Donald Trump, miután vérig sértett néhány európai szövetségest, majd elvonult saját skóciai birtokára golfozni, Helsinkibe érkezett, hogy találkozzon Vlagyimir Putyinnal.
Pontosan senki sem tudja, hogy mi az amerikai-orosz csúcstalálkozó tétje, ha csak az nem, hogy több kamera fogja rögzíteni az eseményt, mint az Oscar-díj kiosztását. Tudniillik az amerikai elnök ilyen lényeges mozzanatokkal szokta értékelni egy-egy külpolitikai húzását. Az eddigi leglátványosabb találkozója az észak-koreai vezetővel volt és egyben a legtanulságosabb is. Mert hogy a kameraszámlálgatáson kívül nem sok eredmény született. Emlékeztetőül: Kim Dzsongun papíron csak abba egyezett bele nagy kegyesen, hogy a koreai háborúban elesett amerikai katonák földi maradványait hazaszállíthatják. Ez azért messze van attól a minimumtól, ami miatt a világ legerősebb nagyhatalmának vezetője egyáltalán leülhet a gonosz mini birodalmának diktátorával. És ez a minimum a koreai atomfegyverkezés leállítása lett volna. Ehelyett kaptunk egy újabb Trump-showt.
Sokan vélik úgy, hogy a mostani Putyin-Trump találkozónak sincs ennél különösebb értelme.
Puszi helyett hosszas és férfias kézrázás és mindenki megy a maga dolgára. A kevésbé pesszimisták szerint a Moszkva ellenes szankciók, az iráni katonai jelenlét Szíriában és Ukrajna, na meg az atomfegyverek lehetnek olyan témák, amelyekben a két fél valami eredményecskét mutathat fel.
Vannak, akik aggódnak és ez elsősorban az unióra és a NATO-ra jellemző, hiszen Trump féktelen szereplésvágyásából és fergeteges következetlenségéből
születhet egy rögtönzött félmondat, amellyel egy csapásra romba dönti a Nyugat stratégiáját.
Például az orosz medve ukrajnai katonai kalandjaiba való beletörődés. Vagy a szankciók feloldásának meglebegtetése.
És itt érkezünk el az Oroszországgal kapcsolatos Trump-paradoxonhoz. Annak ellenére ugyanis, hogy az amerikai elnök sokszor talált mondani dicsérő szavakat Putyinról (legutóbb, amikor azt mondta, hogy Vlad nem ellenség, hanem vetélytárs), az alatta levő kormányzati apparátus politikája változatlan Moszkvával szemben. Sőt: a Trump-csapat néha erősebben fogalmaz és cselekszik az egykori (és mostani?) hidegháborús ellenféllel szemben.
Ennek a paradoxonnak egy parányi kis részlete a CEU-ügyben tanúsított következetes washingtoni állásfoglalás.
Holott látszólag nem nagy dologról van szó, sőt a CEU mögött a rivális Demokrata Párt egyik fő szponzora, Soros áll. Mégis, mintha ebben az esetben lennének a legmerevebbek az amerikai diplomaták az Orbán-kormánnyal szemben. Lehet, hogy másban is, csak erről nem szerzett tudomást a szélesebb nyilvánosság.
A helsinki találka tétjét egyébként egy washingtoni fejlemény emelte:
pénteken az amerikai igazságügy miniszter helyettese közölte, hogy vádat emeltek 12 orosz hírszerző ellen, akik feltörték a 2016-os elnökválasztási kampány idején Hillary Clinton demokrata jelölt stábjának és a párt vezetőinek a levelezését. A miniszterhelyettes az a Rod Rosenstein, aki szorosan együttműködik Robert Mueller különleges ügyésszel, aki viszont azt vizsgálja, hogy történt-e orosz beavatkozás a 2016-os amerikai kampányba.
Ha valaki számára ezek után is vannak kétségek a Trump-Putyin találkozó céljait illetően, nos az amerikai elnök minapi válasza egy erre vonatkozó újságírói kérdésre, megnyugtatóan hangozhatnak:
„Hát, nem tudom mi volna a végső célom. Mi lenne a végső cél? Lássuk csak: ne legyenek atomfegyverek sehol a világon, ez lehetne a végső cél, ugye? Ne legyenek többé háborúk, ne legyenek problémák, ne legyenek konfliktusok. Legyen gyógymód az emberiség összes betegségére, a férfiakéra és a nőkére is. Ez volna a végső célom, jó? Ebből fogunk kiindulni.”
Lehet számolni a kamerákat.
