Nincs már kedve szólni az embernek. Szóltunk már eleget. Ki-ki tehetsége és képességei szerint mondta a magáét, ám semmi sem változott: minden olyan, mint amilyen volt, csak valamivel még annál is rosszabb.
Apátia van, amerre a szem ellát, mélységes közöny, mindenki beletörődött mindenbe. Csak a ma létezik, a holnap mesze van.
Ott folytatják, ahol abba sem hagyták: fegyelem helyett figyelem. Hamarosan bárkit megfigyelhetnek, nem kell már hozzá megalapozott gyanú, elég az is, ha valakiről valami feltételezhető.
Párbeszéd továbbra sem lesz, mert nincs kivel. Akikkel szóba állnak, azok ugyanazt mondják, mint ők, a többiek pedig nem érdekesek.
A hatalom mindent megtehet, mert az emberek csak ritkán szólnak. Aki nem dohányzik, azt nem zavarja a dohánymutyi, aki nem beteg (már, vagy még), azt hidegen hagyják a várólisták. Akinek nincs iskolás gyereke, unokája, az vállat von, mert azt hiszi, hogy nincs köze ahhoz, ami az oktatásban történik.
Folytatódik a szabadságharc, tiszteletet követelünk a magyar embereknek. És pénzt persze, dögivel, de ezt már nem írjuk rá a plakátra. Magyarországon szinte minden uniós pénzekből épült. Buszpályaudvar, autóút, metró, villamos – sorolhatnánk. Ha még mindig nem lenne világos: az Unió a tehetősebb tagországok befizetéseiből finanszírozza a „felzárkózókat”. A német, a francia, az angliai, a svéd adófizetők pénzének egy részét adják ide nekünk, magyaroknak. Mi meg nem azzal viszonozzuk a támogatást, hogy hatékonyan és átláthatóan használjuk a pénzüket, hanem azzal, hogy több tiszteletet követelünk.
Ma a gyűlölet a pálya. Belekötni a fejkendős egyiptomi színésznőkbe Budapesten, rendőrt hívni a hazánkban tanuló szaúdi rendőrökre Cegléden és a Srí Lankáról érkezett önkéntes segítőkre Perbálon, riasztani a polgármestert a halottak napján a temetőbe látogató – amúgy magyar – emberek miatt Kömlőn.
Egyszer majd elmúlik ez is. Semmi sem végtelen, csak az idő.
