Éger István, a Magyar Orvosi Kamara elnöke nyilatkozott a Kamara nagygyűlése előtt. Az orvosi bérek emelését követelte megint, hozzátéve, hogy ha ez megvalósul, akkor a Kamara felléphetne a hálapénz megszüntetéséért, szankcionálásáért.
Amit Éger mond, az arra a közkeletű hiedelemre épül, hogy az emberek azért adnak hálapénzt orvosoknak, mert tudatában vannak, hogy az orvosok aránytalanul keveset keresnek. Nem hinném, hogy ez manapság így lenne. Eléggé közismert, hogy ma a paraszolvencia milliárdjai néhány szakmára koncentrálódnak, elsősorban a nőgyógyászokra és sebészekre. Az orvosi szakmák többségében ma már nem vagy alig adnak pénzt a betegek. Vajon azért van ez így, mert mondjuk a szemészek, bőrgyógyászok vagy orr-fül-gégészek hivatalos keresetei magasabbak, mint a nőgyógyászoké vagy sebészeké, és ezért kevésbé szorulnak rá a hálapénzre?
Szó sincs róla. Másról van szó: a nőgyógyászok és sebészek betegei inkább érzik azt, hogy a szülés illetve a műtét sikere erősen függ attól, hogy mennyire lelkiismeretesen, mekkora erőfeszítést téve foglalkozik velük az orvos. Másképpen: ezeknél a szakmáknál érzik leginkább a betegek, hogy ki vannak szolgáltatva az orvos figyelmének, jóindulatának. Azt igyekeznek a hálapénzzel megvásárolni.
Szemben azokkal, akik általában beszélnek a magyar egészségügy „összeomlásáról”, gyenge teljesítményéről, én azt hallom okos egészségügyi szakértőktől, hogy nem ez a helyzet,
a magyar rendelőkben, kórházakban sokszor kapnak a betegek kitűnő ellátást. Csak éppen a magyar egészségügyi ellátás kiszámíthatatlan: sokszor jó minőségű, de az esetek egy részében baj van vele.
A kiszámíthatatlanság pedig éppen azt jelenti, hogy nem lehet tudni, mikor jó a minőség és mikor nem. A beteg pedig időnként a gyógyítás, a kezelés közben is érzékeli, ha baj van, amikor nincs kötszer vagy nem jön időben a nővér, de az igazi minőségi problémák – például a fertőzések – csak utólag derülnek ki. Ha pedig az ilyesmit akarja elkerülni a beteg, megpróbálja megvásárolni az orvos és a nővérek fokozott figyelmét, lelkiismeretességét.
Ezt teszik azok is, akik a jobb minőséget, a megbízhatóbb kezelést az állami helyett a magánegészségügyben remélik megtalálni.
Ebből pedig az következik, hogy a hálapénz kiküszöböléséhez nem az orvosi bérek általános emelésére van szükség (a nővérekére bizonyára igen), hanem az egész közfinanszírozott egészségügyi rendszer teljesítményének megbízhatóságát kell javítani.
A mai módon szervezett és működtetett állami egészségügyben erre nincs esély. Ez persze sokkal bonyolultabb feladat, mint a bérek emelése. Utoljára Molnár Lajos próbálkozott vele. Bele is írta egyik törvényébe a paraszolvencia tilalmát.
