Miközben az Európai Unió újabb pénzügyi mentőövet dobna Ukrajnának, két tagállam úgy döntött, hogy nem vesz részt a közös teherviselésben. Magyarország és Szlovákia nem emelt vétót, nem robbantott ki nyílt konfliktust Brüsszellel, egyszerűen félreállt. A politikai üzenet azonban így is világos: amikor pénzről van szó, a szolidaritásnak gyorsan vége szakad.
Volodimir Zelenszkij ukrán elnök hetvenmilliárd eurós támogatási csomagot kért az uniós csúcstalálkozón országa háborús erőfeszítéseinek fenntartására. A tagállamok többsége hajlandónak mutatkozott a közös hitelfelvételre, Magyarország és Szlovákia azonban jelezte: ebből kimarad.
Orbán Viktor korábban vélhetően vétóval fenyegetett volna, Magyar Péter és Robert Fico más utat választott. Nem akadályozták meg a döntést, csupán nem vállaltak részt benne.
A kiskaput maga Brüsszel hagyta nyitva. Az új konstrukció lehetővé teszi, hogy egyes tagállamok kimaradjanak a finanszírozásból, miközben a többiek tovább haladnak. Ezt a lehetőséget használta ki Budapest és Pozsony.
A döntés mögött meghúzódó indoklás aligha meglepő. Ugyanezt mondja a francia szélsőjobb legismertebb politikusa, Marine Le Pen is: előbb a saját költségvetési problémákat kell megoldani, és csak utána lehet másokat támogatni.
„Nekünk sincs pénzünk”
– hangzik el újra és újra Európa-szerte. Csakhogy nem egyszeri támogatásról, hanem közös hitelfelvételről van szó, amelynek célja nem pusztán Ukrajna finanszírozása!
Brüsszel szemében ugyanis a kérdés jóval túlmutat a háborún. Az Európai Bizottság és az integráció hívei régóta úgy vélik, hogy a közös adósságvállalás az európai egység egyik következő állomása lehet. Az amerikai történelemben Alexander Hamilton első pénzügyminiszter az egykori gyarmatok adósságainak közös kezelésével rakta le az Egyesült Államok pénzügyi alapjait. Az európai föderalisták szerint hasonló „Hamilton-pillanatra” lenne szüksége az Uniónak. Mario Draghi tavalyi jelentése is ebbe az irányba mutatott.
A politikai realitás azonban más. A hét éves uniós költségvetés vitája is azt mutatja, hogy a nemzeti érdekek és a fiskális önzés továbbra is erősebbek a közös európai ambícióknál.
Magyar Péter brüsszeli tárgyalásai után úgy fogalmazott, nem tartja valószínűnek, hogy Zelenszkij részt venne az 1956-os magyar megemlékezéseken. A mondat sokat elárul a helyzet érzékenységéről. Kijevben sokan árulásként értelmezik a magyar-szlovák álláspontot, és azt Orbán Viktor politikájának folytatásaként látják.
Ez azonban csak részben igaz.
Orbán Viktor diplomáciájának központi eleme hosszú éveken át az volt, hogy Oroszország és az Egyesült Államok előbb-utóbb új nagyhatalmi alkut köt Európa felett. Az ebből következő logika szerint a kontinens keleti része ismét Moszkva befolyási övezetébe kerülhetne. Ez a gondolkodás ma is felfedezhető a Kreml geopolitikai elképzeléseiben.
Magyar Péter és Robert Fico viszont más helyzetből indul ki. Nem kívánnak nyíltan szakítani az Európai Unióval, és nem érdekeltek Európa újrafelosztásában sem. Tudják, hogy egy ilyen forgatókönyvet Lengyelország, a balti államok és a kontinens jelentős része sem fogadna el. Azt is tudják, hogy Washingtonnak sincs érdeke visszaengedni Kelet-Közép-Európát az orosz befolyás alá.
A valóság az, hogy Oroszország ma már nem a Szovjetunió. Gazdasági teljesítménye össze sem vethető az Európai Unióéval, és egyre inkább Kína gazdasági árnyékában működik.
Moszkva képes ugyan zavarokat okozni és destabilizálni szomszédait, de nem rendelkezik azzal az erővel, amely egy új birodalom felépítéséhez szükséges lenne.
Az európai vita ezért valójában nem Oroszországról szól, hanem Európáról. Arról, hogy a kontinens képes-e közös politikai akarattá alakítani gazdasági erejét. A magyar és a szlovák kormányfő döntése erre egyértelmű választ adott: amikor a közös kockázatvállalás ára megjelenik a költségvetésben, a nemzeti érdek még mindig erősebb az európai szolidaritásnál.
Ukrajna sorsa így ismét nemcsak a frontokon dől el, hanem az európai fővárosokban is. Ott, ahol a támogatás támogatása ma már legalább annyira politikai kérdés, mint maga a háború.
