnál szürreálisabb jelenetek.
A filmben a szereplőknek nincs nevük, Lawrence karaktere anyaként, Bardemé pedig csak ő-ként (Him) jelenik meg a stáblistában, és olyan, mint a feleség anyai ösztöneivel egyszerre védelmezné a férjét, az otthonát és a születendő gyermekét is. Így tehát a film, amely egy érzékeny női történetként indult, átvált egy feminista szempontból elég problémásnak tűnő szimbolizmusba, amelyben az alkotó szellem a férfi, aki az egész emberiségben gondolkodik, és a művészet oltárán bármit képes feláldozni. A nő pedig az anyaság és az otthon, akinek saját, független identitása mintha nem is lenne (csak próbálja megkeresni).
Mivel közben a pár gyereke mellett végre az áhított műalkotás is megfogan, a kettő párhuzamba kerül egymással. Az anyának ott van a csecsemő, amelyet féltőn óvna, a férj viszont a műalkotást szeretné megosztani minél több emberrel, még akkor is, ha később érdemtelennek bizonyulnak erre. A közönség ugyanis nem éri be annyival, hogy elolvassa a gondolatait, betolakodik a költő magánéletébe is, amit az nárcizmusában eleinte még élvez is. Aronofsky annyira túlzó módon ábrázolja a pusztítást, amit az idegenek végeznek a szinte élőlényként kezelt házban, hogy lehetetlen nem szánni a nőt, ráadásul a Javier Bardem által alakított költő végtelenül ellenszenves figura.
De vajon önirónia e a körülrajongott költő alakja vagy Aronofsky tényleg ennyire mindent felülíró dolognak tartja az alkotást?
Mi a jelentősége annak, hogy a pár női tagjának alkotó ereje abban áll, hogy otthont teremt, illetve gyereket hoz a világra, míg a férfi a semmiből varázsol elő szavakat, amelyek megváltoztatják mások életét? Csak a kapcsolatuk szintjén kell értelmezni a pusztítást, ami a pár otthonában végbement, vagy többről is szól a végén már-már háborús filmeket idéző képi világ? Illetve, mivel az anyát az a Jennifer Lawrence játssza, aki a forgatáson jött össze Aronofskyval, felmerülhet az is, hogy talán egy furcsa párterápiának lehetünk tanúi. A rendező talán azért álmodta meg ezt a történetet, hogy mentegesse magát, amiért nagy művészként a hétköznapokban ő is egy beképzelt seggfej?
Ezekre a kérdésekre csak találgatni lehet a választ, ugyanakkor az anyám! vége túlzottan szájbarágós lett. Aronofsky valamiért fontosnak tartotta, hogy a főszereplők megmagyarázzák, hogy mi most itt egy allegóriát láttunk, ez pedig banálisnak hat egy ennyire elvontnak szánt filmben. Mesterműnek tehát korántsem neveznénk az anyám!-at, de akinek eddig bejött a rendező munkássága, azoknak érdemes próbát tenniük vele, ahogy a J-Law rajongóknak is, hiszen ilyen különös szerepben még soha nem lehetett látni a színésznőt.
