Dok-do

Dok-do egy sziklacsoport, lakatlan szigetecske a Csendes-óceánon, azon a tengeren, amit a nemzetközi térképek (is) Japán tengerként tüntetnek fel. Hivatalosan Koreának nincs tengere, ugyanis hiába kéri évtizedek óta, hogy a keleti, és a déli tenger ne Japán tenger néven fusson, nem tudja ezt elérni az ENSZ-nél, ami egy vicc. A nyugati tenger pedig Sárga tenger néven szerepel, vagy Kínai tengerként, így olyan, hogy Koreai tenger, papíron, térképen nem létezik, ami egész „érdekes”, egy tengeri félsziget esetében. Dok-do Korea területe, ezt Japán vitatja is, meg nem is. Valójában épp Japán dokumentumok igazolták a sziget hovatartozását, tehát Japán tökéletesen tisztában van azzal, hogy az a sziget nem az övé, de remek lehetőség elfedni jó adag sovinizmussal a korrupciót, a belpolitikai problémákat, a gazdasági visszaesést, különösen Fukushima óta. Így aztán mostanában a betiltott náci zászló alatt követelik Dok-do-t maguknak, Shinzo Ábe önmagát szélsőjobboldali politikusként definiálta, ott tesznek keresztbe a koreai békefolyamatnak, ahol, csak tudnak. Korea soha nem támadta meg Japánt, ám Japán a történelem folyamán ezt sokszor megtette Koreával, legutóbb az 1900-as évek legvégén. Az akkori megszállás egészen a II. világháború végéig tartott, több millió koreait öltek meg, koncentrációs táborokba hurcolták a lakosságot, a nőket, lányokat prostituált szigetekre, kielégíteni a katonáik igényeit. Kegyetlen, embertelen megszállás volt, sok film készült róla, akit érdekel, alaposabban utána járhat, hiteles történelmi források alapján.

Mindazonáltal az tény, hogy a megszállás első áldozata épp Dok-do volt, azt a szigetet foglalta el elsőként a Japán hadsereg.

A felszabadulás után még hosszas huzakodás kezdődött a sziget hovatartozását illetően, majd a kutatók mindkét országban fellelték a hiteles dokumentumokat, melyek bizonyítják, hogy a sziget Korea része.

Ezt követően az ENSZ ezt beiktatta, és most hivatalosan is Korea területe Dok-do sziget. Azonban a Japán kormányzat időről időre előveszi a soviniszta kártyát, magának követelve a szigetet. Japán soha nem kért hivatalosan bocsánatot Koreától a megszállás alatt elkövetett emberiség ellenes bűneikért, az elhurcolt nőkért, és a koncentrációs táborokba zárt emberekért, sem az ágyútölteléknek használt kényszersorozott fiatalokért, sem a halálra erőszakolt nők tömegéért. Semmiért. Ellenben épp pár napja nem vettek részt egy 11 ország részvételével megrendezett haditengerészeti parádén Csedzsu-do partjainál, aminek a házigazdája, és egyben a meghívója Dél-Korea volt. Az indoklásuk felháborító, arra hivatkozva nem jöttek, hogy nem használhatják a náci zászlójukat, márpedig ők a hadiflottájukon csak azzal hajlandók megjelenni bárhol. (a zászlót az ENSZ tiltotta be, mint az emberiség elleni bűnök szimbólumát)

Japán erősödő sovinizmusa a koreaiakból azt váltja ki, hogy minden módon jelzik a területi szuverenitásukat, és ígéretet tettek rá, hogy megpróbálják megakadályozni, hogy a tiltás ellenére Japán támadó haderőre tegyen szert, ugyanis Abe miniszterelnök épp ezzel kampányol most, a következő miniszterelnöki megbízásáért.

Korea területi szuverenitásának egyetlen kézzelfogható jelképe Dok-do. Ezért azt nem katonák őrzik, hanem rendőrök. Katonák ugyanis vigyázhatnak vitatott hovatartozású területre is, de rendőrök nem, márpedig Dok-do-n rendőrök vannak, 24 órás szolgálatot látnak el, kábelen futó áru szállító kosárban szállítják az ellátmányt nekik, és építettek kikötőt turista hajóknak is, azzal voltam ott én is a napokban. A hajó Ullung-do-ról indul, gyors katamarán, menetideje másfél óra. Ugyanakkor olyan az időjárás, hogy öt hajóból négy nem tud kikötni, legfeljebb megkerüli a szigetet, és visszaviszi az utasokat Ullung-do-ra, sok hajó eleve el sem indul, nem könnyű eljutni oda, kikötni, kiszállni, és fényképezni pedig külön szerencse, nekünk elsőre sikerült, még a nap is sütött.

Mikor a hajó kiköt, tíz fess rendőr áll vigyázban, tiszteleg a turistáknak, akik hozzám hasonlóan zavarban vannak, hogy mégis, hogy illendő erre válaszolni, aztán mindenki integetni kezd, és így már jó. Az utazók kartonszámra visznek ajándékokat az ott szolgálatot teljesítő fiataloknak, hiszen sokszor lehetetlen körülmények között őrzik a szigetet. Oda csak azt viszik szolgálatra, aki oda kéri magát.

Koreai zászlót mindenki visz, én is vittem, ez természetes. Hogy miért? Mert igazságtalan ahogy Japán viselkedik, az is az volt, ahogy eddig viselkedett, a mostani próbálkozásai meg inkább azok. Egy fajtája ez a személyes véleményem kifejezésének, annak, hogy nem értek egyet azzal, hogy nem kértek bocsánatot, hogy fenyegetik Koreát, hogy támadó hadsereget szeretnének, ami tiltva van nekik, és pláne azzal nem, hogy mindezt a náci zászlójuk alatt képzelik el.

Nyilván semmi bajom a japán emberekkel, de az ország vezetése veszélyt jelent ránk, a népük fanatizálható, ahogy minden nép az, csak meg kell találni a gyenge pontját. Én emiatt szerettem volna elmenni Dok-do-ra, és ezzel egyben azt is kifejeztem, hogy ami ma Magyarországon folyik az nagyon hasonló ahhoz, amit Japán vezetése csinál. Ki figyel oda a korrupcióra, ha épp háborúban áll a világgal? Ki fog reklamálni azért, hogy az emberek szó szerint az utcán halnak bele a munkába, ha két atombomba és egy nagyon elvesztett háború után elégtételt ígérnek nekik?   Ismerős recept, de Magyarországon ehhez még természeti katasztrófákra, Fukushimára, tájfunokra, földrengésekre sincs szükség, bőven elég a gyűlölethez a kormánypropaganda. Valahogy én mindkettő ellen tiltakoztam, amikor odamentem, és lobogtattam a koreai zászlót. Persze, nem jelent semmit, hogy mit tettem, de nekem jól esett, éltem a véleménynyilvánítás jogával, mondhatni a világ túlsó felén tüntettem egy helyi probléma okán, és a szülőhazámban folyó diktatúra építése ellen. Számomra mindkettő egyformán fontos, az is a hazám, ahol élek, ahol befogadtak, és az is, ahol születtem. Kettős identitásom inkább használt, mint ártott abban az elhatározásomban, hogy ellátogassak Dok-do-ra, és sok más koreaival együtt lengessem a koreai zászlót, amiért láthatóan hálásak voltak nekem, habár ők nyilván nem érthetik a másik okot, és nem is kell, elég az, ha én tudom. A férjemmel mentem, de neki eszébe sem jutott oda utazni, én kértem, hogy menjünk. Először nem értette, ő igen apolitikus alkat, s bár semmi pénzért nem venne Japán autót például, de nem fontos neki, hogy elmenjen több száz kilométeres tengeri hajóútra, ami ráadásul felettébb bizonytalan, többször hiúsul meg, mint nem. Elmentünk, és azt hiszem ráérzett, ráérzett arra, hogy igenis számít a véleménye, hogy a tömeg egyénekből áll, hogy a változtatáshoz nem elég a fotelben ülni, valamilyen módon tenni kell érte, ha így, hát így.

Dok-do amúgy nagyon szép, sajnos nem engedik kószálni az embert, csak a kikötő beton placcát lehet körbejárni, és maximum húsz percig lehet ott tartózkodni. Számomra roppant érdekes volt, hogy ezt elmondták a hajón kétszer, aztán amikor mindenki javában fényképezett még, és megszólalt a hajókürt, hogy menni kell, mindenki azonnal ment, rendkívül fegyelmezetten, és egyesével elköszönve a rendőröktől.