Mikor szembe kéne nézni
önmagunkkal
lehajtjuk fejünket
jól megnézzük cipőnk orrát
majd megvonva vállunkat
nagyot rúgunk
egy véletlenül arra járó
teljesen ártatlan kavicsba.
Címke: vers
Törött tükör
Radnóti Miklós: HETEDIK ECLOGA
Látod-e, esteledik s a szögesdróttal beszegett, vad
tölgykerités, barakk oly lebegő, felszívja az este.
Rabságunk keretét elereszti a lassu tekintet
és csak az ész, csak az ész, az tudja, a drót feszülését.
Látod-e drága, a képzelet itt, az is így szabadul csak,
megtöretett testünket az álom, a szép szabadító
oldja fel és a fogolytábor hazaindul ilyenkor.
Rongyosan és kopaszon, horkolva repülnek a foglyok,
Szerbia vak tetejéről búvó otthoni tájra.
Búvó otthoni táj! Ó, megvan-e még az az otthon?
Bomba sem érte talán? s van, mint amikor bevonultunk?
És aki jobbra nyöszörg, aki balra hever, hazatér-e?
Mondd, van-e ott haza még, ahol értik e hexametert is?
Ékezetek nélkül, csak sort sor alá tapogatva,
úgy irom itt a homályban a verset, mint ahogy élek,
vaksin, hernyóként araszolgatván a papíron;
zseblámpát, könyvet, mindent elvettek a Lager
őrei s posta se jön, köd száll le csupán barakunkra.
Rémhirek és férgek közt él itt francia, lengyel,
hangos olasz, szakadár szerb, méla zsidó a hegyekben,
szétdarabolt lázas test s mégis egy életet él itt, –
jóhírt vár, szép asszonyi szót, szabad emberi sorsot,
s várja a véget, a sűrü homályba bukót, a csodákat.
Fekszem a deszkán, férgek közt fogoly állat, a bolhák
ostroma meg-megujúl, de a légysereg elnyugodott már.
Este van, egy nappal rövidebb, lásd, ujra a fogság
és egy nappal az élet is. Alszik a tábor. A tájra
rásüt a hold s fényében a drótok ujra feszülnek,
s látni az ablakon át, hogy a fegyveres őrszemek árnya
lépdel a falra vetődve az éjszaka hangjai közben.
Alszik a tábor, látod-e drága, suhognak az álmok,
horkan a felriadó, megfordul a szűk helyen és már
ujra elalszik s fénylik az arca. Csak én ülök ébren,
féligszítt cigarettát érzek a számban a csókod
íze helyett és nem jön az álom, az enyhetadó, mert
nem tudok én meghalni se, élni se nélküled immár.
Lager Heidenau, Žagubica fölött a hegyekben,1944. július
Adventi makáma
Hűvös idők jönnek, szép szavaiddal takarózom: kökény fölény, fa som, a cornus mas és madárberkenye sikít, sárgaságban virít az irigy világ, rím-kín gyötör, lám még egy hatökör, őszi publikációk, hulló hallucinációk, szavak temetője, betűsírokkal. Gyász vászonom már átkozom, szétfolyt festék és esték, színekben ragacsos emlék, amiről álmodom. Világító soraidban egymást ölelő fények a lányok és fiúk, lámpás hasukon gyöngyöző színekben szétterül a vágy s tobzódó hullámainak terjedéséből már nincs kiút, hisz nem is izzó adja a fényt s meleget hanem az ágy. Bőr felvételek nyúzva merevítve, sózva, hengerelve, szűcs kezeiben kifeszítve, kevés szőr malőr, fiatal még előretör, de neki ráncai varrva, élte dobozába összekaparva, eltelt idő fényképei. Én mégsem körözlek te nő, elmúlt időben eltűnő, régi fényképeid sem mutogatom férfitársaimnak az úton, pedig hogy falnák szemeikkel s mit tennének kezeikkel ó tudom én, azóta, hogy eltűntél!
Sárga csillag fenn az égen, arra kérlek téged szépen, kis-göncölön, gyerekszekéren, röpítsd felénk, angyal képben. Cinege cipőcskékben topogó szép szavaid, csilingelnek dér úrfi gyémánt rímolló száraiban s olvasóidnak díszruhás fáid állnak őrt! Itt előttem már elhangzott annyi óda, hogy nekem ily szép skorpióra, köszöntő hely alig maradt, csak e pár szó, mi hozzád szaladt… Angyalszárnyakkal festett légies képeiddel töröm össze mai valóságunk rám nehezedő, otromba, mázsás köveit. Minden figura ott volt kezének ujjaiban s ahogy csodavonalai életre keltek rajzaiban, csak ámultunk s bámultunk mindannyian! Aki a verselés virtusát úgy ismeri, azt költeménye élteti, olvasója koldusként kéri még, adjon neki sok muzsát az ég! Sötét felhők között szivárvány, ott lakik a verses királylány, szeme fénye tünemény, benne egy-egy költemény.
Aki gyermeknek, vagy róla, fát és rímeket farag s néki szép színes dalokat énekel, attól idegen minden hívság meg harag s a jótól semmi nem téríti el, írj bátran, csak írj, ilyen a világ, mint egy letört fenyőfa ág, reccs és nincs tovább… Amíg az ember fia fiatal, mit neki egy zivatar, aztán, ahogy felnőtté válik, sikít, ha kicsit megázik! Ha te lennél a mikulás, én meg a mikulásnéni, egy gyereknek sem kellene többé félni, puttonyunkban barátság csokik és mosoly sütemények, meg rosszat elűző kacagó ének hirdetné nekik, szép ez az élet! A földi hívságokkal teli cirkuszporond felett, a lelkek szótlan kötéltáncosok, esendő némaságuk le és fel emelkedett, alattuk álom-angyal vánkosok, védik és őrzik épségüket, amikor angyal ír az angyalokról és verset énekel, napfény fakad a borulatról és bánatot éget el. A vers is fest s aki nem rest, felfedezi majd színeit, a vers is muzsikál, írója dirigál, így toborozva híveit.
A fény remény költemény sötétben botorkálót vezet, bánat szkafanderében az öröm felé hunyorgó szemek felett világosodik már s kitör a kacagás. A hajnal tincs a hajadból, meg Arany és Kölcsey, a hajnal otrombaság nélküli még napfelkelte előtt, rigófütty és deres határ, arc smink nélkül, friss bánatnélküliség, kávézacc kis és nagy dolog, a hajnal újrakezdés, hang egy hangulatban veretett vers verés, a hajnal a nap kezdete benned s ahogy leírtad már bennem is…. Ringató, andalító és mámorító, fölkavar, megfog és csábító, hátadon jóleső bizsergés, mint gyújtózsinór sistergés, végigfut a dallam pedig nem is akartam, mégis mily jól esett! Tíz sor adventi reményvirág szirmait bontja felénk, befogadó az egész világ, mert a békét oltja belénk, az első adventi vasárnapon éjjel szentek muzsikáltak s angyalok kopogtak be az ablakon, jó tündérek hárfákon játszanak, uralkodva a békés álmokon, a csend meg a rend idebent éjjelre elszendereg, míg hempergő álmod összekuszálja verselő rímes életed.
Egy csillag fény átsuhan a kozmoszon, és megpihen egy piciny föld-lyukon, hol verset szül épp egy földi lény, neve legyen hát költemény! Mondják egyesek, snassz a vers, elhunyt a szó, férfi embernek a rímfaragás mire való? Mások írnak, jön belőlük a szó, mint a vízfolyás, soraikban ott vibrál minden látomás. Nem nő, vagy férfi ír ilyenkor, hanem ember, áldja meg őket az adventi december, forog a ringlispil s a virtuális világ verbális körhintája elröpít, a szellem hullámvasútja szoftver virág, melyet a hardver cirkusz leszakít s, hogy mi lesz, ha meghalunk? Ami volt születésünk előtt, ki fog emlékezni arra már… Ameddig élünk, táncolunk, nem kímélve tettet és erőt. Aztán lesz, ami lesz, vár ami vár… A halál jön, de a vers marad s az lesz majd az igazi feltámadás!
Radnóti Miklós: Töredék
Oly korban éltem én e földön,
mikor az ember úgy elaljasult,
hogy önként, kéjjel ölt, nemcsak parancsra,
s míg balhitekben hitt s tajtékzott téveteg,
befonták életét vad kényszerképzetek.
Oly korban éltem én e földön,
mikor besúgni érdem volt s a gyilkos,
az áruló, a rabló volt a hős,
s ki néma volt netán s csak lelkesedni rest,
már azt is gyűlölték, akár a pestisest.
Oly korban éltem én e földön,
mikor ki szót emelt, az bujhatott,
s rághatta szégyenében ökleit,
az ország megvadult s egy rémes végzeten
vigyorgott vértől és mocsoktól részegen.
Oly korban éltem én e földön,
mikor gyermeknek átok volt az anyja,
s az asszony boldog volt, ha elvetélt,
az élő írigylé a férges síri holtat,
míg habzott asztalán a sűrü méregoldat.
…..
Oly korban éltem én e földön,
mikor a költő is csak hallgatott,
és várta, hogy talán megszólal ujra,
mert méltó átkot is úgysem mondhatna más,
a rettentő szavak tudósa, Ésaiás.
Beismerő vallomás: ismerem Ady Endrét!
Tisztelt Bíróság, Ügyészség, Állami Számvevőszék, Tisztelt Megfelelő aláhúzandó!
Megtörtem a tények súlya alatt és részletes, beismerő vallomást teszek. 1848-ban találkoztam először „a baloldal által készpénzen megvásárolt ember keresztény magyar típusával, Ady Endrével…” Remélem, jól idéztem a Magyar Idők cikkéből, nem szeretném, ha emiatt bajom esne.
Adyt akkor még nem Adynak hívták, és mint utóbb kiderült, nem is ő volt. Utána még többször összefutottunk, először a kiegyezéskor, 1867-ben, majd a Tanácsköztársaság idején, 1919-ben.
Tessék? Hogy ez nem lehet? Jó, hát akkor mondják meg az urak, hogy mikor és hol találkoztam az Ady nevűvel. Nekem mindegy, csak tudjam, hogy mi van. Akkor találkoztam vele, és ott, ahol az uraknak ez megfelel. Profi tanú vagyok, ahogy parancsolni tetszenek.
Azt a viccet ismerik az urak, amelyik úgy kezdődik, hogy két Ady utazik a vonaton? Azt mondja a Kohn a Grünnek…
Micsoda? Hogy ne vicceket meséljek? Hanem mondjak el mindent, úgy, ahogyan történt?
Most, hogy említeni méltóztatnak az urak, már kezdek emlékezni. Ürgebőr is volt, csőszkunyhó, jugoszláv békaemberek. Minden, ahogyan az meg van írva. Remélem, nem hagytam ki semmit.
Hogy miről beszélgettünk? Amiről mindig: azt mondta nekem az Ady nevű, hogy ártani akar a magyaroknak. Mondtam neki, hogy én is. Ennek nagyon megörült. Felvetette, hogy ártsunk együtt. Nekem először nem tetszett az ötlet, mert már hozzászoktam, hogy egyedül ártok.
De aztán mégis rávett valahogy. Volt nála ugyanis egy nagy halom papírpénz, tudta, hogy azzal engem mindig meg lehet győzni. Ahogyan öreg barátom, Woody Allen, úgy én is elmondhatom magamról: a kedvenc számom a sok.
Miután gondosan megszámoltam a pénzt, mert üzletben ugye nincs barátság, az Ady nevű azt mondta, hogy hozzunk létre egy háttérhatalmat. Én nem tudtam, hogy mi az, mert akkor még senki sem tudta, de nem akartam bunkónak látszani, ezért rábólintottam. Mint utóbb kiderült, ez jó ötletnek bizonyult.
Elkezdtük az ártást. Kezdetben kicsiben ártottunk, ezért először döcögősen ment az üzlet, ám idővel egyre jobban belelendültünk. Hamarosan Közép-Európa legnagyobb és legismertebb ártói lettünk, sőt, még a tengerentúlon is lettek referenciáink. Ma már, ha valahol ártani kell, szinte mindig minket hívnak. Ami, mondjuk így, nem csoda: mi álmunkban felébredve is bármikor képesek vagyunk ártani. Nemcsak a magyaroknak, bárkinek. (Legutóbb a hollandoknak ártottunk, és egy olaszországi megbízásunk is aláírás előtt áll.) Mi nem kedvtelésből ártunk, mint az amatőrök, hanem azért, mert ehhez értünk.
Nekem tisztelt urak, már az óvodában is az ártás volt a jelem, az Ady nevűnek meg a háttérhatalom. Végezetül szeretném megjegyezni, hogy bízom a Tisztelt Bíróság, Ügyészség, Állami Számvevőszék, Tisztelt Megfelelő aláhúzandó nagylelkűségében, és remélem, találnak enyhítő körülményeket a számomra.
Kavics
Mikor szembe kéne nézni
önmagunkkal
lehajtjuk fejünket
jól megnézzük cipőnk orrát
majd megvonva vállunkat
nagyot rúgunk
egy véletlenül arra járó
teljesen ártatlan kavicsba.
Versben az áldozathibáztatásról
Nem fűzök hozzá kommentárt, mert nem igényel.
Kis magyar áldozathibáztatóMegérdemelte. Tudhatta volna. Miért ült mellé? Miért állt szóba?Túl későn sétált. Túl rö…
Közzétette: Kárász Eszter – 2017. október 19.
Így versel a kormánytagokról Orbán kulturális tanácsadója
Duplacsövűt rázó Semjénről, fújtató Sesztákról, P-tervet készítő Szijjártóról, lézer-szemű Lázárról, helikopterező Rogánről, kobra-formán néző Orbánról ír Szőcs Géza.
Szőcs Géza 2014 óta ad kulturális tanácsokat a miniszterelnöknek, korábban, 2010 és 2012 között kulturális államtitkár volt a Nemzeti Erőforrás Minisztériumban, vagyis a mostani Emmi elődjében.
Amúgy pedig Kossuth- és József Attila-díjas költő.
Most az Irodalmi Jelen honlapján jelent meg Naplórészletek című, három részből álló írása. Ennek az utolsó része a Miniszterek érkeznek a kormányülésre című verse, amelyben végigveszi a kormánytagokat, és mindegyikükről ír néhány sort.
Csak ennyi megjegyzést írt hozzá:
Régebbi strófavázlatok, keltezés nélkül.
Ezért mi sem szeretnénk kommentárt hozzáfűzni, inkább olvassák végig. Érdemes.
Miniszterek érkeznek a kormányülésre
Nyakában cséplőgép,
ki ez a vándor?
Karcagról indult.
Fazekas Sándor.
Mintha költségvetés volna:
kun pusztákon ürgemarha.
Terelgeti nyáját Varga,
pénzügyeink legfőbb őre,
terelgeti őket hátra,
jobbra, balra és előre.
Lódobogás? vágta hangja?
füstfelleggel fapipáján
megérkezik paripáján
Kézdivásárhelyre menvén
duplacsövűt rázva Semjén.
Kísérik protestáns angyalok:
kilép a liftből, jő Balog.
Miniszterek, imádkozzatok.
Az ima-kassza kimerült,
úgyhogy sok imát hozzatok.
De akit a nagy hó kint ért,
hívja bátran magát Pintért.
Kisvárdáról kisvártatva
miniszter jő nagy fújtatva.
Úgy hívják hogy dr. Seszták,
kis számokat megnagyobbít,
kis álmokat nagyra fest át.
Még a Balatonnak is
még a Genfi tónak is,
hogyha rájuk szól Trócsányi:
önképük alig tócsányi.
Nem handabanda,
nem hendebende.
Simicskó jött ki?
Nem Hende ment be?
Szíjjártó Péter
fejében sok-sok
A-terv és B-terv.
Van K és Q is,
sőt, van egy P-terv.
Ott ahol az Országház áll,
őrzi házőrzőit Lázár.
A tegnap hód-vásárba vót.
Zsebében címerállata:
titokzatos
da Vinci-Hód.
Van mező, hód és hód-világ.
Ő a lézer-szemű Lázár,
aki vele ujjat húzna,
arra gyász és arra frász vár.
Forgószárny zúg: helikopter.
Abból lép ki Rogán Tóni.
Biztonságos aláírást
senki nem tud jobbat róni.
Kezében márkás telóval
rád köszön könnyed helóval.
És a miniszterelnök,
persze hogy ő is eljött.
És úgy néz ez az Orbán:
valahogy kobra-formán!
Valahogy furcsa csönd lesz,
s ez a csenevész
dal is elenyész.
Szőcs Géza utódja államtitkárként egyébként L. Simon László volt. Az ő néhány versét itt olvashatja el.