Címke: Választások

Egyelőre semmilyen jel nem mutat arra, hogy politikai fordulat következzen be Magyarországon. Az ellenzék lehűtött állapotban van, miközben a Fidesz folyamatosan hevíti a saját táborát. A kormánypárt törődik a választóival, párbeszédben van velük, az ellenzék önmagát pusztítja.  Hat hónappal a választások előtt bemerevedett választói viszonyokat láthatunk, az emberek jelentős része érdektelenné vált, nehéz elképzelni, hogy a hátralevő fél év felforgatná a viszonyokat. A Független Hírügynökség Závecz Tiborral, a Zavecz Research tulajdonosával készített interjút.

Fél év múlva lesznek az országgyűlési választások. Ön közvéleménykutatókként végig követte a rendszerváltás óta eltelt időt; tendenciákat vizsgálva mit mutatnak a hasonló időszakok?

A kilencvenes években azt tapasztaltuk, hogy a ciklus közepére mindig padlót fogott az aktuális kormánypárt, főként azért, mert a kormányzás első félidejére időzítették a népszerűtlen intézkedéseket, és aztán onnan próbáltak meg visszakapaszkodni. 2002 után mindez felborult, a Fidesz úgy veszítette el a választásokat, hogy erős maradt, így bár Medgyessy Péter időközben lemondott a miniszterelnöki posztról, de ez nem törte meg az MSZP-t, így aztán 2006-ra az ellenzék és a kormánypárt is jó erőben futott neki a választásnak. Utána pedig már végképp felborult minden szabály; 2006-ban a Gyurcsány-csomag, és az őszödi beszéd beomlasztotta a kormánypártot, és utána már soha többet nem talált magára, a Fidesz pedig azóta folyamatosan vezet minden pártpreferencia vizsgálatot.

2010-től pedig egy új tendencia érvényesül: a kormányzó párt éppen csak megkarcolódik, alig veszít szavazót.

Azóta azt látjuk, hogy a kormánypárt erős, az ellenzék meg gyenge és töredezett, sok szereplője van, és nem tud harmonizálni. Így aztán hiába van három és félmillió kormányváltó ember, nem tud egységesülni.

Most is éppen ezt tapasztaljuk, ugye?

Igen, most vagyunk a tetején; ennyire apró szemekben, izoláltan még soha nem volt az ellenzék.

Ezek alapján az az ellenzéki retorika, vagy hit, hogy a választani akarók többsége váltást akar, nem igaz, inkább csak illúzió…

Az a nagyobbik baj, mert hát a számok igazak, hogy ennek ellenére, tehát a három és félmilliós szám ellenére, nincs kormányváltó hangulat. Először is, végsősoron nincs többsége a váltani akaróknak, márpedig ez csak akkor fordul át cselekvésbe, ha kialakul ez az abszolút többség. Azt látjuk, hogy inkább otthon morgolódó, de nem igazán aktív választópolgárok vannak, nem cselekedni kész és akaró emberek. Ennek egyik magyarázata az, hogy nem látják, kihez is lehetne, kellene kapcsolódni, ahhoz, hogy megtörténjen a csere. Egyelőre csak azt tapasztalja a választó, hogy

a Fidesz támogatottsága 30 százalék körül van, az utána jövőké pedig alig haladja meg a tízet, és ez le is hangolja a kormányváltó relatív többséget;

a két szám olyan messze van egymástól, hogy ezért lesz belőle inkább otthon morgolódó. Ez a lélektani helyzet a pártok lendületét is visszaveti.

Mit várnak, ha egyáltalán várnak, ezek az otthon morgolódó emberek, egy személyt, egy vezért, vagy programot?

Várnak, elsősorban személyt. Programelemek ugyan léteznek, de ezek nem koherensek, nem állnak össze egésszé. De még ebben állnak jobban az ellenzéki pártok. A személyben már kevésbé.

2002 óta perszonalizálódott a politika, nagyon fontossá vált, hogy legyen olyan személy, akivel azonosulni lehet,

márpedig az ellenzéki oldalról ez hiányzik, kormánypárti oldalon viszont megvan. Nem biztos, hogy Orbán Viktor miatt mennek az emberek a Fideszhez, de ő tartja meg őket. Az ellenzéki oldalon egyfelől folyik egy dominanciaharc a pártok között, s eközben mindegyik fel akar építeni egy személyiséget is, a sok szereplő pedig a választónak inkább a töredezettséget mutatja. Ezzel nem azt mondom, hogy a pártoknak belátónak kell lennie, de látniuk kell a helyzetet a polgárok szemével is, akik mindezt csak a zavarodottság jeleként értékelik.

Amit elmond azért arra is utalhat, hogy definíció szerint nem igaz az, hogy az emberek összefogást várnak…

De van ilyen igény. Abból fakadóan különben, hogy összeadva az ellenzéki pártok támogatóinak számát, volna esély a kormányváltásra, ezért várják az együttműködést. A politikusok meg néha eleget akarnak tenni ennek az akaratnak, néha meg nem. Most például azt üzenik, hogy lesz együttműködés, az egyéni választókerületekben. Botka László még a teljes összefogást hirdette, most ne térjünk ki arra, hogy ez miért nem sikerült, mert ő is tudta, hogy ha a választó azt tapasztalja, van esély a felzárkózásra, annak mozgósító, hogy úgy mondjam, felhajtó ereje van; ezt a jelenséget most nem tudják előállítani a pártok. Helyette, hogy mégis pozitív legyen az üzenet, az egyéni választókerületekben való összefogást hirdették meg. De fenntartanak egy párhuzamos pályát is, amelyben a 2018 utáni időszak áll a középpontban, azaz hogy a pártjuk imázsát építik. Ezzel csupán az a baj, ami persze a realitás, hogy

kevés esélyt látnak a sikerre, vagyis hosszabb távon kénytelenek gondolkodni.

Ez azonban okoz némi zavart a választókban, már csak azért is, mert nincsenek mélyebb ismeretei a választási törvényről, ő ugyanis szeret egyirányba szavazni, azaz a párt és az egyéni induló ugyanahhoz a csapathoz tartozzon, most viszont ugye épp ellentétes az irány. Szükség lenne az ellenzék részéről egy tanítási folyamatra, de ehhez is egységesen kéne gondolkodni.

A Fidesz hatalom óta lényegében kampánykormányzás folyik, a vezető párt folyamatosan gyúrja az emberek agyát, és erre az ellenzéknek nincs válasza. Természetesen az is kérdés, hogy látják-e a választók, mit művel velük a Fidesz: gyűlöletkeltés egyik oldalról, sikerpropaganda a másikról…

A Fidesz szavazók azonosulni tudnak minden olyannal, amit a miniszterelnök mond, még akkor is, ha abban vannak furcsa kanyarok és nem mindig építhető össze egy koherens rendszerré; számukra föl sem merül kérdésként, hogy ez így nincsen jól. Ez nagy erő, nehéz vele versenyezni.

Már nincs jelentősége a Fidesz tábor számára, hogy valami racionális-e vagy sem, olyan erős és mély, érzelmi alapú a kötődés,

hogy kételyek fel sem merülnek. Az ellenzéki szavazók pedig ambivalensen közelítik meg a Fidesz-féle kampányokat. Igen, elküldenék a kormányrúdtól, de még sem lesz ebből cselekvés, nem válik tömeges megmozdulásokká, mert a Fideszt nem szeretők jó része is úgy viszonyul a kormányzáshoz, hogy az azért nem annyira rossz. Másként fogalmazva: az ellenzékkel szimpatizálók többsége egyetért abban, hogy el kellene küldeni Orbán Viktor, a mondat azonban itt nem zárul le, hanem jön egy de szócska, ami aztán megakadályozza, hogy a kívánság cselekvéssé formálódjon. Ebből fakad az a kutatási adat, hogy a kormányt elküldeni, illetve a maradását akarók között van egy tíz százaléknyi aktivitási különbség az utóbbiak javára. És tegyük hozzá, hogy a kormánytábor még nincs is felfűtve, miközben az ellenzéki viszont le van hűtve. Csak egy adalék ehhez: annak a mintegy nyolcszázezer embernek, aki választani akar, de nincs pártja, az aktivitási szintje egy hónappal ezelőtt húsz százalékos volt.

Ha lenne program és személy, illetve egység, akkor ez a folyamat még megfordítható hat hónap alatt?

Nagyon rövid az idő ahhoz, hogy el lehessen hitetni, hogy minden megváltozik az ellenzéki pártok közötti és belüli viszonyokban. A választó nem az építkezést látja, hanem a gödröt, a mélypontot. Meg azt, hogy a nagyobb pártnak nincs miniszterelnök-jelöltje, a kisebbnek meg van, de nincs elég szavazója, ebből pedig nem az olvasható ki, hogy most hirtelen lehetséges a fordulat, és mindazt, amit nem tudtak megvalósítani az elmúlt években, például a szisztematikus építkezést, azt most majd hat hónapon belül megoldják. Ezeknek a pártoknak először rendezni kellene a viszonyukat egymáshoz, önmagukhoz, és mindezt nem előttünk, választók előtt kellene elvégezniük. Ma ennek ellenkezője történik,

minden áldott nap érkezik olyan hír, hogy milyen konfliktusok, viták feszülnek az ellenzéki oldalon,

hogy mennyire nem képesek megállapodni szinte semmiben, ilyen alapon pedig illúzió azt hinni, hogy fanatizálható lenne a közönség.  Az általunk mért elvárt tulajdonságokkal, például a határozottsággal, vagy, hogy ért az emberek nyelvén, világos a programja, erőt mutat és egység van, nem rendelkeznek az ellenzéki pártok, vagy nem mutatták meg magukról.

Eredményez-e alulinformáltságot az, hogy a kormány elképesztő médiafölényben van?

Azt nem tudom, arra viszont van mérésünk, hogy érdektelenséget igen. Ez pedig a kormánypártnak jó, az ellenzéknek meg rossz. És emiatt az

nagy kérdés, hogy ezek az emberek elmennek-e egyáltalán választani.

A Fidesz szavazói biztosan ott lesznek, de a politikailag érdektelenné vált emberek esetében felettébb kétséges.

Ehhez, mármint az ilyen emberek lendületbe hozására van-e infrastruktúrája, aktivista hálózata, erőforrása?

A Fidesznél mindez megvan, ráadásul ez a párt 2006 óta folyamatosan, szinte nap, mint nap igyekszik aktivizálni az embereket, míg az ellenzék jó esetben az utolsó évre koncentrál, vagy még arra sem, és inkább arra vár, abban reménykedik, hogy a Fidesz hibái majd elhozzák a változást.

Az nagyon fontos, hogy érezze a választó, hogy törődik vele a politika, a nemzeti konzultációnak is ez a lényege, szinte mindegy is az eredménye. Az ellenzéknek sem kapacitása, sem ereje nem volt, illetve most már biztosan nincs arra, hogy éreztesse a választópolgárral ezt a fajta törődést, és ha meg is tenné, nem elég ha csak egyszámjegyű utak mentén lévő településekre mennek el kampányolni. Szóval a hírt személyesen kellene odavinni, amire nem tudom van-e lehetőség egyáltalán. Enélkül szinte lehetetlen megőrizni a tábort, és akkor még nem beszéltünk a hívek növeléséről.

Van egyáltalán szavazói mobilitás?

Nem nagyon, kisebb mozgások vannak, de eléggé befagytak a viszonyok. De nyilván egy olyan helyzet, amikor az ellenzéki párt miniszterelnök-jelöltje lemond, megakadályozza azt, hogy új szavazók érkezzenek a párthoz.

Végezetül egy kissé más irányú kérdés, de összefügg mindazzal, amiről eddig beszéltünk. A Fidesz sok olyan törvényt hozott, amellyel csorbította a cselekvési lehetőségeket, és egyáltalán: jelentősen szűkítette a szabadságjogokat. Kimondhatjuk-e, illetve a felmérések igazolják-e, hogy a magyar embereket nem nagyon érdeklik a szabadságjogok?

Más volt a helyzet a rendszerváltás idején, amikor ezek a témák voltak a legfontosabbak. Ma már nem annyira fontosak, a szónak abban az értelmében, hogy politikai cselekvésre ösztönözzék a politika iránt érdeklődőket. Természetesen, ha megkérdezzük őket, hogy fontos-e a sajtószabadság, a gyülekezési jog, akkor a többség azt fogja válaszolni, hogy nagyon fontosak számára ezek az értékek, de ha belehelyezzük a most említett fogalmakat egy probléma-struktúrába, ahol húsz tényező szerepel, akkor nem lesznek benne az első tízben. Persze bármikor felpiszkálható érzületek ezek, de most nem ilyen időket élünk. A szabadságjogok hangsúlyozásával ma nem lehet politikai sikerekre számítani.