A Grönholm módszer előadásában az állásinterjúra érkezőket megalázzák, kiforgatják önmagukból és egymás ellen fordítják őket, igazán érezhetővé teszik, hogy ember embernek farkasa. Beindul a lélektani hadviselés, ami előhozza az agressziót is.
Jordi Galceran katalán szerző darabja jókora siker a világban, nálunk is több teátrum a műsorára tűzte már. Ezúttal a K2 Színház művészeinek és a Tháliának közös produkciójában láthatjuk, három férfi és egy nő tépi-marcangolja egymást benne jelképes értelemben, és nem sok híja van, hogy valóságosan is.
Zsíros, remekül fizető állásért megy a harc,
kereskedelmi igazgatót keres jól menő multi cég. A módszer lényege, hogy nincs jelen a személyzetis, egy gépezet újabb és újabb levelet dob ki, és ezekben újabb és újabb utasításokat kapnak a jelöltek, akiknek közösen kell dönteniük arról, hogy kit zárnak ki a versenyből, míg csak egyikük marad. Aki bármi miatt is kimegy a szobából, nem jöhet vissza, kiesik a csaknem vérre menő játékból.
Összecsukni embereket zárt térben, és szinte úgy vizsgálni a viselkedésüket, mint egy laboratóriumban, bevált írói fogás. Sartre-nak eleve van egy Zárt tárgyalás című darabja, de a Tizenkét dühös emberben sem hagyhatják el az esküdtek addig a helyiséget, ameddig nem döntenek, és Agatha Christie krimijeinek jelentős része is egyetlen térben játszódik, ahonnan nincs menekvés.
A szereplők a nézőtér felől jönnek, érzékeltetve, hogy kívülről érkeznek,
és, hogy lehetnénk akár mi is ennek a különös módszernek a szenvedő alanyai. Bán Bálint kezdéskor eleve közöttünk ül, a közönség tagjai között szólal meg, majd megy be a csaknem ringnek is beillő, puritán játéktérbe, ahol nincs más, mint egy asztal, székek, vizeskancsó, meg négy pohár. Mi pedig két oldalról vesszük körül a nyomasztóan szűkre szabott színpadot, szinte mi is falat képezünk a játszók köré, így akár jelképesen is mondhatjuk, hogy mindenütt csak falak és falak vannak társadalmi értelemben is, ezekbe ütközik a négy ember. A társaik is falakat képeznek számukra, nehezítik, lehetetlenné teszik céljaik elérését.
Villannak a metsző tekintetek, bántóan élessé válnak a hangsúlyok, fülrepesztően megemelkedik a hangerő, fenyegetőek a gesztusok, vagy éppen védekező pozícióba, sündisznó alapállásba helyezkednek a pályázók. Átvitt értelemben vett pofonok röpködnek, ugyanilyen gyomrosokat és mélyütéseket visznek be. És akár bohócot csinálnak az utolsó körbe jutott jelentkezőkből, amikor például valamennyiüknek torreádor sipkát kell a fejükre húzniuk, és ennek megfelelően viselkedniük, támadniuk, sebeket osztaniuk, és már-már állatként bánniuk a társaikkal.
Az is kiderül, hogy
a cég magándetektív módjára mindannyiuknak alaposan utánanézett,
undorító módon, még a magánéletüket is kifürkészte, és ugyancsak levél formájában a többiek elé tárják például, hogy egyikük homoszexuális. A társainak kell dönteniük, hogy így lehet-e kereskedelmi igazgató. Nem kell mondani, hogy ennek kiteregetése és már csak a kérdés feltevése is, milyen orbitális diszkrimináció, amiből nem egy és nem kettő van, hiszen ez kirekesztősdi, végső soron erre megy ki a játék. Ebben az esetben lényegében mindenki igyekszik kirekeszteni mindenkit, bár végül azért következik több nem várt fordulat is, ezeket nem illik elárulni.
Szabó Erika, Bán Bálint, Borsányi Dániel, Domokos Zsolt, Mózes András rendezői intenciói szerint, összehangoltan játszanak.
Érzékletessé tudják tenni, hogyan fordulnak ki emberek önmagukból,
hogy keményednek meg, válnak kegyetlenné, miközben ők maguk is iszonytatóan sebezhetők. Rideg, számító, sok tekintetben hátborzongató világot mutatnak, amiben, ha valaki telefonon hírt kap arról, hogy éppen most halt meg az anyja, akkor sem mer kiszállni a mindinkább elvaduló versenyből, és a kórházba vagy a családjához rohanni. A realitás annyira képtelenség, hogy ez már átfordul abszurdba, és ezen nevetni is lehet, de fájdalmas ez a nevetés.
