Franciaországban kezdődött, majd több uniós tagállamban folytatódott a diákok lázadása, amelyet a rendőrség csak nehezen tud megfékezni. A diákok követelése első ránézésre rokonszenves: több pénzt az oktatásra és kevesebbet fegyverkezésre. Stefano Bottoni magyar–olasz történész szerint azonban éppen ez az, amit Putyin szeretne elérni: az Európai Unió hagyjon fel Ukrajna támogatásával. A történész a cui prodest kérdését teszi fel — kinek az érdeke a káosz Európában?
Bottoni hangsúlyozza, hogy bizonyítékai nincsenek, a felvetés geopolitikai hipotézis. Putyin ideológusai, Dugin és Rübár viszont már nyíltan az ellenséges Európa belső destabilizációját jelölik ki célként, a NATO pedig egyelőre nem minősíti a zavargásokat orosz irányítású műveleteknek. A felvetés súlyát egy kínos precedens adja: a 2015–2016-os franciaországi iszlamista terrorhullám mögött a francia titkosszolgálatok jelentése szerint az orosz titkosszolgálat állt, azzal a céllal, hogy 2017-ben hatalomra segítse Marine Le Pent. A terv akkor kudarcot vallott — Macron lett az elnök.
A felvetés három pillére
- A zavargások iránya egybevág az Ukrajna-támogatás gyengítésének orosz érdekével.
- Putyin ideológusai nyilvánosan az európai destabilizációt jelölik meg célként.
- 2015–2016-ban Moszkva a francia titkosszolgálatok szerint valóban európai belpolitikát igyekezett a maga javára fordítani.
A lázadás és a követelés kettős természete
A zavargások Franciaországból indultak, majd több más uniós tagállamban folytatódtak. A rendőrség csak nehezen tudja megfékezni őket, és a diákok követelése első ránézésre aligha vitatható:
több pénzt az oktatásra és kevesebbet fegyverkezésre.
Bottoni szerint a rokonszenves követelés mögött pontosan az az érdek húzódik meg, amelyet az orosz diktátor képvisel. Putyin 2022. február 24-én indította meg csapatait egy villámháborúra, amely mindmáig tart, és a támadások mind gyakrabban érik már nemcsak Kijevet, de Moszkvát és Szentpétervárt is. A háborúhoz elengedhetetlen az európai támogatás fenntartása Ukrajna mellett — ennek megszüntetése Putyin elsődleges célja.
Ez az a pont, ahol az elemzés a legkényesebb: a diákok követelése önmagában indokolható és demokratikus módon megfogalmazott, a mögöttes geopolitikai haszon azonban nem a tüntetőké. Bottoni nem azt állítja, hogy a diákok tudatosan Moszkva érdekeit szolgálják — éppen ellenkezőleg: a hipotézis arról szól, hogy egy őszinte belpolitikai elégedetlenség hogyan illeszkedhet egy külső szereplő érdekeihez, anélkül hogy a tüntetők erről tudnának.
Cui prodest?
„Kinek az érdeke a káosz Európában?”
— teszi fel a kérdést Bottoni, aki régóta figyelemmel kíséri a régió és Moszkva viszonyát. Első könyvének címe: Sztálin a székelyeknél!
A cui prodest kérdés nem vádemelés, hanem módszertani fogás: a történész a haszon irányából közelít egy olyan jelenséghez, amelynek belpolitikai magyarázata önmagában hiányos. Ez a megközelítés akkor is hasznos, ha a válasz nem bizonyítható — mert rákényszeríti az elemzőt, hogy a belpolitikai és a külpolitikai szálakat együtt vizsgálja.
Sztálin öröksége: egymásra uszított nacionalizmusok
Bottoni azt mutatta be, hogy Sztálin milyen leleményesen fordította egymással szembe a magyar és a román nacionalizmust, miközben megerősítette a szovjet befolyást mind Budapesten, mind Bukarestben.
Putyin ebben a tekintetben Sztálin hűséges tanítványának bizonyult:
Magyarországon Orbán Viktor szuverenista politikáját támogatta, Romániában pedig a neonáci George Simion az ő embere.
Simion politikai karrierjét azzal kezdte, hogy Moldovában Putyin érdekeit képviselte: az orosz kisebbség vezetőivel együtt igyekezett gyengíteni a román többség Európa-barát vonalát — szerencsére sikertelenül. Putyin hatása akkor is érvényesült, amikor Orbán Viktor — erdélyi követői számára is elfogadhatatlanul — Simion támogatását jelölte ki célul az elnökválasztáson.
A magyar kisebbségben azonban a józan ész felülírta Orbán Viktor szervilis, oroszbarát elkötelezettségét: a magyarok több mint 90 százaléka Simion ellen szavazott. Így lett az Európa-barát Nicușor Dan Románia elnöke.
A történész ezzel egy mintát mutat be, amely a jelenlegi zavargások értelmezéséhez is keretet ad:
Moszkva nem feltétlenül saját politikai erőt épít, hanem a meglévő nemzeti és társadalmi feszültségeket használja fel, és a helyi aktorok között keresi a maga hasznára fordítható szövetségest.
A moldovai és a román példa azt is mutatja, hogy ez a stratégia nem mindig sikeres — az erdélyi magyar szavazók esetében éppen az ellenkezőjét érte el.
Putyin érintettsége a mostani zavargásokban
A történész elismeri, hogy erre nézve nincsenek bizonyítékai. A gyanú forrása Putyin ideológusainak nyilvános megnyilatkozásaiban keresendő:
Dugin és Rübár már nyíltan az ellenséges Európa belső destabilizációját jelölik ki célként.
Dugin a Szputnyik rádióban a Nyugat hanyatlásáról értekezett, és az európai zavargásokat ebbe a kontextusba helyezte. A zavargásokat összekapcsolta az európai migrációs politika bírálatával is — nyíltan Marine Le Pen asszony kezére játszva ezzel.
A francia szélsőjobb vezére azzal magyarázza a diákok lázongását, hogy a liberális kormányzat a migránsokra költi azt a pénzt, amelyet a francia oktatásra kellene fordítani. Ez a keret összekapcsolja a diáktüntetéseket a bevándorlásellenes napirenddel, és Putyin ideológusainak destabilizációs céljával: ugyanaz a jelenség egyszerre szolgál belpolitikai mobilizációt és külső érdeket.
A nyilvános célkitűzések és a bizonyítékok hiánya
Fontos különválasztani, mi az, amit Bottoni bizonyítottnak tekint, és mi az, amit hipotézisként vet fel. Az ideológusok nyilvános megnyilatkozásai dokumentáltak — ezek önmagukban azonban nem bizonyítják, hogy a zavargásokat Moszkvából irányítanák. A kettő között a történész maga sem tesz egyenlőségjelet, és éppen ez adja az elemzés hitelét: nem többet állít, mint amennyit az adatok engednek.
A másik célpont: az európai fegyverkezés
Olaszországban a diákok már más célpontot találtak: az európai fegyverkezést.
„Ne fegyverekre, hanem oktatásra költsön a kormány!”
— ezzel a jelszóval tüntetnek Giorgia Meloni ellen. Az olasz miniszterelnök asszony a választási kampányban azzal küszködik, hogy a Putyin-barát szélsőjobb arra akarja rávenni: szakítson Ukrajna támogatásával.
A kétféle követelés — „többet az oktatásra” Franciaországban és „ne fegyverekre” Olaszországban — ugyanahhoz a végponthoz vezet: az európai védelmi kiadások és ezen keresztül az Ukrajna-támogatás visszaszorításához. Bottoni elemzésének éppen ez a logika a magja: a belpolitikai elégedetlenség és a geopolitikai cél egy irányba mutat, még ha az összeköttetés bizonyítatlan is.
Ez a párhuzam azért is figyelemre méltó, mert a két országban más a belpolitikai kontextus és más a tüntetések kiváltó oka — a követelés iránya mégis azonos. Az elemzés szempontjából nem az a kérdés, hogy összehangolt-e a két mozgalom, hanem az, hogy a kialakult nyomásirány mindkét esetben ugyanazt a politikát gyengíti.
A NATO óvatos álláspontja
A NATO egyelőre nem minősíti az európai zavargásokat orosz irányítású műveleteknek — hangsúlyozza Bottoni. A történész figyelmeztetése komolyan veendő geopolitikai hipotézis, amelyet konkrét bizonyítékok egyelőre nem igazolnak.
Ez a kettősség jellemzi az egész felvetést: a minta egybevág Putyin ismert módszereivel és ideológusainak nyilvános célkitűzéseivel, a bizonyítás azonban hiányzik.
A szövetség óvatossága nem cáfolat és nem is megerősítés
— intézményi szinten egyszerűen nincs elég alap egy ilyen minősítéshez. Az elemzői óvatosság és a politikai gyanú ilyenkor nem ugyanaz a műfaj.
A nyilvános és a bizonyított
Az elemzés ereje abban áll, hogy világosan elválasztja egymástól a nyilvánosan kimondott szándékot és a bizonyított cselekvést. Utóbbi hiányában a hipotézis megmarad annak, ami: egy figyelmeztetés, amely a döntéshozók számára a kockázatértékelés egyik szempontja lehet, nem pedig egy lezárt ügy.
Kínos precedens: az iszlamista terrort Európában Moszkva támogatta
2015-ben és 2016-ban, a nagy bevándorlási hullám után drámai terrorakciók zajlottak le Franciaországban: egyidejűleg nyolc támadást intéztek különböző célpontok ellen iszlamista terroristák. Az elkövetők kiválóan fel voltak fegyverezve, és katonai szervezettséggel hajtották végre akcióikat, amelyeknek több mint kétszáz halottja volt.
A francia rendőrség és a titkosszolgálatok egyetlen vezetőjét sem váltották le, mert alapos jelentésben mutatták be a döntéshozóknak: az orosz titkosszolgálat állt az iszlamista terror mögött, méghozzá azzal a céllal, hogy hatalomra juttassa Putyin kedvencét, Marine Le Pen asszonyt a 2017-es elnökválasztáson.
Putyin elképzelése befuccsolt: a liberális Macront választották meg elnöknek Franciaországban. Macron elnök első dolga volt, hogy figyelmeztesse Putyint: hasonló iszlamista terrortámadás támogatására többé nem kerülhet sor Franciaországban. Azóta nem is voltak hasonló nagyszabású merényletek Franciaországban.
A precedens azért fontos, mert megmutatja a mintát:
Moszkva eszköze nem feltétlenül közvetlen katonai vagy politikai nyomás, hanem a meglévő európai társadalmi feszültségek felhasználása egy számára kedvező választási eredmény érdekében.
Bottoni felvetése szerint a mostani zavargások ugyanebbe a logikába illeszkedhetnek.
Amit a precedens megmutat
A 2015–2016-os ügy két tanulsággal szolgál. Egyrészt azt mutatja, hogy az ilyen műveletek léteznek, és nem pusztán elméleti lehetőségek — a francia titkosszolgálatok dokumentálták őket. Másrészt azt is megmutatja, hogy kudarcot vallhatnak: az orosz szándék ellenére Macron győzött, és az ezt követő nyílt figyelmeztetés évekre visszafogta a hasonló akciókat. A mintázat tehát nem a mindenhatóságról szól, hanem arról, hogy egy ilyen fenyegetést fel lehet ismerni és semlegesíteni is lehet.
A mostani helyzet és a francia választás tétje
A helyzet kissé hasonlít a tíz évvel ezelőttihez:
Marine Le Pen asszony készülődik arra, hogy elfoglalja az Élysée palotát a jövő évi választásokon. A zavargások a kezére játszanak, annál is inkább, mert a szélsőbaloldal beállt a lázongó diákok mögé.
Putyin számára az lenne ideális, ha a francia elnökválasztás első fordulójából a szélsőjobb és a szélsőbal jelöltje jutna tovább. Mélenchon, a szélsőbal vezére ugyanis nem tudná úgy egyesíteni a választópolgárokat, ahogy az Emmanuel Macronnak sikerült 2017-ben és 2022-ben, amikor legyőzte Marine Le Pen asszonyt. Macron harmadszor már nem indulhat — így a jelenlegi elnöki oldalon nincs kézenfekvő folytatás.
A francia választási mechanika
A francia elnökválasztás kétszakaszos rendszere kulcsfontosságú az elemzés szempontjából. Az első fordulóban a szélsőjobb és a szélsőbal jelöltje is továbbjuthat, a második fordulóban azonban a mérsékelt szavazók összefogása eddig mindig megakadályozta a szélsőjobb győzelmét. Ez az összefogás azonban nem automatikus: 2017-ben és 2022-ben Macron személye tette lehetővé, és ha ő nem indul, a konstrukció kérdésessé válik. Ez az a pont, ahol a jelenlegi belpolitikai feszültség és a külső érdek találkozik.
Ez az összefüggés az elemzés legkényesebb állítása, mert nem bizonyítható, csak valószínűsíthető. Bottoni maga is hipotézisként kezeli: a felvetés értéke nem a bizonyításban, hanem abban áll, hogy rámutat a francia belpolitika és az európai biztonság közötti összeköttetésre, amelyet a zavargásokról szóló vita általában figyelmen kívül hagy.
A cui prodest kérdése itt válik igazán élessé: a zavargásokból ki profitál, és ez a haszon kinek az érdekével esik egybe?
A felvetés elemei egy táblázatban
| Elem | Bottoni felvetése szerinti összefüggés |
| Diákok követelése | Több oktatást, kevesebb fegyverkezést — az Ukrajna-támogatás visszaszorításának irányába mutat |
| Dugin és Rübár | Nyíltan az ellenséges Európa belső destabilizációját jelölik ki célként |
| Marine Le Pen | A zavargásokat a migrációs kiadásokkal magyarázza; a helyzet a kezére játszik |
| Mélenchon és a szélsőbal | A lázongó diákok mögé állt; a második fordulós összefogás kérdésessé válik |
| NATO | Egyelőre nem minősíti a zavargásokat orosz irányítású műveletnek |
| 2015–2016-os precedens | A francia titkosszolgálatok szerint Moszkva állt az iszlamista terror mögött, Le Pen hatalomra juttatása céljából |
A táblázat egyben az elemzés szerkezetét is mutatja: a lánc minden szeme önmagában megfigyelhető, a köztük lévő okozati kapcsolat azonban nem bizonyított.
Bottoni éppen ezt a különbséget hangsúlyozza.
Értékelés
Bottoni érvelése nem összeesküvés-elmélet, hanem egy nyíltan hipotézisként megjelölt geopolitikai felvetés: a szerző maga mondja, hogy bizonyítékai nincsenek, és a NATO sem minősíti a zavargásokat orosz irányítású műveletnek. Ami az elemzést mégis komolyan veendővé teszi, az a három egymásra épülő elem: Putyin ideológusainak nyilvános destabilizációs célkitűzése, a zavargásoknak az Ukrajna-támogatást gyengítő iránya, valamint a 2015–2016-os dokumentált precedens, amelyben Moszkva valóban európai belpolitikai folyamatokat igyekezett a maga javára fordítani.
Az elemzés érdemi tanulsága ezért nem az, hogy a diákokat Moszkvából irányítják — erre a bizonyíték hiányzik —, hanem az, hogy a belpolitikai elégedetlenség és az európai biztonságpolitika kérdései ugyanazon a terepen találkoznak.
Aki a zavargások mögött álló okokat mérlegeli, annak ezt a külső dimenziót is számításba kell vennie, anélkül hogy a bizonyítatlan állítást bizonyított tényként kezelné.
Mi következik ebből?
- Aki a felvetést komolyan veszi, annak három dolgot érdemes szem előtt tartania.
- A belpolitikai elégedetlenség önmagában legitim, és nem szabad automatikusan külső irányításra gyanúsként kezelni — ez az összeesküvés-elmélet csapdája.
- Ugyanakkor a zavargások politikai iránya és a külső érdek egybeesése olyan jelenség, amelyet az európai döntéshozóknak érdemes figyelemmel kísérniük.
